A szőke Asakura hamar elérte az erdőt. Amikor végre maga mögött hagyta a házat, lassított és immár rendes tempóban folytatta az útját a hatalmas fák között. A környék csendes volt, sehol egy madárfütty vagy egyéb zaj, a némaságot csak Rin lépései és a viharos erejű széltől hajlongó ágak sóhajtása törte meg. Minden vizes volt, a levelekről még most is csöpögött a víz, s az ösvényt is mindenhol kisebb- nagyobb pocsolyák borították. Rin egyszercsak megállt és felnézett az égre. A fák lombkoronája fölött szürke volt az ég, úgy látszott, hogy a felhők még tartogatnak némi csapadékot. A lány megborzongott. Eddig észre sem vette a futás miatt, hogy valójában milyen hűvös van idekint, de most kétszeres erővel tört rá a szél is, nem kevés esővizet zúdítva a nyakába. A fejére húzta a pulcsija kapucniját, majd lehajtotta a fejét és folytatta az útját. Csak a sejtelmesen kanyargó ösvényt látta maga előtt, így maga sem tudta, hogy igazából merre megy. Már vagy 20 perce sétálhatott, amikor egyszercsak megtorpant és felemelte a fejét. Észre sem vette, de ez az ösvény egyenesen ahhoz a tóhoz hozta, ahol annak idején Lennel fürdött. Egy pillanatra elmosolyodott az emléken, de aztán ismét elkomorodott az arca, hiszen a tó jelenleg nem nyújtott valami szép látványt. A víz szürke volt és mindenhol lehullott levelek borították, siralmas volt. A part is tele volt apró levelekkel, melyek vad kavargásba kezdtek egy- egy erősebb széllökés után. Rin elnézte egy ideig a táncukat, majd felsóhajtott és letérdelt a vízhez. Belemártotta a kezét, majd a tenyerébe vett egy kis vizet és először csak ivott egy kortyot. A víz metszően hideg volt, neki most mégis jólesett, hiszen ismét előbuggyantak a könnyei. A kezét az ölébe ejtette, s hagyta, hogy könnyei végigfolyanak az arcán, majd leessenek a földre, percekig meg se tudott mozdulni. Végül azonban ismét erőt vett magán és lemosta az arcát, a víz megnyugtatta és felfrissítette. Sóhajtott egyet, majd belenézett a vízbe, de aztán hátraesett a meglepetéstől. Rémülten pislogott néhányat, de aztán megrázta a fejét és visszafordult a víztükör felé, de nem tévedett: nem a saját arcát látta a tó felszínén, hanem csak egy kavargó színfoltot. Nem értette, hogy mi lehet ez a jelenség, így csak figyelte egy darabig, de végül a kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél, s megérintette az egyik ujjával. Érintésére a kavargás lassan megállt, s egy olyan képet rajzolt ki, amitől a lány halkan felsikoltott és a szája elé kapta a kezét.

-De hiszen, ez....nem, az nem lehet...vagy mégis? – kérdezte ijedten magától, de azért közelebb hajolt a vízhez, s alaposabban szemügyre vette.

A tó felszínén egy szemüveges szőke lányt látott, aki az íróasztala mellett ülve tanult valamit. Háttal volt neki, de Rin mégis felismerte.

-Az ott én vagyok! De....nem értek semmit... – hangjára a képen lévő lány hátrakapta a fejét és egyenesen ránézett, de az Asakura sámán tudta, hogy mint Zik a templomban, ő se látja. Valóságbeli alakja egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, majd miután megigazította a szemüvegét, visszafordult a tankönyve felé. Rin tátott szájjal bámulta saját magát, de ekkor a kép elhomályosult, s néhány pillanatra ismét csak kavargó színeket látott. Amikor ismét lenyugodott a víz, már egy másik képet mutatott: egy szőke kisfiú focizott egy udvaron egy másik sráccal, aki legalább 6 évvel volt nála idősebb. Nevettek, arcuk csak úgy ragyogott a boldogságtól, s ettől a parton térdelő lány is elmosolyodott.

-Fiúk...remélem jól vagytok... – suttogta öccseinek, majd feléjük nyújtotta a kezét, de a kép megint megváltozott, s most már egy férfit mutatott, valamint egy nála jóval alacsonyabb nőt, akik épp egy konyhában voltak, s pezsgőztek.

