-Felkészültetek? – kérdezte Kalim, miközben Len, Trey és Jocó megállt mellette.

-Persze. Mikor kezdünk? – kérdezte Jocó, de Kalim nem válaszolt csupán elnézett a küzdőtér másik kijárata felé, ahonnan a következő pillanatban három magas férfi lépett ki.

-Odanézzetek, ők azok! – kiáltotta a jaguársámán s a közeledő alakokra mutatott. Két társa követte ujjának vonalát, s arcuk megmerevedett a felismeréstől: ellenfeleik nem voltak mások, mint Zik emberei.

Trey nagyot nyelt, s aggódva nézett Lenre, de az aranyszemű fiú csak megvonta a vállát.

-Számíthattunk volna rá, hiszen tudjuk, hogy mire utazik az a féreg. – A Tao vezér hangja éles volt az indulatoktól, de megpróbált uralkodni magán, hiszen még nagyon is élénken élt benne annak a napnak az emléke, amikor Zik felajánlott neki egy helyet a csapatában. Ha néhány hónappal előbb kérdezi meg, biztos igent mondott volna, de akkor és ott már tudta, hogy kiben bízhat és kiben nem.

-S íme az ellenfél: a Sötétség Ördögei csapat! – a bíró szerepét betöltő indián hangja visszarángatta a kis csapatot a valóságba, s végre alaposabban is szemügyre vették ellenfeleiket. Mind a hárman hosszú, fekete kabátot viseltek, a kezükben hatalmas kardokat tartottak. Ezek nem olyanok voltak, mint Yohé, hanem inkább a középkori pallosokra emlékeztették a fiúkat. Ellenfeleiknek fekete haja és szeme volt, minden bizonnyal testvérek voltak, hiszen még az arcukon lévő tetoválás is egyforma volt. A különleges jel két kígyót ábrázolt, amint egymás körül tekeregve körbekerítenek egy fénylő kristályt. Trey felnyögött, amikor meglátta őket, mire a másik két sámán értetlenül meredt rá.

-Mi a baj, haver? – kérdezte Jocó halkan, miközben hátrált egy lépést.

-Az ott nem akármilyen tetoválás, ezt csak egyetlen család tagjai viselik...

-Egyszóval olyasmi, mint az enyém volt? Akkor nagyon híres családról kell, hogy szó legyen, kicsodák ők? – kérdezte Len, miközben ismét a közeledő harcosokra fordította a tekintetét.

-Az én népem nem ismeri pontosan a nevüket, csak annyit tudok, hogy a Sötétség szülöttei, egyik ősöket valami híres nyugati démonnak tartják, de nem emlékszem a nevére... Nem igazán kedvesek tehát, s jobb velük nem ujjat húzni, szóval körülbelül olyanok lehetnek, mint a Tao család....

-Ezt mondd még egyszer és én komolyan mondom, hogy .... – Len dühében összeszorította a kezét, s az arcán is vészjóslóan megrándult egy izom.

-Nyugi, haver, nem úgy gondoltam.... – szabadkozott a jégsámán, s kivételesen barátja azonnal lehiggadt, mert ebben a pillanatban ismét felharsant Kalim hangja:

-Kérem a csapatok vezetőit, hogy fogjanak egymással kezet, hogy végre elkezdhessük a mérkőzést! – Len bólintott, s közelebb lépett az indiánhoz, míg a másik csapatból senki sem mozdult, csupán csak a középen álló férfi megszólalt:

-Igazán szükség van erre? Én nem fogom meg olyasvalaki kezét, aki még nem ölt embert. – mondta, s a hangja még a legfagyosabb északi szélnél is hidegebb volt.

Len szemei összeszűköltek, de továbbra sem eresztette le kinyújtott jobb kezét.

-Honnan tudod, hogy még nem tapadt vér a kezemhez? – a fiú hangja majdnem olyan kegyetlenül csengett, mint előtte a férfié, s ettől Trey és Jocó elsápadt egy pillanatra.

-Ha jól tudom, te Len Tao vagy.... – a magas sámán szája gonosz mosolyra húzódott, majd folytatta:

-Zik külön örülni fog, hogy végzünk veled, mert akkor végre kihal az a nyavalyás dinasztiátok!

