A ház szebb napjaiban sem lehetett valami szép, de most a két sámán minden elképzelésén túltett. A padlót szinte mindenhol szemét borította, s az előtér mind a négy sarkában törött bútorok hevertek. Az ablakkeretekből hiányzott az üveg, a vihar szele metszően hideg levegőt hozott a helyiségbe, annyira, hogy a két fiatal sámán beleborzongott. Tőlük balra még két ajtó nyílt a ház belseje felé, de Rin jobbnak látta, ha nem mennek tovább, hiszen már így is betörtek egy idegen épületbe.

-Fektesd le ide! – utasította a lány a kékhajú sámánt, aki azonnal engedelmeskedett és lefektette barátját néhány régi párnára, amiket Rin húzott elő egy poros dobozból.

Trey letörölte az arcáról a vizet, majd aggodalmas arccal Rin felé fordult:

-Ugye még nem.... – hangja megremegett egy árnyalatnyira, de a lány csak elmosolyodott:

-Persze, hogy nem! De most engedj oda – Trey azonnal felállt, Rin pedig letérdelt Jocó mellé. Pár pillanatig némán fürkészte a néger sámánt, majd nagyot sóhajtott. „Rosszabb a helyzet, mint gondoltam.” – idegességében beharapta a szája szélét és ezt a jégsámán is észrevette.

-Mi a baj? – kérdezte idegesen.

-Semmi, nyugodj meg. Nézd meg légyszi, hogy van-e valami, amiből tüzet tudunk rakni. Jocónak szüksége lesz a melegre, nem engedhetjük, hogy kihűljön. Siess! – a fiú csak bólintott, s már futott is az ajtók felé. A legelső zárva volt, de a másodikat egy kis erőfeszítés árán ki tudta nyitni. Belépett az aprócska szobába, ami hajdan talán kamraként funkcionálhatott, s alakját azonnal elnyelte a félhomály.

Rin időközben leszedte Jocóról az ingjét, ami már nem is emlékeztetett a hajdani ruhadarabra: sáros és szakadt volt, de rendesen meglátszottak rajta a harc nyomai is. Ledobta maga mellé, majd alaposan megvizsgálta a fiú testét. A bőrébe számtalan helyen egy tűnél nem nagyobb tüskék fúródtak, s ezeknél vérrel kevert méreg szivárgott a sebekből.

A lány megrémült egy pillanatra, hiszen ilyet még nem látott, s nem volt biztos benne, hogy tud segíteni a fiún. Elkeseredett dühében öklével a földre csapott, majd könnyes szemmel kinézett az egyik ablakon. Odakint éjszakai sötétség lepett mindent, s az eső úgy zuhogott, hogy szinte nem is lehetett átlátni a sűrű vízfüggönyön. A szobát olykor- olykor megvilágította az égen átcikázó villámok fénye, de amúgy nem lehetett sokat látni idebent se.

„Ebben az időben nem vihetjük el innen... Csak rajtam múlik, hogy túléli- e....” – gondolta Rin magában, de ebben a pillanatban visszatért Trey is.

-Találtam néhány ócska széket odabent, ha azokat eltörjük elegendő száraz fához jutunk. – mondta a fiú, s néhány korhadt széklábat dobott le a földre.

-Hát, ha nincs más, ezek is megteszik... De mivel fogjuk őket meggyújtani? – a lány kétségbeesésében nem is gondolt arra, hogy gyufát valószínűleg nem fognak ebben a romhalmazban találni.

-Ezzel... – Trey benyúlt a nadrágzsebébe, s elővett egy kis csomag gyufát.

-Ezt is itt találtad? – kérdezte Rin meglepetten, de a fiú csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

-Ha északról jössz, korán megtanulod, hogy jobb, ha mindig van nálad egy dobozzal, hiszen sose tudhatod, hogy mikor kerülsz nehéz helyzetbe a vadonban.

Rin viszonozta mosolyát, majd figyelte, ahogy a sámán szakavatott mozdulatokkal feltornyozza a tüzelőnek szánt bútor- lábakat, majd egyetlen mozdulattal meggyújtja a tüzet. A fa először csak füstölni kezdett, de néhány perc múlva már vidáman lobogott a rögtönzött kis máglya, kellemes meleget árasztva. A lány az arcán érezte a tűz erejét, s csak ekkor tudatosult benne, hogy mindannyian bőrig áztak. Treyre nézett: a fiú haja teljesen szétázott, a fejpántjából pedig csavarni lehetett volna a vizet.

-Miért nem veszed le? Így úgyse veszed sok hasznát.... – mondta halkan, de a fiú azonnal hátrált egy lépést.

