32. Rész: Ereniel
Rin 2006.06.08. 20:50
Rin múltjáról újabb érdekes dolgok derülnek ki
-Te meg mit keresel itt? – kérdezte Yoh fagyosan, miközben barna szemeit a lépcső aljánál álldogáló Zikre szegezte.
-Eljöttem megnézni, hogy mit csinálnak az én drága testvérkéim.... De amint látom, jól szórakoztatok... Két halott Kívülálló nem is rossz egy óra alatt, ha engem kérdeztek...
-De téged nem kérdezett senki! – válaszolt hirtelen Len, majd elindult lefelé a lépcsőn. A karjaiban még mindig Rint tartotta, a lány továbbra sem tért magához, arca azonban még most is csillogott a könnyektől.
-Hova- hova Lenny? – fordult a fiú felé a sámán, de az aranyszemű nem válaszolt, csupán némán lesétált a lépcsőkön. Zik gúnyos mosollyal figyelte, majd amikor melléért így szólt:
-Örökké úgysem lehetsz mellette.... – a Tao vezér még mindig nem szólt egy szót se, hangtalanul kikerülte az Asakura- fiút, majd kissé nehézkesen bár, de Junhoz sétált.
-Gyere, menjünk haza.... – a doshi lány lassan bólintott, majd felállt.
-Nem várjuk meg a többieket? – kérdezte az öccsét, aki kelletlenül biccentett.
-Yoh? – fordult vissza Len a még mindig a templom kapujában álldogáló fiúkhoz.
-Megyünk, itt már úgysincs nincs több dolgunk. – Yoh és a többiek elindultak lefelé, de Zik szavai megállították őket, alig két lépés után.
-Ugyan, kedves fivérem, nem is mondasz semmit, arról, ami történt? – hangjában egy árnyalatnyi fölényesség csendült, amitől az öccsének azonnal összeszűköltek a szemei és megmerevedett az arca. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Yoh így válaszolt:
-Nincs neked semmi mondanivalóm, s ha most megbocsátasz, haza kell mennünk...
Zik elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét és széttárt kezekkel hátrált egy lépést.
-Csak tessék.... Én nem akadályozlak meg....most még... – Yoh erre már tényleg nem válaszolt, csak elfordult a testvérétől és Jocót támogatva továbbindult. Zik gúnyos arccal figyelte minden lépésüket, s nem állhatta meg szó nélkül:
-Még mindig nem tudom felfogni, hogy miért támogatod ezeket a veszteseket...Nézz csak rájuk, szánalmasak...
-Ki a szánalmas, ember? Mondd mégegyszer, ha mered...- kiáltott fel Trey dühösen, miközben elengedte Riot és ökölbe szorított kézzel Zikre nézett.
-Te különösen az vagy Trey, kár próbálkoznod... S különben is: jelen pillanatban annyi erőd sincs, hogy megállj a saját lábadon...
A jégsámán már épp vissza akart vágni, amikor Len megszólalt odalent:
-Jöttök már végre?
-Persze, viszlát Zik...- szólt Yoh, majd bátyját kikerülve Jocóval együtt felzárkózott Lenhez. Rio és Trey botladozva bár, de követte, Pailong pedig már régen Jun mellett állt.
-Élvezzétek ki az utolsó boldog napjaitokat, különösen te Yoh, mert hamarosan eljövök értetek... S addigra jobb lesz, ha te is önként csatlakozol hozzám...
Yoh még egyszer visszafordult, s szavai olyan hidegek voltak, hogy még Zik arcáról is lehervadt a mosoly:
- Dédelgess szebb álmokat! Nagyon jól tudod, hogy soha nem fogok melléd állni! S ez Rinre is igaz..
