Már lassan egy órája ácsorogtak a műtő előtt, de se be, se ki senki nem ment. Fogalmuk nem volt mi lehet Rennel. Tray fejében zakatoltak a gondolatok ide-oda cikáztak rosszabbnál rosszabb ötletek.

„Vele kellet volna mennem. És ha Annának igaza van és tényleg megtámadta Hao? Lehet ezért van most ilyen állapotban. Már megint, már megint ez történt! Eddig nem figyeltem rá és ott volt a baj, de nem láttam, most meg... hagytam, hogy egyedül menjen. Én mindent elrontok!!!” – lehunyta szemeit és összeráncolta szemöldökét, karba font kézzel állt a fal mellett. Hiei a falnál guggolt Tray mellet, ő mellette pedig Haru ácsorgott várakozóan.

-         Meddig tart még? Jöhetne már valaki... – sziszegte Tray, egyre csak felidegesítette magát.

-         Amint kész vannak a műtéttel biztosan kijönnek szólni. – próbálta megnyugtatni őt Haru, de a fiú idegesen ellökte magát a faltól és fel-alá kezdett járkálni. Láthatóan nehezen tűrte a várakozást és a semmit tevést. - Nem kéne felhívni a barátaitokat, hogy mi történt? – próbálta elterelni a fiú figyelmét Haru.

-         Nem. Elég, hogy én itt vagyok, nem kell, hogy még ők is aggódjanak, majd felhívom őket, ha már vége a műtétnek... – válaszolt a fiú, majd egy mélyet sóhajtott. Nem telt bele pár perc megjelent egy orvos a folyosó végén, egy egész kis csapatnyi medikussal a nyomában. A műtő felé tartottak, aztán a 307/b szobába invitálta az orvos a tanulókat. Tray döntött, nem vár tovább.

-         Elnézést... – sietett oda a fehér köpenyes középkorú férfihoz, aki Trayre emelte tekintetét, mikor az meg állt mellette. – Bocsánat, de egy barátom fekszik a műtőben és már vagy egy órája nem tudunk semmit.

-         Értelek, de ez egy megfigyelő terem, ide csak az orvosok léphetnek be és a medikusok is csak felügyelettel. Meg kell várnotok, amíg végeznek a műtéttel.

-         Kérem, muszáj tudnom, hogy mi történik vele. – közben Hiei és Haru is a fiú mögé léptek kérlelően néztek ők is az orvosra. – Ígérem nem zavarunk senkit, csak látni szeretnénk.

-         Ez a látvány nem való ilyen fiataloknak. – próbálta meggyőzni az orvos, de Trayt nem lehetett eltántorítani, ő be akart menni.

-         Már nem vagyok gyerek, és nem számít. Csak tudni szeretném, mit csinálnak vele. Kérem, engedjen be. – a kék hajú sámán szavai már-már parancsolóak voltak, elhatározottsága érezhető volt hangján.

Az orvos bólintott.

-         De egy hangot sem adtok ki. – szólt rájuk.

-         Hiei én lemegyek veszek nektek teát és inkább, majd kint várok. – nézett a vörösesbarna hajú lányra Haru, amaz bíztatóan elmosolyodott.

-         Menj csak. – aztán követte Trayt a megfigyelő szobába. Egy lépcsősoron mentek felfelé, majd utolérték az orvost, aki megállt a medikusok előtt, háttal a tanulóknak, azok köré gyűltek. A terem téglalap alakú volt és magasabban volt a műtőnél, egy hang és golyóálló szigetelésű üveg ablak húzódott a terem a hosszabbik baloldalán, így felülről figyelhették az eseményeket. Ren a műtőasztalon feküdt, véres inge cafatokban hevert az egyik asztalon mellettük. Három nővér sürgölődött a két orvos és a két sebész körül. Ren mellkasát felvágták, körülötte le volt takarva a teste, szájára lélegeztető maszkot tettek. Az orvos pedig magyarázni kezdett a tanulóknak:

-         Amint láthatják a beteg, mellkasánál történt a sérülés a bemeneti nyílás a gerinc mellett keletkezett és a kimenet a mellkason történt. A szúrt seb nem érte a tüdőt, még is valószínűleg idővel károsodott, amitől a pulmoban (tüdőben) vér gyülemlett fel, ez okozhatta a páciens rosszullétét. Így került a kórházba.

-         Tüdőembólia keletkezett? – kérdezett vissza az egyik fiú, aki a doktor mellett állt.

-          Vérrög nincs. – vágta rá az orvos.

-         Medulla Spinalis (gerincvelő) sérülhetett meg, az átszúrhatta a tüdőt... – kezdett bele egy lány, de a vezető orvos közbe szólt.

-         A gerinc mellett keletkezett a károsodás, a gerincvelő teljesen ép.

-         Facies articularis inferior (mellkasi csigolya alsó ízületi felszíne) nagyon érzékeny, az is okozhatta a kárt.

