A három fiatal diák egy kórházi szoba előtt ált meg Takabayashi-senseiel a férfi a három 15 év körüli teenagerre nézett kezében a kórlappal, aminek lapjaival babrált.

• Ahogy ígértem bemehettek hozzá. Most az éjszakát valószínűleg már átalussza, és ne is ébresszétek fel legyetek szívesek, kikell pihennie magát, hogy rendesen felépüljön.

• Rendben. – bólintott a kék hajú északi fiú.

• Még egy kérdés. Eltudnátok mondani, mi történt a barátotokkal? – csukta le a korlap tetejét, majd kérdően nézett a három barátra. Traynek egy röpke pillanatra kitágult a pupillája, de próbálta vissza tartani magát, nehogy észre vegyék a dolgot. – Ugyan is nem minden napi látvány egy korotokbeli ilyen szinten sérült teenager sétálgatása az utcán. Műtétkor láttam, hogy a seb már kezdett beforrni, de valamitől felszakadt, és ekkora nyomot csak egy nagyon nagy és éles fegyver tud hagyni maga után. Ráadásul egy olyan acél ötvözettel, amit Ren tüdejében találtam. Főleg, hogy már így járkált az utcán, hogy egy ilyen seb beforrjon legalább egy hónapig feküdnie kellene. – a két lány Trayre nézett ő ismerte legjobban a fiút.

• Hát, nem igazán tudom mi történt vele... – mondta zavartan Tray. Fogalma nem volt róla, mit mondhatna, ami még hihető is volna. Erről a részről baj, hogy Ren egy átlagos kórházba került, mert itt nem tudják mi az a sámán és nem is értenék meg. Másrészt pedig szerencse, mert lehet nem élte volna túl ezek nélkül a felszerelések nélkül a sebeket.

• Nem mondott semmit arról, hogy mit keres egy tátongó lyuk a hátán és a mellkasán? – nézett furcsa fintorral az orvos.

• Ren elég titokzatos, nem tudunk túl sokat a magán életéről... – tette hozzá gyorsan Hiei. Aki tényleg nem tudott a fiúról semmit, így ő hihetőbben is adta elő a dolgot.

• Értem. Ez esetben sajnos szólnom kell a gyámügyiseknek, hogy keressék fel a szülőket. – sóhajtott az orvos sokat mondóan.

• Rennek nem itt élnek a szülei. – vágta rá Tray reflexszerűen. Hirtelen a szájához akart kapni, de még sem tette, már nem lehetett volna menteni a dolgot, hiszen kimondta.

• Nem? – nézett kérdően a fiúra az orvos.

• Az anyukája és a nagyapja Kínában élnek. – hadarta Tray.

• Kínában? Ren még kiskorú, kinél lakik? – nézett újra kérdően és egyben furcsállóan.

• A nővérével. Együtt jöttek japánba... tanulni. – végtére is a kék hajú fiú félig-meddig igazat mondott az orvosnak.

• Értem és a nővére hány éves? – az északi fiú gondolkodóba esett az ő törzsében már 15 évesen felnőttnek számítottak, de fogalma nem volt japánban mi számít felnőtt kornak és pontosan nem is tudta hány éves is Jun, de elég idősnek néz ki. Így hát úgy döntött egy kis füllentés nem árt meg.

• 28. – vágta rá gyorsan. Az orvos írt valamit a korlapra, közben bólogatott.

• Rendben akkor majd beszélek a nővérével. Most, ha akartok bemehettek hozzá, de tényleg legyetek csendben. – figyelmeztette őket az orvos.

• Köszönjük. – bólintott Haru, majd meg várták, amíg a doktor lefordult a folyosó végén, aztán léptek csak oda az ajtóhoz.

Tray nyitott be elsőnek csak annyira, hogy betudjon nézni. A szobában sötét volt, az ablaknál a függöny nem volt behúzva egy-két utcai lámpa adott egy minimál fényt a szobának, így félhomályban nem volt nehéz közlekedni. Az életfunkciókat mérőműszerek piros és zöld színei élesen világítottak az ágy mellet. Tray kitárta az ajtót és halkan belépett a szobába, ami nagyjából 40 négyzetméteres volt, elég nagy egy, egyszemélyes teremhez, de két ágy volt bent. Ren az ablakhoz közelebbin feküdt, mellkasáig betakarva, kezei a teste mellett nyugodtak az egyikben infúziós tűk voltak szúrva a csuklójánál, az arca tele volt horzsolásokkal és halántékán egy-egy tapasz volt, amiből szintén egy zsineg lógott ki egy sokadik műszerhez kötve.

