-Na, ne legyetek már ilyenek lányok! – mondta Yoh, majd belekarolt a szótlanul egymás mellett haladó Annába és Rinbe, de azok csak savanyúan tovább mentek.

-A mesternek igaza van, nyugodjatok meg, sima győzelem lesz! Ahol három ilyen szép nő száll harcba, ott esélye sincs másnak.... – folytatta Rio a hátuk mögött, s közben észrevehetetlen, mégis semmi mással sem összetéveszthető mosolyt küldött June felé, de a zöldhajú doshi ezt nem látta., ugyanis elmélyülten beszélgetett Pailonggal. Rio kedve egy kicsit letört emiatt, de Tokageroh azonnal megvigasztalta:

-Ezer szebb lány van a világon! Ha engem kérdezel...

-De nem kérdezlek téged! June az én igazi sámánkirálynőm! – sziszegte közbe Rio kissé dühösen, így az utolsó mondat egy árnyaltnyival hangosabbra sikerült, mint kellett volna. June felkapta a fejét, s a tekintete összeakadt a magas sámánéval. Rio emiatt majdnem elbotlott egy kőben, s ez az idősebb Tao testvért mosolygásra késztette. A Hullarablók vezére hirtelen megállt, mire June elsétált mellette, de látszott rajta, hogy rettenetesen zavarban van ő is. Rio néhány pillanatig csak nézte a lány kecses alakját, majd megrázta a fejét, s felzárkózott mellé, hogy végre egyszer igazán elbeszélgessen ezzel a gyönyörű, mégis visszahúzódó, csendes doshival.

*

-Rin: ha nem leszel vidámabb, esküszöm, hogy Jocó- féle viccekkel foglak traktálni! – Trey hangja vidám volt, miközben kirángatta a szőke lányt Yoh karjaiból, de Rinnek csak egy bágyadt mosolyra futotta. Már félúton jártak a csata kijelölt helye felé, s ő egyre idegesebb lett, utoljára akkor volt ennyire izgatott, amikor vizsgázni ment odaát. Idegességében a szája szélét rágta, s csak nagyon keveset észlelt a körülötte lévő világból, gondolatai egészen máshol jártak. Egyszerre volt szomorú és dühös, egyrészt Lenre, de nem értette Treyt se. „Vajon Trey támadta meg Lent, vagy fordítva? Egyszerűen nem tudom eldönteni....” – morfondírozott magában, miközben tovább sétált az északi fiú mellett.

A csatát a város melletti homokos síkságon tartották, távol Dobby- village zajától. Az odavezető út hosszú volt és fárasztó, s egész végig nem találkoztak senkivel. A sámán viadal első fordulóiban nem volt divat megnézni más sámánok harcát, általában a csapatokon és a bírón kívül nem is nagyon volt jelen más. A bíró szerepét a Tanács erősebb tagjai látták el, hogy bármikor közbeavatkozhassanak, ha kezdeni eldurvulni a dolog.

A lányok csatájának bírója természetesen Silva volt.

-Az ellenfél még nem érkezett meg. – szólt a magas indián férfi, amikor a kis csapat tagjai egyórányi gyaloglás után végre megérkeztek. A barnahajú sámánon díszes köpeny volt, de bizalomgerjesztő mosolya helyett most kissé aggódva tekintett a három lányra, akik kezükbe elbúcsúztak a fiúktól és mellé léptek.

-Kikkel fogunk harcolni? – kérdezte Rin, de Silva nem válaszolt azonnal, helyette csak lassan végigmérte a lányt. „Tényleg fejlődött, érzem, hogy rengeteg furyokuja van... Most azonban túl dühös ahhoz, hogy rendesen harcoljon...Valami nagyon rossz dolog történhetett vele, amióta nem láttam...” – gondolta aggódva Silva magában, de végül csak sóhajtott egyet, s mély hangján így szólt:

-Északi Fény a csapatnevük, többet nem árulhatok el. – s mivel nem szándékozott többet mondani, a lányok csak elfordultak, majd egy kissé távolabb álltak a titokzatos hallgatásba merülő férfitől.