-Soha nem veszem le! Még akkor se, ha vizes, mert különben.... – szabadkozott, de Rin csak megcsóválta a fejét.

-Ahogy gondolod. – válaszolt, majd visszafordult Jocó felé.

-Ígéred, hogy nem nevetsz ki? – kérdezte csendesen Trey, miközben letérdelt a lány mellé.

-Ígérem. – azzal a fiú lehúzta a fejéről az ázott szövetdarabot, s a haja szétbomlott. Rin ránézett és elmosolyodott, de nem szólt semmit. A sámán fiú zavartan elvigyorodott, majd a következő pillanatban barátja felé fordult.

-Ez elég csúnyán néz ki, tudok valamiben segíteni? – hangja már teljesen komoly volt, s a lány kiérezte belőle az aggodalmat.

-Utálom ezt mondani, de nem igazán, ehhez most finom kéz kell. Ülj le a sarokba és próbálj meg pi..... – nem folytathatta, mert a kezére erősített orákulum- harang hirtelen felcsipogott. Rin szemei elkerekedtek, miközben pötyögni kezdett a szerkezeten, de végül megkönnyebbülten felsóhajtott:

-A délutáni csatát átrakták holnapra a vihar miatt..... – mondta az északi srácnak, majd lecsatolta magáról és óvatosan maga mellé tette a harangot.

Minden figyelmét Jocónak szentelte, hiszen a fiú még mindig nem tért magához. Mindig vidám arcát most fájdalom torzította el, homlokán csak úgy gyöngyözött az izzadság. A teste néha- néha megrándult, mutatva, hogy a szervezetébe jutott méreg hatni kezdett.

-Felment a láza, már nincs sok időnk. Ki kell szednem belőle ezeket a tüskéket, addig kérlek állj félre. – Trey egy pillanatra belefeledkezett a lány elszánt arcába, de aztán erőt vett magán és bólintott. Lassan felállt, majd néhány méterrel hátrébb leült a fal mellé. Felhúzta a térdeit, s némán figyelte, ahogy a lány dolgozni kezd.

Rin feszült idegekkel kezdte el egyenként kiszedegetni a mérgező kis fegyvereket, miközben egyre jobban kétségbeesett. „Nem fogom tudni mivel kitisztítani a sebeket... S akkor feleslegesen szenvedtem....” – gondolta magában, de nem adta fel, s tovább folytatta a munkát. A tüskék makacsul kapaszkodtak a néger sámán bőrébe, nem volt egyszerű úgy kihúzni őket, hogy ne okozzanak még nagyobb sérüléseket. Jocó arca egyre sápadtabb lett, a méreg rettentő gyorsan terjedt szét a testében, s ez egyre inkább sietségre sarkalta az Asakura- lányt.

*

Rin már legalább három órája görnyedt Jocó felé, s egyetlen szó nem sok, annyit sem szólt. Trey csendben figyelte, ahogy dolgozik, nem akarta megzavarni, pedig rengeteg kérdése lett volna. Leginkább az érdekelte, hogy hogyan tudott kitörni Ramiro kaktusz- gyűrűjéből, ha neki nem sikerült. Egyre csak ezen törte a fejét, de nem talált rá magyarázatot. „Talán több van benne Zik erejéből, mint gondoltuk....” – de ezt nem igazán akarta elhinni még ő maga sem.  „Hiszen annyira kedves lány....s ráadásul szép is....talán még nem késő....” – ilyen, s még ehhez hasonló gondolatok jártak a fiú fejében, ahogy egyre jobban telt az idő.

Rin egyszercsak lehajtotta a fejét, s halkan zokogni kezdett.

-Mi a baj? – kérdezte Trey, miközben felpattant, s a lányhoz lépett. Átkarolta a vállát, majd maga felé fordította az arcát, melyet teljesen átnedvesítettek a könnyek.

-Ehhez....nincs elég erőm.... – válaszolt elcsukló hangon Rin, s elfordította a fejét, hogy ne kelljen Trey szemébe néznie.

-Na, idefigyelj: én tudom, hogy meg tudod csinálni, úgyhogy légy méltó a családnevedhez, s ne add fel! Gondolj arra, hogy Yoh mit szólna, ha ezt most látná.... – a fiú szavai hatásosak voltak, az Asakura- lány azonnal abbahagyta a sírást, s visszafordult felé.

-Tényleg hiszel bennem? – kérdezte halkan, mire Trey csak elmosolyodott, s finoman letörölte a könnyeit.

-Igen.

-Köszönöm! – Rin hirtelen megölelte, így a fiúnak sem maradt más választása, mint viszonoznia az ölelést. „Ha ezt Len megtudja.....azt hiszem búcsút mondhatok az életemnek.” – gondolta szomorúan, de nem tudta elfojtani magában a boldogság érzését sem. Így térdeltek vagy egy percig, de végül Rin kibontakozott az ölelésből, s visszafordult Jocó felé.