Tray látta Basont ahogy a másik ágy felett lebegett és őrizte mesterét. Szeretett volna hozzá szólni is néhány biztató szót, de ezt a feladatot Koryra hagyta, Hieire való tekintettel. Bár hirtelen eszébe jutott, amikor még reggel látta a lányt Sasukéval sétálni és Ren felhívta a figyelmét a fiú mögött lebegő őrszellemre. Egy pillantást vetett a lányra, majd kutatóan fürkészte őt, de egy szellemet sem érzett a közelében.

A kékhajú fiú megtorpant a szoba közepén, ahogy újra Renre nézett, de aztán mikor halotta a mögötte közeledő lányokat tovább indult az ágy felé és meg állt annak a végében. Először mind hárman az alvó fiút nézték, aki békésen szuszogott miközben gyakorlatilag az ágyhoz láncolták a sok kórházi műszerrel. A három fiatal egymásra nézett, aztán Tray suttogva kezdett bele.

• Én elmegyek telefonálok a többieknek, és fel hívom Ren nővérét is.

• Nekem pedig most már haza kell mennem, lassan kilenc óra és megígértem, hogy nem teázunk sokáig. – nézett Hieire, aki megértően bólintott.

• Tray, amíg visszaérsz, én itt maradok vele. – nézett a fiúra a vörösesbarna hajú Hiei, amaz bólintott.

• Ha felébredt hívjatok fel. – jegyezte meg Haru még gyorsan két barátjának, aztán még egyszer utoljára Renre nézett. – Remélem most már tényleg minden rendben lesz.

• Biztosan. – mondta Tray, majd átkarolta Haru vállát, hogy kiinvitálja a szobából. – Menjünk. – a lány engedelmesen követte a fiút és csendben kisétáltak. Hiei még integetett Harunak, aztán mikor kiléptek a szobából egy mélyet sóhajtott.

Odament Ren ágya mellé az ablak felöli oldalon és elnézte a fiú kócos zilált hajtincseit, amik a csukott szemei felett játszottak. Valami furcsa volt az egészen, valahogy máshogy festett, mint amikor ébren volt, elgondolkodva nézte a fiú arcát mi változott meg és akkor rá ébredt, amikor egy kocsi világtó lámpája sütött be az utcáról, sárga fényével beborítva a szobát és Ren arcát is.

A fiú mélyreható aranyszemei változtatták meg az egész embert.

A csukott szemei miatt egy kedves gyengéd fiúnak tűnt, mert nem volt ott az a sokat szenvedett és sok minden megért tekintete, amit mindig olyan mélyre fúr a másikéba. Mintha folyton mindenkiben keresne valamit, és ezt érezte Hiei is minden alkalommal mikor a fiú a szemébe nézett.

“Mitől tartasz úgy? Ki miatt szenvedtél ennyit?” – nézett várakozóan kérdő tekintettel az ifjú Taora, de az alvó fiú csak nem válaszolt a lány gondolataiban feltett kérdéseire.

Hiei közelebb emelte a széket, ami a falnak volt támasztva és leült Ren ágya mellett. Térdeit összezárva támaszkodott bal kezével, a jobbal pedig rákönyökölt és fejét kézfején nyugtatta.

Bason egy darabig furcsállóan nézett a lányra, fürkészte tekintetével, de az nem nézett rá. A hatalmas méretű kínai harcos lehunyta a szemét és próbált az érzékeire hagyatkozni és biztos volt benne, hogy nem téved. Egy sámán ül előtte, egy nagyon nagy hatalmú sámán, a mestere ágya mellet. De akár hogy is próbálkozott nem találta a védő szellemet, nem volt benne, sem egy tárgyban és egyáltalán senki nem volt mellette, aki vigyázna a lány épségére. Bason oda lebegett a lányhoz egészen közel és átrepült rajta, majd vissza és Ren ágya felett állapodott meg. Hieinél nem ért el hatást, de Ren szívverése egyszeriben felgyorsult. A műszer jelezni kezdet halk sípolással. Hiei felkapta a fejét és a műszerre nézett, abban a pillanatban a szellem meg hátrált és a Tao fiú is megnyugodott. Bason mestere már olyan sokszor egyesült szellemével, és olyan erős összeköttetésben voltak, hogy tudatán kívül is érzékelte szelleme közelségét és automatikusan beindította a furioku kisugárzását, ami a fiú szervezetének komoly erőfeszítésbe került ebben az instabil állapotban. A szívritmus visszaállt és Hiei is visszahuppant a székre, majd Renre nézett, de aztán meg rázta a fejét és várt tovább.

“Talán egy nagyhatalmú sámán reinkarnálódott benne, aki még szunnyad, mint ahogyan Yoh ikertestvérében is Hao. Ez lehet a magyarázat...” Gondolkodott ezen továbbra is Bason.