-         Említettem már, hogy a gerinc nem sérült? Figyelnek maguk egyáltalán?! – mordult rájuk a vezető.

Tray elkerekedett szemekkel nézte a műtőasztalon fekvő fiút és fél füllel hallgatta a számára érthetetlen zagyvaságokat. Érezte, ahogy Hiei belekapaszkodik a karjába és szorosan mellé állt, hogy ők is elférjenek a teremben az üveg előtt.

Az orvos megnyomott egy gombot az üvegfal alatt és beleszól, egy az üvegen lévő rácsos fekete kütyübe, a hangja a műtőben szólalt meg.

-         Takabayashi-sensei elmondaná a műtét eddigi folyamatát, ha meg kérem? – az orvos, aki már érkezéskor várta Rent a műtőben és beszélt vele bólintott, majd belekezdett bár hangja eltompult a szája előtt lévő takaró maszk miatt.

-         A fiú pulmója sérült, vér gyülemlett fel és keletkezett egy vérrög, amit már eltávolítottunk. A tüdőt egy acél darabka sértette fel, ami valószínűleg a tárgyból származik, ami a testbe hatolt. Ez okozhatta a vérrögöt és a nyílást a tüdőn. – emelte fel a férfi a szilánkot a tálcáról. Közben a sebészek folytatták a varrást.

-         Tehát a szilánkot eltávolították a vérröggel együtt és most a szerv összevarrásán, dolgoznak. Aztán foglalkoznak majd a felülettel is. – foglalta össze a továbbiakat az oktató rezidens. A műtőben lévő orvos a férfire nézve bólintott.

-         Szzz... –Ren felszisszent, ökölbe szorította a kezét és a fogait is.

-         Pulmonary hypertension (vérnyomás megemelkedése a tüdőben) lépett fel... – hadarta hirtelen a másik orvos, majd egy műszer egyre gyorsabban kezdett sípolni. Takabayashi rögtön a műszerekre nézett, majd Renre. Traynek és Hieinek elkerekedtek a szemei.

-         Mi történt? – riadt tekintettel bámult a fiúra, Takabayashi. A vezető orvos újra bekapcsolta a mikrofont.

-         A páciens ébren van? Még is, hogy képzelték, hogy altatás nélkül kezdik el ezt a komoly beavatkozással járó műtétet? – mordult rájuk a főorvos. A másik orvos válaszolt.

-         Nem ért ide az altató orvos csak Tomoyo van bent, de ő még nem praktizálhat egyáltalán semmilyen alkalommal. - Takabayashi kesztyűt cserélt, majd Renhez kezdett beszélni.

-         Ren figyelj rám, most próbálj meg nem levegőt, venni és számolj el magadban 30-ig. Nincs semmi baj, pillanatokon belül megoldjuk.

Ren kinyitotta aranysárga szemeit, amik kifakultak a fájdalomtól és az orvosra nézett, aki hozzá beszélt, szája sarkából vér buggyant ki, egyre jobban kezdett zilálni de levegő nem jutott a tüdejébe és próbálta vissza tartani a maradékot, az egyik nővér levette róla a bepárásodott lélegeztető maszkot és a szájába tett egy kisebb rongyot, majd mondta neki, hogy harapjon rá. A fiú engedelmeskedett. Magában elkezdett számolni, de nagyjából 15-nél kezdte elveszíteni a tudatát

-         Takabayashi-sensei az agy oxigén ellátása leállt. – hadarta az egyik nővér.

-         Rakják vissza a maszkot, agyvérzést fog kapni. – szólt rá a nővérekre a fősebész.

Tray érezte, ahogy homlokán izzadság csordul végig, két kézzel rátapadt az üvegre, ami kongott is egy nagyot a vezető orvos szúrósan nézett rá, aztán tekintetét újra a műtétre fordította. Őt is kezdte érdekelni az eset. Tray is visszafordult a műtő felé és remegett a keze az üvegen.

„Ren, tarts ki. Menni fog... nem halhatsz meg!”

-         Nem. Kibírja, ha vissza teszik a maszkot levegővételnél a tüdőben újabb rög keletkezik és az egész szervet elönti a vér. – Takabayashinak legalább olyan gyorsan járt a keze, mint a szája. Próbálta helyre hozni a hibát és pár öltéssel elintézni a sebet a tüdőn.

-         Egy vérrel elöntött tüdőt lecsapolhatunk vagy kicserélhetünk, de egy agyvérzésbe bele halhat.

-         Még pár öltés. Ren... Ren nyisd ki a szemed. – pillantott a fiúra, de a műszer is csak egyre sípolt. – Kész. – abban a pillanatban visszarakták a fiatal Taora a maszkot, aki automatikusan mélyet szippantott, majd köhögni kezdett. A maszk véres lett belülről és újabb levegő vételek után újabbat köhintett.

-         REN! – ordította el magát Tray. Már nem bírta vissza fogni magát. Elképedten bámulta, amit az orvosok a barátjával műveltek.