-Len neee! – kiáltotta egyszerre Jocó és Trey, majd hátulról lefogták barátjukat, nehogy az nekiugorjon az ellenfélnek. A Tao vezér arca szinte lángolt a dühtől, s kezében a viharszablya is vészjóslóan felragyogott.

-Még egy ilyen mondat, s esküszöm, hogy megöllek! – kiabálta dühösen, de aztán sikerült valamelyest lenyugodnia, így társai elengedték.

-Nos, akkor a kézfogás... – kezdte Kalim, de az ellenfél csapatkapitánya félbeszakította:

-Most már semmi akadálya... – mondta vigyorogva, majd közelebb lépett és izmos kezét Len felé nyújtotta, miközben merőn a fiú szemébe nézett.

Len állta a gonosz pillantást, majd biccentett, s megszorította a felé nyújtott kezet. A levegő szinte szikrázott közöttük, s a feszültséget csak úgy tapintani lehetett. Szinte egy végtelenségnek tűnő pillanat múlva elfordultak egymáshoz, s visszaléptek csapattagjaik mellé.

-Tisztességes csatát várok el uraim, semmi csalás! Ha készen állnak, akár kezdhetünk is...

Mindkét csapat tagjai bólintottak, mire az indián csak felemelte a kezét és így kiáltott:

-Akkor harc!

*

-Mit képzelnek, vegyék le a kezüket rólam! – mondta June dühösen, miközben megpróbált kiszabadulni kísérői fogásából. A két férfi azonban szorosan tartotta, s nem válaszoltak, csupán némán folytatták útjukat a sötét folyosón. Arcuk homályba burkolózott, de az egyikben a lány felismerte azt a férfit, aki megtámadta őt és Pailongot.

June reménytelenül sóhajtott egyet, majd megpróbálta megjegyezni, hogy merre mennek a labirintus-szerű pincében.

Már túl volt egy cseppet sem kedves kihallgatáson, ahol egy gyönyörű, ám mégis különös lány kérdezgette olyan dolgokról, amikről még nem is hallott. Egy hatalmas templomba vitték, most épp ennek az alagsori részében haladtak. A dohos és sötét falakról néhol víz csöpögött, s ez még félelmetesebbé tette a helyet, de June kezdetben nem is félt. Akkor ijedt csak meg igazán, amikor megtudta, hogy miért hozták ide. Kezdetben nem értette, hogy mit akarnak tőle, de az ezüsthajú fiatal lány mindenről felvilágosította:

-Meg fogunk ölni téged is és a testvéreidet is. – mondta, s a doshinak már itt el kellett volna kezdenie gyanakodni, de szinte szóhoz se jutott a döbbenettől. Tudta, hogy a családjának mindig is voltak ellenségei, de ez most valahogy rémisztőbb volt az eddigi támadásoknál.

-Megérkeztünk, befelé! – szólalt meg hirtelen az egyik férfi, majd a következő sarkon befordulva megállt egy vasrácsos ajtó előtt. A társa elengedte egy pillanatra a lány kezét és kinyitotta az ajtót. June agyán egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy most megszökhetne, de a következő másodpercben már durván be is lökték az apró helyiségbe. Elesett, s felszakította amúgy is megviselt ruháját. Gyorsan felállt, s kisimította arcába lógó haját, de a két férfi már rá is csapta az ajtót.

-Egészen addig itt maradsz, amíg meg nem öltük a testvéreidet! – szólt Marco fagyosan, majd feljebb tolta a szemüvegét, s kegyetlen pillantást vetett a lányra.

-Hányszor kell még elmondanom, hogy nem én vagyok Rin Asakura! A nevem June Tao! – a zöldhajú doshi a rácsokhoz szaladt, de a szőke Kívülálló csak elvigyorodott:

-Nekünk teljesen mindegy az Ön neve hölgyem, felőlem maga lehet az angol királynő is, nem érdekel. A lényeg az, hogy Ön és a kedves családja halálra vannak ítélve...

-Miért nem képes felfogni, hogy tévedtek? Az Asakura testvérek ikrek maga féleszű! El tudja rólam képzelni, hogy Yoh testvére vagyok? – June olyan dühös volt, hogy a rácsot szorító ujjai belefehéredtek.