Zik egy percig némán figyelte a fiú arcát, majd elnevette magát, s a következő pillanatban már a Tűz szellem tenyerén állt:
-Én nem lennék olyan biztos a húgunk döntése felől, ezt majd te is be fogod látni, ha magához tér.... Ne felejtsd el Yoh....embert ölt...s ez az első lépés afelé, hogy belássa mi a jó a világnak... – Yoh a szabad kezével előrántotta a kardját, de a testvére minden további szó nélkül egyszerűen csak eltűnt. Dühösen bámult utána, s a többiekre is mély hallgatás telepedett. Így álltak legalább egy percig, amikor Len csak felsóhajtott, majd elindult hazafelé. Jun és Pailong azonnal követte, s így tett Rio, Trey és s a már sokkal jobban lévő Jocó is, Yoh azonban továbra sem mozdult.
A fiúban valójában csak most tudatosult mindaz, amit a templomban látott. Amikor térdreesett csak egy pillanatra vesztette el az eszméletét, s nagyon is tisztán látta, amikor a húga megjelent. Megrémítette Rin látványa, úgy érezte, hogy a lány nem volt önmaga, mintha egy teljesen más ember védte volna meg őket. Az arca mosolytalan volt, a szemei furcsa, talán elszánt, talán kegyetlen fényben ragyogtak, s olyan erő áradt belőle, amely szintén idegen volt a fiú számára. Így visszaemlékezve valahogy ijesztő is volt az egész, Yoh semmit sem értett. Össze volt zavarodva, kérdések zakatoltak a fejében, kérdések, amelyekre minél hamarabb választ akart kapni...
-Yoh?- szólalt meg Amidamaru aggodalmasan, ami kizökkentette a fiút a néma elmélkedésből.
-Gyere. – válaszolt Yoh, s azzal ismét elrakta a kardját, majd mosolyt erőltetett megkínzott arcára és a többiek után szaladt.
*
-Úrnőm, biztos, hogyy hagyod őket elmenni? – kérdzte a tetőn álló fiú, miközben a mellette álló lány felé fordult, de az nem válaszolt csupán bíborszínű szemeit a távozók után emelte. Ezüstös fényű haján megcsillantak a napsugarak, ahogy egyre csak állt mozdulatlanul. A kőnnyű szél meglengette hosszú tincseit, amelyek úgy tácoltak, mint megannyi virágfüzér.
-Jeanne? – kérdezte ismét a társa, mire a lány kinyitotta a száját és halkan csak ennyit suttogott maga elé:
-Igen, Lyserg.
-De hát Porf és Larch meghalt! S ő ölte meg őket! Az a lány egy hidegvérű gyilkos! – válaszolt indulatosan Lyserg, s zöld szemeibe könnyek szöktek az elfojtott dühtől.
-Tévedsz. Rin Asakura egyáltalán nem gyilkos...
-De, Úrnőm...
-A barátait akarta megvédeni, illetve azt a fiút, akit szeret...
-Ez még nem jogosítja fel, hogy öljön! Ugyanolyan, mint Zik... – Lyserg ismét lenézett a földre, ahol nemrég még ádáz ellensége beszélgetett hajdani barátaival.
-Megint tévedsz, Lyserg. Rin egyáltalán nem olyan, mint Zik...Az ő szívében ott él a Remény is... – válaszolt a Vasszűz szinte még halkabban, mint az előbb, majd egy pillanatra behunyta a szemeit és a szívére tette a kezét.
„ Ha igaz volt, amit láttam, akkor Zik ismét halálra van ítélve, s a világ meg fog menekülni...” – gondolta magában, majd elmosolyodott:
-Jeanne, én ezt nem értem...
-Nincs mit érteni rajta..Bízz a Fényben... – a lány ismét kinyitotta a szemeit, majd rámosolygott a dermedten álldogáló fiúra és hátat fordított neki. Lassú léptekkel elindult viszafelé a tetőn a lejárat felé.
Lyserg azonban nem mozdult. A zöldhajú mágus szomorúan sóhajtott egyet, majd vetett még egy utolsó pillantást a távolódó kis csapatra. Gondolatai egy pillanatra visszarepítették azokba az időkbe, amikor még együtt vándorolt velük, s ez hirtelen mosolyt csalt az arcára. A következő pillanatban azonban ismét eszébe jutott a lány arca, amikor támadt, s ettől megint elkomorult.