A műtőasztalon elkezdett folyni a vér Ren teste alól.

-         Fordítsák meg. – szólt a nővérekre a másik sebész.

-         A sebből vérzik nem a tüdőből, ha megfordítjuk felszakad, amit összevarrtam. – nézett szúrósan felettesére a fiatal orvos. – Kezdjük el leszivattyúzni a vért és cseréljenek rajta maszkot. Több vért nem fog felköhögni. – a nővérek és a másik orvos kérdőn néztek a fősebészre.

-         Mire várnak? Csinálják. – intett hanyagul, majd dühödten lecsapta a kesztyűket a szemetesbe és kisétált a műtőből.

-         Menni fog? – nézett kérdőn a másik sebész. Takabayashi csak bólintott, aztán a nő követte társát kifelé a műtőből.

-         Ren, minden rendben van? – amaz kinyitotta a szemeit, homályos tekintettel nézett az orvosra, majd lassan bólintott.

-         Remek már nincsen sok hátra, még egy kicsit bírd ki és készen vagyunk. Rendbe fogsz jönni. – mosolygott, de ez a takaró maszk alatt nem látszott rendesen. Ren szintén halványan elmosolyodott. Próbálj meg picit a hangomra figyelni... a maszkon keresztül menni fog a beszéd?

-         Igen... – rekedten és tompultan hallatszott a hangja a maszk alatt, de érthető volt.

-         Beszélgessünk jó? – kezdett bele az orvos. Ren egyik szemét hunyorogva lejjebb csukta és szemöldökét felemelte kérdőn, száját pedig fintorra húzta.

A rezidens orvos elismerően bólintott. Egy medica még bele kérdezett.

-         Most már rendbe jön? – a főorvos csak bólintott. – De elvileg agyvérzést kellett volna kapnia.

-         Az emberi test nagy rejtély, néha a dolgok nem úgy alakulnak mint kellene, de van, hogy ez pozitív irányba fordul. – mosolyodott el halványan a férfi. Az ifjú lelkes Takabayashi-kun a régi önmagára emlékeztette, egy pillanatra visszarepült a múltba, majd a tanulókra nézett. – A bemutatónak vége, mehetünk a következő műtőbe, itt már nem fog történi maguk számára semmi érdekes. – majd kizavarta a medikusokat és utolsóként zárta vissza az ajtót, de vetett egy utolsó pillantást Trayékre. Az északi fiú hálásan nézett az orvosra, amiért beengedte őket és most ki mennek őket pedig egyedül hagyják, hogy nyugodtan figyelhessenek tovább. A férfi egy mosoly keretében bólintott egyet bátorítóan a fiúra, aztán ő is kiment. Tray arra lett figyelmes, hogy az orvos felnevetett.

-         Értelek. Nem kérdezem meg dohányzol-e, láttam, hogy ilyen gondjaid nincsenek. – vigyorodott el az orvos.

-         Morbid poén volt... – jegyezte meg Ren.

-         Igazad van, az volt. Alkoholt szoktál inni? – közben elkezdte összevarrni a fiú mellkasán a sebet. Ren megpillantotta az orvos fölé lebegő Basont, aki megkönnyebbülten nézett a fiúra. Egész műtét alatt érezte szelleme jelenlétét, de az nem merészkedett túl közel.

-         Nem.

-         És ittál már? Bulin vagy ilyesmin? – Ren pár pillanatig elgondolkodva meredt maga elé, aztán válaszolt.

-         Múlthétvégén. – Hiei elmosolyodott halványan. Az osztály bulin voltak, amikor adott Rennek inni egy kicsit, hogy feloldódjon, de nem árulta el neki mit iszik. Valahol belül jól esett a lánynak, hogy emlékszik erre az apróságra.

-         A kis alkesz. – jegyezte meg vigyorogva Tray majd felnevetett, mire Hiei oldalba bökte. – Jó-jó vicc volt csak, nyugi. – kapott oda a fiú.

-         És előtte? – kérdezgette tovább az orvos. Valamivel ébren kellett tartani az ifjú Taot.

-         Fél éve, a születésnapomon. – tette hozzá fél álomban, kezdett hatni rá a sok fájdalom csillapító, amivel egész műtét alatt tele adagolták.

-         Huha, jól bírod fiú. – bólintott elismerően.

-         Nem szeretem a sakét.(japán rizsbor, talán a legkedveltebb alkohol az egész országban). –jegyezte meg kis cinizmussal, arra való tekintettel, hogy más italt japánban alig szolgálnak fel. Az orvos elmosolyodott.

-         Akkor mit szeretsz? – vágta el az utolsó fonatot.

-         A tejet. – aztán lehunyta a szemeit. Ezen már a nővérek is elmosolyodtak. Tray pedig csak rázta a fejét, majd átkarolta Hieit és kisé magához húzta.

-         Rendbe jön. – suttogta a lánynak.