Az étterem

Ez a nap is úgy indult, mint a többi…..

Reggel 6, Anna a szobában nézte a tegnapi, izgalmas szappanopera izgalmas ismétlését.

Yoh, Trey és Ryo eközben Yoh szobájában szundított. Vagyis csak szerettek volna, mert jött Anna (persze csak miután reklám lett)…

-Yoh, Trey, Ryo!!!! - kiabálta

- Ha? Anna?!! Ne!!!!!!

- Anna! Ne már!!!!

- Már megint????

- Hogyhogy még alszotok??? Mi van az ébresztőórával??

- Hááátt! Az csak volt ébresztőóra. Hehe! – viccelődött Trey

- Ugye, nem azt akarod mondani, hogy már megint….

- De igen, Ryo összetörte!!! – mutogatott Trey

- Miiii?? De előbb te megfagyasztottad!!!

- Na igen, de senki sem mondta, hogy törd össze!!!

- De, fagyottan is csörgött. Igaz, Yoh mester??

- zzzzzz!!

- Yoh mester!!!

- YOH!!!!! Ébresztő!!!!!

- He?? Hm! Fenn vagyok, csak még alszom.

- Nem hiszem el, hogy ezt mindennap el kell játszanunk, nem vagytok már óvodások!! Akkor keltek föl, amikor én mondom! Ha kell, 100 órát fogok felhúzni egyszerre!! Világos?? És imádkozzatok, hogy még ne folytatódjon a kedvenc szappanoperám!!

- De Anna, neked mindegyik a kedvenced, és különben is, tegnap már láttad. – mondta, kissé bizonytalanul Yoh

- Oké Yoh, szóval futással szeretnél kezdeni??!!! 10 km azonnal!! 20 perced van rá! Különben nincs reggeli, szívem!!

Yoh elsápadt, Trey viszont röhögő görcsöt kapott.

- Hahahehehahihi!!! Ezt jól megszívtad!!

- Hm!! Óóóóóó!! El akarod kísérni??? – kérdezte Anna

- Nem, dehogy!

- Ja, akkor jó.

- Phúúúúú!!! – könnyebbült meg Trey

- Neked plusz 5 km.

- Mi????? 

- Oké, plusz 10.

- Na de, de ez… Nem ér!!! – kapott a szívéhez Trey

- 15

- Én a helyedben befognám, kis barátom. – mondta Ryo

- Ryo! Bevásárlás, aztán reggeli! Azonnal!!

- Jajjjj!- egyszerre

- Indíts!!

- Megyünk már, megyünk!

*

10 perc múlva, Anna egyedül maradt. A fiúk menekültek a házból. Anna, bár nem mutatja, de mulattatják ezek a „viták”. Megszokta már… Igazából szerette a fiúkat, a maga módján.

- Végre egyedül. Szerencséjükre, hogy pont visszaértem a folytatásra. Remélem, jól szórakoznak, bár a nap még csak most kezdődik. Csak az ő érdekükben teszem ezt, na és persze, hogy sámán királynő legyek az én Yohm mellett. – töprengett Anna

*

Eközben Yoh és Trey a városban pihentek.

- Huh! Pfú!! Mennyi van még, haver?? – lihegett Trey

- Hát, nekem 3 km, neked 15-tel több. Hihi! – nevetett Yoh

- Jajj! Kellett nekem jártatni a számat!

- Fel a fejjel, itt van rá az egész délelőtt!

- Köszi, hogy bíztatsz, haver!

- Áááá! Nincs mit, haver!

- Szerintem, sincs.

- Hehehihi!

- Hihihehe!

- Végülis, megszokhattuk már a futást, mindennap elfutunk ez előtt az étterem előtt párszor.

- Igen, csak nem mindegy, hogy hányszor egy nap. – viccelődött Yoh – várjunk csak, ez az étterem eddig nem volt itt.

- Jé! Tényleg! Fincsinek látszik!

- Tudom, mire gondolsz, haver, de gondold át újra és rakd bele Annát is, hihi!! – nevetgélt az ifjú Asakura

- Neee!! Igazad van, inkább fussunk tovább. – helyeselt szomorúan Trey

- Ja, majd máskor, haver.

- Te jó ég, mennyi van még?

- 500 m-rel kevesebb. Hihi.