Tray lekísérte Harut a korház bejáratáig és mielőtt még kiléptek volna megálltak bent egy rövid időre, amíg a lány felvette a farmer kabátját.

• Tehát azt mondod, Rent egy ilyen Doshi nő szúrta le. De hát ez mikor volt? – nézett kérdően az északi fiúra.

• Azon a napon, amikor én először suliba mentem. Szóval nem olyan régen, de azt hittük Faustnak sikerült meggyógyítania. Csak tegnap derült ki, hogy nem, mert persze ezt sem mondta el. – morgolódott a fiú és sértődötten karbafonta a kezét.

• Na ne morogj már. – mosolygott rá a barna hajú. – Most inkább örülj, hogy rendbe fog jönni és nem történt semmi rosszabb... De kérlek vigyázz magadra, ha tényleg nem tudjátok mit akar ez a nő tőletek...

• Nem lesz gond. Te pedig Haoval vigyázz. Nem tudom mit akar tőled, de amit elmondtam igaz bármelyikünket megkérdezheted erről. – nézett a lányra és aggodalom ült Tray szemeiben. Haru elmosolyodott, jól esett neki, hogy a fiú ennyire figyelmes vele.

• Nyugi nem lesz gond. – mi előtt a kékhajú belekezdett volna ezernyi búcsúmonológjába Haru mindenben megnyugtatta őt. - És hiszek neked meg a sámánságotokban és nem fogom senkinek sem elmondani, amúgy sem hinnének nekem és nem is akarlak titeket elárulni, ha már így megbízol bennem Tray. Szóval nyugi és menj telefonálni én meg megyek haza. És nem még Uminak sem mondom el, ezt is megígérem, meg persze Hieinek sem. Szóval azért jó lenne, ha ma este még aludnál, majd reggel bejövök. – mondta kedvesen mosolyogva, a kék hajú csak tátott szájjal próbált folyton belekezdeni valamibe, de a lány nem, hagyta, hogy egy szót is szóljon. Aztán egy puszit nyomott Tray arcára. – Jó éjszakát! - majd kisétált a korház fotocellás ajtaján.

Traynek már csak integetni maradt ideje. Pár pillanatig még ott állt kábulatban elgondolkodva, majd az arcára tette a kezét, ahova a puszit kapta és hirtelen egy pillanatra elvörösödött.

Csak akkor eszmélt fel, amikor hallotta, hogy két fiatal nővérke rajta és a kipirult arcán kuncognak. Ekkor az arca felvette a cékla színét, amin a nővérek már jót nevettek, Tray pedig abban a pillanatban eliszkolt a következő folyosóra. Mikor már kellően vissza nyerte önmagát, keresett egy telefont és ránézett a faliórára, ami már negyedtíznél járt. Sóhajtott egy mélyet és tárcsázni kezdte Yohék vezetékes telefonszámát.

Anna egyik nap kiszabta, hogy mindenkinek fejből kell tudnia ezt a számot vész esetére, (mint az ilyesmi is, ami Rennel történt) így volt, hogy hajnalban azzal verte ki őket az ágyból, hogy ötször elkellett mondaniuk a vezetékes telefon számát.

“Jó tanár lenne belőle – gondolta Tray – az összes diája álmukból felverve tudnák a különböző nyelvtani szabályokat”

A telefon kicsöngött és mélyeket sóhajtozva várta, hogy ki veszi fel a telefont. És akkor beleszólt egy női hang:

• Igen? Asakura és Kyouyama lakás. – Anna volt az. Tray már előre látta mit fog kapni azért, hogy hagyta egyedül elmenni Rent és most ez lett belőle, ráadásul eddig fel sem hívta őket.

Megpróbálta hadarás nélkül egy levegővel és egy mondatban lerendezni a dolgot.

• Szia Anna! Tray vagyok, elindultam Ren ért, de közben kiderült, hogy rosszul lett és a Kuwashima Kórházba hozta a mentő és meg műtötték, mert felszakadt a sebe, de most már jobban van, túl van az életveszélyen és jó lenne, ha bejönnétek és szólnál Junnak is a dologról és mond meg neki, hogy Ren most már tényleg jól van. – majd vet egy nagyobb levegőt halkan, de Anna nem szólt semmit sem. Pár pillanat csend volt a telefonban, Tray nem tudta, hogy most mi lesz, eltartsa a kagylót a fülétől vagy mondjon még valamit.

• Negyed óra és ott leszünk. – válaszolta a lány hűvösen vegyes higgadtsággal, majd letette a kagylót. Tray már csak a telefon búgását halotta, így mélyet sóhajtva letette a kagylót a készülékre.