-Folytatom a munkát, te addig pihenj le nyugodtan.... – Trey bólintott, majd akaratlanul is végigsimítva a lány arcán, felállt és ismét visszaült a fal mellé. Néhány percig még figyelte a lány ügyködését, de hamarosan érezni kezdte, hogy valójában mennyire fáradt. Egyre nagyobbakat pislogott, s a feje is egyre nehezebb lett. Már majdnem lecsukódott a szeme, amikor hirtelen megrázta a fejét. „Nem szabad elaludnom, akármit mondott is Rin, hiszen bármikor szüksége lehet rám!” – gondolta elszántan, de sajnos nem tudott uralkodni a fáradtságán: pár pillanat múlva lecsukódtak a szemei, s mély álomba merült.

*

Rin fáradtan tovább dolgozott, már nem is volt sok hátra. A tüskéket egy darab kivételével mind a tűzbe dobta, hiszen tudta, hogy azok rendkívül veszélyesek még most is. Jocó továbbra sem tért magához, de a légzése kezdett egyenletessé válni, s ez jó jelnek számított.

-Végre kész. – sóhajtotta Rin csendesen, majd letörölte a homlokát és Trey felé fordult. A fiú mélyen aludt, fejét a térdein nyugtatva. Hosszú kék haja szemébe lógott, de szépmetszésű arcán mosoly ült. Rin néhány pillanatig némán figyelte, de aztán elfordult tőle, s így szólt:

-Wyn!

-Itt vagyok, miben segíthetek? – kérdezte a megjelenő szellem.

Rin körbeforgott a helyiségben, majd mélyet sóhajtott és felállt.

-Vizezd be ezt. – mondta, majd egy erőteljes mozdulattal letépte a nadrágja egyik szárát, a térdétől lefelé és szelleme felé nyújtotta.

Wyn elvette, s azonnal engedelmeskedett: kezének érintésére a ruhadarab rögtön megnedvesedett. Rin elvette tőle, majd ismét letérdelt Jocó mellé, s finoman áttörölte fiú testét. A sámán beleborzongott, de nem ébredt fel. Rin óvatosan kicsavarta a kezében tartott rongyból a vizet, majd amennyire tudta összehajtogatta, a barátja homlokára tette. A következő pillanatban már a nadrágja másik szárát is a kezében tartotta, s abból megpróbált minél hosszabb szövetcsíkokat leszakítani. Nem sikerült olyan sok, mint amennyit szeretett volna, de még ez is több volt a semminél. Felemelte Jocó testét, s bekötözte a sebeit. Amikor végzett, lassan felállt és egy újabb mély sóhaj kíséretében ismét Wyn felé fordult.

-Nem hiszem, hogy egyhamar hazajutunk, úgyhogy kérlek menj haza, s szólj a többieknek, hogy itt maradunk éjszakára. Üdvözlöm Basont.

-De Rin...egészen biztos vagy ebben? Hiszen Ramiro bármikor visszatérhet....

-Ne aggódj, nem fog... Menj gyorsan. – Wyn szomorúan bólintott, majd egyetlen szempillantás alatt eltűnt. Rin csendesen nézett utána, de ekkor hirtelen végigfutott a hátán a hideg. Csak most vette észre, hogy ő még mindig vizes : a haja még nem száradt meg, s felsője is nedves volt még.

-Nem érdekel, látnom kell a vihart... – mondta halkan, de dacosan, s az ablakhoz lépett. Mintha valamelyest csendesült volna az odakint tomboló vihar, s a villámok száma is ritkulni kezdett. Rin felült az ablakpárkányra, felhúzta a térdeit és átfogta őket a kezével. Vetett egy- egy pillantást a két fiúra, aztán ismét kinézett. Len járt a fejében, s a reggeli viselkedése. „ Hol van az már...azóta annyi minden történt...” – gondolta magában, majd a fejét ráhajtotta a térdeire, s megpróbált pihenni. Maga sem tudta mikor, de egy időre elnyomta az álom. Amikor magához tért, már beesteledett, de ezt csak onnan tudta, hogy a szomszéd ház ablakában egy viharlámpa fénye lobogott. „ Vajon mennyit aludhattam?” – kérdezte magától, de mivel nem tudta a választ, csak folytatta a céltalan kifelé bámulást.

*

Trey kinyitotta a szemeit, majd nyújtózott egyet, s lassan felállt. Egy pillanatra rémület suhant át az arcán, hiszen nem látta Rint Jocó mellett, de aztán megnyugodott hiszen észrevette, hogy a lány az ablakpárkányon ül, s csak bámul kifelé az ismét felerősödő viharba.

