Len zuhogó esőben sétált. Igazából nem tudta, merre tart, csak hagyta, hogy vigye a lába. Mikor eljött a vacsoráról, úgy érezte, szétrobban a dühtől. Az eső viszont hamar lehűtötte. Tíz is elmúlt, a ruhája teljesen átázott, lila haja csapzott volt, de nem akart hazamenni. Gondolkodni akart, és helyre tenni a dolgokat, mert nem éppen úgy alakultak, ahogy eltervezte. Hiszen az élete olyan tökéletes és gondtalan volt, de jött ő, és mindent összezavart. Megmagyarázhatatlan, és számára ismeretlen érzések kínozták. Mindig titkolta érzéseit, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is léteznek, ezért volt dühös. Ezekkel, az érzésekkel olyan volt, mint bármelyik ember, nem pedig mint egy király, aki mindenki fölött áll. Elvárták, és elvárják tőle, hogy mindenkinél különb legyen, de ha egész életünkben azon dolgozunk, hogy kilógjunk a sorból, elfelejtünk élni. Magányossá és bezárkózottá válunk, és az élet így elviselhetetlen lesz. Len rájött erre, ezért döntött úgy, hogy szembeszáll családjával, és sorsával. A sors viszont, kemény ellenfél. Mindig megtalál akármerre vagy. Len sem tud elszakadni a magánytól, bármennyire igyekszik. Talán azért, mert az egyedüllét a sorsa…

Annak a lánynak a szemében, viszont felfedezett valami ismerőset, kék szemeiből végtelen szomorúság tükröződött, a magányossággal együtt. Tudta, érezte, hogy különleges személlyel találkozott, aki talán megértené.

- Milyen szép, és bátor, ugyanakkor, milyen szomorú volt. Bárcsak újra láthatnám. – gondolkozott Kagomén. – Nem, az nem történhet meg. El kell felejtenem. Ő, biztos nem akar látni soha többet, a viselkedésem miatt. Gyűlölöm!! Hogy tudta 5 perc alatt ennyire összezavarni az életemet??!! Miért kellett találkoznom vele??? – Len egyre dühösebb, és dühösebb lett. Ökölbe szorította a kezét, hogy leállítsa magát. Hűséges szelleme nagyon aggódott mesteréért, de ő sem értett semmit.

- Még sosem láttam Len mestert ennyire bizonytalannak, és zavartnak. Mi lehet vele? – gondolta Bason

Szeretet és gyűlölet, a két legnagyobb ellentét, mégis, mintha egy és ugyanaz lenne. Nem csoda, hogy a sámán harcos ennyire összezavarodott. Milyen nehéz is az élet…

*

Kagome, mint egy őrült, rohant a lifthez az emeletes ház 10. emeletén. A lift, viszont nem akart jönni. Pár másodperc várakozás után, inkább a lépcsők felé vette az irányt. Villám gyorsan kapkodta lábait, és kis idő múlva már az utcán száguldott. Az étterem felé futott, azon az úton, ahol egyetlen kistestvérével szokott hazamenni. A félelem és az aggodalom kezdett úrrá lenni rajta. Mindenkit kérdezgetett, hogy nem láttak-e egy 11 év körüli fekete hajú, barna szemű kisfiút, egy kopott baseballsapkával. De az emberek nem is figyeltek rá. Mindenki saját magával volt elfoglalva. Teljesen kétségbeesett.

- Édes Istenem!! Mi a csudát csináljak? Hát, ma már senkiben sincs együttérzés?! Mi van az emberekkel? Miért gondoltam, hogy segíteni fognak?!  Csak magamra számíthatok. – a sírás szélén állt – nem veszíthetem el őt is…

A szüleire gondolt, és rettenetes múltjára… Aztán megszorított a nyakában lógó medált.

- Nem! Nem adom fel. Én nem, soha!!! Takeru!!. – újult erővel kereste tovább, kisöccsét.

*

Len és Bason a mellékutcák felé vette az irányt. Levágták az utat hazafelé.

- Örülök Len mester, hogy hazamegyünk végre. Miss. June biztos aggódik már.

- Nem tetszett a séta Bason, vagy az esőt nem szereted? – fordult szelleme felé a még mindig ingerült Len

- Öööö… bocsánat, ha valami rosszat mondtam. – hajtotta le fejét Bason

Len sóhajtott egyet. Örült, hogy szelleme ennyi év elteltével, még mindig ilyen alázatos és hűséges. Hűségével szolgából, baráttá és társsá nőtt a szemében.