Hiei felhúzott lábbakkal ült a széken, karjaival körbefonta a térdeit és fejét ráhajtotta, tekintete újra a műszerekre szaladt. Egyenletesen csipogtak halkan. A nagy csöndben egyre irritálóban hatott az emberi fül számára, de a lányt ez sem zavarta meg. Szemei kissé lejjebb csukódtak és egyre többet pislogott. Sűrű napja után igen csak elfáradt és már éppen kezdett volna egyenletessé válni az ő lélegzete is, amikor nyöszörgésre lett figyelmes. Fel kapta a fejét és Renre nézett.

A fiú éppen álmosan nyitotta ki aranysárga szemeit, amiben egyenlőre a fáradságon kívül semmi sem tükröződött. Mély kissé hörgő levegőket vett. Szemeit csak félig nyitotta ki, ami kezdett hozzá szokni a félhomályhoz.

Bason érdeklődve repült közelebb mesteréhez és kíváncsian figyelte a fiút. Hiei is nézte pár pillanatig, így hirtelen nem tudott neki mit mondani, de aztán még is megszólította:

• Ren...? Ren j. – a fiú csak száját húzva újra lehunyta a szemeit, majd nyöszörgött egyet. – Ren jól...

• Ne Jun hagyjál... – fordította el a fejét az ajtó irányába. A lány meglepetten nézett az ifjú Taora, aztán újra próbálkozott.

• Ren, én nem...

• Nem akarok ma is teázóba menni, hagyjál... szombat van. Álmos vagyok. – mindezt nyöszörögve és alig érthetően mondta nem is beszélve a Kínai akcentusáról, amin Hiei jót kuncogott, hiszen ő maga is sokáig a kínai nyelvet beszélte. Ráadásul, valószínűleg ő is épp oly furcsán beszéli, mint Ren hiszen mindkettejüknek a Kínai az anyanyelve. Aztán már csak mosolygott a fiú álmosan kisfiús hangján.

“Biztos hatott nála a fájdalomcsillapító és most álmában félre beszél...” – Hiei felkelt és az ágy mellé lépett, oda hajolt a fiúhoz és a homlokára tette a kezét. Kissé meleg volt és izzadt, minden bizonnyal a műtét fajdalmai alatt kicsit felszökött a hőmérséklete, hogy védekezzen a korokozók ellen és most izzadja ki a kisebb fertőzéseket. A lány még mindig mosolygott, örült, hogy nem lett komolyabb baj és, hogy Ren felfog épülni.

A lilahajú fiú visszafordította a fejét a lány felé, majd kinyitotta újra a szemeit. Fekete szembogara a lány kezét nézte, ami az ő homlokán borzolta fel kicsit a frufrut. Egy darabig csak értetlenül pislogott felfelé, majd aranysárga szemeit a lányra, emelte. Amaz elvörösödve nézett rá mivel nem rég elég közel hajolt hozzá, olyannyira, hogy most mindketten érezték a másik forró leheletét a hűvös korházi szobában, ahol a nyári meleg miatt nem fűtöttek. Ren teste egy pillanatra akaratlanul is megremegett, mire Hiei zavartan elkapta a kezét és fel egyenesedett s közben hátra is hőkölt egy picit.

• Ö... duibuqi(ejtsd. Duibúccsi).(magyarul: elnézést, sajnálom) – hadarta a lány. Ren egy pillanatig csak nézett rá értetlenül, majd elmosolyodott és felült, magát hátul a könyökeivel támasztotta meg a párnáján.

• Meiguanxi (ejtsd. Méjguánszi).(magyarul: nem történt semmi) – Hiei csak nézett a fiú aranysárga szemeibe, amik megint ugyan úgy mélyre hatóan kerestek valamit benne, miközben pimasz mosoly húzódott a szája sarkában alig láthatóan. Aztán meg értette.

“Hülye vagyok. Kínaiul mondtam, hogy Elnézést ezért válaszolt ő is úgy...” – legszívesebben fejbe csapta volna magát, amiért ennyire nem figyelt, de most már, úgy is mindegy volt.

• Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan felébredsz. Az orvos sem. – próbálta elterelni a témát, és kedvesen Renre mosolygott. Amaz vigyorra húzta a száját, miközben hátát a falnak támasztotta, hogy meg tudjon ülni az ágyon. Még nagyon gyenge volt. Szemeit lehunyta és kissé lefelé döntötte a fejét, mert nyaka még azt is nehezen tartotta meg.

• Nem hittem volna, hogy beszélsz még az anyanyelveden.

• Még nem lenne szabad mozognod. Nem rég hoztak ki a műtőből.– állt közelebb újra az ágyhoz közben leengedte a kezét, amit eddig szorongatott.

“De, ha nem Len lenne, akkor még mindig Len lenne a műtőben.” – Ren összeráncolta szemöldökét és próbálta elhessegetni ezt a Jocó szintű poént a gondolataiból.