Marco arcáról egyetlen pillanat alatt lehervadt a mosoly, de még jó néhány másodpercig nem válaszolt csupán továbbra is a lány arcát fürkészte. Végül azonban közelebb lépett a rácsokhoz, s így szólt:

-Igaza van, tévedtünk, hiszen a tévedés emberi dolog. De a Vasszűz semmit sem tesz hiába.... Akár tetszik magának, akár nem, ma itt három sámán meg fog halni, ne akarjon hozzájuk csatlakozni...

June elsápadt, s a szeméből folyni kezdtek a könnyek.

-Maguk szörnyetegek, Yoh és Rin semmit sem tett! – kiabálta zokogva, miközben lehajtotta a fejét.

-Nem számít semmi, ha Zik vére folyik az ereikben, pusztulniuk kell. További szép napot. – azzal Marco elfordult a rácstól, s intett a társának, hogy induljanak. A saroknál még egy utolsó pillantást vetett a lányra, majd mindkettőjüket elnyelte a sötétség.

June sírva nézett utánuk, majd leroskadt a földre, s homlokát a rideg rácsoknak támasztva tovább zokogott.

-Rin...remélem nem vagy olyan őrült, hogy ide gyere.... – suttogta bele a pince csendjébe, de válaszol csak egy távoli ajtó becsapódását kapta.

*

-Vigyázz Trey! – kiáltotta Len, miközben félrerántotta barátját egy fekete villám elől, amit az egyik ellenfelük lőtt feléjük a következő pillanatban.

-Uh, kösz haver! – hálálkodott a jégsámán, majd Lenre nézett és kacsintott egyet:

-GYERÜNK! – mondták egyszerre, s a következő másodpercben, már fej-fej mellett kezdtek harcba Jocóval együtt.

-Bason: Nagy Zuhatag Támadás!

-Jégrengés!

-Tomboló karmok! – csapásaik hatalmas port vertek fel, s mindannyian biztosak voltak abban, hogy megsebesítették a három sötét alakot, de azok csak gonoszul elmosolyodtak, amikor újból kitisztult a levegő.

-De hát ez nem lehet..... – suttogta a Tao fiú hitetlenkedve, de nem maradt sok ideje az elmélkedésre, ugyanis az ellenfél már támadt is.

-Most megöllek, te kis féreg! – kiáltotta az Ördögök vezetője, s hatalmas kardjával már csapott is a fiú feje felé, de az gyors reflexeinek köszönhetően sikeresen félreugrott.

Lihegve ért földet barátai mellett, s aranyszínű szemeit le sem vette támadójáról. Fejében egymást kergették a gondolatok, nem tudta, hogy mitévő legyen. Szíve szerint egyedül oldotta volna meg a dolgot, mivel minél gyorsabban végezni szeretett volna. Viszont Len azt is tudta, hogy ezt most nem teheti meg, hiszen nem hagyhatja ki a két másik sámánt a harcból, mivel most egy csapatban harcolnak. Trey viszont mintha kitalálta volna a gondolatait:

-Ne aggódj, egy perc alatt elintézzük ezt a sötét bandát, s megyünk Yohék után!

Len vigyorogva bólintott, s ismét támadásba lendültek, de most még annyit sem értek el, mint az előbb, hiszen az ellenfélnek is volt néhány piszkos kis trükk a tarsolyában:

-DÉMONI GYŰRŰ! – kiáltotta egyszerre a három sötét férfi, s a következő pillanatban a fiúk körül egy feketén ragyogó gyűrű jelent meg. Jocó, Trey és Len azonnal megálltak, majd Jocó felnyögött:

-Mi a fene ez? – társai arca idegesen megrándult, de egyikük sem tudta a választ. Tehetetlenül forogtak körbe, nem tudták, hogy mit csináljanak.

-Nézd csak a kis patkányokat! Csapdába estek, s nem találják a kijáratot! Talán ha kapnak egy kis ösztönzést... – nevetett az ellenfél vezetője, majd csettintett egyet az ujjával: a gyűrű rohamosan szűkülni kezdett, majd a következő pillanatban teljesen összezárult, s koromsötétbe burkolta a három fiatal sámánt.