- Sajnálom, Bason. Igazából nem rád haragszom. Csak… - mondta szokatlanul csendes és nyugodt hangon. Bason annyira meglepődött, a bocsánatkéréstől, hogy sokáig szóhoz sem jutott.

- Len mester még sosem volt ennyire kedves hozzám. – gondolta meghatódva a szellem

- Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de olyan furcsán viselkedik mostanában. Nem értem.

- Tudom. Még én magam se. Majd elmúlik. Most haladjunk.

- Akárki is az a lány, örülök, hogy találkoztunk vele. – mosolyodott el Bason.

Ahogy haladtak tovább a mellékutcákon, Bason megérzett valami különöset. Amit már rég nem érzett.

- Len mester! Ha az érzékeim nem csalnak, gonosz szellem, és furyoku jelenlétét érzem a közelben.

Len alig hitt a fülének. Szemei felcsillantak.

- Végre valami izgi is történik. Merre, Bason? – mondta, és elővette guandaoját.

Szaladni kezdtek, és akkor…

- Segítség!! Kérem, ne bántson! – egy rémült gyerekhang kiáltott

Len gyorsabban futott a hang irányába. Bason pedig utána. Siettek, ahogy csak tudtak, de a zuhogó esőben nem sokat lehetett látni. Mikor egy sikátor zsákutcájához értek, észrevette a remegő kisfiút a földön. Egy sötétbe burkolódzott nagydarab férfi, hegyes lándzsájával gyilkolni készült, de szellemnek nem volt semmi nyoma. Fölemelte fegyverét a kegyelemdöféshez, és akkor…

- Megállj!!!! – ugrott a csapás elé Len, és guandaojával visszaverte a támadást

Az idegen hátraugrott. Meglepte a sámán felbukkanása. Olyan sötétség vette körül, hogy Len beleborzongott. Arcát egy csukja rejtette, csak vörösen izzó szemei látszottak.

- Nem kellett volna közbe avatkoznod! Az elátkozott nevűeknek pusztulniuk kell. Nincs értelme küzdeni a sorssal. Menekülj, míg teheted!! – mondta olyan félelmetes hangon, mintha nem is lenne ember.

- Ki, vagy mi a csuda vagy te? – lepődött meg Len, de egy lépest sem mozdult – Nem te mondod meg, hogy kinek kell pusztulnia. Nem elég, hogy óvodásokra támadsz, olyan gyáva vagy, hogy az arcodat sem mered megmutatni!?

- Hé! Én már iskolás vagyok! Mi az, hogy elátkozott? – A kisfiú megmentője mögé állt.

Az alak, vörös szemeit a gyerekre meresztette, de nem mozdult. A fiú belekapaszkodott Len karjába, hátán borzongás futott végig a szemek láttán.

- Len mester, egyesülnünk kéne. A szellemet nem látjuk, de érzem a furyokut.

- Igen, én is érzem. Jól van, Bason. – aztán a gyerekhez fordult – azonnal tűnj el, innen- mondta, ellentmondást nem tűrően. A kisfiú bólogatott, de nem futott el, csak elbújt. Kíváncsisága erősebb volt félelménél.

- Bason! Szellemforma!! Be a guandaoba! – utasította szellemét, Len. Hála Anna edzéseinek, remek formában volt. Magabiztosan ellenfelére szegezte a fegyverét. Amaz viszont, még mindig csak állt. Fegyverét leeresztve tartotta, úgy tűnt, nem akar harcolni. Len, kezdett mérges lenni.

- Na, mi van? Baj, hogy én tudok harcolni ellened, nem úgy, mint az a kölyök? Mutasd a szellemed! Tudom, hogy sámán vagy.

Az aranyló szemek, bátran farkasszemet néztek a félelmetes vörös szemekkel.

- Erős sámán vagy. De én jóval a sámánok fölött állok.  Nincs semmi esélyed. Sámán, nem tud legyőzni. Nem akarlak megölni, nincs értelme. Csak egy feladatom van, megölni az elátkozott nevűt.

- Találj ki valami jobbat! Elátkozott nevű?! Az a kis gyerek? Na, ne nevettess! Előbb engem győzz le! Ne a szád járjon. – mondta Len, teljes nyugalommal és magabiztossággal

- Bolond vagy. Nem tudod, hogy kivel állsz szemben. – miután e szavak elhagyták száját, ledobta a csuklyáját.

*

- Kamiya… az elátkozott név…- mondta halkan Anna. A fiúk egymásra néztek, nem értettek semmit. June pedig megrémült.

