|
28. Rész: Első a barátság
Rin 2006.05.18. 22:07
Rio June után megy, de Pailongot feltarják, s a többiek közül sem fog mindenki ráérni
-Rio, térj magadhoz! Ne csináld ezt, June-t elviszik.... – szólt Tokageroh idegesen, miközben zavartan lebegett ájult mestere felett. Rio csak nyögött egyet, s kinyitotta az egyik szemét.
-Micsoda? Mi történt? Csak arra emlékszem, hogy...... – nyögte fájdalmas hangon a sámán, majd az egyik kezével megfogta a fejét.
-Emlékezz már te idióta! Harcoltunk a Kívülállókkal, aztán az Lyserg nevű srác kiütött! Nekivágódtál a falnak, s nem mozdultál. Azok a fickók meg elkapták June-t, s magukkal vitték.
Rio szeme elkerekedett egy pillanatra, majd nagy nehezen talpra állt. Már sötét volt, tehát jó régóta feküdhetett ájultan a fal tövében.
Körül nézett az utcán, de csak a dermedten a fal mellett álló Pailongot látta. A kung- fu harcos háttal állt neki, lehajtott fejjel és ökölbe szorult kézzel.
-Pailong mester! Jól vagy? – kérdezte a sámán csendesen, miközben mellé lépett és a vállára tette a kezét.
-Egyáltalán nem, Rio. Ezek elvitték June-t, s még azt sem mondták meg, hogy miért! – a szellem mérgesen a falba ütött. Ütése nyomán leomlott a vakolat, de ő ezzel nem törődött.
Rio némán figyelte egy pillanatig, fejében egymást kergették a gondolatok. Végül azonban csak sóhajtott egyet, s megszólalt:
-Utána megyek, te keresd meg a többieket! – hangja olyan határozott volt, hogy Pailong azonnal felemelte a fejét.
-Azt se tudod merre mentek....
-Hidd el, nagyon is jól tudom. – Rio visszagondolt arra a különös éjszakára, amikor nem sokkal Dobby- village-be érkezésük után Lyserg felkereste, s felajánlotta, hogy álljon be a Kívülállók közé. Először nem tudta, hogy mit válaszoljon erre az ajánlatra, de amikor elkísérte védencét a titkos templomukba, azonnal tudta a választ: nincs az az ajánlat, amiért elhagyná Yoht és a többieket, még Lyserg kedvéért se.
-Egyedül esélyed sincs ellenünk, veled kell mennem....
-Hagyd csak, barátom, megoldjuk mi ezt Tokageroh- val ketten is. – azzal Rio már el is indult az utca vége felé, s szelleme szó nélkül követte. A sarkon még egy utolsót intett a még mindig mozdulatlanul álló Pailong felé, majd rohanni kezdett és alakját hamarosan elnyelte a sötétség.
A kung- fu harcos elmosolyodott:
-Eddig nem értettem, hogy June miért szereti, de most már világos: ennek a sámánnak aranyból van a szíve. – mondta csendesen, majd elengedte a falat, s sietős léptekkel elindult ő is, hogy megkeresse a többieket, különösen Lent.
-Ne olyan sietősen, Pailong mester! – nevetett fel egy kegyetlen hang, s a következő pillanatban tűzfal zárta el a szellem útját.
-Zik! Tudhattam volna, hogy a te kezed van a dologban! Mit csináltál June-nal? – kérdezte dühösen a hajdani kung- fu harcos, mire az említett fiú már elő is lépett a sötétből. Arcán kegyetlen mosoly ült, barna szemeiből pedig csak úgy áradt a lenéző undor, hiszen sose kedvelte a doshikat:
-Én ugyan semmit sem tettem azzal az ostoba libával!
-Akkor engedj utamra, meg kell keresnem a többieket...
-Ezt sajnos semmiképpen sem engedhetem, elrontanád vele a meglepetést! – a sámán nevetni kezdett.
-Milyen meglepetést?
-Majd meglátod. Most viszont jobb ha nyugton maradsz, különben könnyen megégetheted magad!
-Engedj el! – Pailong megpróbált áttörni a tűzfalon, de nem járt sikerrel: egy lángcsóva úgy vágta mellbe, hogy hátrarepült és nekivágódott ugyanannak a kőfalnak, aminek néhány órával ezelőtt Rio is.