-Mi történt? Fiúk, jól vagytok? – kérdezte Len rémülten, de hiába meresztgette a szemét az áthatolhatatlan feketeségen kívül semmit sem látott.

-Most még igen. – válaszolt Trey, majd hirtelen hátulról nekiment Jocónak.

-Jocó, te vagy az? – kérdezte ijedten, de társa csak felröhögött.

-Nem, én a fogtündér vagyok...

-Most nincs itt a poénkodás ideje, inkább valaki mondja meg, hogy mi folyik itt. – szólt közbe idegesen a Tao fiú, miközben megszorította fegyvere markolatát.

-Nem vagyok benne biztos, de ha ez az, amire gondolok, akkor rettentő nagy bajban vagyunk. – suttogta a kékhajú sámán halkan, s szavaiban félelem csengett.

-Maradjunk szorosan egymás mellett. – javasolta Len, s ez annyira meglepte a barátait, hogy azok szó nélkül engedelmeskedtek. Vállt- vállnak vetve várták az ellenfél csapását, de támadás helyet csak hirtelen három halványan fénylő fej jelent meg körülöttük gonoszul vigyorogva. Az ellenfél szellemei voltak, torz kis pofájuk valóban ördögi volt: vörösen izzó szemeik és hatalmas fogaik voltak, fekete bőrüket pedig pikkelyek fedték.

Alakjuk végre megvilágította a kis csapatot, akik rémülten néztek hol egymásra, hol az ördögökre. Arcuk sápadt volt, s mind a hármuknak félelem csillogott a szemében.

-Az álmaitok.... – suttogták gonoszul a szellemek, mire a következő pillanatban a három sámán szíve fölött egy-egy fénylő kis gömb jelent meg. Lené és Jocóé nagyjából ugyanolyan nagyságú volt, de Treyé messze felülmúlta a másik kettőét: olyan hatalmas fényesség nőtt előtte, ami egy pillanatra még a gonoszul suttogó szellemeket is elnémította.

-A nevetés szele...micsoda ostobaság....bolond vagy...és nincs is humorérzéked.....semmire sem fogsz menni az életben, ha ilyen álmokat dédelgetsz... – Jocó hirtelen megbénult: térdre esett, majd váratlanul zokogni kezdett és leborult a földre. Olyan volt, mint egy kisgyerek akitől elvették a kedvenc játékát, s ettől a szíve fölötti fény halványulni kezdett. Ahogy a fény is kezdett eltűnni, úgy fogyott a fiú ereje is, s ez megrémítette a másik két sámánt. Trey aggódva figyelte barátját, s nem tudott mozdulni, de Len helyette is cselekedett: egyetlen ugrással a legközelebbi fejre támadt, de a viharszablya csak a sötétséget érte, a támadás eredménytelen maradt. Fáradtan lihegve állt meg, de ekkor a démoni arc nevetni kezdett:

-Érdekes álmok... hatalomvágy, de várjunk csak.....mintha valami más is lenne itt....a biztonság utáni vágy....kinek akarsz te biztonságot adni, halandó? A szíved sötét, nincs benned egy csöppnyi fény se... Gonosz vagy...és kegyetlen... – Len ezen szavak hallatán ugyanúgy térdre esett, mint az előbb a jaguársámán és elejtette a fegyverét. Arca eltorzult a fájdalomtól, s képtelen volt újra felállni. Az ő fénye is halványulni kezdett.

-Neeeee! – kiáltotta Trey kétségbeesetten, de még mindig tehetetlen volt, a sötétség úgy bénította meg, mint egy vaskötél.

-Neked vannak a legnagyobb álmaid, így most megadatott a lehetőség, hogy végignézd a társaid halálát, ahogy örökre beszippantja őket a sötétség! – a fejek vihogni kezdtek, mire Trey rémülettel a szemeiben ismét a barátaira nézett: Jocó és Len alakja egyre inkább kezdett eltűnni, álmaik fényének pedig már nyoma sem volt.

-Ezt nem engedem! – azzal letérdelt a fiúk mellé, s megpróbálta őket magukhoz téríteni.