- Hogy érted, hogy elátkozott? – kérdezte a doshi

Anna, letérdelt a földre. A többiek követték a példáját.

- Reméltem, hogy sosem kell elmondanom ezt a történetet. De most itt az ideje, mert ha mindez igaz, akkor bajban vagyunk…

- Anna! De hát mi van? – kérdezte Yoh

- Bajban? Mi rossz történhetne? Hisz, dilis Zeke tesó már nem okoz gondot. – okoskodott Trey

- Ez most komoly dolog, úgyhogy csend legyen! – utasított rendre Anna Treyt

Trey megszeppent, de ismerte Annát. Inkább rá hagyta.

- A legenda szerint, réges-régen volt egy gyönyörű királyság, messze innen. Az emberek békében éltek, szerették királynőjüket. Egy napon viszont, gonosz sámánok támadták meg a várost. Nem tudni, pusztán szórakozásból, vagy csak nem volt jobb dolguk, de kiirtottak mindenkit. – kezdte el Anna a mesét

- De, nem harcoltak ellenük? – kérdezte Ryo

- Természetesen védekeztek, de ők csak emberek voltak, a saját fizikai erejükkel. Ezen kívül, azok az emberek csak hírből ismerték a kegyetlenséget és az erőszakot. A világ más volt akkor.

- De, úgy tűnik, mégis hasonló. Akkor is éltek már Zeke-hez hasonlók. – jegyezte meg dühösen Yoh. Szívből gyűlölte a kegyetlenséget.

- Apám! Ez nagyon durva! – jelentette ki Trey

June, Annát figyelte. Sejtette, hogy a java még hátra van. A történetnek, korán sincs vége.

*

Lent, azonnal elhagyta az önbizalma. Ellenfele látványától, majdnem rosszul lett.

- Ha egy sámán és egy szellem egyesül, szinte eggyé válnak. De azért, nem ennyire. – mondta Bason a guandaoból

Len testén borzongás futott végig. Eddig, nem találkozott ilyen sámánnal. Olyan volt, mintha a szellem kiszívná az életenergiát „társából”. A sámán arca már félig fehér volt, és üres. Olyan élettelen. A szellem átvette az irányítást felette. Percről-perce fehérebb lett, és a lelke gyengült. Egyik szeme vörösen és kegyetlenül fénylett, másik, barna szeméből kín és kétségbeesés tükröződött. Levegőt, már alig tudott venni.

- Te, egy arcnélküli vagy, ugye? Hallottam már a fajtádról. – Len, megszorította fegyverét, kezdett rajta eluralkodni a düh – En bácsi mesélte, hogy egyes szellemek, a sámánokat erőforrásnak tekintik, egyesülnek velük és kiszívják az erejüket. Addig kínozzák őket, míg lélegeznek. A legnyomorultabb módon végeznek az emberekkel.

Az arcnélküli vörös szeme, kegyetlenül felcsillant.

- Nem is vagy te olyan ostoba. A sámánok, csak eszközök. A nagyobb erőhöz van rájuk szükség. Halálom után, elvesztettem az arcomat, és minden mást, ami ez enyém volt. Rövid ideig ugyan, de lehet arcom. Ezért, pedig bármit megtetszek.

- Bármit? Megölsz egy gyereket? – gúnyolódott Len

- Teljesítem a rám bízott a feladatot. Senki nem állít meg!!! –jelentette ki. Majd, megpörgette lándzsáját, és hatalmas erejű támadást indított a fiú ellen.

- Széllökés!!!!!!!!!!!

*

Eközben, Yoh-éknál egész másról volt szó.

Anna folytatta mondanivalóját:

- Tehát, a királyság teljesen elpusztult. Nausicaa királynő, haldoklása közben, figyelte, hogy azok a sámánok milyen könnyen vesznek el életet. Mintha bogarakra taposnának. Miután megtapasztalta az emberi kegyetlenséget és gonoszságot, azt kívánta, bárcsak segíthetne az ártatlan embereken, bárcsak tehetne valamit a szeretett emberekért. Mindegy mi az ára, csak az igazságtalan gyilkolásnak legyen vége. A királynő őszinte szeretete láttán, Isten teljesítette kérését. Különleges képességekkel ruházta fel. Ezentúl, képes volt látni és érezni a szellemeket, és ha kell, végezni is tudott velük, más szellem segítsége nélkül. Értitek? Bármilyen fegyvere is van, ha jól bánik vele, akármelyik szellemet visszaküldheti a szellemvilágba.

