Másnap reggel Rin megint nagyon korán ébredt. Gyorsan felöltözött, majd halkan kinyitotta az ajtót, s kilesett a folyosóra. Szerencsére még mindenki aludt, hiszen még alig pirkadt odakint. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd lábujjhegyen Len szobájához osont. Benyitott az ajtaján és bekukucskált: A fiatal Tao a hasán feküdve aludt, s így Rin teljes egészében megcsodálhatta a hátát. „Ha jól emlékszem volt egy tetoválás a hátán....valami ősi családi jel...ja, de aztán eltűnt....talán nem is kár érte... Len már egyáltalán nem olyan, mint akkor volt....”-gondolta magában. Egy pillanatra egészen belefeledkezett a látványba, de aztán erőt vett magán és elfordította a tekintetét:

-Szerinted meztelenül alszik? – kérdezte halkan Wyntől, de védőszelleme csak megvonta a vállát és kuncogni kezdett.

Len hirtelen megfordult, s ettől a lány nagyon megijedt. Visszahúzta az ajtót, de mivel a fiú nem ébredt fel, óvatosan belépett a szobába és a lehető leghalkabban becsukta maga mögött az ajtót.

-Mit akarsz csinálni? – kérdezte Wyn.

-Mindjárt meglátod. – válaszolt a szőke lány, mire a szellem azonnal eltűnt.

Rin leült a fiú ágyának a szélére, s néhány pillanatig visszafojtott lélegzettel figyelte az alvó sámánt. Aztán közelebb hajolt hozzá, s megpuszilta az arcát, amire Len azonnal felébredt. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, s az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy majdnem összeért.

-Rin, te meg mit keresel itt?

-Jó reggelt, Len. Arra gondoltam, hogy ellóghatnánk a mai napot és elmehetnénk az erdőbe...együtt... – Rin zavartan felült és csavargatni kezdett egy tincset a hajában. Len egy pillanatra elgondolkozott, majd elmosolyodott:

-Anna nagyon ki fog akadni, de részemről rendben. Felöltözök és 10 perc múlva találkozunk az udvaron.

Rin bólintott, majd felpattant és elindult az ajtó felé. A szeme sarkából még látta, ahogy Len kiugrik az ágyból, s ez mosolyt csalt az arcára.

„Ha nem is pucéran, de nem éppen pizsamában alszik...” – gondolta mosolyogva és elhagyta a szobát.

Len nagyot nyújtózott, majd az ablakhoz lépett és kinézett rajta. „Nem számítottam ilyen szép ébresztésre....Gyönyörű napunk van, nem bánom, hogy igent mondtam Rin ajánlatára....”

Már aznap este is a lányon gondolkodott, amikor magához tért. Fájt a sebe, de hála Rin szakszerű ellátásának mostanra már semmi baja sem volt. Tegnap Faust azért még a biztonság kedvéért összevarta, de szinte már nem is volt rá szükség, En bácsi krémjei megtették a hatásukat, a seb szinte magától összeforrt.

A fiú hirtelen észbekapott és sietve megkereste a ruháit, amiket tegnap szépen felakasztott a fogasra. Gyorsan belebújt a nadrágjába és a felsőjébe, majd kezébe vette a fegyverét és kirohant a szobából.

Rin már odakint várta. A botját ügyesen felerősítette a hátára, hogy könnyebb legyen vinni, s szórakozottan álldogált a kapufélfának támaszkodva. A földet bámulta, s csak akkor kapta fel a fejét, amikor Len mellé ért. A nap éppen ekkor kelt fel, s megcsillant a fiú fegyverének az élén.

-Indulhatunk? – kérdezte Len.

-Igen. - válaszolt mosolyogva a lány és kiléptek a kapun. Nem fordultak már hátra így nem vehették észre a tornácon álló Yoht és Amidamarut.

-Gondoltad volna, hogy Len valaha is kedves lesz valakihez? – kérdezte Yoh nevetve.

-Nem igazán, Yoh, de szerintem Lennek nagyon tetszik Rin... – válaszolt Amidamaru szintén nevetve.

-Ha, ha, szerintem is. Na mindegy, majd meglátjuk mi sül ki ebből. Menjünk vissza aludni, még nagyon korán van... – a szamuráj bólintott, mire Yoh megfordult és elindult vissza a házba, de egy lépés után megállt: a bejárati ajtóban Anna állt, karba tett kézzel:

-Ha azért képes vagy felkelni, hogy mások után leskelődj, akkor ezzel az erővel már edzhetünk is. Gyerünk, indulás! Reggeli előtt simán lenyomhatsz 20 kmt!

-De Anna...még nincs is reggel!!!! – kezdte Yoh, de leendő felesége csak hátat fordított neki és eltűnt a házban.

-Jaj, ne...... – Yoh térdre esett, mire Amidamaru megjelent.

-Jobb lesz, ha indulsz...elég rossz kedve van ma....gondolom nem tetszett neki, hogy a húgod és Len lelépett....