-Anya, Apa.... – Rin hangja elcsuklott a sírástól, de közben mosolygott. Nem értette, hogy miért látja ezeket a képeket, de boldog volt, hiszen nagyon hiányzott neki a régi élete. Vidáman figyelte a víz felszínét, melyen ez után már gyors egymásutánban váltakoztak a képek: a barátnői, az iskolája, az osztálytársai...minden és mindenki, ami a Valósághoz kötötte valaha is. Egy idő után már nem bírta magában tartani a könnyeit, s zokogva nevetett a tavon kirajzolódó képekre. Néhány percre megint annak érezte magát, aki odaát volt, s nem Rin Asakurának, egyszere volt boldog és szomorú. Az emlékem úgy hasítottak a lelkébe, mint egy-egy napsugár, de ugyanakkor annyira magányosnak érezte magát, hogy sírnia kellett.

-Unalmas egy életed volt odaát, megértem, hogy visszajöttél. El sem tudom képzelni, hogy hogyan bírtad elviselni ezt a csomó embert... Még belegondolni is kiábrándító.... – szólalt meg mögötte egy gúnyos hang. A képek azonnal szertefoszlottak, s Rin már csak a bátyja arcát látta a víz felszínén, ahogy áthajol a válla felett és rámosolyog.

-Zik, mit akarsz már megint? – kérdezett vissza Rin köszönés helyett, majd megfordult és szigorúan a fiúra emelte barna szemeit.

Zik nem válaszolt, csupán hátrált néhány lépést és leült egy kidőlt fatörzsre. Szórakozottan végigmérte a húgát, majd megszólalt:

-Örömmel látom, hogy már jobban vagy. Már azt hittem, hogy soha többé nem ébredsz fel! S valljuk be őszintén: az mindkettőnknek rossz lett volna, nemde? – felnevetett, de Rin nem viszonozta jó kedvét, csak visszafordult a tó felé, de a képek végleg eltűntek.

-Hiába nézed, már nem jönnek vissza.

Rin összerándult a hangjától, de aztán csak felsóhajtott és felállt. Leporolta a térdéről a port, majd elindult az ösvény felé, de a fiú méltatlankodva megállította:

-Most meg hová mész?

-Haza.

-Várj még, beszélni akarok veled.

Rin fagyosan ránézett, s miközben megrázta a fejét így szólt:

-Nekem nincs mondanivalóm. Viszlát, Zik. – s azzal már be is lépett a fák közé, de a bátyja nem hagyta annyiban a dolgot és folytatta:

-Én tudok segíteni abban, hogy elfelejtsd, ami történt.... – a lány megtorpant, de nem fordult vissza. Zik ránézett, majd elmosolyodott, s halkan tovább beszélt:

-Tudom, hogy magad előtt látod a halottakat... Nem kellemes érzés, ugye? Az egyetlen módszer ez ellen az, ha elfogadod, hogy mit tettél.

-De én nem akarom elfogadni, hogy megöltem őket.

-Pedig elfogod. S minél előb, annál jobb. Tudod, bennünk sokkal több közös vonás van, mint első látásra tűnik... – Rin felemelte a fejét, arca elsápadt e szavak hallatán. Zik tovább mosolygott, majd leugrott a földre és a húgához sétált, aki még mindig mozdulatlanul állt. Szorosan mögé lépett, majd félrehajtotta a haját, s belesutogott a fülébe:

-Jobb ha belátod, hogy rám jobban hasonlítasz, mint arra a bolond Yohra. Benned megvan az az erő, ami naggyá tehet... – Rin nem válaszolt, szemei ismét megteltek könnyekkel, s mereven az erdő fáira szegezte a tekintetét.

-Állj mellém Rin, s ígérem soha többé nem fogsz szenvedni, mert senki se mer majd bántani... Segítek neked, hogy az légy, aki valójában vagy... – Zik szavai egészen a lelkéig hatoltak, s Rin megborzongott. Egy pillanatra behunyta a szemét, de ekkor megjelent előtte Yoh arca, amint rámosolyog.

-Én...nem állok melléd...soha... – suttogta a lány maga elé halkan, de Zik csak megfogta a jobb kezét és maga felé fordította. Belenézett a lány remegő tekintetébe, barna szemei csak úgy lángoltak a haragtól, de amikor megszólalt, a hangja még mindig nyugodt volt:

-Rossz döntés, de elárulok egy nagy titkot, ami talán jobb belátásra bír. – ahogy beszélt, megszorította a lány csuklóját, mire Rin felszisszent a fájdalomtól és elfordította a fejét.

-Vannak erők, amiket uralni egyárant lehet áldás és átok is.... Nézd! – a lány nagy nehezen odafordította a tekintetét, de aztán ijedten felsikoltott. A tenyeréből, mint egy apró forrás, úgy tört fel a víz, s lecsorgott a földre. Rémülten kapta el a kezét, mire Zik csak felnevetett és eltávolodott tőle.