- Ööö… Én nem értem. – vakarta a fejét Trey

- Miért nem csodálkozom? – mondta Anna

- Szóval, emberként, egyesülés és furyoku nélkül, függve attól, hogy milyen harcos, megtudja ölni a szellemeket. De, hogyan? – gondolkodott Yoh

- Hm. A legenda szerint, az Istentől kapott erő miatt. Szent ereje lett.

- Áhhhh!! Szóval, Isten harcosa lett a csaj! – mondta Trey – De, akkor ez happy end, nem?

- Igen, Anna kisasszony, hogy jön a képbe az elátkozottság? – csodálkozott Ryo

- Ezek a képességek, nemzedékről, nemzedékre szálltak. A Kamiyák pedig bátran szembeszálltak a szellemekkel. Egy kisebb sereget hoztak létre sámánokból. Sok emberen segítettek, de sok szellemet öltek meg. A szellemek bosszúvágya pedig egyre nőtt. Minden Kamiyanak az a sorsa, hogy harcoljon. Most már, a saját életükért is. Sorsuk ellen, pedig nem tehettek semmit, viselniük kellett ősük kérésének következményét. Csakhogy, a szellemek titokban a végső ütközetre készültek. Ha kellett, a Kamiyák segítettek akárkin, de rajtuk senki sem segített. A háborút végül a gonosz szellemek nyerték. Akik életben maradtak, eltitkolják elátkozott nevüket, nehogy a sors őket is megtalálja.

- Azt mondod, az a sorsuk, hogy meghaljanak az emberekért? – esett le Yoh álla

- Pontosan.

- De, a sámán tanács, a többi, jó sámán? Nem tettek semmit? Hagyták őket meghalni? – kérdezte Ryo

- Ha éltek egyáltalán, akkor igen.

- Szerintem az egész csak mese, hiszen hősök voltak. Csak hallottunk volna róluk. – mondta Trey

- És, ha csak azért nem hallottunk róluk, mert a sámán tanács így látta jónak? Mert, nem akartak még több áldozatot? Gondoljatok bele, születésedtől fogva, másokért harcolsz, de érted senkis sem harcol. – nézett szomorúan, és dühösen Yoh

- Ez tényleg szörnyű lehetett. - mondta Trey, Ryo pedig bólogatott

- Amikor, találkoztunk Kagoméval, nem úgy tűnt, mintha látná a szellemeinket.

- Nem tudom June, de ha igaz a legenda, vagy a különleges képesség, akkor…- mondta Anna

- Akkor, nem szívlelhetik a sámánokat és a szellemeket.

- Ami, pedig még fontosabb Yoh, hogy árthatnak nekünk. – mondta Amidamaru – Bár, eddig még nem találkoztam ilyen személyekkel.

- Ugyan már, haver! Hogy tudna az a csaj, vagy bárki más lenyomni minket?! Hiszen Zeke-kel is simán végeztünk. – kérkedett vigyorogva Trey

- Én másképp emlékszem. – húzta fel szemöldökét, Anna – és attól mert lány, még lehet jó harcos. Szóval, messziről elkerülitek ez éttermet!

- Én, nem hiszem, hogy Kagome, vagy a nénikéje bárkinek is tudna ártani, és a nevüket sem változatták meg. Szerintem, ez egy szomorú történet, de csak kitaláció. – mondta a doshi, teljes meggyőződéssel.

- Nem kockáztatunk! És, kész!

- De, Anna! Nem hiszem el, hogy téged nem érdekel, igaz-e a legenda vagy sem?! – mondta Yoh

- És, hogy akarod megtudni? Gondolom, nem ez a kedvenc témája. A múltat, jobb nem bolygatni. – Anna, befejezve a beszélgetést, ki akart sétálni a szobából. De, hirtelen Yoh a lány elé állt. Ez volt az első eset, hogy Yoh szembeszállt Annával. Végül is, ő a férfi.

- Igen, igazad van Anna. Mint mindig, de én, meg szeretném ismerni azt a lányt. – nézett elszántan a fiú

Anna, elbűvölten állt a fekete szemek csillogásától. Yoh nem értette, mi van vele, ösztönösen közelebb lépett a lányhoz. Egy pillanatra megfeledtezett mindenről. Csak a lány szép arcát látta. Anna, levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. Még sosem nézett rá így a fiú, még sosem érezte ilyen közel magához leendő férjét.

- Öhöm. Srácok! Mi van? Elaludtatok? És, miért vagytok olyan pirosak? – szólt közbe Trey

A két fiatal, azonnal visszatért a Földre.

- Mit is mondtál? – kérdezte Anna, aki a boldogságtól, teljesen összezavarodott.