• Fáj valamid? – zökkentette ki a kérdés. Hieire nézett, majd próbált újra a számára érdekesebb témára térni.

• Nem. Miért lepődtél úgy meg? – nézett rá kérdően.

• Mi, én? – nézett értetlenül a lány.

• Tudtam, hogy félig te is Kínai vagy. – a lány elgondolkodva kissé szomorúan nézett maga elé. – Látszik rajtad. – Hiei vádlón nézett fel a fiúra, Ren kissé gúnyosabban beszélt a kelleténél.

• Mért mondod ezt? – a fiú még mindig a vigyorral az arcán nézett rá.

• Talán, nem így van? – a vörösesbarna hajú lány válaszképpen csak egy határozottat bólintott. – Szóval, akkor mért lepődtél meg?

• Mert nem vettem észre, hogy úgy beszéltem. – válaszolt a fiúnak, és még mindig az aranysárga szemek kutató fürkésző kissé jeges tekintetét állta, már legalább egy perce nézett a fiú szemeibe. Ren hirtelen elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét és az ölébe fektetett kezeire nézett, amiből a tű és a csövek lógtak ki.

• Büszkének kéne lenned rá, hogy fél vér vagy. Nincs szükség rá, hogy takargasd, ettől még nem leszel kevesebb. – tekintetével együtt a hangja is megváltozott. Valahogy közelebbi volt, valahogy emberibb. Hiei meglepődött a hirtelen váltáson és nem igazán értette mért is mondja ezt a fiú. A lány leült az ágy szélére, kezeit ő is az ölébe fektette. Egy darabig a földet nézte, majd a fiúra emelte tekintetét.

• Mért jöttél japánba? – Rent meglepte a kérdés és épp oly értetlenül bámult most a lányra, mint, ahogyan az elébb Hiei ő rá.

• Tanulni. – mondta, vállát megvonva egyértelműen, és kissé megrázta a fejét, mint aki nem érti a hirtelen jött kérdést.

• Ren. – nézett rá kifejezően amaz és kissé fintorra húzta a száját.

• Hosszú. Családi ügy. – és ebben nem is hazudott. Egy ötszáz éves családi ügy, amit nem sikerült elintéznie, pedig a feladat rá várt, hogy ő legyen a Sámán Király, amiért ősei is fáradhatatlanul dolgoztak. A fiú komoran nézett a szemközti falra és kissé összeszűkítette a szemeit, látszott a tekintetén, hogy emlékek sokaságai kavarogtak a fejében.

• Akkor nem faggatlak. – nézett ki az ablakon Hiei. Ren kizökkent és visszanézett rá.

• Te miért jöttél ide? – kérdezett vissza.

• Bonyolult. Családi ügy. – vágott vissza a lány.

Ren csak egy morcosat fújtatott, mire a lány felkuncogott. A Tao fiú a lányra nézett és elmosolyodott, ahogy Hiei vidám nevetését hallgatta. Amaz szintén felé fordult és csak kuncogott tovább.

A lány nevetése betöltötte az eddig csendes és siralmas hangulatú szobát, Ren azt figyelte, hogy Hiei zöld szemei is csak nevetnek és, hogy nem bírja abba hagyni. Most már igazán nem értette, hogyan lehet ezen ennyit kuncogni, és lassan már ő is nehezen fogta vissza a nevetést, ami ki akart törni belőle. Nem is értette miért. Aztán észre vette, hogy a lány most már azon nevet, hogy ő értetlen képet vág a dologra, Ren pedig elképzelte egy kívülálló szemével a jelenetet és az arcán lévő furcsa fintort, a mosoly helyet.

Nevetni kezdett.

Egy vagy két percig is csak nevettek, mire Rennek sikerült kinyögnie valahogy.

• Ne csináld már... – de még mindig nem bírta abba hagyni. Hiei most már tényleg próbált mély levegőket venni és végleg abba, hagyni a mosoly kúrát.

• Tudod. A nevetés hosszabbítja az életet. Mondták már neked? – mosolygott rá, ekkora már a fiúnak is sikerült le nyugodnia és most már csak a hasát fogta.

• Igen, mondták. – és még, ha a nevetést abba is hagyta a mosolyt nem tudta eltüntetni az arcáról. Talán meg is feledkezett róla.

Ekkor lépett be Tray a szobába.

Rio kint állt az utcán szellemkontrolját a hüvejkújába koncentrálta és várta Billyt, amíg a többiek összeszedték magukat. Anna Jun szobájában volt és elmondta a történteket, aztán Tamarához és Lyserghez ment rájuk bízta a ház felügyeletét, amíg ők távol vannak otthonról.