-Emlékezz erre.... Benned meg van az erő, kedves húgocskám... S már nem sokáig fogsz dacolni velem, el fogod fogadni, hogy hozzám tartozol...s akkor megállíthatatlanok leszünk, s a világ be fog hódolni! – nevetése eszelőssé vált, majd a következő pillanatban fellobbantak körülötte a lángok, s ő eltűnt. Rin dermedten bámult utána egy percig, még mindig a látottak hatása alatt állt. Ránézett a kezére, de az most ugyanolyan volt, mint máskor, még nedves sem volt. Megkönnyebülten felsóhajtott, de ekkor ismét Zik hangját halotta:

-Benned meg van az erő... – felkapta a fejét, de a bátyjának híre-hamva se volt. Arca elsápadt, s a következő pillanatban térdreesett.

-Nincs igazad...nekem nincs semmilyen erőm! – kiáltotta dühösen, de a hang csak felnevetett, majd egyre halkulni kezdett, s végül beleveszett a mennydörgés zajába. Az égen villám cikázott át, s a következő másodpercben hatalmas cseppekben hullani kezdett az eső. Rin elsírta magát, majd összegömbölyödött, s keservesen tovább zokogott. Pillanatok alatt teljesen átázott a rajta lévő vékony pulcsi, de ő mit sem törődött vele, könnyei majdnem olyan sűrűn hullottak, mint a vízcseppek.

-RIN! – kiáltotta egy megkönnyebült hang. A lány azonnal felemelkedett, de amikor meglátta a feléje rohanó Lent, lehajtotta a fejét.

Len a futástól lihegve lefékezett mellette, s megpróbálta átölelni a lányt, de az elhúzódott tőle.

-Hagyj magamra, kérlek... – suttogta maga elé, majd megfordult, s épp el akart indulni a másik irányba, amikor Len elkapta a csuklóját és megállította.

-Most az egyszer nem. A templomban egyedül hagytalak, de mégegyszer nem követem el ugyanazt a hibát... – hangja tiszta volt és parancsoló, mire Rin azonnal a nyakába borult, s felzokogott. Len elmosolyodott, s szorosan magához vonta, majd folytatta:

-Most már minden rendben lesz, itt vagyok....

-Semmi sem lesz rendben, Len... Én egy rossz sámán vagyok... – Rin alig bírta kinyögni a szavakat.

Len egy kissé eltolta magától, majd a szemébe nézett:

-Ezt felejtsd el, oké? Te vagy a legjobb ember a világon, akivel valaha is találkoztam, s ezen az sem változtat, ami történt... – a lány képtelen volt elszakadni a fiú átható pillantásától, egyre csak bámulta az aranyszínű szemeket, s az sem zavarta, hogy közben felerősödik a vihar, s a víz végigcsorog az arcán. Egyre csak álltak szorosan egymás mellett, miközben szakadt az eső, s dörgött az ég, de aztán Len megszólalt:

-Tessék, ezt vedd fel, teljesen átáztál. S most menjünk haza... – levette a kabátját, s a lányra terítette. Rin belebújt, de aztán félrefordította a fejét.

-Én nem akarok hazamenni...

Len sóhajtott egyet, s csak utána válaszolt:

-Éreztem, hogy ezt fogod mondani, de van egy sokkal jobb ötletem, gyere velem. – azzal kézenfogta a szőke sámán lányt, s belépett a fák közé. Sietősre fogta a lépteit, s néhány perc múlva már el is érték azt a sziklát, ahol üldögélni szokott, ha magányra vágyik. Megkerülte a hatalmas kőtömböt, majd a túloldalán megállt és az egyik kiszögellésre mutatva így szólt:

-Van itt egy párkány, ami alatt megvárhatjuk, amíg eláll az eső.

Rin hálásan elmosolyodott, majd közelebb lépett a sziklához és leült a földre. A térdeit felhúzta és miután átölelte őket a kezével, ráhajtotta a fejét. Len letörölte a vizet a karjairól, majd leült a lány mellé. Néhány pillanatig csendben fürkészte Rin semmibe meredő tekintetét, de aztán megköszörülte a torkát és megszólalt:

-Hiányoztál... – Rin felkapta a fejét, s arcán furcsa fintorral a fiú felé fordult, aki csak elpirult és lehajtotta a fejét.

-Te is nekem.. azt hittem, hogy látni sem akarsz többet a történtek után... – válaszolt Rin és a fiúra mosolygott, akinek ettől azonnal felderült az arca.

-Már megint hülyeségeket beszélsz... Én megértem, hogy mi játszódik le benned, s ezt....hát, tényleg nem könnyű feldolgozni.