-Rin... – szólt halkan, miközben mellé sétált.

-Felébredtél? – a lány hangján érezni lehetett, hogy megint sírt.

-Gyere le onnan, különben megbetegszel....  –Trey a kezét nyújtotta felé, s Rin el is fogadta. Egyetlen ugrással lenn termett a földön, s hálásan rámosolygott a fiúra. Trey zavarba jött, s észre sem vette, hogy még mindig fogja a lány kezét, ami jéghideg volt.

-Most már minden rendben lesz a viccmesterrel? – kérdezte a fiú a kínosan beálló csendben, de Rin csak megcsóválta szőketincses fejét.

-Nem tudom....Bízzunk benne, hogy elég erős, ahhoz, hogy túlélje és legyőzze a mérget.

Pá pillanatig némán figyelték Jocót, majd Rin nagyot sóhajtott, s leült a tűz mellé, hogy átmelegedjen egy kicsit. A kezeit a lángok felé nyújtotta, s érezte, ahogyan a fagyot izületei kezdenek ellazulni.

-Tessék, ezt terítsd magadra, hideg lesz este. – szólt Trey, majd a lány mögé lépett, s ráterítette a vállára a pulcsiját. Rin hálásan rámosolygott, mire a kékhajú sámán fiú leült mellé.

Ismét hallgattak néhány percig, a beálló csöndet csak a tűz ropogása szakította néha félbe.

-Ha nem bántalak meg, lenne egy kérdésem.... – kérdezte Trey hirtelen.

-Csak tessék...

-Ez a te műved odakinn? -  hangja egy árnyalatnyival keményebben csengett, mint kellett volna.

-Mármint micsoda? – kérdezett vissza Rin értetlenül, s barna szemeit a fiúra szegezte.

-A vihar. – Trey álta a lány pillantását, de annak az arca nem árult el semmit.

-Nem...nem....tudom...Lehet.... Odaát is sokszor megtörtént ez, ha dühös vagy szomorú voltam, de ott többnyire csak egy csendes kis esőt tudtam csinálni... – Rin elfordult, s ismét a lángokba bámult.

Trey meglepődött a válaszon, s sokáig nem is tudott válaszolni. Aztán megköszörülte a torkát, s egy kicsit közelebb csusszant a lányhoz.

-Ne aggódj, ez azt jelenti, hogy különleges sámán- képességeid is vannak... – bátorítóan átkarolta a lány vállát, mire Rin felemelte a fejét.

-Olyan jó, hogy rád mindig lehet számítani....  –suttogta halkan és szelíd mosolyát megint rávillantotta a fiúra. Trey nem válaszolt, csupán tovább bámulta a lány csillogó szemeit. Olyan érzése volt, hogy ezekben a szemekben lehetetlenség kiigazodni: egyszer vidámak voltak, máskor szomorúak, de látta már dühösnek és kétségbeesettnek is. Trey nem is tudta, hogy mi tesz, de hirtelen közelebb hajolt Rinhez és megcsókolta a száját. Egy röpke pillanatra azt hitte, hogy a lány nem fog tiltakozni, de aztán Rin szelíden eltolta magától.

-Ne haragudj, de ezt nem lehet.... – hangja szomorú volt, s látszott rajta hogy nagyon sajnálja a dolgot.

-Len miatt? – kérdezte Trey egy mély sóhaj után hűvösen.

-Igen... – Rin nem tudott hazudni a sámánnak.

-Rendben én megértem....

-Annyira sajnálom! Te egy nagyon aranyos fiú vagy, csak hát.... – magyarázta Rin, de Trey közbeszólt:

-Felesleges megmagyaráznod, értem én. Túl idióta vagyok hozzád...

-Dehogy vagy idióta! Te vagy az egyik legjobb fej srác, akivel valaha is találkoztam! – Rin halkan elnevette magát, majd megfogta a fiú kezét és megszorította:

-Szerintem egy remek barátság alakult ki köztünk, kár lenne így elrontani, rendben?

Trey mosolyt erőltetett az arcára, majd ő is megszorította a lány kezét.

-Rendben.

-Akkor ezt meg is beszéltük. Aludj jól...  –azzal Rin mielőtt Trey bármit is szólhatott volna, hozzábújt és a fejét a mellkasára hajtva becsukta a szemét.

A fiú csak némán hagyta magát, de nem volt szomorú amiatt, hogy kosarat kapott, hiszen egy ilyen lány barátsága még az életénél is többet ért.

-Jó éjszakát... – azzal ő is becsukta a szemeit, s hamarosan mindkettőjüket elnyomta az álom.