Yoh kifele menet megtorpant a telefon előtt és a készülékre nézett. Morthy ezen a hétvégén a szüleinél volt, mivel már igen rég járt otthon. Talán már egy hónapja is volt az, eszébe jutott, hogy felhívja a fiút, de aztán még is meggondolta magát és kisietett a többiek után az utcára.

Mire a kis társaság kiért, a hosszú barna hajú férfi kocsija az Asakura ház előtt állt. Billy mondta, hogy ugorjanak fel hátul, Rio pedig előre ült az anyósülésre és a kocsi eszeveszett száguldásban azonnal a város felé vette az irányt.

Yoh álmosan pislogott körbe a többieken, Faustot láthatóan nagyon bántotta valami, Jun csak maga elé meredve ült, Anna pedig éppen mélyen a gondolataiba merülten nézett ki a fejéből, mikor Jocó megszólalt.

• Most akkor elmondaná valaki mi is történt? – nézett kérdően a többiekre.

• Ren korházban van, mert rosszul lett az utcán. Most hozzá megyünk. – mondta rideg nyugodtsággal az okkerszőke hajú lány. Jocó érezte, hogy most jobb lesz többet nem faggatózni, így nem is faggatózott tovább. – Tray nem mondott többet csak még azt, hogy már jól van. – tette még hozzá Anna.

Mindenki csendben ült maga elé nézve vagy a többiekre bámulva, a városban lévő kocsik zaja sem oldotta a hangulatot, pedig a kínos csönd már eltűnt.

Negyedóra sem telt bele, és a korháznál voltak az információnál felküldték őket az emeletre és ott megkeresték a 215-ös szobát. Anna megállt a folyosó közepén, de nem fordult hátra a többiek felé csak még előtte halkan megjegyezte.

• Lehetőleg most mellőzük a gyatra beszólogatós, humortalan poénokat rendben? – sandított Jocó felé, amaz egy savanyú szájhúzás közepette bólintott, majd Yoh tovább indult.

• Majd én megyek előre... – mondta félig nevetve a fiú, majd az ajtóhoz ment és bátorítóan a többiekre mosolygott. Nehezére esett látni és érezni ezt a nyomott hangulatot, amit most próbált feloldani.

Aztán benyitott a kórterem ajtaján.

Tray egy széken ült Ren ágyának a végében és az ott lévő ágy támlára támaszkodott. Karjai keresztben voltak és arra támasztotta állát a fiú, közben már lassan fél álomban bámulta újra alvó barátját. Mikor Yoh jobban kitárta az ajtót felkapta a fejét és a bejáratra nézett. A folyosóról fény áradt be a sötét szobába, ami bántotta is Tray szemét.

• Szia... – suttogta Yoh, majd elindult kék hajú északi barátja felé, aki felkelt a székről.

• Gyorsan beértetek - jegyezte meg Tray, közben a többiek is beszivárogtak egyenként. Jun azonnal az ágyhoz ment és centriől-centire végig mérte kisöccsét, aggódó tekintette, lassan megnyugodott, amint látta, hogy mostanra már békésen alszik.

• Siettünk, ahogy csak tudtunk. – válaszolt a jégsámánnak a barna hajú fiú, Anna megállt mögöttük.

• Mi történt Tray? – hangja fellelőségre vonó volt és kissé szúrósan nézett a kék hajúra.

• Az orvosok szerint Ren tüdejét valami szilánk darabka sértette meg, ezért volt rosszul. – a fiú állta a lány tekintetét, hisz a történtek nem az ő hibája és ezt próbálta Annával is éreztetni, nem túl sok sikerrel.

Faust figyelmét sem kerülte el a fiú válasza és a hangneme sem. A férfi szomorúan pillantott maga elé és egy mélyet sóhajtott amire Yoh is felfigyelt.

• Hé, Faust ne csüggedj... ez nem a te hibád, mindent meg tettél, amit csak lehetett ez bárkivel elő fordult volna. És egyszer már megmentetted az életét, emlékszel? Nagyon nagyrészt ezt most megint csak neked köszönheti. Nem állt rendelkezésedre egy egész kórháznyi felszerelés, nem igaz? – mosolygott rá Yoh, majd halkan felkuncogott. A férfi hálásan tekintett le a fiúra, és elmosolyodva bólintott egyet a biztató szavakért.

• Remélem... Ren is így gondolja... – nézett az ágyban fekvő ifjú Taora.

• Biztos vagyok benne. – vigyorgott Yoh, mint a vadalma.

• És akkor mi most mit tehetünk? – nézett kérdően Trayre a néger fiú.

• Már semmit. Az orvos azt mondta felfog épülni, de... faggatózott. Arról, hogy mi is történt, nem igazán mondtam neki semmit. – nézett zavart vigyorral az arcán Annára.

• Helyes. Ezt majd én elintézem. – intette le hanyagul a lány.