-Én szóltam. Légy türelmes, ha itt lesz az ideje szabadon távozhatsz.
-Nem...tehe...ted...ezt....Zik.... – nyögte a szellem erőtlenül, s megpróbált felállni. Ma már másodszorra ütötték ki úgy, hogy szinte minden erejét elvesztette, s ez egyáltalán nem tetszett neki. A fiú azonban csak megcsóválta a fejét:
-Nem értem miért pazarolod a maradék erődet is arra, hogy feleselj. Itt maradsz és kész.
-Riot miért engedted el? – kérdezte a szellem, miközben lassan sikerült felállnia.
-Ő nem része a tervemnek, nekem teljesen mindegy, hogy én ölöm meg vagy most a Kívülállók. Sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, mint egy ilyen ostoba és gyenge sámánnal, sőt ha nem bánod, most már rád sincs több időm. A mielőbbi viszontlátásra! – Zik sarkon fordult és egyszerűen átsétált a lángokon. Pailong megpróbált utána rohanni, de a fiú hirtelen megállt és feltartotta az egyik kezét. Nem fordult hátra, de a szellem mégis szinte látta az arcán ülő fölényes vigyort:
-Nem ajánlom. További jó éjszakát. – s azzal már el is tűnt az éjszakában. Pailong dühösen bámult utána, majd olyan nagyot ordított kínjában, hogy szinte beleremegtek a környéken lévő házak. Tehetetlenül csapott a földre az ökleivel, miközben térdre rogyott és arca eltorzult az elfojtott érzelmektől.
*
-Len, te nem aggódsz a nővéred miatt? – kérdezte Rin, miközben kinyitotta a szobája ablakát, hogy beengedhesse a friss esti levegőt. Vett egy mély lélegzetet, majd visszafordult szerelme felé. A fiú az ágyon feküdt, a keze a feje alatt volt, s merően bámulta a mennyezetet.
-Nem. Pailong vele van, nem történhet baja.
Rin elfordult és kinézett a holdfényben fürdő udvarra. Egy pillanatra megborzongott, ő nem volt olyan biztos abban, hogy a barátnője jól van. Már későre járt, s az ebéd óta nem látta a doshit. Először még abban reménykedett, hogy Rioval van, hiszen a magas srác is felszívódott, de az idő múlásával kezdte elveszteni optimizmusát. Szótlanul szemlélte a kinti némaságot, amikor Len mögé lépett, s átkarolta a vállát.
-Ne aggódj te se, minden rendben lesz. Mire holnap felébredsz, már itthon is lesznek, azzal az idióta Rióval együtt. – a lilahajú sámánnak meggyőződése volt, hogy nővére randizni ment, de ezt a világ minden kincséért se mondta volna ki hangosan. Sőt, mintha valahol mélyen még mintha bosszantotta is volna a dolog....
Rin elmosolyodott, s így szólt:
-Nem kéne aludni menned, ha már itt tartunk? Holnap nehéz napod lesz.... – megfordult és a fiú szemébe nézett, de az csak magabiztosan elmosolyodott:
-Mi az nekem, ez csak egy egyszerű sámán csata lesz, simán leverjük az ellenfelet...
-Csak ne bízd el magad: Jocó még mindig nincs csúcsformában, Trey pedig.....
Len arcvonásai egy pillanat alatt megkeményedtek, mire a lány szomorúan kibontakozott az öleléséből, s visszaült az ágyára.
-Azt hittem ezt már megbeszéltük. – hangja nagyon szomorú volt. Len ránézett, majd sóhajtott egye, de nem válaszolt. Természetesen azóta már megtárgyalták a történteket, de egyszerűen nem tudta magát túltenni azon, hogy az egyik legjobb barátja megcsókolta azt a lányt, akit ő is szeretett. A szíve mélyén persze egyáltalán nem haragudott a jégsámánra, hiszen megértette őt is, de a dolog akkor is nagyon fájt neki és sértette a büszkeségét. Lényegében még azt is tudta, hogy mindenért ő volt a hibás, sőt Rinnek egyáltalán nem volt kötelessége visszautasítani Trey közeledését.
Ilyen és még hasonló gondolatok fordultak meg hirtelen a fejében, de amikor megszólalt, a válasza egyáltalán nem tükrözte ezeket.
