-Rio, neee! – kiáltotta June zokogva, amikor a magas sámánt eltalálta Lyserg csapása. Egy pillanatra mindent körbevett a fény, s a két lánynak el kellett fordulnia, de amikor ismét kinyitották a szemüket és a küzdőfelekre néztek, megkönnyebülten felsóhajtottak. Rio ugyanott állt, ahol eddig is, s mosolygott: a kezében olyan fényesen világított a fakard, hogy Lyserg arca halott sápadtnak tűnt mellette. A fiú nem mozdult, csupán csak a szemein látszott, hogy egyre dühösebb és elszántabb.

-Hölgyeim, kérem most hagyjanak magunkra minket, ez csak ránk tartozik! Meg kell néhány dolgot vitatnom az én eltévelyedett tanítványommal... – mondta Rio, miközben Junék felé fordult.

-Egészen biztos? – kérdezett vissza Rin értetlenül, hiszen nagyon is élénken élt az emlékezetében, hogy milyen fájdalmat tud okozni a zöldhajú fiú támadása.

-Igen, addig nézzétek meg, hogy Yoh mesterék hogy állnak.

-Rio.... – kezdte June, majd a sámánhoz lépett és pirultan egy gyors puszit nyomott az arcára. Rio szeme elkerekedett, majd olyan gyorsan pirult el ő is, hogy ez még Rint is meglepte.

-Menjetek. – törte meg végül a csendet a Hullarablók hajdani vezére, majd visszafordult Lyserg felé.

-Akkor most jól figyelj, kis barátom! – s már támadt is. Lyserg képtelen volt elugrani a csapás elől, így azonnal elesett, de nem adta fel, hiszen tudta, hogy Jeanne nem ezt várná tőle. A következő pillanatban már ismét talpon volt, s a fegyverét volt mesterére szegezve így kiáltott:

-Fény esőt, Zirill! – a mennyezetről óriási fénylő dárdák kezdtek el zuhanni a meglepett Rio felé, szédítő sebességgel.

June tett egy lépést szerelme felé, de Rin elkapta a karját és magával rántotta:

-Gyere már, megoldja egyedül is! – a zöldhajú doshi lány vetett még egy utolsó pillantást Rio felé, majd bólintott és barátnőjével együtt rohanni kezdtek az oszlopok árnyékában.

Alighogy otthagyták a két harcoló sámánt, meghallották a templom előterében zajló csata zajait is. Itt is, ott is felcsattant egy- egy fájdalmas kiáltás, a lányok nem tudták eldönteni, hogy kié lehetett. Rémülten néztek egymásra, de nem lassítottak, teljes erejükből futottak barátaik felé. Amikor végre kiléptek az utolsó oszlop mögül, nem várt látvány fogadta őket: a falakat mindenhol apró lyukak borítottták, látszott, hogy egyik küzdőfél sem kímélte a másikat. Néhány ablak be is volt már törve, a színes üvegdarabok úgy borították a padlót, mint megannyi éles fegyver. Az ajtószárnyak ismét be voltak csukva, így megint csak nagyon kevés fény jutott be, de ez nem zavarta a küzdő feleket.

A két csapat még mindig harcolt, hatalmas kiáltások töltötték be a teret. Trey és Jocó fej- fej mellett küzdöttek két Kívülállóval, de már nagyon fáradtnak tűntek. Len és Yoh is egymás mellett volt, csapásaikkal nem kímélték az ellenfeleiket, akik viszont továbra is kitartóan hárították szinte a legerősebb támadásaikat is.

-YOH! – kiáltotta Rin kétségbeesetten, amikor a testvére belevágódott a mellette lévő oszlopba. A fiú erőtlenül a földre hanyatlott, s a kezéből kiesett a fegyvere, aminek fémes csendülésétől végig futott a hideg Rin hátán. A két lány azonnal odarohant, de amikor letérdeltek, hogy felsegítsék a fiatal sámánt, az csak kinyitotta az egyik szemét, majd így szólt:

-Most azonnal menjetek ki innen! Ez túl veszélyes.