• És azt mondtam, hogy Ren Junnal él, aki 28 éves. – hadarta el.

A szobában megfagyott a levegő. Mindenki a fiúra nézett, még Jun is zavart mosollyal az arcán bámult rá.

• 28? – nézett kérdően Trayre.

• Hát jól van, na nem tudtam mi a felnőtt korhatár... – mentegetőzött a fiú. Ana csak mélyet sóhajtva rázta a fejét.

• Erre mondaná Ren, hogy idióta. – nézett rá Jocó a kék hajúra. A többiek halvány mosolyt eresztettek a hozzászólásra, majd Jun megpillantotta Basont, aki azóta is szótlanul nézett maga elé.

• Bason... Mi történt? Mi történt az öcsémmel? – vonta kérdőre a szellemet, de cseppet sem vádlón.

• Sajnálom... de tudja Jun kisasszony, hogy Ren-sensei, mennyire önfejű és makacs. – kezdett bele a hatalmas Kínai harcos szelleme. Jun és a többiek várakozón néztek rá. Még Tray sem halotta a történteket, hiszen eddig Hiei miatt nem, mert rá kérdezni és mikor pár percel ezelőtt a lány elment Ren pedig visszaaludt nem jutott eszébe a dolog annyira elfáradt. Bason folytatta. – A mester feltételezte, hogy a történtek csak is Hao műve lehet...

• És ezért egyedül elindult, hogy megkeresse igaz? Ez annyira jellemző. – mordult fel Anna és vádlón nézett a szellemre.

• Sajnálom, én meg próbáltam lebeszélni, de a mester hajthatatlan, ha ilyesmiről van szó. – magyarázkodott. Jun elgondolkodva nézett maga elé pár pillanatig.

• Tehát akkor Hao tette ezt vele. – szorította ökölbe kezeit Tray, és fogait összeszorította és ajkába harapott a dühtől.

• Találkoztunk Haoval, de Ren mester... valami történt, mert egyszerűen leblokkoltunk mindketten. Valami magasztosabb és hatalmasabb erő nem hagyott meg moccani. Hao pedig könnyűszerrel elment, Ren mester pedig rosszul lett. A lelke kiszakadt a testéből... – a társaság egy emberként fojtotta vissza a lélegzetét. Percekig senki sem szólalt meg, majd Yoh szakította felébe a kínos perceket.

• Azt mondod... elszakadt a testétől? – nézett ő is elképedten. – Ez hogyan... ezt Hao... hogy lehetséges ez?

• Én nem tudom, mi si történt pontosan engem is blokkolt az-az erő.

• Haonak nem nőhetett meg így az ereje, ugye Anna? – nézett aggódóan az okkerszőke hajú lányra Tray, Amaz csak elgondolkodva nézett Basonre. Mindenki feszülten várta a lány válaszát a kérdésre, de amaz csak sóhajtott.

• Nem tudom.

• Képtelenség hiszen végeztünk vele nem? – nézett körbe Jocó.

• Halkabban. – jegyezte meg Jun. – Ne ébresszük fel Rent.

• És utána? – nézett kérdően Faust a kínai szellemre.

• Elindultunk haza felé mikor a mester jobban lett, de aztán az utcán már csak rosszabbodott a dolog és senki nem segített. – hajtotta le szomorúan a fejét.

• Ezt, hogy érted? – nézett értetlenül Yoh.

• Az embereke látták, hogy Ren mester rosszul van, de egyikőjük sem tett semmit, elmentek mellettünk, mintha mit sem látnának.

• Mindenki? – nézett elképedve Tray is.

• Az emberek... – nézett maga elé Jun és eszébe jutott amit bácsikájától Rennel együtt oly sokszor hallottak már.

“Az emberek gonosz és undorító lények... a világ kegyetlen hely, ahol nincs helye gyengeségnek...”

• Nem. – jelentette ki Yoh. – Itt valami más történt. Kétlem, hogy mindenki csak úgy elsétált volna mellettetek. Valmi más volt az oka, hogy senki nem segített. Haonak nincs igaza és biztos, hogy ez megint az ő műve. – Basonben felrémlettek Ren szavai, amiket akkor mondott miután első Yohékkal töltött északájuk után hazafelé utaztak a vonaton.

“Az emberek valójában melegszívű lények Bason...”

• A bácsikám tévedett, ezt már ti mind többször is bebizonyítottátok nekünk. – nézett a kis társaságra a zöld hajú doshi. – Yohnak igaza van. Itt valami más lesz a háttérben. – Bason egyetértően bólintott.

• És, akkor még is, hogy kerültetek a kórházba? – nézett kérdően Anna.

• Hiei-san volt, aki kihívta a mentőt, mikor a mester az utcán elájult... – mondta zavartan a szellem.