Rin arcáról lehervadt a mosoly, s ismét félrefordult.

-Rin? – kérdezte Len, miközben közelebbcsusszant a lányhoz, s megfogta a kezét.

-Látom az arcukat... nem tudok tőlük megszabadulni, bármire is gondolok, csak ők jutnak az eszembe... – szólt Rin halkan, de már nem sírt, csak a hangján lehetett érezni, hogy még mindig nagyon maga alatt van.

-Ez sajnos nem fog elmúlni, egyedül az segít, ha elfogadod, hogy mi történt....

Rin felemelte a fejét, s összevonta a szemöldökét:

-Yoh szinte ugyanezt mondta, de ha tőle nem fogadtam el, akkor tőled miért tenném? – a fiút meglepte a kérdés. Tudta a választ, mégse válaszolt először a szőke lány szavaira, csak felsóhajtott, majd elfordult és kibámult az esőbe. A víz lassan csöpögött le a sziklapárkányról, s kisebb pocsolyába gyűlt a földön. Len elnézte néhány pillanatig, s közben visszagondolt életének azon sötét szakaszára, amit most először készült valakivel megosztani.

-Egyszerűen csak azért, mert én tényleg tudom, hogy mit érzel... Én is öltem embert, sőt sokkal fiatalabb voltam, amikor megtettem, mint most te... Egy velem egykorú sámánt kellett elintéznem, a nagybátyám ezt tartotta a tűzkeresztségnek... Évekig készített fel erre az eseményre, s azt mondta, hogy muszáj megtennem, különben nem vagyok méltó a Tao névre...S én meg is tettem...hidegvérrel megöltem azt a srácot, holott ártatlan volt, s semmit sem tett ellenem... Utána persze alig bírtam felfogni, hogy mit tettem, s nem akartam többé gyilkolni... A bácsikámnak ez persze nem tetszett, így jó pár napot az alagsori tömlöcben töltöttem, mire szerinte észhez tértem... Elfogadtam azt, hogy ami történt megtörtént, s hogy ezen már nem tudok változtatni, s éltem tovább az életem... De azt a fiút azóta se felejtettem el. A guandaomra erősített apró csengő az övé volt...

Rin némán hallgatta a fiút, érezte, hogy nem szabad közbeszólnia. Amikor Len befejezte, egy percig egyikük se szólalt meg, de a csendet végül mégis a lány törte meg:

-S mégis hány éves voltál, amikor mindez történt? – kérdezte, mire Len keze ökölbe szorult és lehajtotta a fejét.

-Alig múltam 10...A nagybátyám egy könyörtelen gyilkológépet akart belőlem csinálni, s ha nem találkozok Yohval és a többiekkel, akkor ma már az is lennék.... – hangjában egyszerre csendült düh, fájdalom, kétségbesés és öröm. Rin megszorította a kezét, mire a fiú azonnal felemelte a fejét, s a lány szemébe nézett:

-Örülök, hogy ezt elmondtad nekem, most úgy érzem, hogy... – elhallgatott és elpirult, de Len csak rámosolygott, majd közelebb hajolt hozzá és hosszan megcsókolta.

-Én örülök, hogy végre valakinek elmondhattam...Még soha senkinek sem beszéltem erről... – mondta a Tao vezér csendesen, de Rin ekkor már nem figyelt, hanem ismét könnyes szemmel félrefordult.

-Mi a baj? – kérdezte Len gyengéden, de a lány csak megrázta a fejét.

-Találkoztam Zikkel...s nagyon furcsa dolgokat mondott illetve mutatott... – válaszolt a lány, de aztán nem folytatta, mintha nem akarna beszélni a történtekről.

-Igen? Miket? – faggatta tovább Len a szőke Asakurát, de Rin nem volt hajlandó válaszolni, csupán maga elé emelte a kezét, s merev tekintettel bámulni kezdte. Vagy egy perc is eltelhetett mire újból megszólalt:

-Azt mondta, hogy álljak mellé, s így soha senki sem fog bántani...aztán magyarázott valamit a bennem rejlő erőről, de nekem fogalmam sincs, hogy mire gondolt....

Len értetlenül nézett rá, s már épp válaszolni akart, amikor megjelent Wyn.. A szelemlány lehajtotta a fejét, s nagyon halkan csak ennyit mondott:

-Nagyon sajnálom, Rin, de van valami, amit még nem említettem neked...

-Micsodát? – kérdezte Rin s érdeklődve figyelte szellemét, aki továbbra is szomorúan lebegett mellettük.