- Trey! Hogy lehetsz ekkora idióta? – súgta oda barátjának Ryo

- Csak azt mondtam, hogy már nagyon kíváncsi vagyok arra a lányra. Különleges képességekkel, vagy a nélkül. Hihi. – nevetett Yoh

- Légyszi!! Anna!! – könyörögtek egyszerre a fiúk

- Az első találkozásba csak nem haltok bele. – Anna, jókedvében nagyon engedékeny lett.

- Szuper! Király vagy Anna. – mondta Yoh

- Hurrá! Étterembe megyünk! Nem kell főzni, sem mosogatni! – ugrált Trey és Ryo örömében

- Mi ez a nagy ünneplés? Csak, nem valami tüntetés? Hahahaha!! – és, jött Jocó

- Már azt hittem belefulladtál a mosogatóba. Hihi. – viccelt Yoh

- Téged kéne eltüntetni. – fohászkodott Ryo

- Igen, nem mennél vissza????? – könyörgött Trey

June, az ablakhoz ment. Nézte az esőt.

- Remélem, minden rendben lesz. – gondolta. Lee Pailong, megérezte doshija aggódását, a vállára tette a kezét, biztatásul. Cserébe egy mosolyt kapott. Aztán, a többiekhez fordult.

- Köszönjük a vacsorát. Ideje hazamenni. Len, már biztos otthon van. Jó éjszakát. – köszönt el June, barátaitól.

- Közlöm veletek fiúk, hogy a holnap esti edzést, délután fogjátok bepótolni, ha éttermet akartok.

Jocó, épp szólni akart, de Anna megelőzte.

- A most érkezett, ellustult mókamesterek pedig tripla edzést kapnak. Most pedig alvás! Holnap korán keltek. – osztogatta parancsait Anna. Jocó, erre ennyit válaszolt:

- Kelünk? Mint a tészta? Hehehehihi!! Értitek!

Miután elmúlt, a ki tudja milyen okból kapott röhögőgörcse, meglepődve látta, hogy mindenki lelépett.

- Nah!! Nem tetszett? Héé! Anna, én hol alszom? A vendéggel, nem kell törődni!!

*

Len, még épp időben ugrott félre a támadás elől. A csapás, hatalmas mélyedést hagyott maga után a falba.

- Ha már ettől a kis szellőtől így megijedsz, mi lesz, mikor teljesen kiszívtam, a barátunk erejét. Már nem sokáig bírja. Hahahehe.

Valóban így volt. Szerencsétlen sámán fehér volt és üres. Barna szeme, hirtelen elsötétült. Mielőtt, végleg lecsukódott volna, egy könnycsepp gördült végig az arcán. Sikerült. A sámán holtan, lélek nélkül, és arc nélkül zuhant a földre. Olyan volt, mint egy viasz bábu, mintha soha nem is volt ember. A szellem pedig, átvette az egykori sámán arcát. Csak a szemei izzottak még mindig vörösen.

- Bocsáss meg! Nem tudtam segíteni. – nézte az élettelen testet, Len. – Neked, viszont, segítek visszajutni a szellemvilágba! – abban a pillanatban, Len támadásba lendült. – Nagy zuhatagtámadás!!!!!!!!!!!!

De a vörös szemű, csak kegyetlenül mosolygott. Maga elé tartotta lándzsáját, becsukta a szemeit, és abban a pillanatban a fegyvert hihetetlenül erős aura vette körül. Teljes nyugalommal védte ki a feléje küldött támadást.

- Most, hogy erőm kiteljesedett, tényleg nincs esélyed. Ja, és ne sajnáld. Mikor rátaláltam, könyörgött a halálért. Én, pedig teljesítettem kérését, a lelkéért cserében.

- Átkozottttt!! Senki sem érdemel ilyen halált! Nem fogom megengedni, hogy ez még egyszer megtörténjen! Bason!!!!!! 100%-os erő!!!!! – támadott Len, teljes erejéből. Úgy tűnt, a csapás eltalálta a szellemet. A keletkezett porfelhő mögül azonban, felvillantak a vörös szemek. Fegyverével, nekirontott Len-nek. Ő azonban, állta az erős csapásokat, és vívni kezdtek, de nem tudta megsebezni ellenfelét. Len furyokuja vészesen fogyott. A következő támadást, nem tudta hárítani, és a lándzsa megsebezte a felkarját. Az „arc nélküli” megfordított a fegyverét, és Len hasába ütött. A fiú a falnak csapódott. A szellemkontroll azonnal megszűnt.