-Ha ő nem is, de én talán mondhatok róluk néhány dolgot. – suttogta June, hogy a tanácstag ne hallja. A másik két lány és Pailong közelebb hajolt hozzá, s ő folytatta:

-Sajnos Morty nincs itt, hogy bővebb információval lepjen meg minket, de azért – hála a Taok kiterjedt információs hálózatának-, én is utána néztem ennek- annak, s véletlenül megtaláltam a Dobby- village-i honlapon a csapatok leírását, az Északi Fény nevű különösen megfogott, de már nem emlékszem miért. Na szóval a lényeg a lényeg: három lányról van szó, s amint a nevük is mutatja, északról jöttek. Erősek, gyorsak és kitartóak, mindannyian simán jutottak el idáig, egyszer sem vesztettek. – Rin elsápadt, de hirtelen barátnője első szavai is eljutottak az agyáig: „Tényleg, vajon hol lehet Morty? S Tamara? Pilica? Ők vajon miért nincsenek itt, ha Anna és June meg igen? Na mindegy, majd a csata után megkérdezem őket.” – csak idáig jutott a gondolkozásban, mert a zöldhajú Tao lány tovább folytatta:

-Azonban van egy gyengeségük is: túlzottan egyénileg harcolnak, nem alkotnak összeszokott csapatot. Szerintem ez az, amit ha kihasználunk, egyetlen perc alatt megnyerhetjük a csatát.

Anna mindezidáig nem szólt közbe, most is csak elgondolkozott egy percre, s összeráncolta a szemöldökét.

-Igazad lehet.... a stratégiánk ez esetben egy kicsit módosul... – szólt végül a lány, de Silva mennydörgő hangja félbeszakította:

-Az Északi Fény csapat! – harsogta az indián és az újonnan érkezők felé mutatott. A három lány azonnal odafordult, de így tettek a kissé távolabb beszélgető fiúk is.

June nem tévedett: valóban három lány volt az ellenfelük és minden bizonnyal északról jöttek: mind a három szőke volt és kékszemű. Középen állt a legmagasabb, ő lehetett a csapatvezető. Haját hátul összefonta, vastag köpenyén egészen a derekáig leért. Kezében hosszú, díszesen faragott lándzsát tartott. A másik két lány valamivel alacsonyabb volt, minden bizonnyal fiatalabbak is voltak vezérüknél, a bal szélső egy csörgőt, míg a harmadik lány egy dobot fogott a kezében. Mindketten hasonló ruhában voltak, talán testvérek, vagy legalábbis rokonok lehettek. A három északi arcán magabiztos mosoly ült, amikor megálltak Rinéktől néhány lépésnyire, s bíró szerepét betöltő Silva felé fordultak.

Rin összenézett June-nal és Annával, majd Pailonggal együtt felsorakoztak az indián másik oldalára.

-Tiszta harcot várok el Önöktől, hölgyeim, remélem nem lesz semmi probléma. – Anna és a magas lány biccentett, majd kezet fogtak és a két csapat eltávolodott egymástól.

-Mindenki készen áll? – kérdezte Silva.

Anna, June és Rin az ellenfél arcát fürkészve bólintott, s az indián kiáltása felcsendült:

-AKKOR SÁMÁN-HARC!

*

Rin álmában sem gondolta volna, hogy valaki ilyen gyorsan tudjon támadni: még fel sem ocsúdott Silva hangjától, amikor a magas lány rárontott. Hogy miért pont őrá azt nem tudta, de ha Pailong nincs, minden bizonnyal vége. Ellenfele lándzsája süvítve szelte át a levegőt, s már majdnem eltalálta a szőke Asakurát, amikor a kung-fu harcos felugrott a levegőbe és a két kezével megfogva leállította a zölden izzó fegyvert.

-Köszönöm. – rebegte a lány hálásan, majd így kiáltott:

-Wyn, a botba! – a szellemlány azonnal engedelmeskedett, így pár pillanat múlva már Rin is készen állt a harcra.

Pailong biccentett egyet felé, majd félreugrott, s az Asakura lány már támadt is. Az északi lány minden csapását kivédte, majd a következő pillanatban eltűnt. Rin értetlenül forgott körbe, s ez majdnem megint a vesztét okozta:

-Rin, vigyázz! – kiáltotta Anna, mire a lány azonnal megfordult. épp csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjon a lándzsa elöl, az máris elszáguldott mellette, hogy a következő másodpercben egy éles kanyar után ismét felé repüljön. Rinnek sikerült megint félreugrania, mire a magas északi harcos csak elmosolyodott:

-Nem is rossz, kislány, de most mutasd meg, hogy támadni is tudsz! – Rint feldühítette a lány hangjából áradó lenéző hangnem, így csak megmarkolta a fegyverét és támadásba lendült.