-Gyerünk srácok, ne adjátok fel, bíznotok kell az álmaitokban! Jocó: a nevetésre minden embernek szüksége van, az álmaid igenis fontosak! Lenny, haver nehogy feladd itt nekem! Na jó, talán a hatalomizé dologról le kéne mondanod, de a biztonság utáni vágyról semmiképp! Gondolj Rinre! – habár a kékhajú sámánnak nagyon fájt kimondani az utolsó mondatot, tudta, hogy ez az egyetlen olyan dolog, ami segíthet a barátain. Azonban semmi sem történt....

-Gyenge próbálkozás, halandó.... hiszen te magad sem hiszel abban, amit mondasz....még magadnak is hazudsz, nemhogy nekik! Te magad is feladtad a legnagyobb álmod, hogy egy másikért harcolj!

-Miről beszéltek? A legnagyobb álmom még most is ugyanaz...megmenteni a minikéket! – Trey lassan felállt, majd összeszorította az ujjait a kezében tartott faragott fadarab fölött, amit hajdan Pilicától kapott. A fejek azonban ismét csak nevetni kezdtek, majd az egyikük így szólt:

-Mi tudjuk, hogy mi rejlik a szíved legmélyén! A te álmod megváltozott.... egy lányt szeretsz...hiába....s ezt te is tudod, hiszen ő sosem lehet a tiéd! Soha!

-Ne, hagyjátok abba! Nincs igazatok! – a fiú a fülére szorította a kezét, de a következő pillanatban ő is térdre esett, s az ő fénye is halványulni kezdett.

„Hinnem kell az álmaimban! Ezek nem tudják, hogy mi az igazság, én már beletörődtem abba, hogy Rin nem lehet az enyém! A minikék a legfontosabbak, a minikék a legfontosabbak!” – gondolta magában elszántan, majd felordított tehetetlen dühében:

-A MINIKÉK A LEGFONTOSABBAK! – nagy nehezen sikerült újra felállnia, a fénygömb is megmaradt, de túl gyenge volt ahhoz, hogy legyőzze a démonokat. Csak állt mozdulatlanul egy helyben, s nem tudta, hogy mitévő legyen. Számtalan gondolat suhant át az agyán másodpercek töredéke alatt, de ekkor hirtelen egy kezet érzett a vállán. Hátrafordult és szembetalálta magát Lennel. A Tao fiú megviselt volt, de azért rámosolygott északi barátjára.

-Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de igazad van Trey! Hinnünk kell az álmainkban, ez ad nekünk erőt! – Trey viszonozta a mosolyát, de a következő pillanatban a másik vállára is ránehezedett egy kéz.

-Most szívesen elsütnék valami jó poént, de sajnos semmi sem jut az eszembe. De azért köszönöm, hogy fontosnak tartod az álmaimat. – szólt Jocó nevetve.

Trey ránézett a barátaira, s szinte egyszerre bólintottak.

-A közös álmunk pedig..... – a szellemalakok megremegtek, mert hirtelen mind három sámán körül vakító fényesség támadt, s ez növekedni kezdett...

-HOGY ÖRÖKRE BARÁTOK MARADJUNK! – kiabálta Jocó, Len és Trey egyszerre, mire a fény egyetlen sugárrá tömörült, s hirtelen a démonok felé suhant. Egy pillanatra mindent körbevett, majd a következő másodpercben a három fiatal sámán ismét a küzdőtér világosában találta magát. Mellettük Kalim állt, aki elismerően bólintott, majd így szólt:

-A győztes a Len csapat! – a fiúk elsőre nem is hitték el, amit hallanak, annyira a történtek hatása alatt álltak. Bágyadtan fordultak körbe, de már csak a földön fekvő ellenséget látták, a szellemeknek nyoma sem volt.

-Vége? – kérdezte Trey hitetlenkedve, majd megvakarta a fejét.

-Azt hittem, hogy hosszabb lesz....De Lenny-boy mondd csak nem felejtettünk el valamit? – folytatta, majd barátja felé fordult.

-Már mehetünk is....- válaszolt az aranyszemű sámán, majd vetett még egy pillantást a földön fekvő ellenfélre. Arca mosolyra húzódott, majd hátat fordított és sietős léptekkel elindult a kijárat felé. Jocó azonnal követte, de Trey még várt egy percet és ő is végignézett az ájult férfiakon.