-Gyere Lyserg, el kell temetnünk tisztességesen a társainkat...
-Megyek már, Úrnőm. – sóhajtota a fiú, majd ő is elfordult és elindult a lejárat felé.
*
-Huh, nem semmi idő van odakint! Úgy esik az eső, mintha dézsából öntenék! – nevetett Yoh, miközben becsukta maga mögött a bejárati ajtót, s lehúzta a fejéről a pulcsija kapucniját. Amidamaru megjelent mellette és vele nevetett, miközben észrevétlenül is alaposan végigmérte sámánját. A fiú lassan kibújt a papucsából is, majd levette a felsőjét és elindult a konyha felé. A szellem azonnal követte, de szinte már tudta, hogy mit fog Yoh kérdezni.
-Rin még mindig nem... – kezdte Yoh csakúgy mellékesen, de Amidamaru már a kinemmondott kérdésre is azonnal tudta a választ:
-Sajnálom, de még nem.
Yoh arcáról azonnal lehervadt a megszokott mosoly, s nagyot sóhajtott.
-Gyere, nézzük meg mi a helyzet.... - szólt halkan szelleméhez, majd zsebre tette a kezét és lehajtott fejjel megfordult, s a húga szobája felé vette az irányt.
Először kopogni akart az ajtón, de aztán meggondolta magát és csak benyitott. Az ajtó halkan megnyikordult, mire az ágy mellett üldögélő fiú azonnal felriadt.
-Len, el kéne menned pihenni, 2 napja nem aludtál....
-Jól vagyok, rendben? – válaszolt idegesen Len, miközben keresztbe fonta a mellkasa előtt a karjait, s a belépő Yohra nézett. Az arcán tényleg nem látszott semmi, de a szemei sápadt fénye elárulta, hogy valójában mennyire fáradt.
-Ebben nem kételkedem, de tényleg aludnod kéne...
-Majd én eldöntöm, hogy mikor van szükségem pihenésre! Köztudott, hogy az ember napokig is képes ébren lenni, ha igazán akar... – az aranyszemű sámán elfordult barátjától és az ágyban fekvő lányra nézett.
-Ahogy gondolod, nem vitatkozok... – válaszolt Yoh beletörődően, majd becsukta maga mögött az ajtót, s belépett a szobába. Egy futó pillantást vetett a húgára, aki immáron két napja nem tért magához, majd az ablakhoz lépett és kinézett. Odakint szakadt az eső, s az udvart mindenhol hatalmas pocsolyák borították. Az égen ólomszürke felhők úsztak, s jelen pillanatban semmi remény nem volt arra, hogy elálljon az égi áldás.
-Yoh? – kérdezte hirtelen Len, miközben felállt.
-Tessék.
Len a fiú mellé sétált és kinézett az udvarra. Egy pillanatig még mindketten hallgattak, a Tao vezér nem találta a megfelelő szavakat. Vagy egy perc is eltelhetett, mire újra megszólalt.
-Ugye te is láttad, ami történt?
-Igen. – Yoh azóta nem beszélt senkivel arról, hogy mit látott a templomban, amióta elindultak hazafelé. Anna ugyan kérdezte, hogy mi történt, de a fiú nem volt hajlandó semmit sem mondani, csupán bezárkózott a szobájába és a nap hátralévő részében nem is látták többet. A lányok, Morty és Faust legnagyobb megdöbbenésére azonban a többiek sem mutatkoztak valami közlékenynek, egyedül Junból tudták kihúzni, hogy nagyjából mi történt, de a doshi lány sem említette, hogy Rin mit tett a Kívülállókkal. Anna végül úgy döntött, hogy felesleges faggatnia leendő férjét és annak barátait, de sejtette, hogy valami olyasmi történhetett, ami nagyon megrázta őket.
-Mi lesz ha magához tér? – folytatta Len csendesen, de a barátja csak lehajtotta a fejét.
-Nem tudom, haver, nem tudom... Legelőször is neki kell feldolgoznia azt, ami történt, addig nem tehetünk semmit.