A fiúk mit sem sejtettek, abból, hogy az étterem, és tulajdonosai, még sok gondot fognak okozni.

*

June és őrzője épp hazafelé tartott, amikor meglátták az új éttermet:

- Milyen aranyos hely! Feltétlenül elkell jönnünk ide Lennyvel. Siessünk haza. – mondta June

- Rendben, de szerintem Lennek nem fog tetszeni. – állapította meg Lee Pailong

- Ezt miből gondolod??

Nem sokkal később, már Lennel együtt álltak a Cseresznyefa előtt.

- Cseresznyefa??  Jó, hogy nem aranyeső.

- Nagyon aranyos név.

- Legközelebb, majd azt mondod, hogy menjünk enni a Cseresznyefába?? Nem tudom, miért pont ide kellett jönnünk. – gúnyolódott Len

- Ha már itt vagyunk, menjünk be.

- A cseresznyefába?

- Len!!

Nem volt túl nagy, de nagyon barátságos hely. A szobát elborította a friss virág illata. Kint, az udvaron is helyet lehetett foglalni. Látszott, hogy minden új.

- Áhh! Milyen gyönyörű hely. – ámult June

- Igen, csodás. – morgolódott Len

- A tulajdonos biztos sokat dolgozhatott.

- Nem eleget.

- Nincsenek valami sokan. – állapította meg Bason

Kint foglaltak a helyet, az udvar egy igazi gyönyörű japán kert volt, kis tóval, szobrokkal, emlékművekkel.

Miután leültek, egy 30 év körüli, kedves arcú nő vitt nekik étlapot.

- Jó napot kívánok! Én a tulajdonos vagyok, Mrs. Kamiya, mit óhajtanak??

- Én szószos csirkét kérek, rizzsel.

- Én pedig kínait.

- Sajnálom fiatalember, de kínaival nem szolgálhatok, esetleg valami más…

- Micsoda?? Miféle étterem ez?? Elegem van, megyek és eszem valahol kínait. –dühöngött Len

Len felugrott a helyéről, a kijárat felé tartott, és akkor…

- Len, vigyázz!!

De már késő volt. Len összeütközött, egy éppen akkor érkező görkoris lánnyal.

- Az ördögbe! Nem tudsz vigyázni, kislány?? – ordibált Len

- Először is nem vagyok kislány, másodszor pedig te nem tudsz vigyázni. Miért nem figyelsz jobban???

- Tessék??

Lent elborította a düh, a szemei szikráztak. A lány felállt és farkasszemet nézett a fiúval. Lennek elállt a lélegzete a lány fagyos, égszínkék szemei láttán. Nem jutott szóhoz, mintha elvarázsolták volna. Furcsa szorítást érzett a mellkasában. Viszont, a szemeiben lévő elszántság és bátorság, nagyon idegesítette. Hogyhogy nem fél tőle??

- Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? Nem kéne bocsánatot kérned?? - gúnyolódott a lány

Lennek teljesen leesett az álla.

- Mit képzelsz te magadról? Hisz, te jöttél nekem. Talán nem kéne egy étteremben görkorcsolyáznod, kislány.

- Figyelj, ott korizok, ahol akarok, és a nevem Kagome, Kagome Kamiya., és nem kislány.

Mind a ketten egyre dühösebbek lettek, de a szemüket nem vették le egymásról.

- Hát képzeld, én meg Len Tao vagyok, a Tao család vezére.

- És akkor, most essek hasra??

Szóval ő Len Tao, végre találkozunk. – gondolta a lány

- Len, minden rendben van?? – érdeklődött June

- Kagome, milyen bajt csináltál, már megint?

- De nénikém!

- Semmi de, kislányom, azonnal kérj bocsánatot!! – utasította Mrs. Kamiya

- Kicsit javítani kéne a modorodon, KISLÁNY! Életemben nem láttam ilyen szemtelen lányt.

- Tényleg? Biztos, mert mindenkit megijesztesz az arckifejezéseddel, és 16 évesen már senki sem kislány.

- és 16 centisen? – gúnyolódott Len a lány nem túl magas termetén

- Nah! Ez ,már mindennek a teteje!!

June, csak nevetett magában, és valami furcsát vett észre kisöccsén. Úgy látta, mintha szórakoztatná a lány cukkolása.