A Tao vezér felállt a földről, a hasát fogva. Letörölte a vért homlokáról, és megszorította fegyverét.

- Mond, miért nem menekülsz? Tudom, hogy félsz. Érzed, hogy közel van a halál.

- Sosem futok el csata elől. Tao vagyok, és ha kell, büszkén halok meg

- Ahogy akarod. Hallj meg büszkén.

Len, utolsó erejével visszahozta a szellemkontrollt. Újra összecsaptak. A fiú, már csak védekezni tudott. A szellem egy jól irányzott ütéssel, kiütötte kezéből a guandaot, és lándzsájával ütötte a fiút. Len, összeesett.

- Len mester! – Bason, mestere elé állt, óvóan.

- Ugyan már! Miért véded ezt az ostobát? Hisz csak egy sámán, egy gyenge ember. És, te nem vagy más csak a szolgája. Halálával szabad leszel. Állj mellénk, és megtanítalak, hogyan légy legyőzhetetlen. – próbálta meggyőzni Basont.

- Bason! Menj! Igaza van. Te csak a szolgám vagy, úgyhogy tedd, amit mondok! Hagyj meghalni! – Len, ökölbe szorított kézzel, és összeszorított fogakkal próbálta menteni szellemét – Hallod, amit mondok? Neked, nem kell meghalnod! - Len, nehezen, de felállt. Nem fog a földön fekve, mint egy kutya meghalni. Eldöntötte, addig fog küzdeni, míg van benne élet, de Basont nem kérhette erre. A barátja volt, és a barátaiért, bármit megtenne.

A szellem szemébe könnyek szöktek. Ha Len arra kéri, hogy harcoljon vele együtt, természetesen maradt volna. De így, hogy mestere elküldi, nem fog harcolni. Minden erejével azon lesz, hogy megmentse a fiút. Így védte egymást sámán és szelleme.

- Tévedsz, te undorító akármi! Len mester a barátom és a társam. Az én sorsom, hogy megvédjem és segítsem minden áron. Ez már a születésénél eldöntetett. Büszke vagyok rá, hogy egy olyan nagyszerű ember, mint Len mester barátja lehetek. A sámánok, nem eszközök. A szellemek pedig, nem szolgák. – kiabálta dühösen a nagy, kínai harcos szellem

- Köszönöm, Bason. Köszönöm, hogy újra megtanítottál erre, és én büszke vagyok rá, hogy te vagy a társam. – hajolt meg szelleme előtt Len. Bason, meghatódva viszonozta a tisztelgést.

- Jajjj! Nem értem, mit jön mindenki a barátsággal. Egy dolog számít, és az a hatalom. De, elismerem szép beszéd volt. Igen, barátok vagytok. Most mégis végetek van. Utána pedig, megkeresem a kölyköt és eljuttatom az övéihez.

*

A kisfiú, dermedten térdelt a búvóhelyén. Látott, és hallott mindent.

- Jajj ne! Azért hallnak meg, mert engem védnek. Nem hagyhatom. De mit tehetnék? – fakadt sírva a gyerek, és moccanni sem mert.

*

- Előbb, velünk kell végezned. És, ha meg is ölsz, közlöm veled, hogy az ilyen férgek, mint, te nem élnek sokáig. Sőt, egyáltalán nem élnek. Őrült módon vágysz olyasmire, ami már soha nem lehet a tiéd. Sosem leszel újra ember. – mondta lenézően Len. – Mások lelkével, pedig pláne nem.

Az igazság annyira feldühítette az „arc nélkülit”, hogy gyűlölettől elvakulva rontott Len-éknek. Nem vette észre a feléjük szaladó kisfiút.

- Neee! Ne bántsd őket! – rohant oda sírva Len-hez

A szellem, épp le akart sújtani, mikor, egy penge vágódott a szívébe. Az „arc nélküli”, fájdalmasan felkiáltott. Kezéből, kiesett a fegyver. Térdre esett, és kihúzta a kést szívéből. Másodpercek múlva, visszanyerte eredeti alakját. Megtapintotta az arcát, ami újra élettelen és üres volt. A szívéből kihúzott késre nézett.

- Igazad van. Még csak nem is vérzek. – ha, lett volna könny a szemében, most biztos sírt volna fájdalmában. A tudat okozta sebtől volt fájdalma. Soha nem lesz már ember. Elnézett Len-ék háta mögött, és azt mondta:

- Mondtam, hogy sámán nem tud megölni. De, a sorsot senki sem kerülheti el. – az arc nélküli, hamuvá lett. Saját magán tapasztalta meg, ezt az igazságot. Len, és Bason lehajtották a fejüket. A rémálomnak, vége van.

