Len némán ült az ablakpárkányon, ugyanott, ahol reggel. Az egyik térdét felhúzta, míg a másik lábát szórakozottan lóbálta a fal mellett. Aranyszínű szemeivel az udvart bámulta, de gondolatai egészen máshol jártak. Már egyáltalán nem volt dühös, a szívét most jóval sötétebb gondolatok árnyékolták be. Már vagy 20 perce üldögélt így, amikor rohanó lépteket hallott a folyosóról, majd a következő pillanatban Rin lépett be az ajtón, arcán zavart mosollyal.

-Már azt hittem, sose végeztek. – mondta Len csendesen, mire a lány arcáról azonnal eltűnt a mosoly.

-Ne haragudj, beszélgettünk. – válaszolta Rin halkan, de feltűnt neki, hogy a fiú nem néz a szemébe.

-Mi a baj, Len? – kérdezte, majd becsukta az ajtót és tett egy lépést az ablak felé.

-Semmi. – Len hangja hűvös és elutasító volt, s ez nagyon megrémítette Rint.

-Figyelj: ha valami gondod van, nyugodtan oszd meg velem, én meghallgatlak. – a szőke lány a fiúhoz lépett, s bátorítóan a karjára tette a kezét.

-Mondtam már, hogy semmi bajom.

-Ahogy gondolod.... – Rin durcás arcot vágott, majd hátat fordított a Tao vezérnek, s ismét a szatyraihoz lépett.

-Mi ütött beléd reggel? – kérdezte Len hirtelen, mire a lány újra felegyenesedett és felé fordult.

-Hogy- hogy mi ütött belém? Tudtommal nem én voltam az, aki majdnem nekiugrott az egyik barátjának.

Len szemei megvillantak egy pillanatra, de aztán az arca ismét kifürkészhetetlenné vált.

-Ezt most miért mondod?

-Elég durva volt, ahogy viselkedtél, már megbocsáss...A többiek semmi rosszat nem csináltak, legfőképpen Trey nem, egyszerűen nem értem, min húztad fel magad... – válaszolt Rin, majd barna szemeit kíváncsian a fiúra szegezte.

-Nem húztam fel magam, oké? Csak egyszerűen.... – Len felemelte a hangját és leugrott az ablakpárkányról.

-Igen? – Rin megint mellé lépett.

Len lehajtotta a fejét, majd mélyet sóhajtott.

-Len?

-Hagyjuk, nem akarok beszélni róla.

Rin némán fürkészte az arcát egy pillanatig, majd a fiúhoz bújt és karjaival átfonta a nyakát.

-De én kíváncsi vagyok arra, hogy...

-Ne legyél kíváncsi semmire, rendben? Semmi közöd ahhoz, hogy mi történt az ebédlőben! – azzal Len ellökte magától a lányt, aki elbotlott és elesett. Rinnek könnyek gyűltet a szemébe, de szinte azonnal felpattant, s elállta a távozni készülő fiú útját.

-Len, én.... – kezdte, de Len csak félrelökte a kezét, s kiviharzott a szobából.

Rin értetlenül meredt utána, meg se tudott mozdulni a döbbenettől. Aztán két könnycsepp végigcsordult az arcán, s hamarosan előtört belőle a zokogás. Leült az ágyra, s a tenyerébe temette az arcát.

-Rin, mi történt? – kérdezte a megjelenő Wyn, miközben sámánja mellé suhant, s átkarolta a vállát.

-Len.... én nem értem...

-Cssss, nyugodj meg.... – de Rin egyre csak tovább sírt.

-Megkeresem Basont, s megkérdezem, hátha ő tudja, hogy mi baja van annak a..... – Wyn nem mondta ki, hogy jelen pillanatban minek tartotta a Tao fiút, helyette csak kiegyenesedett és az ablak felé suhant, meg sem várva Rin válaszát.

A szőke lány még sokáig zokogott, de aztán erőt vett magán és letörölte a könnyeit.

-Velem mindig ez történik! S én még azon gondolkoztam, hogy... Áááá, nem, dehogy szerettem bele! Ez egy idióta, már az első percben éreztem! Soha többé nem leszek ilyen naiv, még hogy Len Tao kedves oldala.... Röhögnöm kell saját magamon.... Mekkora egy hülye voltam! – mondta mérgesen, miközben tekintete ismét a szatyrokra vándorolt.

„Hátha June hozott valami könyvet is, már rég olvastam...S most amúgy is kell a kikapcsolódás, hiszen délután harc...” – gondolta magában, de összeszorult a gyomra, ha a ráváró feladatra gondolt. Nem érezte magát képesnek arra, hogy most verekedjen, valahogy teljesen letaglózták az előbb történtek. Vetett egy röpke pillantást a sarokba támasztott botra, de aztán megrázta a fejét. „ Muszáj lesz, különben Anna letépi a fejem!” – erejéből azonban csak egy bágyadt mosolyra telt. Sóhajtott egyet, majd felállt és a szatyrokhoz lépett. Az elsőben csak ruhák voltak, de a másodikban megtalálta azt, amit keresett.

-Kézikönyv kezdő sámánoknak, hehehe...jó vicc June, de azért köszi, ezzel most életet mentesz. – ismét elmosolyodott, majd lefeküdt az ágyára, s kinyitotta a gyönyörű kék borítású könyvet. Olvasni kezdett, de nem jutott tovább 4 oldalnál, ugyanis hirtelen Wyn és Bason suhant be az ablakon.

-Len mester elküldött... – szabadkozott a hatalmas szellem, de Rin csak intett egyet, s így szólt:

-Nem baj, nyugodtan maradhatsz, engem nem zavarsz.

-Köszönöm, Rin mester, de engedelmeddel mi most elmennénk...