-Zik uralja az egység csillagának valamennyi ágát, egyet kivéve...A víz nem az ő szolgája, hiszen.... – a kékhajú szellemlány elhallgatott, de Rinnek ez is elég volt, hogy megértse mire gondol. Elsápadt és a szája elé kapta a kezét, alig tudott megszólalni a döbbenettől:

-Arra gondolsz, hogy...hogy ...én... – ismét a kezeire nézett, arcára kiült a meglepetés és a félelem.

-Igen: te irányítani tudod a csillag egyik ágát, hiszen a tied a víz ereje.... – Wyn felnézett a lányra, s arca nagyon komoly volt.

Rin nem tudott válaszolni, egyre csak nézte a kezeit. „ Akkor ezért volt az eső, a vihar, a vízfal....a támadás....” – gondolta magában kétségbeesetten, de aztán megrázta a fejét és megszólalt:

-Szerintem tévedsz, nem tudom irányítani, teljesen független tőlem...

-Ez az erő sosem független tőled... – szólalt meg hirtelen Len, s mind a két lány meglepetten pislogott rá..

-Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Rin gyanakodva.

-Megmutatom, add ide a kezed. – a kezét nyújtotta a lány felé, de az csak magához húzta, nem akarta megérinteni a fiút, egy pillanatra megijedt, hogy ugyanazt fogja vele csinálni, amit Zik.

-Ne félj! – biztatta Len, s rávillantotta a legkedvesebb mosolyát. Rin egy pillanatig még habozott, de aztán bólintott, s kezét Len kinyújtott tenyerébe fektette.

-Bízz bennem... – suttogta a fiú, majd felállt. Rin követte a példáját, mire Len közelebb sétált búvóhelyük széléhez és így szólt:

-Nyújtsd ki a kezed. – Rin nem értette, hogy mit akar tőle, d azért engedelmeskedett. Érezte a hűvös esőcseppeket a kezén, olyan volt, mintha apró tollakkal simogatnák a bőrét.

-S most hunyd le a szemed... – utasította csendesen a fiú, s a lány engedelmeskedett. Len megfogta a kinyújtott kezét, majd folytatta:

-S most koncentrálj.... Gondolj arra, hogy nem akarsz vizes lenni, mert nem akarsz megbetegedni... – Rin megpróbálta, amit a fiú javasolt, de először nem érzett semmit. Aztán hirtelen észrevette, hogy az eső többé nem esik a kezére. Ki akarta nyitni a szemét, de Len befogta a szemeit.

-Ne, még ne....Koncentrálj tovább. Érezd, ahogy te irányítod az esőt... – A lány bólintott, mire Len levette a kezét a szemeiről, s ő tovább folytatta a rögtönzött kiképzési gyakorlatot.

Wyn elképedve bámulta a két fiatal sámánt. Meglepte az, hogy Len ennyi mindent tudott a víz erejéről, de az is elgondolkodtatta, hogy Rin hogyan tudja megtenni azt, amire a fiú gondol. Elgondolkozva figyelte sámánját, akinek a keze körül kék energia fénylett, ami megvédte az esőtől, sőt el is térítette a vízcseppeket, amik eredeti hullási irányukat megváltoztatva teljesen máshol értek földet. A szellemlánynak azonnal eszébe jutott Ereniel... „ Ő is ugyanilyen gyorsan tanulta meg használni az erejét.” – gondolta magában, s kék szemeibe könnyek szöktek az emlékektől.

Rin erősen koncentrált, de már nagyon kíváncsi volt, hogy mi történik, így Len utasítását megszegve, mégis kinyitotta a szemét, de ekkor felsikoltott a meglepetéstől, s elfelejtett tovább összpontosítani, így az eső ismét esni kezdett a kezére.

-Ezt...ez... mi a fene volt? – dadogta meglepetten, de a fiú csak visszahúzta a kezét és rámosolygott:

-Az erőd, Rin. Képes vagy irányítani az esőt, a tengert, mindent, ami a vízhet kapcsolódik! S ez hatalmas adomány! Olyan erőd van, hogy ezzel akár Zikkel is szembeszállhatsz... – válaszolta Len, majd felvette a földről a sálját.

-Mit szólnál ha hazamennénk? – kérdezte, de a lány nem válaszolt, elgondolkodva bámulta az erdő fáit.

-Rin?

-Már csak azon gondolkodok, hogy te honnan tudtad, hogy mit kell tennemn...Úgy értem, te is csak most hallottál erről az egészről, ugye? – kíváncsian fordult az aranyszemű sámán felé, de az csak megvonta a vállát:

-Nem tudom, valahogy jött és kész. Akkor megyünk? – válaszolt kitérően, mire Rin bólintott.

