-Ezt nézd meg Bason. – szólt Len és kimutatott az ablakon.

A kínai harcos szelleme megjelent és kinézett az ablakon a fiú válla fölött.

-Jocó és Trey mester elmentek futni Miccel, mi ebben a különös?

-Az te ostoba, hogy Rin is velünk ment! – válaszolta Len dühösen és ökölbe szorította a kezét.

-Ha nem ismernélek Len mester, azt mondanám, hogy féltékeny vagy.

-Féltékeny? Ugyan mire? Az a pimasz kis csitri azzal megy el, akivel akar! Különben is, semmi közöm hozzá! Láttad, hogy nézett rám, amikor bemutatkozott? Azt hittem, hogy ott helyben....hogy....

-Nyugalom, mester. Amúgy tudod kire emlékeztet ez a lány?

-Kire? -fordult az ifjú Tao vezér kíváncsian szelleme felé.

-Rád. – válaszolt Bason, majd egyetlen szempillantás alatt eltűnt, hogy Len ne bánthassa.

-ÉN EGYÁLTALÁN NEM VAGYOK ILYEN! – kiabálta a fiú, s dühében becsapta az ablakot, majd az övébe tűzte a Vihar kardot és elindult az ajtó felé.

-Most hová mész, mester?

-Még nem tudom, egy kis magányra van szükségem, amúgy meg semmi közöd hozzá. – szólt csendesen a fiú és elhagyta a szobát. Bason megjelent, s még sokáig nézett fejcsóválva a sámán után.

*

Amikor elhagyta a szobáját Len nem tudta hová menjen. Fürödni nem volt kedve, így úgy döntött, hogy elmegy sétálni az erdőbe. Szomorúan lépegetett, magányosnak érezte magát Bason nélkül, de tudta, hogy most nem számíthat a szellem segítségére. A saját gondolataival kellett megküzdenie, s erre semmilyen kiképzést nem kapott a nagybátyjától. Zsebre tett kézzel sétálgatott a fák között, lehajtott fejjel, s így majdnem nekiment egy hatalmas sziklának. Megállt előtte, majd felnézett rá, s úgy döntött, hogy felmászik a tetejére. Ügyesen kapaszkodni kezdett, s pár perc múlva már el is érte a szikla peremét. Felállt és körülnézett. Az erdőt átjárta a napfény, neki mégis minden szürke volt. Balra tőle a fogadó hatalmas épülete magasodott, a ház mögötti dombon Yoh, Rio és Faust edzett éppen. Len elmosolyodott, s magában örült, hogy sikerült ellógnia a mai edzést, habár tudta, hogy ezért neki kell majd mosogatnia. Jobb kéz felől a Lelkek Királyának energia örvénye tört az ég felé, de a fiú most nem sokat foglalkozott vele, sokkal fontosabb dolgok jártak a fejében. Egy ideig még nézte társai szenvedését, majd sóhajtott egyet és leült a szikla szélére. A lábait lelógatta, s hátrahajtotta fejét, hogy az arcát melegítsék a napsugarak. Csukott szemei előtt Yohék szenvedő arca lebegett, s ez mosolyt csalt az arcára. Azonban ezeket a képeket lépten- nyomon felváltotta egy barna szempár , s egy szőke tincsekkel keretezett arc.

„Nem, nem akarok Rinre gondolni!” mondta magában, de egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a lány arcát.

„Nem értem mi van velem, ilyet még soha sem éreztem.... Mintha ...nem, ez képtelenség, nem is gondolok erre többet....

Hanyatt dőlt, s kinyitotta a szemét.. A kezeit a feje alá tette és így nézte a felhőket egy darabig, de még ezekben is Rin arcát látta.

„Egyszerűen nem tudom másra gondolni, csak erre a lányra. A haja, a szeme.... Kár, hogy Yoh testvére, akár barátok is lehetnénk....” – egy pillanatra megint behunyta a szemét, de aztán hirtelen újból kinyitotta és felült.

„Miket is beszélek itt összevissza, még hogy barátok! Nekem nem voltak, nincsenek és nem is lesznek barátaim, pláne nem lányok! Ha ezt En bácsi meghallotta volna, már megint a börtönben ülnék kiláncolva, arra pedig egyáltalán nem vágyok!”- gondolta dühösen, majd felállt és leporolta a nadrágját.

Mérgében lerúgott egy követ a szikláról. Az apró kődarab hatalmas csattanással ért földet, majd eltűnt a bozótban. Len még egyszer elnézett a domb felé, de a fiúk már eltűntek. Megcsóválta a fejét, majd elfordult és elkezdett lemászni a szikláról. Baj nélkül leért és elindult hazafelé, de gondolatai ismét Rin körül jártak.

„De hiszen ő csak egy kislány! Öntelt, hiú és makacs, mint egy öszvér! Már az első nap ellenszegült Anna parancsának, remélem megkapja érte a büntetést, hehehe! Ráadásul olyan idiótán vigyorog! Á, a legjobb lesz, ha nem gondolok rá többet, mert mindig ideges leszek tőle! Sőt, az lesz a legjobb, ha többet rá sem nézek, s még a közelébe sem megyek! Nem is értem miért maradtam mellette 3 napig...Még meg se köszönte....” – ilyen és még hasonló gondolatok jártak a Tao fiú fejében, de minél többet gondolt Rinre, annál inkább változott a véleménye. Hamar visszaért a házhoz, s de már sötétedni kezdett. Látta, hogy Rin szobájában még világos van, ezért úgy gondolta beles egy kicsit az ablakon, csak úgy mintha véletlenül járna arra. Nagy léptekkel átvágott az udvaron, s benézett a lány ablakán. Rin az ágyon feküdt felöltözve, félig lecsúszva, s mélyen aludt. Egy gyertya égett az éjjeli szekrényén, de már alig volt belőle egy kis csonk.

„Segítek neki.” – gondolta hirtelen Len, s halkan bemászott az ablakon. Rendesen lefektette a lányt az ágyra, majd betakarta. Önkéntelen mozdulattal végigsimított a szőke haján, s már épp indulni akart, amikor megállította egy hang:

-Len! Te mit keresel itt? – a hang tulajdonosa Wyn volt, aki épp ekkor suhant be a szobába. A fiú zavartan elfordult, s nem tudott válaszolni.

-Nos? – a szellem ráemelte átható kék tekintetét, Len nem tudott kitérni a válasz elöl.

-Csak segítettem neki, már majdnem leesett az ágyról.

-Kedves tőled, majd elmesélem neki reggel:

-Meg ne próbáld! Ha megtudom, hogy egy szót is szólsz neki, én esküszöm, hogy....- Len fülig pirult.

-Nyugalom, ha ezt szeretnéd, nem mondok neki semmit. Most viszont menj, Bason már aggódik érted.

-Honnan tudod, hogy... – kezdte a fiú, de Wyn már eltűnt.

Len még egy pillantást vetett az alvó lányra, majd elfújta a gyertyát és sietve elhagyta a szobát.