-Rendben, de ne menjetek messze. – Rin nem is nézett rá a két szellemre, így nem láthatta, hogy azok sokat sejtető pillantást váltottak.

-Nem is érdekel, hogy mi baja Lennek? – kérdezte Wyn csendesen.

-Nem, de menjetek már, így nem tudok olvasni. -  azzal Rin teljesen beletemetkezett a valójában dögunalmas könyvbe, se többé tudomást sem vett a szellemekről.

Wyn ugyan még mondani akart valamit, de Bason a karjára tette a kezét és megcsóválta a fejét. A kékhajú szellemlány még egy pillantást vetett a szomorú sámán- lányra, majd bólintott, s mindketten mini- alakjukat felvéve kisuhantak az ablakon.

Rin utánuk nézett, majd néhány pillanatnyi bámulás után folytatta az olvasást. Eltelhetett egy óra is, amikor ismét megzavarta valaki.

-Szabad. – szólt ki a kopogtatónak, mire Anna dugta be a fejét az ajtón.

-Nem zavarlak? – kérdezte, miközben belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

-Ha már így kérdezed, akkor őszintén válaszolok: nem szeretem, ha félbeszakítanak olvasás közben. – Rin hangjában már nyoma sem volt szomorúságnak, helyette viszont olyan hideg volt, hogy Anna szemei összeszűkültek.

-Mindegy, igazából csak azért jöttem, hogy megkérjelek valamire.

-S mi lenne az? – Rin fel se nézett a könyvből, s ez a másik lányt nagyon felidegesítette.

-Legalább rakd le azt a könyvet, ha velem beszélsz!

-Bocs. Szóval mire akarsz megkérni? – az Asakura- lány leeresztette a kezeit, s várakozóan nézett barátnőjére. Anna egy pillanatra elsápadt, amikor meglátta az arcát: nyúzott volt és szomorú, s mintha minden életkedve elhagyta volna. Ráadásul még a mindig vidám, meleg barna szemei is hűvösséget árasztottak, s nagyon úgy tűnt, hogy sírt is.

-El kéne mennie valakinek a boltba, de a fiúk nem érnek rá, Lent meg sehol sem találom. Apropó, nem úgy volt, hogy együtt töltitek a délelőttöt?

-De, csak időközben változott a helyzet. S miért nem mész el te a boltba? – Rin ismét visszatért a könyvéhez, hogy Anna ne lássa meg a szemébe gyűlő könnyeket.

-Na, ez jó vicc volt, nem érek rá elmenni. Megteszed vagy inkább ma nem kérsz ebédet?

Rin sóhajtott egyet, majd becsukta a könyvet, s felült.

-Megyek már, megyek már... – s azzal fogta a fegyverét és kiugrott az ablakon.

Anna fejcsóválva nézett utána. „ Ha nem nyugszik le, nagy bajban leszünk délután.” – gondolta magában, majd sarkon fordult és elhagyta a szobát.

Rin felerősítette a hátára a botját, majd zsebre tett kézzel átvágott az udvaron. Épp a kapun fordult ki, amikor valaki utána kiabált:

-Hééé, haver, várj már meg, mi is jövünk! – a lány megállt és visszafordult: Trey és Jocó rohant utána. Sóhajtott egyet, majd mosolyt erőltetve az arcára, bevárta őket.

-Gyalog sokáig tartana beérni a városba, remélem nincs kifogásod egy újabb szellemes száguldáshoz.

-Persze, hogy nincs...

-Siessünk, mert úgy érzem, hogy nagy vihar készülődik. – szólt Trey megborzongva. A másik két sámán értetlenül nézett rá, hiszen a nap vakítóan ragyogott, s csodálatos idő volt.

-Ne nézzetek már hülyének, jó? Érzem és kész! – csattant fel a jég- sámán idegesen, s Kori szaporán bólogatott mellette.

-Ahogy gondolod, barátom, de nem akarod megnézni, hogy Tokageroh felmászott- e már a létrán? – Jocó röhögni kezdett, miközben felült Mic hátára.

Rin és Trey  csak pislogni tudott, nem értették meg a néger fiú viccét.

-Jaj, hát tudjátok, hogy van: a béka meg a befőttes üveg... Na, nekünk nincs békánk, ellenben van egy gyík- szellemünk...s hááát, értitek......áááááá! – Jocó nem folytathatta a magyarázatot, ugyanis hirtelen szembetalálta magát Rin villámló tekintetével.

-Jelenleg nem vagyok vevő a poénjaidra, úgyhogy inkább induljunk! – mondta idegesen, a jaguár- sámán csak nyelt egyet és bólintott.

Rin felült mögé, majd mikor már Trey is mögötte volt, így szólt:

-Ne haragudj, nem volt szándékos, csak egy kicsit....

-Semmi baj, megszoktam már! Most viszont kapaszkodj! – s azzal Jocó nevetve elindította a hatalmas nagymacska szellemét.

Rin arca elszomorodott, miközben kiszáguldottak a kapun. Ha Len nem sértődött volna meg most együtt lehetnének, s nem a két fiúval kéne vásárolni mennie. Egy pillanatra megint könnyesek lettek a szemei, de ekkor Trey megszorította a derekát:

-Fel a fejjel, Rin, gondolj arra, hogy sokkal rosszabb is lehetne... Ez csak egy sámánharc lesz, felesleges izgulnod miatta...

-Rendben. – Rin viszonozta a fiú mosolyát, miközben hátrafordult és belenézett a sámán csillogó fekete szemeibe.

„Ha tudná mi történt, biztos nem ezt mondaná....”-  gondolta magában, majd ismét szembefordult  a menetiránnyal és nem szólt többet a fiúkhoz.