-Ami történt megtörtént, a múltat nem tudod semmisé tenni. – Len visszafordult az ablak felé, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie.
-Len.... – Rin felállt, s a fiúra szegezte tekintetét, aki kelletlenül ismét felé fordult.
-Tessék? – kérdezett vissza hűvösen, de amikor meglátta a lány szemében csillogó könnyeket, nem tudott többet mondani.
-Kérlek, ne kezdjük megint.... Sajnálom azt, ami történt....
Len csak félrefordította a fejét, majd szó nélkül mellé lépett és megcsókolta. Érezte, ahogy a lány könnyei végigfolynak az arcán, de most nem törölte le őket, helyette csak a csók végeztével elindult az ajtó felé és ennyit mondott:
-Jó éjszakát, reggel találkozunk. – az ajtó halkan becsukódott mögötte, s Rin némán nézett utána. Elmosolyodott, hiszen nagyon is jól tudta, hogy mit gondol Len. Tudta, hogy már egyáltalán nem dühös, se rá, se Treyre, csupán nem bír megbirkózni azzal, hogy majdnem megölte a barátját. Merthogy ez volt a fiú legnagyobb problémája, azt még a vak is láthatta...
*
-Mennyi ember! – sóhajtott fel Yoh, amikor beléptek az Arénába. A Len- csapat meccsét kivételesen nem nyílt terepen, hanem a városban, a külön az ilyen alkalmakra épített Központi Arénában tartották. Maga az épület hatalmas volt, s több ezer ember befogadására is képes volt. Kísértetiesen hasonlított az ókori amphiteátrumokra: óriási széksorok futották körbe egy szinte beláthatatlan nagyságú küzdőtér körül, ami alacsony kerítéssel volt ezektől elválasztva. A tér két átellenes pontján voltak a kijáratok: ezek egyikén lépett be a kis csapat. Anna, Pilica és Tamara már helyet foglalt a lelátón, de a többiek mind ott voltak Len, Trey illetve a még mindig gyengélkedő Jocó mellett. Rin persze a Tao vezért kísérte le, Yoh és Morty mindenkit, Faust viszont csak a biztonság kedvéért volt velük: Anna nem akarta megkockáztatni, hogy Jocónak komolyabb baja legyen, ha netalántán nem bírná a harcot. Egyedül Rio és June hiányzott a csapatból, de róluk nem tudtak semmit. Reggelre már mindenki nagyon ideges volt (beleértve Lent is), kezdték úgy érezni, hogy valami nincs rendben.
-Nincsenek is olyan sokan, majd amikor a döntőn fogok harcolni, el se fognak férni a lelátón annyian lesznek! – Len magabiztosan elvigyorodott, majd megfogta Rin kezét és kissé távolabb álltak a többiektől. A lány csak mosolygott a sámán mondatán, de nem szólt semmit. Látta a fiú szemén, hogy valójában nagyon ideges, de mivel Len nem mutatott semmi érzelmet ő sem tette a szóvá a dolgot.
-Azt hiszem, még sohasem küzdöttem ennyi ember előtt. – motyogta Trey kiszáradt torokkal, miközben fekete szemeivel végignézett a közönség sorain.
-Ne hülyülj már, inkább élvezd, hogy most mi állunk a középpontban! Minden szem ránk szegeződik, minden lélegzet eláll, amikor pályára lépünk....igen....mi vagyunk a híres Len csapat! – Jocó akkorát röhögött a pálya szélén, hogy Anna odafönt a homlokára tette a kezét, s felsóhajtott:
-Nincs ennek semmi baja, csak szórakozik velünk. Holnap dupla annyit fog edzeni, mint a többiek.... - Pilica és Tamara jelentőségteljest pillantást váltott, majd elmosolyodtak.
-Ezen meg mit vigyorogtok? Ti is kaphattok plusz feladatot, ha akartok.... – Anna szigorú hangjától a két fiatal lány azonnal elpirult és visszafordult a küzdőtér felé.
-Mikor kezdődik? – kérdezte egy perc múlva Tamara. Anna már épp válaszra nyitotta a száját, amikor hirtelen egy erős kéz érintette meg a vállát. A szőke médium azonnal hátrafordult, s meglátta a rémült és fáradt Pailongot. A szellem a szokásosnál is aggodalmasabb képet vágott, a lányok rögtön tudták, hogy baj történt.