Időközben a másik két északi is bekapcsolódott a harcba, így Pailong se maradt tétlen: hatalmas ütései hol az egyik, hol a másik lány fegyverén csattantak, míg végül egyetlen erőteljes rúgással a porba küldte ellenfeleit. June örömében tapsolni kezdett, Anna viszont csak hümmögött és minden figyelmét Rinre fordította, aki viszont nem állt valami fényesen. Egyre nagyobb és nagyobb ütésekkel támadt, de nem volt meg benne a kellő erő ahhoz, hogy végleg legyőzze ellenfelét. Az északi sámán lány ismét minden csapását hárította, s arcáról egy pillanatra sem tűnt el a magabiztos vigyor.

Rin viszont egyre jobban fáradt, a benne felgyülemlett düh megakadályozta abban, hogy rendesen koncentráljon. Szemei előtt minduntalan Len arca lebegett és a fiú utolsó mondatai is a fülében csengtek még. Hiába igyekezett elhessegetni maga elől ezeket a rémképeket, egyszerűen képtelen volt másra gondolni. Egyszerre volt dühös és szomorú, de most úgy érezte, hogy nem szabhat gátat az érzelmeinek, ki kell magából engednie azt, ami ennyire elnehezítette a lelkét. Így viszont csak azt érte el, hogy minden furyokuját elhasználta szinte, s egyre gyengébb ütéseit ellenfele simán hárította.

-Túl dühös ahhoz, hogy rendesen harcoljon.... – szólt Anna csendesen, miközben fáradtan lihegő társára nézett. Rinnek már alig volt ereje, de ellenfele nem támadt, sőt mintha meg se kottyant volna neki az elmúlt néhány perc.

June is aggódva figyelte barátnőjét, majd Pailongra nézett, aki azonnal bólintott, s elindult, hogy segítsen a lánynak, de Anna elé tartotta a kezét és megállította.

-Hagyd, ez most az ő csatája. Magától kell rájönnie arra, hogy mit kell tennie. – a kung- fu harcos June-ra nézett, de a doshi lány megrázta a fejét.

-Igaza van. – Pailong szomorúan megcsóválta a fejét, majd visszaállt a zöldhajú Tao lány mellé, s mély fekete szemeit ismét Rinre szegezte.

Az Asakura lány némán figyelte a magas sámán harcost, aki viszont rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantását. Rin kétségbeesetten kereste magában a választ, de nem tudta mitévő legyen. „A düh nem megoldás, Lenny, ezt tanuld meg... A dühtől nem leszel erősebb.....” – Rin fejében egymást kergették a gondolatok, de ez a két mondat mégis kiemelkedett közülük. A lány egy pillanatra elsápadt, de aztán eszébe jutott, hogy hol hallotta ezt. „Hát persze, hogy is felejthettem el?!” – gondolta magában, majd elmosolyodott.

-Most meg min vigyorogsz? – kérdezte az északi lány.

-Majd elmondom, ha vége a csatának! – azzal Rin felugrott a levegőbe.

„Készen állsz, Wyn?”

„Természetesen igen, mindent bele!”

-Akkor Elsöprő Hullám! – ez volt talán Rin legerősebb támadása, minden maradék erejét beleadta. A botja felizzott, s a kezeiből óriási vízhullám lövellt ki ellenfele felé, akit hamarosan elnyelt a vízáradat.

Rin lábai leértek a földre, s kíváncsian figyelte, hogy mi történik. A kezében tartott fegyver már csak foltokban fénylett, látszott rajta, hogy furyokuja utolsó cseppjeit használja fel éppen. Amikor a víz elült, az északi lány még mindig a helyén állt, de furcsa kifejezés ült az arcán, mintha ráfagyott volna a mosoly. Egy pillanatra még Rinre nézett, majd térdre esett, s kezéből kihullt a kettétört lándzsája.

Ebben a pillanatban kitört a hangzavar, mindenki ujjongani kezdett, Silva alig bírta túlkiabálni a fiúk ujjongását.

-A győztes az Amazonok csapata!

A többiek azonnal a lányok köré özönlöttek, s egymás szavába vágva gratuláltak:

-Ez volt aztán a csata, haver!