- Elég volt Kagome, a vitának semmi értelme. Véletlen baleset volt. Ideje lenne dolgozni.

- Nénikém, engem itt sértegetnek, te meg csak az üzletre gondolsz?

- Nem kéne olyan büszkének lenned, kislány. Csak kérj bocsánatot, és itt sem vagyok.

- Egy frászt!

- Kérlek, Kagome!

Kagome, csak most vette észre, hogy milyen fáradt a nénikéje, ezért erőt vett magán.

- Vagy azt szeretnéd, hogy maradjak?

- Nem érdekel, hogy mit csinálsz, vagy, hogy mit gondolsz rólam, de ez itt egy étterem, ha maradni akarsz, rendelj, egyél, aztán fizess, ha nem, akkor kívül tágasabb. De én megyek dolgozni.

Kagome a konyha felé vette az irányt, úgy gondolta, hogy ezzel el is van intézve.

- Hé, te! Minden vendéggel ilyen kedves vagy, akit fellöksz, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? – kiáltott utána Len

Komolyan mondom, hogy széttörök a fején valamit. – mérgelődött a lány

Kagome megfordult, és amikor mondani akart valamit, a nénikéje gyorsan befogta a száját.

- Elnézést kérek, az unokahúgom nevében, többet nem fordul elő. Igaz, Kagome? – az asszony kérően nézett a lányra

- Hát persze, mindent a vendégekért. – nézett szúrósan a nénikéjére

- Rendben, elfogadom a bocsánatkérésedet.

Most Kagoménak esett le az álla. Hogy lehet valaki ennyire öntelt? Látszik, hogy Tao.

Nagy levegőt vett, és bement a konyhába, hogy átöltözzön a munkához

- Kérem, ne haragudjon rá. Kagome makacs, büszke és önfejű, de ha kell, helyén van a szíve. Sok szeretettel mondta ezeket az asszony.

- Ugyan, semmi gond. Szerintem nagyon mókás lány. – mondta June

- És egy kicsit bolond is.

- Len! Bocsánat, az öcsém nem szokta meg, hogy ilyen bátran visszaszóljanak neki. Majd legközelebb megkóstolom a csirkéjét, viszlát!

- Igen, viszlát.

Miután Kagome végzett a munkával, odament nénikéjéhez, aki a pult mögött pihent.

- Úgy látszik, hogy tetszik az embereknek az étterem. Nem gondolod? - kérdezte

- Nagyon ravasz vagy, kicsim. Próbálsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Megmagyaráznád a viselkedésedet?

- Tessék? Nénikém, tudod milyen vagyok, nem hagyom, hogy megalázzanak, és nem félek senkitől.

- Igen, ez igaz, de nem voltál túlságosan szemtelen a vendégeinkkel? Mi bajod volt szegény fiúval, azon kívül, hogy véletlenül összeütköztetek? Csak nem tetszik neked?

- Miii??? Már, hogy tetszene nekem egy ilyen öntelt, lenéző, hímsoviniszta majom, akinek arany színű szemei vannak???!!

- Pontosan ilyen reakciót vártam. – nevetett az asszony

Kagome viszont halálosan komoly lett.

- Még nem akartam elmondani, mert tudom, hogy helyteleníted a bosszúmat, de ha így folytatod a kombinálást, holnapra már az esküvőmet tervezed.

Mrs. Kamiya megrémült.

- Az a fiú Len Tao volt, a lány pedig a nővére June Tao. Érted? Annak az átkozott En Taonak a rokonai. Végre megtaláltam őket!! Végre, végre bosszút állhatok.

- De, biztos vagy benne, hogy ők azok? Nem lehet, hogy…

- Nem! Ez biztos. Bár ők nem tudják, de láttam a szellemeiket is.

- Ajjaj! Pedig azt hittem, hogy már letettél a bosszúról. Miért nem lépsz már tovább? Szerintem ők rendes emberek. – vacogott a nő, a lány gyűlölete láttán

- Soha! Én, nem felejtek. De ők sem fogják soha elfelejteni a Kagome Kamiya nevet. Megesküdtem, és betartom a szavam.

Kagome, lezárva a beszélgetést otthagyta nénikéjét.

- Édes Istenem, ne hagyd, hogy őrültséget csináljon. Már annyit szenvedett. Szegénykém.