-De én maradni akarok, hogy segítsek! Hiszen nem áll valami jól a helyzet...

-Nem. Nem szeretném ha még jobban megsérülnél, úgyhogy kérlek, most az egyszer hallgass rám! – válaszolt Yoh komoly hangon, majd nyögve feltápászkodott és újra a kezébe vette a fegyverét. A válla csúnyán megsérült, de ő ezzel mit sem törődve ismét egyesítette Amidamaru lelkét a kardjával, de ekkor hirtelen megtántorodott. Az eséstől Rin mentette meg, amikor elkapta a kezét, de a fiú utána megint megpróbált megállni a saját lábán.

-Yoh, én ...

-Menjetek már! – válaszolt ingerülten a fiú, miközben tett egy lépést ellenfelei felé. Nehezen vette a levegőt, s szellemkontrollja is gyenge volt, szinte ordított róla, hogy minden erejét elvesztette már, de Yoh akkor sem akarta feladni.

Rin idegességében beharapta az alsó ajkát, s csak bámult a testvérére, de még mindig nem mozdult. Aztán a következő pillanatbban lehajtotta a fejét és kezeit összeszorította a guandao felett. „Nem hagyhatom itt őket, de nem is szeretnék ellentmondani Yohnak...”

-Rin, vigyázz! – kiáltotta hirtelen June, mire a lány azonnal felkapta a fejét. Szemei tágra nyíltak a felé közelítő fénycsóva láttán, de már nem volt ideje arra, hogy arrébb ugorjon.

-Bason: Aranyököl! – Len támadása azonnal eltérítette a csapást, de a lány még mindig mozdulatlanul állt.

-Megőrültél? Azonnal menj ki innen! – ordította Len, miközben a lány elé lépett és megragadta a vállát.

-Én....én... – Rin egyszerűen megmerevedett attól a hirtelen támadt érzéstől, ami a hatalmába kerítette. Egy pillanatra borzongás futott végig rajta, majd minden elhomyályosult előtte. Érezte Len kezét a vállán, de a fiú hangját már nem hallotta, hiszen az elkövetkező egy percben mintha nem is a saját testében lett volna..

A sötétség elmúlt, de amit látott, az annyira megrémítette, hogy továbbra sem bírt mozdulni. Ugyanebben a templomban állt, azonban teljesen más időben: a falak még épek voltak és a színes ablakok is bartáságosan árasztották be a napfényt. Minden békességet sugárzott, a templomban csend és nyugalom honolt. Rin külső szemlélőként látta az egészet, de az első pillanatban maga sem fogta fel, hogy mit is lát valójában. „ Ez egy látomás!” – eszmélt fel hirtelen, de ekkor a szívét ismeretlen hidegség járta át. Akaratlanul is hátrafordult, s ekkor meglátta, azt az alakot, aki ekkor lépett be a templomba. Hosszú ruhát viselt, amire szintén hosszú barna lazán omlott. Az arcát nem láthatta, mert az homályban maradt, de valahogy úgy érezte, hogy ismeri az idegent. A férfi sietős léptekkel elindult befelé, tudomást sem véve arról, hogy hol van. Elhaladt a dermedten álldogáló lány mellett, s ekkor Rinbe belehasított a felismerés: Zik 500 évvel korábbi reinkarnációja volt az ismeretlen sámán! A kezei ökölbe szorultak a dühtől, de azért a sámán után indult, aki továbbra is egyenesen előre haladt. Már majdnem végigértek a templomon, amikor hirtelen megállt és visszafordult. Rin kővé dermedt az ijedségtől, egy pillanatra úgy érezte, hogy a férfi látja őt. De Zik csak merőn átbámult rajta, majd elmosolyodott és tovább indult. A lány nagyon sóhajtott a megkönnyebüléstől, de amikor ő is továb akart menni egy újabb erő megállította. Hirtelen ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint a templom előtt, s ismét hátrafordult. A templom kitárt ajtajában egy gyönyörű fiatal nő állt, hosszú bottal a kezében. Hosszú, aranyszőke haja volt, ami teljesen körbelengte kecses alakját, mögötte pedig ott táncolt egy gyönyörű szellem halovány alakja. Rin nem tudta kivenni pontosan a szellem alakját, s valójában még a lány arcát se. Tátott szájjal bámult rá egy ideig, de aztán meghallotta Zik hangját, ami azonnal észhez térítette:

-Már vártam, hogy utánam jösz, Ereniel... Remélem felkészültél a halálra..

Rin azonnal a férfira nézett, de az még mindig háttal állt neki.

-Nem engedhetem, hogy sikerrel járj! Hagyd el ezt a templomot! – a fiatal nő hangja tiszta volt, de mégis olyan erő áradt belőle, hogy abból még Rin is meríthetett. Kíváncsian várta a folytatást, de maga sem tudta, hogy valójában miért. A nő felbukkanása addig ismeretlen erőt adott neki, s habár fogalma sem volt arról, hogy kicsoda mégis úgy érezte, hogy megbízhat benne. Magabiztos mosollyal fordult vissza testvére korábbi reinkarnációja felé, de ekkor nem várt dolog történt: Zik nevetni kezdett, majd hirtelen megfordult és egy lángoló nyilat küldött el az Erenielnek nevezett nő felé. Rin elkerekedett szemekkel bámulta a feléje száguldó fegyvert, de nem tudott mozdulni. A nyílvessző eltalálta és átsuhant a testén, s ő felordított a fájdalomtól. Kiáltása egy ideig még visszhangzott a templom hideg falai között, de ekkor minden újra elhomályosult....

-RIN! Jól vagy? – kérdezte Len rémülten, miközben a lány összecsuklott a kezei között. Rin arcán könnyek folytak végig a fájdalomtól, s az oldalára szorította a kezét. Zihálva vette a levegőt, a látomásában átélt fájdalom túlzottan is élethű volt, nem is tudott megszólalni. Saját kiáltása is a fülében csengett még, s ő újra és újra maga előtt látta Zik kegyetlen arcát, amikor rátámadt. Illetve nem is rá, hanem arra a nőre...Erenielre... A mellkasában érzett szúró érzés egy idő után szűnni kezdett, s ő végre kinyitotta a szemét. Len a karjaiban tartotta, s furcsán csillogó szemekkel kereste a tekintetét.

-Mi történt? – kérdezte a fiú, miközben talpra állította a még mindig az események hatása alatt álló lányt.

-Azt hiszem, volt egy látomásom... – Rin kibontakozott a sámán öleléséből és az ajtóra nézett. Egy pillanatra megint megborzongott, de Len csak mellé lépett és a kezébe adta a guandaot.

-Majd később elmeséled, most mindenképpen menjetek ki!

-Igazad lehet... – válaszolt a lány furcsán csengő hangon, majd elindult a kijárat felé, de a fiú észrevette rajta, hogy még mindig nincs egészen magánál.

-Valami nincs rendben...June, kérlek ne engedd vissza ide, akármi történjék is! – mondta Len, miközben mélyen a nővére szemébe nézett.

-De, Len..

-Nincs, semmi de, ne vitatkozz. S most menj te is... – June beharapta a szája szélét, de nem mozdult.

-Mire vársz még, indulj már! – kiáltotta a fiú, s a következő pillanatban félrelökte a doshit egy fénycsóva elől. June azonnal felállt, majd miután vetett még egy pillantást a küzdelembe ismét bekapcsolódó öccse felé, megfordult és Rin után rohant.

Len aggodva nézett utánuk egészen addig, amíg alakjuk el nem tűnt a kinti világosságban...