Len visszafordult az ágy felé. Rin nyugodtan aludt, a takaró egyenletesen emelkedett és süllyedt, szőke haja szétomlott a párnán. Most azonban nem mosolygott, s ez elszomorította a Tao fiút is. Sóhajtott egyet, majd lehunyta a szemét egy pillanatra.
-Lenny?
-Nem értem, hogy miért tette..
-Én sem értem, de ami történt, megtörtént. Menj és aludj néhány órát, jól fog esni. – Yoh a fiú vállára tette a kezét, majd rámosolygott. Len csodával határos módon kivételesen nem tiltakozott az ellen, hogy Yoh engedély nélkül belépett a személyes terébe, csupán csak lehajtotta a fejét, majd bólintott.
-Talán igazd van, de ne reménykedj, egy óra és itt vagyok. Addig vigyázz rá...
-Rendben. – válaszolt Yoh, mire Len elindult kifelé. Már épp nyúlt volna a kilincs felé, amikor az ajtó kinyílt és belépett a szobába Anna, kezében egy régi könyvvel.
-Legközelebb jobban is vigyázhatnál, majdnem nekem rohantál. – mondta a lány hűvesen a Tao fiúnak, miközben szélesebbre tárta az ajtót és beljebb sétált. Yoh ránézett, s egy pillanatra meglepődött a médium arcának komolyságától. Nagyon régen látta ilyennek...
-Bocs. - felelt Len mérgesen, majd kikerülte Annát, s elhagyta a szobát. Yoh visszafordult az ablak felé, s folytatta a céltalan kifelé bámulást. Anna elnézte egy pillanatig a fiú mosolytalan arcát, majd becsukta az ajtót és leült Len megüresedett székére. Csend borult a szobára, egyedül Rin halk lélegzését lehetett hallani.
-Amidamaru elmondta, hogy mi történt....- szólalt meg Anna hirtelen olyan halkan, hogy szinte nem is lehetett észrevenni, Yoh mégis megütközve fordult felé.
-Pletykás szamuráj... - mondta a fiú mérgesen, de arcán mégis halvány mosoly jelent meg, örült, hogy nem neki kellett beszámolniai a történtekről.
-Szeretnél beszélni róla? - kérdezte a lány, miközben feljebb húzta Rin takaróját, ugyanis látta, ahogy a barátnője megborzongott egy pillanatra.
-Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék...
Anna felállt, megigazította a ruháját, majd miután letette a székre a kezében tartott könyvet, Yohhoz lépett és olyat tett, amit még soha, a vállára hajtotta a fejét.
-Tudom, hogy neked sem könnyű, segíteni szeretnék...
Yoh elmosolyodott, majd végigsimított a lány haján.
-Kedves tőled, de én nem tudom, hogy.... – itt azonban elakadt, s nem tudta folytatni.
-Nem könnyű feldolgozni azt, amit láttál, de én tudom, hogy Rin akaratán kívül cselekedett...
-Tessék? – kérdezte meglepődve a fiú, mire Anna távolabb lépett tőle és szomorúan kinézett az esőbe.
-Van valami, amiről tudnod kell.
-Hallgatlak.
Anna mélyet sóhajtott, majd ismét a fiú felé fordult.
-Rin múltja sokkal bonyolultabb, mint amennyit eddig elmeséltem neked.
Yoh szeme elkerekedett, először azt hitte, hogy a lány csak viccel, de amikor a szemébe nézett, tudta, hogy Anna még sohasem beszélt ilyen komolyan.