„Igazatok is volt az álmommal kapcsolatban, meg nem is. Tényleg szeretem Rint, de elfogadom azt is, hogy ő mást választott.” – gondolta, majd sóhajtott egyet, s barátai után rohant.

-De most komolyan Len, tényleg ez a közös álmunk? – kezdte el húzni a fiút, de Len mérgesen csak ennyit válaszolt:

-Sajnálom, nem jutott eszembe más, oké? Le lehet szállni a dologról, jégagyú... – Trey és Jocó röhögni kezdett, s rohanó alakjuk hamarosan beleveszett a kijárat sötétjébe.

-Jaj, Anna, most mi lesz? – kérdezte odafönt a lelátón Tamara ijedten, de a szőke médium lány csak felállt és elfordult a küzdőtértől.

-Hogy- hogy mi lesz? Hazamegyünk és elkészítitek a vacsorát....

-Na de, Anna! Nem megyünk a fiúk után? Talán segítségre lesz szükségük... – kezdte Morty, de a lány villámló szemei belefojtották a szót.

-Nincs semmi de, törpe! Egyedül is meg fogják tudni oldani, semmi szükségük arra, hogy még te is útban légy! Indulás haza! – Pilica, Tamara és Faust azonnal engedelmeskedett, de Morty nem mozdult.

-De hiszen ezek a Kívülállók! – kis keze ökölbe szorult az elfojtott dühtől, ha arra gondolt, amit Yoh mesélt róluk.

-Nem érdekel. Ha nem akarsz holnap tripla annyit futni, mint a többiek, akkor most azonnal elindulsz, s hagyod, hogy a képzett sámánok intézzék el az ügyet!

-De hát Rin se képzett! – Morty szinte már sírt, annyira dühös volt a lányra.

-Ebben igazad van, de ő más...olyan ereje van, amit te el se tudsz képzelni... – sóhajtott fel Anna. Mikihisa ugyaniselmondta neki azt a titkot, amit évek óta őrizgetett. A lányt nem lepte meg a dolog, mert már maga is sejtette, amióta megismerte Rint és látta harcolni, de csak nehezen tudta elhinni, hogy tényleg így van.

-Akkor talán...

-Nincs vita, törpe, azt mondtam, indulás! – a fiatal sámántanonc kelletlenül bólintott, majd egy nagy sóhaj kíséretében elindult a lány után. Nagyon aggódott a barátaiért....

*

-Befelé! – a vasrács kegyetlen hangon kivágódott, erre June felkapta a fejét. Eddig az egyik fal mellett ült, s szomorúan bámulta a padlót, de új vendége érkezésére azonnal felpattant.

-Rio! – kiáltotta, majd letérdelt a fiú mellé, aki képtelen volt felkelni a földről, amióta belökték a dohos helyiségbe. Az őrök ismét becsukták az ajtót, majd eltűntek a folyosó másik végén.

-June kisasszony, nagyon sajnálom, de... – kezdte a magas sámán, de a lány csak az ölébe vette a fejét és így szólt:

-Semmi baj, nem a te hibád.... Örülök, hogy itt vagy.

Rio elpirult, majd nyögve felült és a doshi szemébe nézett. June szintén elpirult. egy végteneségnek tűnő pillanat mőlva azoban elfordult, majd felállt és visszalépett arra a helyre, ahol eddig üldögélt. Ismét leroskadt a földre és a tenyerébe temette az arcát.

-Mi a baj? – kérdezte Rio tőle szokatlan gyengédséggel, majd ő is felállt és a lány mellé telepedett.

-Rin és Yoh miattam fog meghalni..... – zokogta halkan June, de Rio hirtelen magához ölelte.

-Ne is mondj ilyeneket. Yoh mester sose fogja hagyni, hogy a testvérének baja essen, erre szavamat adom!

June abbahagyta a sírást, s közelebb bújt a fiúhoz. Fejét a mellkasára hajtotta, s csöndesen csak ennyit suttogott:

-Remélem igazad lesz... – Rio megsimogatta a doshi lány haját.

-Rionak mindig igaza van, June kisasszony....