Yoh nem válaszolt, csak lassan felállt. Nyújtózott egy nagyot, majd elnevette magát:

- Nem hinném, hogy csak ez a baja... talán elkezdett izgulni, elvégre is, ha jól tudom már csak 3 napjuk van az első csatájukig.

A szamuráj vele nevetett, majd Yoh elindult futni. Nem az erdő irányába indult el, mint ahogy szokott, mintha sejtette volna, hogy a két szökevény is arra ment...

*

Rin és Len csendben lépkedett egymás mellett, azóta nem is szóltak egymáshoz, amióta kiléptek a kapun. A régóta tartó csendet végül a fiú törte meg:

-Na és hogy tetszik a sámán élet?

-Anna parancsolgatásaitól eltekintve nagyon is. Sokkal jobb, mint a másik életem volt.

Len elgondolkodott egy percre, s csak utána válaszolt:

-Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet egyszerű földi halandónak lenni.

-Pedig majdnem ugyanolyan, mint a sámán élet, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy az emberek nem verekszenek szellemekkel. Minden ember egyforma, szinte nincsenek is egyéniségek. Mielőtt idekerültem sokszor álmodoztam arról, hogy milyen lehet különlegesnek lenni....

-De hiszen te különleges vagy! – Rin belepirult a válaszba.

-Itt lehet, hogy az vagyok, de odaát ugyanolyan lány voltam, mint a többi, habár talán egy kicsit elvontabb voltam az átlagnál.

Len felnevetett, s közben elérték az erdőt. Egyre beljebb haladtak a fák között, egészen addig, amíg el nem értek egy hatalmas tisztást. A hullámzó fűtengert minden oldalról óriási, szinte égig érő fák vették körül, s fölötte már vakítóan ragyogott a nap. Rin nagyot nyújtózott, amikor kilépett a napfényre. Egy percig csukott szemmel élvezte a napsugarakat, majd ledobta a hátáról a fegyverét. Elnevette magát, majd Len felé fordult:

-Kapj el ha tudsz! – kiáltotta nevetve és rohanni kezdett a fűben.

Len először meglepődött és nem mozdult. Elgondolkozott egy pillanatra, hogy mikor kergetőzött utoljára valakivel, de mivel nem emlékezett rá, csak eldobta a fegyverét ő is, s a lány után rohant. Már majdnem be is érte, amikor egyszercsak hatalmasat csúszott egy nedves fűcsomón.

-Hé, szellemi erőt bevetni nem ér! – szólt Len mérgesen, miközben feltápászkodott.

-Miért nem szóltál előbb? – nevetett hátrafordulva a lány, s tovább rohant.

-BASON! – kiáltotta a Tao vezér, s Rin abban a pillanatban nekiszaladt a hatalmas harci szellemnek. A fenekére esett, s Len alakja már fölé is magasodott.

-Megvagy. – szólt a fiú diadalittasan.

-Te csak azt hiszed! – válaszolt Rin vigyorogva és elgáncsolta. Len ráesett a lányra és hemperegni kezdtek a fűben.

-Szállj már le rólam! – kiabálta Rin, de Len nem adta fel és csak nevetett. Megfogta a lány csuklóit és lenyomta őket a földre, így Rin alulmaradt: Len feküdt rajta és nem fordítva.

-Most már tényleg megvagy. – szólt Len mosolyogva.

-Rendben, nyertél.

-S mi a jutalmam? – Len mélyen Rin szemébe nézett. A lány állta a pillantását,, majd csendesen így szólt:

-Amit szeretnél. – Len ismét elmosolyodott, majd elengedte a lány kezeit, s végigsimított az arcán.

-Ezt szeretném... – mondta és lassan megcsókolta. Rin nem lepődött meg, s nem is tiltakozott. A fiú csókja olyan finom és gyengéd volt, hogy el se tudta képzelni, hogy egy ilyen harcos így csókolhat. Szinte egy végtelenségig tartott ez a pillanat, majd a csók végeztével Len lemászott róla és segített neki felállni. Mindkettőjük arca lángolt, ahogy egymásra néztek.

-Van egy fűszál a hajadban... – szólt Len zavartan, majd szemeit a földre szegezte.

-Mi? Ja, tényleg, köszi. – válaszolt Rin ha lehet, még nagyobb zavarban, majd elfordult és kiszedte a makacs növényt a hajából.

-Nézd ott egy patak! – kiáltott fel hirtelen, majd a tisztás vége felé mutatott, s valóban: a fák között víz csillogott.

-Gyere! – kézen fogta a fiút és a patakhoz szaladtak, de mire odaértek kiderült, hogy nem is patak, hanem tó.

-Fürödjünk meg! – szólt Rin, mire Len értetlenül nézett rá.

-Úgy érted meztelenül?

-Persze, hogy máshogy. Fordulj el egy pillanatra.

Len vérvörös fejjel engedelmeskedett, mire Rin gyorsan levetkőzött és hatalmas csobbanással beugrott a vízbe. A tó vize egy kicsit hűvös volt, de jólesett neki a futás után.