*

-Már vártalak, Rin! Olyan régen találkoztunk! Azóta úgy hallottam sokat fejlődtél... – nevetett egy kegyetlen hang, s a következő pillanatban a fellobbanó lángok közül előlépett Zik. Arcán gonosz mosoly ült, barna szemei pedig úgy csillogtak a táncoló lángok fényében, hogy Rinnek akaratlanul is összeszorultak az ujjai a kezében tartott fegyver felett.

-Te mit keresel itt? – kérdezte a lány és szemeit úgy fúrta testvére tekintetébe, mintha át akarná döfni .

-Kíváncsi voltam, hogy már megint mit akarnak ezek a senkiházi Kívülállók,de amint látom a tervük még mindig ugyanaz... Ostoba bolondok... – a tűz szertefoszlott, mire Zik kényelmes törökülésben letelepedett a földre.

-Habár valahol jó szolgálatot tesznek.... Legalább megölik Yoh amúgy is gyenge barátait...

Rin megremegett az elfojtott dühtől, s nem válaszolt azonnal, de a fiú folytatta:

-S ha már ők nem lesznek, akkor semmi akadálya, hogy mindketten mellém álljatok.

-Ne is álmodj erről, Zik! Nincs az az ajánlat, hogy én veled harcoljak! S Yoh ugyanígy gondolja! – kiáltotta Rin, de ekkor hatalmas robbanás rázta meg a környéket, ami a templomból jött. Rin és June azonnal odakapták a fejüket, de percekig nem hallottak semmit.

-Na, hamarosan vége lesz. Még ha ezt túl is élték, már nem húzzák sokáig... – Zik szórakozottan a térdére könyökölt, majd az állát a tenyerébe támasztotta.

Rin vissszafordult felé, szemei lángoltak a haragtól.

-Még egy ilyen mondat..

-Nyugodj le testvérkém, kár erőlködnöd... Ezen már úgysem tudsz változtatni..

-Azt majd meglátjuk... – válaszolt Rin hűvösen, majd hátat fordított a fiúnak és sietős léptekkel elindult a templom bejárata felé. June felemelte a kezét, hogy megállítsa, de a fiatal sámán lány csak elsétált mellette, s már csak pár méter választotta el az első lépcsőfoktól.

-Kár úgy sietned... – Zik megcsóválta a fejét és a következő pillanatban hatalmas lángokból álló fal zárta el a húga útját. Rin megállt egy pillanatra, majd elfordult és elindult balra, de ekkor ott is feltornyusult előtte a tűz. Kétségbeesetten fordult meg ismét, de az ellenkező irányba sem indulhatott: a lángok már úgy ölelték körbe, hogy nem volt szabad út.

-Engedj el! – kiáltota kétségbeesetten a lány, de Zik nem válaszolt csupán felállt és leporolta a nadrágját. Elmosolyodott látva a testvére szenvedését, majd a következő percben már szelleme vállán ült.

-Páholyból hallgathatod végig, ahogy meghalnak a barátaid. – Zik nevetni kezdett, majd folytatta:

-Nézzük csak: ki lesz az első?

Rin rémülten fordult vissza a templom bejárata felé, de a lángoktól semmit sem látott. S ekkor felharsant az első fájdalmas kiáltás...

-Ha jól hallottam, akkor ez az a vicces fiú volt...hogy is hívják? Ja, igen, Jocó. – a többszáz éves Asakura hangja olyan kegyetlenül csengett, hogy Rinnek könnyek gyűltek a szemébe...

-A következő tippem az a magas srác, Rio. Hmmm, nem is tévedtem. – Zik pontosan látta, hogy mi történik odabent, s kitörő örömmel közvetítette az eseményeket.

-Amint látom, Trey se húzza már sokáig....s igen: a híres snowboard-ost most kenték fel végleg a falra. Szegény, ez igen csúnya volt... Hárman támadták le egyszerre... – Rinből előtörtek a könnyek, de tehetetlen volt.