-Kérlek mondj el mindent. – szólt végül, mire Anna ismét az udvar felé fordult és mesélni kezdett:
-500 évvel ezelőtt, amikor Zik reinkarnálódott egy kis hiba csúszott a számításaiba. Azt már tudod, hogy az eredeti Zik Asakura uralta az egység csillagának mind az öt ágát: nevezetesen a tüzet, a vizet, a földet, a levegőt és ami a számára a legfontosabb volt: a szellemi világot. Ez tette lehetővé azt is, hogy minden sámán bajnokság idején visszatérjen, eredeti emlékei és gondolatai teljes tudatában. 500 évvel ezelőtt azonban, mint már említettem, történt egy kis probléma. Az Asakura család mindezidáig mindig csupán egy fiút nemzett, egyrészt reménykedve abban, hogy így egyszer talán végeszakad a családfának és Zik nem tud többé köztük reinkarnálódni, másrészt azért, hogy az erejük ne forgácsolódjon szét. Zik apjának azonban sok évvel később testvére született, akit azonnal elszakítottak a szüleitől, hogy ne ölhessék meg, s a lányt egy szolgáló vette magához. Sok év elteltével Zik apja megházasodott, s a felesége nem sokkal az esküvő után fiúgyermekkel ajándékozta meg, de a család már ekkor tudta, hogy ki született újjá a gyermekben. A Tűz szellem azonnal eljött a csecsemőért, s mint a mi Zikünket is, magával vitte. A fiúból felnőtt lett, mire megkezdődött a bajnokság és természetesen nem adta fel azon tervét, hogy megszerezze a sámán koronát és ezáltal a világ ura legyen.
-Jó, jó, de, hogy jön Rin a képbe? – szólt közbe Yoh, de a lány mintha meg se hallotta volna a kérdést, zavartalanul folytatta.
-Arról gondolom nem kell beszélnem, hogy miket meg nem tett aljas terve megvalósításában, hiszen ezt te is láthattad, amikor Lililala megosztotta veletek az öt törzsfőnök emlékeit. Tehát Zik nem adta fel, életeket vett el azért, hogy sikerrel járjon. A családtagjai többségét sem kímélte, így nagyon sokáig úgy tűnt, hogy senki sem fogja tudni megállítani, s hogy végleg eldőlt a világ sorsa. Ekkor azonban felbukkant egy titokzatos lány, aki bámulatos erővel bírt. Zik természetesen nem ismerhette fel, mert nem is tudott arról, hogy az idegen sámán valójában a rokona, mivel a lány nem volt más, mint Zik apjának testvére, akit titokban neveltek fel.
-Nem értem...
-A lány neve Ereniel volt, s olyan hatalom birtokában volt, ami különösen bosszantotta Ziket, mert akkor ez az egy erő hiányzott neki. Ez volt az egység csillagának egyik ága, nevezetesen a víz ereje. Zikben csak ekkor tudatosult, hogy elrontották az ő nagy és brilliáns tervét, így elhatározta, hogy mindenképp visszaszerzi azt, amit elvettek tőle, ugyanis csak így kaphatja meg minden korábbi erejét. Először persze szép szóval próbálkozott, de Ereniel sokkal nemesebb lélekkel bírt annál, hogy behódoljon neki. A mi drágalátos Asakura sámánunk ekkor döntött úgy, hogy megöli a lányt, így véve el annak erejét. Hatalmas csata dúlt kettőjük között, sok másik életet követelt, de végül Zik elbukott és Ereniel győzedelmeskedett. A lánynak azonban túl sok sötétség nyomta a szívét és a bánat olyan mértékben átjárta a lelkét, hogy nem sokkal az unokaöccse halála után ő is eltávozott a szellemvilágba. Előtte azonban még meglátogatta a Szellemek Királyát, akitől óriási ajándékot kapott: felajánlották neki, hogy egyszer még visszatérhet, hogy megbosszulja Zik rémtetteit, amelyek elvették a testvére, a szülei és oly sok ártatlan ember életét.
-Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy... – kezdte Yoh elkerekedett szemekkel, de nem bírta befejezni a mondatot.
-Rin Ereniel reinkarnációja.
Csend borult a szobára. Az eső halkan dobolt az ablaküvegen, s apró patakokban folyt lefelé. Yoh kibámult az esőbe, de csak a saját arcát látta tükröződni az üvegen. A fejében csak úgy zakatoltak a gondolatok, képtelen volt megszólalni, de ekkor halk sírás ütötte meg a fülét és azonnal felkapta a fejét. Anna arcán könnyek folytak végig, de a lány beharapott ajkakkal próbálta meg magában tartani kitörő zokogását.