- Kagome!!!! Tudtam, hogy ideérsz! – szaladt oda boldogan nővéréhez Takeru. Átölelte a derekát, és keservesen síni kezdett.

- Ka… Kagome?? – lepődött meg Len, és szíve gyorsabban vert a lány hangjától.

- Takeru! Jajjjj!! Annyira örülök, hogy nem esett bajod. A frászt hoztad rám. Többet, ne csinálj ilyet. – sírt a lány is, és boldogan szidta kistestvérét.

- Ne haragudj. Csak, azzal a focis géppel játszottam, és már sötét lett, mikor kijöttem. Siettem haza, de egy ronda, gonosz szellem elkapott. Azt mondta, hogy ne aggódjak, mert elküld a szüleimhez, és hogy elátkozott vagyok. De, megmentett az a fiú.

- De hogy haragszom. Nem vagy elátkozott, csak rád akart ijeszteni. Most már vége van, ne félj. – próbálta megnyugtatni reszkető testvérét. – Nagyon megijedtél, igaz?

- Egy kicsit, de most már nem félek. – hagyta abba a sírást a fiú. Miután Takeru megnyugodott, Kagome felállt és testvére megmentőjére nézett. A fiú háttal állt neki, kezében egy érdekes fegyverrel. Közelebb lépett hozzá, hogy köszönetet mondjon. De megtorpant. A fiú mellett lebegő szellemet már látta valahol.

 Len, dermedten állt az esőben. Semmit sem értett. Egyszerűen képtelen volt gondolkodni. Hallgatta a lány lépteit, de hirtelen megállt.

- Biztos felismerte Basont. – gondolta – Félek, ha megfordulok, ő eltűnik, és én felébredek. De, ki ő egyáltalán? Hogy lehet az… Hogy bírta? – válaszokat akart, ezért legyőzte félelmét és lassan megfordult. Nem messze állt tőle a hosszú, barna hajú, csurom vizes, kék szemű Kagome. A lány szemei elkerekedtek.

- Ezt nem tudom elhinni. Pont egy Tao? Az erőszakos, öntelt Len Tao mentette meg Takerut?! En Tao, unokaöccse?! – gondolta elképedve – Milyen kiszámíthatatlan az élet. Ilyen is csak velem történik. Az ellenségem adósa lettem. Szépen lebuktam, ehhez is tehetség kell.

A fiú, kérdőre akarta vonni, de mozdulni sem tudott. Csak elmélyülten nézte a fagyosan csillogó szemeket.

- Miért? Miért, az ő kisöccsét kellett megmentenem? Pedig megfogadtam, hogy többet a közelébe sem megyek. Most viszont, boldog vagyok.  Biztos, hogy megőrültem. – gondolkodott Len is, a nem létező véletleneken.

- Szia. Mizujs veled? Rég találkoztunk. Szép az idő, nem? – próbálta viccelődéssel oldani a helyzetet Kagome. Remélte, hogy elkerüli a faggatózást.

- Te, tényleg bolond vagy. – mondta Len, de kivételesen nem gúnyolódás volt a hangjában, hanem valami más…

A lány felhúzta a szemöldökét.

- Hát, ez sosem nevet? – gondolta

- Ne nézz így rám, kislány. Nem volt vicces.

A kislány szóra, Kagome kijött a sodrából.

- Most mentettem meg az életedet, és van képed kislánynak hívni? Mi bajod a Kagoméval?! Nem csak savanyú és öntelt vagy, hanem hálátlan is. – szórt villámokat a szeme.

- Miii? Én vagyok hálátlan? Ki kérte, hogy segíts? És, nem gondolod, hogy tartozol némi magyarázattal?! – kezdett Len is ordibálni. Kagome, megrántotta a vállát, nem jött be a terve.

- Senkinek nem tartozom semmivel.

- Elárulnád nekem, hogy bírtad megölni azt a szellemet, szemrebbenés nélkül? Hiszen, nem vagy sámán. – kérdezte Len, nem törődve a lány előbbi kijelentésével.

- Hm. Micsoda rejtély. Felhívjuk a tudakozó plusszt? Az, biztos válaszol, mert én most megyek. – gúnyolódott a lány, és már indult is volna, de Len elkapta a csuklóját, és közel húzta magához. Mélyen belenézett a kék szemekbe.