-Gondolom a következő a híres Tao család ifjú és heves vezetője lesz... S igen! Á, nem, várj, még sikerült neki felállnia. Hát ez nagyon jó, tudod mit csinál? Yohval együtt a többiek elé áll, hogy megvédje őket... Milyen hősies! - A lánynak kezdett elfogyni a türelme, egyre csak szorította a kezében tartott guandaot, s mereven bámulta az előtte emelkedő tűzfalat, bátyja szavai úgy száguldottak végig az agyán, mint egy-egy gyorsvonat.

-Na végre, már azt hittem sosem ütik ki.... Már csak Yoh van talpon, de szinte már annyi ereje sincs, hogy a kardját tartsa.... Szánalmas.... S én még azt hittem, hogy most már elég erős... – Zik lemondóan sóhajtott egyet, de hirtelen a torkára fagyott a szó, amikor lenézett a húgára.

Rin lehajtott fejjel áll még mindig ugyanott és a teste csak úgy remegett a sírástól és a dühtől.

-HAGYD ABBA! – kiáltotta végül, s könnyes szemmekkel a testvére felé fordult és támadt: minden eddiginél hatalmasabb vízörvényt sikerült megidéznie, ami egy pillanatra körbevette, majd egyenesen Zik felé suhant. A fiú elkerekedett szemmel és tátot szájjal bámult rá, mozdulni se bírt a döbbenettől. A Tűz szellem eltérítette ugyan a csapást, de Zik soha többé nem felejtette el, amit ekkor látott: Rin arca egy pillanatra megváltozott, s ő felismerte benne azt a valakit, aki már egyszer ugyanitt megállította.  „Ereniel? De hát az képtelenség....” – gondolta magában, de ekkor a lány megszólalt:

-S most akár tetszik neked, akár nem, én visszamegyek abba a templomba. Megpróbálhatsz megállítani, de jobb ha nem teszed... – a hangja sem az övé volt, teljesen megváltozott. Zik összeszorította a száját, s nem válaszolt, amit a lány belegyezésnek vélt. Még egy szigorú pillantás után ismét visszafordult a tűz felé, majd sóhajtott egyet, s egyszerűen átsétált a lángok között. June tátott szájjal bámult utána, s térdre esett a meglepettségtől. Kék szemeiben félelem csillogott, nem tudta mire vélni a történteket.

Rin felrohant a lépcsőn, egyenesen be a templomba, így már nem láthatta a testvére arcát, amikor az ismét leugrott a földre.

„Talán csak a szelleme volt, de azt éreznem kellet volna....” – a sámán elgondolkozott, majd megcsóválta a fejét és ismét leült a földre.

-S most szépen megvárjuk, míg a Kívülállók végeznek velük. – nevetett, mire Juneból előtört a zokogás.

-Neeeee.....

*

-Yoh!- kiáltotta Amidamaru, de a fiú csak bágyadtan elmosolyodott, miközben térdreesett és elejtette a fegyverét.

-Mondd...majd meg...Annának, hogy.... – mondta Yoh, majd oldalra dőlt és elterült a hideg kövezeten.

-YOOOOH! – a szamuráj kiáltása betöltötte a teret, de már senki sem válaszolt rá, csupán annyi lehetett hallani, hogy a Kívülállók előreszegezik a fegyvereiket és egyenesen a kiütött fiúkra céloznak. Jocó, Rio, Trey, Len és Yoh egymás mellett feküdtek a földön, nem voltak eszméletüknél. Fegyvereik nem messze hevertek tőlük: a fakard eltörve, Trey ikupaszija és darabokban, Jocó acálkarmai pedig szanaszét szóródtak. Len még mindig görcsösen markolta a viharkardot, de már nem ereje ahhoz, hogy ismét felálljon. Magatehetetlenül feküdt a földön, arca hozzáért a hideg padlóhoz. Egyre csak Rinre gondolt, nem akarta elképzelni, hogy mit fognak vele tenni a Kívülállók, ha velük már végeztek.