• Hm. – nézett elgondolkodva a szőke hajú médium.

“Az a lány... nem ember...”

• Ez, hogyan lehetséges azt mondtátok az embereke nem figyeltek rátok. – Jun kérdőn nézett Basonre.

• Talán... mert Hiei ismeri Rent és... – Tray bele is zavarodott már fogalma nem volt mit is akart mondani pontosan.

• Az lány egy sámán. – jelentette be Anna határozottan.

• Én is erre gondoltam Mis. Anna, de nem volt vele védőszellem. És még csak engem sem látott. – jegyezte meg a kínai harcos.

• Az nem jelent semmit. Lehet, hogy még nem fedezte fel az erejét. Éreztem valamit a közelében, amikor találkoztam vele. Biztos, hogy nem ember. – bólogatott a lány magát megerősítve.

• Azt hiszem ez megfelelő magyarázat. – mondta Jun. – De még mindig nem tudjuk az emberek mért viselkedtek így. Mért nem vették észre az öcsémet?

• Ezt még nem tudom. De rá fogunk jönni. – bíztatta a lányt Anna. – De addig biztosan nem amíg mindenki itt ólálkodik. Most már bent voltunk láttuk, tudjuk mi történt irány haza Rioék lent várnak a kocsinál. – kezdte el kipaterolni a ki bagázst.

• De Anna... – tiltakozott Yoh – had maradjunk bent, amíg felébred.

• Nincs vita, elakarod előle szívni a levegőt? Kicsi ez a szoba ennyi embernek és holnap rátok még edzés vár, szóval meg ne haljak még több ellenkezést.

• Jahaj Anna, ne csináld... – siránkozott a lány jövendőbelije, miközben a többiek is épp oly letörten követték. Jun mosolyogva nézte Annát és a fiúkat, azt a tipikus jelentett, amit lejátszottak és boldog volt, hogy Rennek és neki most már igazi barátaik vannak.

• Jó éjt Jun, holnap majd még benézünk. – suttogta Anna, majd becsukta maga mögött az ajtót. A Tao lány mosolyogva bólintott és ő is integetett a távozó szőke hajúnak. Elindultak lefelé a lifttel, majd a kórház bejárati fotocellás ajtaja előtt Tray megtorpant.

• Én itt maradok. – jelentette ki az északi fiú, ellentmondást nem tűrően. Mindenki egyöntetűen hátra fordult és Trayre nézett. A fiú határozottan és elszántan nézett Anna szemeibe. Lefelé jövet igen rossz érzése támadt és a lelkiismerete azt súgta itt kell maradnia Rennel és Junnal. A többiek értetlenül bámultak a fiúra.

• Rendben. – válaszolta Anna, mire mindenki elképedte nézett a lányra.

• MIII? – háborodott fel Yoh és Jocó leginkább, hiszen ők is maradni akartak.

• Szájzár és indulás panasznak itt nincs helye. – intett a fiúknak kifelé. Tray elvigyorodott.

• Kösz Anna! – szólt a lány után, de mire amaz az ajtóban visszafordult a fiú már ott sem volt. Komoly tekintette megenyhült és szája mosolyra húzódott, majd követte a többieket.

Miután Anna kiment Le Pai Long lépett a szobába és meg állt az ágy mellet.

• Minden rendben van Mis. Jun?

• Igen, Pai Long... Azt hiszem most már rendben lesz. – mosolygott az alvó öccsére, majd helyet foglalt a másik ágyon.

A lány őrszelleme továbbra is egyhelyben ácsorgott tovább, megadva tiszteletet mindkét Taonak. Jun hallotta, ahogy a kocsi motorja felharsog az utcában és ahogy Anna parancsolóan Jocóra mordul.

• Vicces fiú azonnal száj be a kocsiba!

• De Anna...!

• Plusz húsz kör. – zárta le a vitát a lány, amit a második emeletig tisztán lehetett hallani, majd a kocsi fényei is bevilágítottak az ablakon és ahogy elkanyarodott a motor zaja elhalkult és újra a sötétség uralta a szobát. Csak a hold és a lámpák éjszakai fénye adott némi halvány világot. Jun mélyet sóhajtott, hogy lehiggadjon és elengedje a sok sterszt és feszéltséget, ami eddig felgyülemlett benne. Pai Long elindult a lány felé, majd a doshira nézett, aki felemelte rá tekintetét.

• Mis Jun, nem kell...

A következő pillanatban lekapcsolt a korház folyosóján a villany, majd mind három kórházi épületben megszűnt a világítás és az utcai lámpák sem adtak fényt. Teljes sötétség lett urrá a kórházi szobában és semmit nem lehetett látni. Ekkor valami tompa puffanás hallatszódott nagyjából egy emelettel lejjebb...