-Miss Anna, June kisasszonyt..... – kezdte a kung-fu harcos, de Anna már fel is pattant a helyéről és elkezdett lefelé robogni a lépcsőn. A többiek értetlenül meredtek rá, de a lány néhány lépcsőfok múlva megállt és így szólt:
-Mi lesz már? Ezt a többieknek is hallania kell, legfőképpen Lennek! Gyertek már! – s továbbindult. Pailong azonnal követte, míg a két másik lánynak eltartott néhány pillanatig míg megértették, hogy mi történt.
-Anna, Pailong...mi történt? – kérdezte Yoh meglepetten, amikor meglátta menyasszonyát a szellemmel. Anna nem válaszolt, csupán elszaladt mellettük és egyenesen Len és Rin felé vette az irányt.
Az ifjú Tao vezér arcán meglepetés suhant át, amikor a lány és a hajdani filmsztár szelleme megállt mellettük. Elengedte Rin kezét, s idegességében olyan szorosan szorította a másik kezében tartott guandaot, hogy belefehéredtek az ujjai.
-Len, rossz hírem van: June-t elrabolták. – Pailong hangja nagyon szomorú volt, s nem bírt a család fejének a szemébe nézni. Rin a szája elé kapta a kezét, s csak ennyit tudott kinyögni:
-Az nem lehet.... de hát miért?
-Kik voltak? – szólt közbe Len, miközben aranyszínű szemeit úgy szegezte June védőszellemére, hogy ha az már nem lett volna régen hallott, most egészen biztosan inába szállt volna a bátorsága. Pailong azonban csak felemelte a fejét, s ennyit válaszolt:
-A Kívülállók voltak....
-Na, pont ők hiányoztak. – válaszolt Yoh vigyorogva, majd Lenhez lépett és a vállára tette a kezét.
-Ne aggódj, haver, kiszabadítjuk, te addig koncentrálj a meccsre! Pont visszaérünk, mire végeztek! – Len azonban csak mérgesen félrelökte barátja kezét, majd egyetlen lépéssel kikerülte a fiút és Pailonghoz fordult:
-Mutasd az utat! – próbálta nem kimutatni az érzelmeit, de mindenki tudta, hogy mit érez: June volt a legfontosabb ember a családjából, ő volt az, akiben mindig megbízhatott. S most, hogy a nővére bajba került, a saját hibájának érezte...
-Haver....most nem mehetsz el... – nyögte Trey, miközben sápadtan barátja után nézett.
Len azonban úgy tett, mintha ezt meg se hallotta volna, egyenesen továbbindult.
-Állj meg, te idióta! Azt se tudod, hányan vannak! – Anna megpróbált a Tao sámán elé állni, de az csak idegesen elsétált mellette. Pailong lemondóan sóhajtott egyet, s követte az ifjú vezért.
A többiek letaglózva álltak egy helyben, egyikük sem tudott megmozdulni. Trey és Jocó rémülten pislogott hol egymásra, hol a távozó fiúra, egyetlen hang nem sok, annyi sem jött ki a torkukon. Yoh sem tudott mit reagálni a történtekre, csupán annyi tellett tőle, hogy a húga felé fordult és így szólt:
-Talán te meg tudnád állítani...
A lány azonban csak megcsóválta a fejét, s így szólt:
-Te is tudod, hogy milyen: ha a fejébe vesz valamit, nem lehet megállítani.
-Rin, kérlek! Ha most elmegy, kizárnak a versenyből! – Trey hangja olyan könyörgő volt, hogy a szőke Asakurának megesett rajta a szíve:
-Rendben, egy próbát talán megér.... – azzal már el is rohant Len után.
Épp a küzdőtér kijáratánál érte utol a fiút. Elélépett, majd feltartotta a kezét, hogy megállítsa. Csodák csodájára a Tao vezér megállt, s meglepett arccal a lányra nézett.
-Len: most nem mehetsz el....tudom, hogy nálad a család az első, s ezt tiszteletben is tartom, de gondolj a barátaidra is. Ha most itt hagyod őket, mind a hárman kiestek a versenyből....
Nem lehet tudni, hogy a kizárás vagy a barátok említése volt a meggyőzőbb, de a fiú mindenesetre egy pillanatra lehajtotta a fejét és elgondolkozott.