-Menjünk. – Len megfogta a kezét, Wyn pedig Basonnal együtt felvette a mini-alakot, s elindultak hazafelé. Sietősre fogták a lépteiket, nem nagyon akartak még jobban megázni. A szél vadul fújt továbbra is, de valahogy rajtuk kevéssé dühöngött, habár ez is csak annak volt köszönhető, hogy lehajtott fejjel, szorosan egymás mellett szaladtak. Hamar visszaértek a házba, de amikor Len előzékenyen előre engedte a lányt, az egy teljesen kihalt előszobába lépett be, sehol egy cipő vagy dzseki.

-Hova lett mindenki? – kérdezte a lány meglepetten. Len még csak most lépett be az ajtón. Miközben félresöpörte a szemébe lógó haját, körülnézett, de aztán elvigyorodott:

-Anna nem kímélte őket, s szerintem elvitte őket a városba edzeni a fedett csarnokba. Valahol mélyen sajnálom őket..de csak egy kicsit és nagyon mélyen.. – Rin levette a cipőjét, s viszonozta mosolyát.

-Gonosz vagy, remélem tudod...

-Tudom, hát, de ez téged nem érdekel ugye? – kérdezte a fiú cinkos mosollyal és közelebb lépett Rinhez. A lány felemelkedett, csípőre tette a kezét és távolabb sétált. Két lépés után megállt, s így szólt:

-Kedves Tao úrfi! Ön most azonnal indítson a fürdőbe, nem szeretném, ha megfázna!

-Csak akkor ha velem jössz...

-Mit képzel maga, kérem! Én egy tisztességes, úri..hölgy..vagyok... – kezdte a lány, de szavai elenyésztek a levegőben, amikor a fiú mellélépett ás átölelte a derekát. Annyira észveszejtő volt, hogy Rin még levegőt is elfelejtett venni, egyre csak bámulta a csuromvizes fiú aranyszínű szemeit, amelyek bizalomgerjesztően csillogtak a sápadt fényben. Arca pilanatok alatt lángolni kezdett, s megpróbálta elfordítani a fejét, de Len nem hagyta, hanem ismét megcsókolta. A csók végén pedig így szólt:

-Kapsz két percet, hogy csatlakozz, különben soha többé nem szólok hozzád. S ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek is! – Rin kibontakozott az öleléséből, majd végigsimított az arcán, s elindult a szobája felé. Len egészen addig nézett utána, amíg alakja el nem tűnt a folyosó végén, aztán ő is elindult. Amikor benyitott a fürdőbe, kellemesen meleg levegő cssapott az arcába. Belépett, majd behúzta maga után az ajtót, s sietve levetkőzött. A ruháit felakasztotta az egyik fogasra, de csak ekkor jutott eszébe, hogy a törülközőjéről megfeledkezett. Épp magában szitkozódott, amikor megérkezett Rin. A szőke lányon már csak fürdőköntös volt, de a kezében két törölközőt tartott.

-S még te mondod Treynek, hogy idióta... – azzal a meztelen fiú hátára dobta az egyik fürdőlepedőt, majd kibújt a köntöséből és gondosan felakasztotta egy másik fogasra. Len kicsit mérgesen nézett a lányra, de aztán csak megvonta a vállát, s elindult a medence felé. A víz pont tökéletes hőmérsékletű volt, amikor belelépett, s mosolyogva ült le. Rin elnézte egy pillanatig, majd csatlakozott, de a medence másik végén foglalt helyet, ami meglepte Lent.

-Miért nem ülsz ide?

-Csak. – Rin becsukta a szemét, s pár percig szótlanul élvezte a kellemesen meleg vizet. A fiú értetlenül figyelte, nem értette, hogy mi történt. Aztán megvonta a vállát:

-Ha már úgysem akarsz idejönni, akkor gyakorolhatunk is. – mondta mire a lány azonnal ránézett:

-Muszáj? – kérdezte fáradtan, de Len komoran bólintott.

-Igen.

Rin felsóhajtott.

-Mit tegyek? – kérdezte halkan.

-Találd ki te magad, most rádbízom. De azért lehetőleg ne ölj meg ... – válszolt a fiú egy kicsit irónikusan, mire Rin azonnal lefröcskölte.

-Ehhez még az erőmet sem kellett használnom! – nevetett a lány, s a sámán csak elvigyorodott.

-Oké, akkor most csináld meg az erőddel.

Rin abbahagyta a nevetést, s értetlenül nézett rá.

-De...