-June kisasszony és Pailong- mester, engedjétek meg, hogy hódolatomat fejezzem ki! Térdre borulok a nagyságotok előtt!!!!

-Rin: ez igazán szép volt! – Yoh megkerülte a hajlongó Riót, majd megölelte a húgát, s nevetni kezdett:

-Ma ünnepi vacsora van, ki fog főzni?

Erre persze Rio és Trey összeugrott, hogy ma melyikük a soros, ugyanis a jégsámán mindenképpen a magas fiúra akarta sózni a munkát.

-Igenis te főzöl, kékhajú barátom! Tegnap te lettél volna soros, de ellógtad, úgyhogy most pótolhatsz!!!!

Trey morgott valamit, majd a következő pillanatban már csak azt lehetett látni, hogy Rionak eljegesedik a haja.

-Vagy te főzöl ma is, vagy elbúcsúzhatsz a séródtól, haver! – Rionak könnyek gyűltek a szemébe ezek hallatán, de végül csak beleegyezően bólintott egyet, majd egy lemondó sóhajjal tudomásul vette, hogy még így is legalább 10 percbe fog telni, mire újra megcsinálja lejegelt frizuráját.

Mindenki nevetni kezdett, még a három északi lány is, akik időközben felálltak, s a társasághoz lépve így szóltak:

-Gratulálunk a győzelemhez, nagyon szépen harcoltatok, megérdemeltétek, hogy továbbjussatok. Sok szerencsét a következő fordulóhoz. – a vezető a kezét nyújtotta Rin felé, aki azonnal elfogadta. Megszorították egymás kezét, majd a három lány intett egyet, s elindultak vissza Dobby- village felé Silvával együtt.

Rin boldog volt, de egyszerre csalódott is: nagyon hiányzott neki Len jelenléte, de legfőképpen az, hogy a fiú gratuláljon neki. Arcán egy árnyalatnyi szomorúsággal fordult vissza a többiek felé, de ekkor szinte földbe gyökerezett a lába: Len éppen feléjük tartott Basonnel együtt. Arca közömbös volt, nem árult el semmilyen érzelmet, Rin mégis megérezte, hogy a fiú miatta jött ide. Kikerülte a barátait és a Tao sámán elé rohant, de amikor az megállt ő is megállt előtte. Csak néhány méter választotta el őket egymástól, de ők mégis szótlanul fürkészték egymás arcát. A szél fújni kezdett, s meglengette a szőke lány haját. „Minden olyan, mint a filmekben odaát....” – gondolta Rin magában mosolyogva, de ez kívülről nem látszott.

Len egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd egy mély sóhaj kíséretében ismét a lányra emelte aranyszínű szemeit, s nagyon halkan csak ennyit mondott:

-Sajnálom. – ezt szinte már suttogta, de mégis mindenki tisztán hallotta. A fiúk szeme elkerekedett, s még Anna arcán is meglepetés suhant át, de egyikük sem szólt semmit. June jelentőségteljes pillantást váltott Pailonggal, majd összemosolyogtak, s visszafordultak a még mindig egymástól távol álló pár felé.

Rin nem válaszolt a fiú szavaira, egyre csak a szemeit nézte. Belül érezte, hogy igazat mond, s hogy tényleg sajnálja, de ezt nagyon nehezére esett elhinni. Eltelhetett néhány pillanat, mire meg tudott szólalni:

-Én is sajnálom. – s azzal Lenhez rohant és megölelte. Szemeibe könnyek gyűltek, de most nem a szomorúságtól. Len arca meglágyult, ő is boldog volt. Felemelte a lány fejét, majd letörölte a könnyeit és mélyen a szemébe nézett. Rin állta a pillantását, s a szemei szinte csak úgy ragyogtak a boldogságtól. Tudta, hogy mit kell mondania a fiúnak. Ezt érezte, amióta csak megismerte a valódi Lent.

-Szeretlek. – a fiú arcán meglepetés suhant át, de aztán szó nélkül csak a lányhoz hajolt és hosszan megcsókolta.

A többiek ujjongani kezdek, egyedül talán Yoh és Trey arcán ült furcsa kifejezés.

-Menjünk haza. – szólt Len halkan, majd Rinre mosolygott, s kézen fogva elindultak hazafelé.