-Most te jössz. – kiáltotta, amikor felbukkant a víz alól. Len felé fordult, s ha lehet még jobban elpirult, mint az előbb.

-Én nem vetkőzök le. – mondta halkan.

-Ne legyél már ilyen gyáva! Rajtunk kívül senki sincs itt!

-Na jó.... – egyezett bele - De mondd meg a szellemednek, hogy ne leskelődjön.

-Felesleges, már rég nincs itt, de amúgy te se szóltál Basonnek. – ez igaz volt: a kínai szellem végignézte, ahogy a lány levetkőzött. Rin nem tudta, hogy csak véletlen volt, vagy Len utasította erre, de ez nem is érdekelte valójában.

-Miért hova tűnt Wyn?

-Ha nem vetted volna észre, az előbb tűnt el a te szellemeddel együtt kézen fogva a fák között.

Len körülnézett, majd sóhajtott egyet és megvonta a vállát. A lány ruhái mellé dobta a felsőjét, majd felé kiáltott:

-Most te fordulj el egy kicsit, kérlek. – Rin nevetni kezdett, s arra gondolt, hogy már szinte úgyis látott mindent reggel, de ezt nem mondta ki hangosan. Engedelmeskedett, mire Len gyorsan ledobálta magáról a maradék ruhát és berohant a mellé. A fiú ügyetlenül taposta a lány mellett a vizet, mire Rin szorosan mellé úszott, s így szólt:

-Kapaszkodj a vállamba... – Len így is tett, majd félrefordította a fejét, s halkan így szólt:

-A helyzet az, hogy nem nagyon tudok úszni. – mondta morcosan.

-Akkor majd én megtanítalak, úgyis tartozom neked. – s azzal oktatni kezdte a sámánt. Len meglepően gyorsan tanult, s ezt Rin meg is jegyezte:

-Azt mondtad, hogy nem nagyon tudsz úszni, ahhoz képest gyorsan fejlődsz.

-Könnyű, ha ilyen jó mesterem van... – nevetett Len, s lefröcskölte a lányt. Rin viszonozta, majd hirtelen így szólt:

-Lehet, hogy földön el tudtál kapni, de itt esélyed sincs! – s azzal hirtelen lemerült és már úszott is minél messzebb a fiútól. Len értetlenül taposta a vizet egy helyben, tudta, hogy úgysem fogja utolérni a lányt, aki olyan kecsesen úszott, mint egy delfin. Néha látta a hátát előbukkanni a víz alól, de már egyre messzebb került tőle.

-Gyerünk már Len, így soha nem fogod utolérni. – nevetett egy hang a fiú mögött, mire az megfordult és lenyelt egy adag vizet: nem messze tőle Wyn arca rajzolódott ki a víz felszínén. A szellem- lány mosolygott, mire Len akaratlanul és a férfiassága elé kapta a kezét, s ettől megint lenyelt egy jó adagot a vízből.

-Te átlátsz a vízen, mi? – prüszkölte egyszerre idegesen és zavartan, mire Wyn nevetni kezdett.

-Természetesen igen...De ne aggódj, láttam már ilyet...

-Ááááá!!!! – kiáltotta Len vörösen, majd az egyik kezével a vízre csapott. Wyn arca azonnal szertefoszlott, s már csak a nevetését lehetett hallani...

-Ettől nem lett jobb, de ahogy gondolod. További szép napot! – a nevetés abbamaradt, mire a fiú megkönnyebbülten sóhajtott egyet. s visszafordult Rin felé. A lány már nagyon messze járt, alig lehetett innen látni. Len is elindult, erőteljes karcsapásokkal hamar megette ő is a távot, de addigra már Rin eltűnt. Már a tó másik végén járt, fogalma sem volt róla, hogy hová tűnt a lány. Megállt és értetlenül forgott körbe, de ekkor meghallotta Rin hangját.

-Itt vagyok a barlangban, gyere be. – a lány amögül a vízesés mögül szólt ki, ami a nem messze tőle zúgott alá a sziklafalról. Len megvonta a vállát, majd gyorsan beúszott a vízesés alá. Egy kisebbfajta barlangban találta magát. Mindenhol hatalmas cseppkövek lógtak le a mennyezetről, de egy kis száraz rész is volt alattuk. Rin ezen áll, hátat fordítva neki. Épp a hajából csavarta ki a vizet, amikor Len is kimászott az apró szigetre.

Rin a tavi nimfákra emlékeztette a fiút, akiket annak idején az egyik régi könyvben látott még a nagybátyjánál.

-Gyönyörű vagy. – mondta csendesen, mire a lány elengedte a haját és mosolyogva felé fordult:

-Úgy gondolod?

-Teljes mértékben. – válaszolt Len és Rin elé lépett. Végigsimított a lány vállán, de Rin most nem várt: szorosan hozzásimult és megcsókolta. A vízesés halkan zubogott mögöttük, de ők még sokáig álltak így összefonódva. A szívük olyan közel dobogott egymáshoz, hogy mindketten érezték: végre megtalálták a helyüket a világban.