-Ne vitatkozz, gyerünk. Szemet becsuk, koncentrál, vizet irányít, lefröcsköl.... – szavaitől Rin ismét elmosolyodott, de a fiú komoly tekintete meggyőzte arról, hogy most nincs itt a vicc ideje. Kelletlenül sóhajtott egyet, majd lehunyta a szemeit és maga elé nyújtotta a kezeit. Elképzelte, ahogy a víz felemelkedik körülötte, majd vékony sugárrá egyesülve körbelebegi a kezét és egyenesen a fiú arcába zúdul. Először azonban nem történt semmi, de megpróbálta nem feladni, s tovább öszpontosított. Aztán egyszercsak érezte, hogy a víz hozzáér a kezéhez, s ettől elmosolyodott. Kinyitotta a szemét és Lenre nézett, aki tátott szájjal figyelte a mozdulatait.

-Te akartad! – szólt a lány, de a vízsugár ismét csak belecsobbant a medence vízébe. Rin szomorúan nézte a kezeit, csalódott volt, hogy nem sikerült, amit szeretett volna.

-Semmi gond, próbáld meg mégegyszer. – bíztatta Len, mire Rin ismét hozzáfogott, most azonban még a vizet se sikerült felemelnie.

-Nem megy... – fakadt ki végül, s leeresztette a kezeit.

-Dehogynem!

-Nem és kész, szállj le rólam! – csattant fel Rin idegesen, majd Len megdöbbent arcára villantva villámló tekintetét, felállt és kilépett a medencéből. A fal melleti zuhanyfülkékhez sétált, s belépett az egyikbe. Magára engedte a langyos vizet, de az ajtót elfelejtette bezárni. Élvezte, ahogy a víz végigcsorog a testén, bevizezte a haját is.

Len megbabonázva figyelte a lányt. Meglepte Rin hirtelen felcsattanása, de tudta, hogy valójában igaza van. „ Ami nem megy, nem kell erőltetni.” – gondolta, miközben egyre csak bámulta a zuhanyzó sámánlányt. Maga sem tudta, hogy miért, de egyszercsak ő is felállt, majd a zuhanyzóhoz sétált, s belépett a lány mellé. Az ajtót behúzta maga mögött, s pirulva végigsimított a vállán, mire Rin összerezzent, hiszen eddig észre sem vette a fiút.

Len hátulról átölelte, majd megpuszilta az arcát.

-Nem akartalak megbántani...

Rin lehajtotta a fejét, s csak pár másodpercnyi hallgatás után válaszolt:

-Tudom, s sajnálom, te csak jót akartál... – szemébe könnyek gyűltek és ismét zokogni kezdett, de Len így szólt:

-Én mindig melletted leszek... – suttogta, majd szorosan magához ölelte a zokogó Asakurát.

-Én..nem is tudom, hogy mit mondjak.... – kezdte a lány, de a fiú félbeszakította. A szájára tapasztotta a kezét és belesuttogott a fülébe:

-Akkor ne mondj semmit. – azzal maga felé fordította, de még nem csókolta meg. Egy pillanatig csak mélyen a szemébe nézett, majd végigsimított az arcán, aztán a nyakán, végül a vállán át egészen le a derekáig. Rin a fiú mellkasára tette az egyik kezét, könnyei elálltak, s már újra mosolygott. Másik kezével megfogta a fiú kezét, majd még szorosabban hozzábújt és hosszú csókban forrtak össze. A víz még mindig zuhogott rájuk a zuhanyrózsából, de ez egyiköket sem érdekelte igazán, hiszen csak érezni akarták egymás közelségét. Rin keze akaratlanul is lejjebb csúszott, s gyengéden végigsimított a Tao vezér izmos hasán, amitől a fiú kissé megremegett, de ajkát nem vette le a lányéról. Len azzal a kezével, ami még szabad volt megfogta a lány derekát, s kissé megemleve egészen a falhoz tolta, így már csak az ő hajára permetezett a langyos víz. Rin ráhajtotta a fejét a vállára, s halkan felsóhajtott.

-Annyira szeretlek, nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled... – mondta, de Len csak megsimogatta a haját.

-Én sem tudom, hogy velem mi lenne, ha nem találkozunk.... – Rin felemlete a fejét és a fiú szemébe nézve, rámosolygott:

-Ne gondolj ilyesmikre, csak élvezd a pillanatot. – Len is elmosolyodott, majd ajkait a lány szájára tapasztva, gyengéden megcsókolta. Kezeivel védekezően átkarolta a sámánlányt, hogy a háta ne a hideg csempéhez érjen, Rin pedig karjaival átfonta a fiú nyakát. Ennyire közel még sosem voltak egymáshoz, érezték a másik testének minden apró rezdülését, az ereikben lüktető vér vad rohanását. A testük egye jobban felforrósodott, nem is tudták, hogy hol vannak, képtelenek voltak elszakadni egymástól. A víz végigfolyt Len testén, s lecsurgott a lefolyóba. De a következő pillanatban egyszercsak felemelkedett, s vékony sugárban kavarogni kezdett a két fiatal körül, de ezt egyikük sem vette észre. A víz örvényként fonta körbe őket, miközben ők még mindig ölelték egymást. Rin kinyitotta a szemét, s azonnal elsápadt, amikor meglátta a különös jelenséget. Elszakadt Lentől, s a víz ismét visszahullt a zuhanytálcába...