-Akkor most egyszerre, az Igazság Fényével! – nyolc fegyver dördült el egyszerre. A fénycsóvák eggyé váltak, s  az egyesített csapás egyenesen az ájult sámánok felé száguldott.

„Itt a vége.... S még azt se mondtam el neki, hogy szeretem...” – gondolta szomorúan a Tao vezér, majd becsukta a szemeit és felkészült a halálra.

-EBBŐL ELÉG VOLT! – kiáltotta egy hang az ajtóból, s Len nem hitta fülének: Rin hangját hallotta. Maradék erejével még felkönyökölt és oldalra fordította a fejét, hogy lássa a lányt, de szinte visszahanyatlott a döbbenettől.

Rin az egyik kezében még mindig a guandaot tartotta, a másikat viszont maga elé emelte és így idézte meg azt a hatalmas vízpajzsot, ami most előttük lebegett, hárítva a Kívülállók egyesített csapását.

-Senki, ismétlem senki, nem bánthatja a barátaimat! – Len értetlenül meredt a lányra, aki szinte nem is volt már önmaga. A szemeiből akkora fájdalom és erő sugárzott, hogy az még őt is megijesztette. Egyre csak bámulta a fiatal sámánlányt, aki a következő pillanatban ökölbe szorította kinyújtott kezét, s így kiáltott:

-SENKI! – s abban a pillanatban a vízfalból sugarak áradtak szét és eltalálták a Kívülállókat. Egy pillanatra vakító fényesség töltötte be a termet, s Len becsukta a szemeit. Amikor újra felnézett, már csak öt ember állt velük szemben, Marco és még négy társa, azoban Lysergnek és másik két férfinak nyoma sem volt.

-Nem, ezt nem én .... – szólt Rin remegő hangon, majd elejtette a kezében tartott fegyvert és térdreesett. Mereven bámult a templom szemközti falára, majd a következő pillanatban lehanyatlottak a kezei és elájult. Len követte a lány tekintetét, s ereiben megfagyott a vér, attól amit látott: két Kívülálló feküdt holtan a fal mellett, a fejükből még szivárgott a vér.

Len erőt vett magán és elfordította a tekintetét, majd nagy nehezen felállt és letérdelt a társaihoz. Felébresztette Jocót, Riót és Treyt, majd Yohhoz fordult, de barátja már szintén talpon volt.

Yoh arca meggyötört volt a harctól, de még így is látszott rajta, hogy őt is legalább annyira össszezavarták az elmúlt percek eseményei, mint Lent.

-Huh, fiúk valaki elmondaná, hogy mi történt? – kérdezte Trey fáradtan, miközben megpróbált felállni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy bele kellett kapaszkodnia Len vállába. A Tao vezér felszisszent a fájdalomtól, ugyanis véresre volt horzsolva az imént említett testrésze, de most nem tett egyetlen megjegyzést sem, csupán átadta Trey cipelését Riónak, s elindult Rin felé.

Marco vetett még egy pillantást a kis csapatra, majd intett egyet, s elindult a templom belseje felé. Társai azonnal követték, de ő még megszólalt egyszer:

-Ezt most megúsztad Yoh Asakura, de ne reménykedj, a legközelebbi találkozásunkkor már nem leszel ilyen szerencsés.....

Yoh nem válaszolt, csupán belekarolt Jocóba, s elindult a kijárat felé. Len időközben már a karjaiba vette az ájult Rint, s kilépett a kapun, de többet ő sem fordult hátra. Trey viszont csak most látta meg a halott Kívülállókat:

-Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy... – kezdte, de barátai lehajtott feje és szomorú tekintete is elég volt, ahhoz, hogy választ kapjon a kérdésére...

-Úristen... – nyögte, s Rioval együtt követték a többieket.