„June-nak szüksége van rám, s Rinnek igaza van: a család mindig az első! De....ez már.....nem igaz....a barátaim fontosabbak.”- Len lelki szemei előtt hirtelen Trey jelent meg, s ez mosolyt csalt eddig érzelemmentes arcára.
-Igazad van. Most a barátság az első – szólt végül, majd a lányhoz lépett, megfogta a kezét és lassan visszasétáltak a többiekhez.
-Haver, hát visszajöttél! Egy pillanatra azt hittem, hogy cserben hagysz minket! – a jégsámán örömében barátja nyakába ugrott, s Len csak nagy nehezen tudta magáról levakarni.
-Még egy ilyen mozdulat, jégagyú, s azt hiszem, tényleg elmegyek! – ezt azonban már nevetve mondta, így persze Treynek esze ágában sem volt megsértődni.
-Akkor szent a béke? – kérdezte a kékhajú fiú és a kezét nyújtotta barátja felé.
-Igen. – Len elfogadta a felé nyújtott kezet, s megszorította.
-A világért sem karok közbeszólni, de akkor most mi lesz June-nal? – kérdezte Morty halkan, s ez mindenkit visszarántott a valóságba.
Len elengedte Trey kezét és összeráncolta a homlokát, de nem jutott eszébe semmilyen terv. A helyzetet Yoh oldotta meg:
-Ti itt simán megnyeritek ezt a meccset, aztán utánunk jöttök és találkozunk a Kívülállók templomában.
-Utánunk? – kérdezte Len értetlenül, miközben barátjára nézett.
-Utánam és Rin után. Tegnap délután tanultunk egy új trükköt, amit szeretnék megmutatni azoknak a srácoknak. S különben is: be kell nekik mutatnom a húgomat. – a barnahajú fiú elnevette magát.
-Nem lesz belőle baj? Úgy értem, elég erősek vagytok ahhoz, hogy legyőzzétek őket és kiszabadítsátok June-t? – szólt közbe Morty rémülten.
-Persze, ne aggódj. Viszont van egy kis probléma..... – válaszolt Rin, majd széttárta a kezeit:
-A fegyverem otthon maradt, így nem tudok harcolni.
-Dehogynem, vidd ezt. – azzal Len a lány kezébe nyomta a guandaoját. Rin értetlenül meredt a fegyverre, alig bírt megszólalni a döbbenettől:
-De én....
-Tudsz vele harcolni, nem? Elvégre is majdnem ugyanolyan, mint a botod...
-Igen, de...
-Nincs semmi ,de induljatok. Hamarosan találkozunk. – Len egy gyors puszit nyomott a lány arcára, majd előhúzta a viharkardot, s miközben kinyitotta Trey és Jocó felé fordult:
-Na mi lesz már, indulunk végre, Kalim már vár.... – a fiúk csak bólintottak, s a három barát egy pillanat múlva már el is indult a küzdőtér közepe felé. A többiek némán néztek utánuk, a beálló csendet ismét Yoh törte meg:
-Szerintem induljunk is, nincs vesztegetnivaló időnk. – Rin azonnal bólintott, majd csatlakozott a kissé távolabb álldogáló Pailonghoz és elindultak a kijárat felé. Yoh intett egyet Mortynak és Faustnak, majd követte a testvérét.
-Yoh..... – Anna a fiú után szólt, s a hangjában tőle ismeretlen aggodalom csendült.
-Igen? – a sámán megállt és visszafordult.
-Vigyázzatok magatokra...
-Ne aggódj, nem lesz baj.- s ekkor Yoh olyat tett, amit még soha: a lányhoz lépett és megpuszilta az arcát.
-Sietünk vissza. – búcsúzott a fiú és már el is rohant.
Anna egy pillanatig némán bámult utána az arcát fogva, de aztán erőt vett kitörni készülő könnyein, s a többiekhez fordult:
-Na gyerünk, mindenki lefelé a pályáról, kezdődik a meccs. – Pilica, Tamara, Morty és Faust bólintottak és visszaindultak a lelátók felé.
Amikor helyet foglaltak, gondolataik kétfelé jártak: egyrészt aggódtak June és az Asakura testvérek miatt, más részt viszont a pályán álló Len- csapat helyzete is aggasztani kezdte őket, amikor felharsant Kalim hangja:
-S íme az ellenfél: a Sötétség Ördögei csapat!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