-Valami baj van? – kérdezte a fiú ijedten, s hátrált egy lépést.

-Nem semmi..csak már elhűlt egy kissé a víz, nem gondolod? – mosolyt erőltetett magára, de a fiú még mindig gyanakodva vizsgálta az arcát.

-Szerintem is, de ez engem nem zavar.. – kezdte, de Rin a szavába vágott:

-Engem viszont nagyon is, semmi szükségem egy jó kis náthára. Úgyhogy egy-kettő, kifelé... – mondta ellentmondást nem törő hangon, majd szelíden kitolta a fiút a zuhanykabinból. Elzárta a vizet, majd mindeketten gyorsan megtörölköztek és felöltöztek. Len a vizes ruháit vette magára, így kissé borzonga követte Rint a folyosón. A lány egyenesen a szobája felé tartott, de nem szólt egy szót se a fiúhoz, egészen addig, amíg oda nem értek az ajtaja elé.

-Azt hiszem én most lefekszem pihenni, nagyon fáradt vagyok még mindig...Viszont... van egy kis probléma.. – mondta, de az utolsó szavakba hirtelen belepirult és elfordult. Len mintha kitalálta volna a gondolatait:

-Ne aggódj, nem megyek el itthonról, nem hagylak magadra. – Rin szemei felragyogtak, mire Len közelebb lépett hozzá és megfogta a kezét:

-Sőt, én is alszok veled... Egy perc és itt vagyok, csak átöltözök... – a lány boldogan bólintott, s Len elrohant a szobája felé. A lány sóhajtott egyet, amikor eltűnt, majd benyitott a szobájába. Minden ugyanolyan volt, mint amikor elment, egyedül csak a világító orákulum-harang vonta magára a figyelmét. Összevonta a szemöldökét, majd az ágyat megkerülve az éjjeliszekrényhez lépett, s a kezébe vette a kék szerkezetet.

-Jaj, csak ezt ne... – suttogta ijedten maga elé, s csak bámulta az újonnan érkezett üzenetet.

-Mit ne? – kérdezte a szobába lépő Len, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Rin felé fordult, s szomorúan lehajtotta a fejét:

-Holnapután csatánk lesz, de én közöltem Yohval, hogy soha többé nem akarok harcolni...

Lent meglepte ez a kijelentés, meg se tudott mozdulni a döbbenettől, még a keze is a kilincsen maradt..

-Mi az, hogy nem akarsz harcolni? Nem hagyhatod cserben Annát és a nővéremet... – nyögte végül nagy nehezen és a lány mellé sétált.

-Sajnálom, de nem fog menni, félek, hogy megint ugyanaz történik...

Len a lány válláta tette a kezét, majd a szemébe nézett:

-Van egy ötletem: holnap lesz Yohék csatája. Elmegyünk, megnézzük őket, aztán eldöntöd, hogy mit szeretnél. Remélem, hogy meggondolod magad, s vállalod a harcot, de ha nem azt is megértem...

Rin hálásan elmosolyodott, majd így szólt:

-Köszönöm.

Len csak biccentett egyet, majd az ágyra nézett.

-Remélem elfogunk férni rajta ketten...

-Ne aggódj emiatt... – nevetett a lány, majd imét megkerülte az ágyat és Lennek hátat fordítva, gyorsan felvette a pizsamának kinevezett pólóját és rövidnadrágját. Len időközben szintén megszabadult a köntösétől, s bebújt a takaró alá. A feje alá tette a kezét, s nem tudta levenni a szemét a lányról.

-Hé, a végén még kiesnek a szemeid... – nevetett Rin, miközben megfordult és a Tao sámánra nézett.

-Bocs. – szabadkozott a fiú, s odébb csusszant, hogy a lány is beférjen mellé.

-Semmi baj. Aludj jól. – suttogta Rin, miközben átfordult a bal oldalára és becsukta a szemeit.

-Te is. – válaszolta Len, majd hátulról átölelte a lányt, s követve a példáját, ő is lehunyta a szemeit. Nem telt el két perc, s már mindkettem mélyen aludtak, álmukban is ölelve egymást....