- Nem. Most nem mész sehova. – mondta keményen és komolyan

Arcuk vészesen közel volt egymáshoz. Érezték egymás leheletét. Len, alig bírta türtőztetni magát.

- Olyan aranyos, de annyira bolond. Annyira szeretném megcsókolni.

- Mit művelek? Miért ilyen cuki? Bárcsak ne nézne így rám, így nem tudok neki ellenállni. – gondolta a lány is, de mielőtt bármi is történhetett volna…

- Jééé!! Elállt az eső! De jó, süt a napocska!!!! – kiabálta a lány boldogan.

- Muszáj volt ezt a fülembe ordibálni? – hökkent meg Len, a lány szeleburdiságától. Észre sem vette, hogy karjáról folyt a vér.

- Hiszen te vérzel. – ijedt meg Kagome, és mielőtt Len bármit is szólhatott volna, levette a csípőjére tekert fekete kendőt, ami féloldalt lógott a farmerján. Megfogta a fiú izmos karját, letörölte a vért, és bekötözte a sebet. – Tessék. Így nem fog elfertőződni.

Len szíve zakatolt a lány érintéseitől.

- Megmentetted az életemet. Köszönöm. – nézett őszinte hálával a szemében.

- Ööö… Elég mély a seb, de azért nem halltál volna bele. – viccelődött vidáman a lány. Len csak a fejét rázta.

- Veled nem lehet komolyan beszélni, kislány. Milyen vidám vagy ahhoz képest, hogy majdnem megölték a testvéredet.

- Jajjj! Képzeld, én meg majdnem fiúnak születtem.

Kevés hiányzott, hogy Len ne nevesse el magát, de nem akarta bíztatni Kagomét.

- Hasonlítasz az egyik barátomra. Neki vannak ilyen fárasztó viccei.

- Láttalak. Most majdnem nevettél. – mosolygott a lány, és kisöccsére nézett, aki szintén vidáman beszélgetett Bason-nel.

- Te tényleg egy jó szellem vagy? És kínai? És, egy igazi harcos? Miért halltál meg? Valaki megölt?

Vagyis, inkább csak Takeru beszélt.

- Igaza van. Ha ő nincs, akkor Takeru most… - lett hirtelen szomorú a lány.

Len, figyelte Kagome arcát.

- Már megint az a titokzatos szomorúság és fájdalom a szemeiben. - gondolta

De, a szomorkodás nem tartott sokáig.

- Híííííí!! A nénikém megfog minket ölni. Futás haza!! – kapott gyorsan a fejéhez a lány, és elszaladt a késért.

- Sziasztok! – mosolygott a gyerek. Kagome, megragadta a kezét, és indulni akart, de léptek zaját hallotta.

- Len! Mi történt? – futott egy magas, szőke férfi, egy szőke szellemlány társaságában a kis csapathoz.

- Faust! Elkéstél, már mindent elintéztem. - Kagome felhúzott szemöldökkel, és csípőre tett kezekkel meredt a fiúra. – Jó. Elintéztük.

- Óh! Értem. Buli volt. – nézett az élettelen testre Faust. Aztán, megemelte a kalapját a testvérpár felé. Kagome mosolyogva integetett. Takeru meghökkent a férfi ijesztő külsejétől. De, bátor gyerek volt.

- Nahát! Te, nem a Feltámadás a temetőben című filmben játszottad a zombit? Mert, nagyon...

- de nem tudta befejezni, mert Kagome befogta a száját.

Eliza és Bason nevette. Len pedig mosolygott.

- Hehe. Vicces gyerek. Rám hasonlít. Azt hiszem, most már tényleg mennünk kell. Örülök, hogy összefutottunk. – intett oda Faust-ékhoz.

- Mi is örülünk.

A testvérek futni kezdtek hazafelé. Len, szomorúan gondolta.

- Még csak el sem köszönt.

És akkor, hirtelen a lány megállt, és visszanézett.

- Óh, és Leny-ke! Köszönöm, hogy megmentetted a kistestvéremet. – kacsintott az aranyszeműre, és eltűnt a házak mögött.

- Leny-ke?? – húzta össze a szemöldökét Len, és még sokáig bámult a lány után.

Eliza, Faust, és Bason nevetésétől, azonban teljesen elpirult.

- Most, miért néztek így rám? Nem történt közöttünk semmi. Alig ismerem. – szabadkozott a fiú

- Én, nem mondtam semmit. Leny-ke. – kezdett el újra nevetni a temetőmágus. Len, szólni akart, de hirtelen nem kapott levegőt. Térdre esett.

- Len!!! – kiabálta Faust és Bason.