-Anna, mi a baj? – kérdezte Yoh gyengéden, s szorosan a lány mellé lépett. Anna azonban csak hangosan felzokogott, s a tenyerébe temette az arcát. Yoh nem tudta, hogy mi történt, de érezte, hogy van még valami más is, ami a lány lelkét nyomja, így csak megfogta Anna állát és maga felé fordította könnyáztatta arcát. Belenézett a mindig szigorú fekete szemekbe, de most csak önvádat látott bennük.
-Minden az én hibám, ha mindezt előbb mondom el, akkor talán... – kezdte Anna, de a fiú váratlanul szorosan magához húzta és megölelte. A lány nem tiltakozott, jól esett neki, hogy a sámán mellette van.
-Ilyet ne is mondj! S különben is mit változtatott volna az egészen, ha tudom, hogy kicsoda valójában a húgom? – Yoh próbálta megnyugtatni a lányt, azonban nem sokat ért el vele, Anna kibontakozott az ölelésből, s elfordította a fejét:
-Nagyon is sokat. Megakadályozhattad volna, hogy bemenjen abba a templomba, ugyanis az a hely nem más, mint, ahol Zik és Ereniel annak idején megvívták a végső csatájukat.
Yoht ez a kijelentés még jobban meglepte, mint az előző, annyira megdöbbent, hogy egyre csak bámulta a vele szemben álló lányt.
-Ezt honnan veszed? – kérdezte végül, de Anna helyett egy harmadik valaki adta meg a választ.
-Én mondtam el neki.... – a hang a tavaszi eső hangját idézte, s mérhetetlen szomorúság áradt belőle.
-Wyn? – Yoh megdöbbenve fordult a megjelenő szellemlány felé, de az csak lehajtotta a fejét.
-Igen, Yoh...
Yoh visszafordult Anna felé, s így szólt:
-Megmagyaráznád végre ezt az egészet, mert még mindig nem értek semmit.
-Pedig nagyon egyszerű. Wyn nem más, mint Ereniel hajdani őrszelleme. – válaszolt a szőke médium, miközben letörölte a könnyeit és elindult az ajtó felé.
-De...akkor itt valami nem stimmel...
-Hát még mindig nem érted? – kérdezett vissza Anna, majd megállt és folytatta:
-Ereniel megkapta a lehetőséget a visszatérésre, s élt is vele. A húgodat választotta, azonban Rin mit sem tud arról, hogy ki ő illetve ki volt ő valójában. S ez így van rendjén...
-Akkor most már csak azt áruld el, hogy te mégis honnan tudsz ezekről a dolgokról?
-Mikihisa mondta...
Yoh ismét feltette magában azt a kérdést, hogy vajon az apja miért nem mond neki soha semmit, de végül összeszedte magát, s úgy döntött, hogy a férfinak biztos megint nyomós oka volt erre.
-Remélem megérted, hogy neked sem szabad ezt elárulnod neki, még nem készült fel arra, hogy mindezt megértse. Túl törékeny még a lelke ahhoz, hogy feldolgozza a múltját..
-Igen, megértem, csak...
-Akkor rendben. – azzal Anna a székhez lépett, felemelte a könyvet, s a következő pillanatban már csak az ajtó halk záródása emlékeztette a még mindig a hallotak hatása alatt álló fiút arra, hogy hol is van. Yoh megcsóválta a fejét, majd Wynre mosolygott:
-Van még valami amiről nem tudok? – kérdezte nevetve, de a szellemlány csak megrázta a fejét.
-Nincs. – válaszolt halkan, mire Yoh bólintott, majd nyújtózott egyet és leült az üres székre. Wyn némán fürkésze egy pillanatig az arcát, de tudta, hogy még nincs itt az ideje, hogy mindent elmondjon neki. Mert meg korántsam volt vége a meglepetések sorának...
|