-Csak öt percet, Anna... – nyögte Yoh, miközben álmosan átfordult a másik oldalára.

-Nem kapsz, csak kettőt, azt is jobb ha okosan használod ki, mert ha nem vagy az udvaron, mikorra kiérek Rioval és Fausttal, nagyon megbánod! – válaszolt Anna ellentmondást nem tűrő hangon, miközben széthúzta a függönyöket. Vakító fény áradt be a szobába, egyenesen Yoh arcára, aki összehúzta a szemeit.

-Ne már, csak most az egyszer...

-Vita nincs, délelőtt meccsetek van! Reggelit találsz a konyhában, én addig megyek és megkeresem a húgodat és Lent, van mit pótolniuk edzés- ügyileg.

-Rendben. – dörmögte bele Yoh a párnába, mire a lány azonnal kiviharzott a szobából. Yoh még hallotta, ahogyan ordibálni kezd a folyosó másik végén, de azt még elképzelni se merte, hogy a húga mit fog kapni a tegnapi szökésért. Tegnap este még beszélt Lennyvel, aki hamarabb felébredt, mint Rin, s a Tao fiú elmesélte, hogy mi történt az erdőben. Yoht meglepte is meg nem is, hiszen számított arra, hogy Zik megkeresi a húgukat, amint alkalmat talál rá, de azt nem gondolta, hogy ő is tud a lány erejéről. Az viszont aggasztotta, hogy Rin nem tudja használni az új erejét....s hogy továbbra sem akar harcolni. A holnapi lány- meccs vészesen közeledett, s a két fiatal sámánnnak fogalma sem volt arról, hogy mi lesz így a csatával.

Yoh fáradtan felült, majd nyújtozott egy nagyot.

-Na, haver, készen állsz a mai csatára? – kérdezte szellemétől, aki nevetve megjelent.

-Mit gondolsz? Már alig várom, hogy megmutathassuk a Duplamédiumot valakinek.

-Én is így vagyok ezzel, Amidamaru. Remélem nem lesz nehéz dolgunk, mert akkor hamar végzünk, s hazajöhetünk lustálkodni. – Yoh nevetni kezdett, majd kiugrott az ágyból és amilyen gyorsan csak tudott felöltözött. A vállára akasztotta a kardtokját, majd szelleme kíséretében kirohant a szobából. A folyosón egy árva lélekkel se találkozott, egyedül Mortyt találta a konyhában, amint éppen a laptopján pötyögött.

-Jó reggelt. Mit csinálsz? – kérdezte a barnahajú mosolyogva, mire apró termetű barátja úgy válaszolt, hogy közben egy pillanatra se vette a le a szemét a villogó képernyőről.

-Az ellenfeletekről keresek információkat...

-Igen? S találtál már valamit? – Yoh leült az egyik székre, s megvajazott egy zsömlét.

-Nem. Neked viszont nem kéne már odakint lenned? Anna mérges lesz... – folytatta Morty, majd szemrehányó pillantást vetett barátjára.

-Hogy tudsz te ilyenkor enni? – kérdezte.

-Tudod, hogy mindig eszek, ha ideges vagyok, s Anna meg különben is ráérhet.... – válaszolt nevetve Yoh, s még a könnye is kicsordult.

-Kapsz két percet, blablabla, hülyeség...még legalább egy óránk van a meccsig...

-Öööö, Yoh... – nyögte Morty halkan, s óvatosan lecsukta a számítógépét.

-Nem kéne ilyeneket monda.. – folytatta, de a mondatot már nem tudta befejezni, ugyanis az eddig a küszöbön álldogáló Anna hirtelen felcsattant:

-Még egy ekkora lusta bandát, a húgodat is alig bírtam kiverni az ágyból! S tudsz róla, hogy kivel aludt?

-Fogalmam sincs. – Yoh abbahagyta a nevetést, majd nagyot nyelve próbálta játszani az ártatlant, de ez Annát nem hatotta meg. Csípőre tette a kezét, s villámló tekintetét egyenesen lendő férje barna szemeibe fúrta.

-Lennel!!!! Egy ágyban....

-Ugyan, biztos nem történt semmi.... – kezdte a fiú, de a lány nem hagyta abba a kiabálást.

-Az engem nem érdekel!!!!

-Akkor meg mi bajod van? – Yoh értetlen kérdése meglepte a szőke médiumot, s a torkára fagyasztotta a szót. Egy percig némán farkaszszemet néztek, Yoh kutató pillantása elbizonytalanította Annát, meg se tudott mozdulni.

-Szóval? – kérdezte végül a fiú kedvesen, majd felállt és a lányhoz sétált. Egy lépésre tőle megállt és rámosolygott. Anna állta a pillantását, de hirtelen megremegtek a térdei, még mindig nem tudott megszólalni. Azóta szinte nem is beszéltek amióta elmesélte Ereniel történetét, s most nem is tudta, hogy mit mondhatna. Yoh az utóbbi időben nagyon megváltozott...túlzottan is furcsán viselkedett...valahogy olyan volt, mintha...

-Semmi. – válaszolt végül Anna, majd Mortyhoz fordult:

-Mit bámulsz, törpe? 5 perc és indulunk, nem akarok elkésni. – azzal vetett még egy utolsó pillantást Yoh megdöbbent arcára, majd elhagyta a konyhát.

Yoh értetlenül bámult utána, gondolkodásából Morty zökkentette ki, amikor elsétált mellette és elindult kifelé. A kis termetű sámán tanonc szinte könyörögve nézett vissza bartájára az ajtóból, majd hóna alatt a laptoppal így szólt:

-Gyere már, különben megint takarításra fog. – Yoh elmosolyodott, majd bólintott, s a kezébe fogva a kardját követte Mortyt.

Az udvaron már vártak rájuk a többiek. Trey unottan üldögélt a tornácon a nővére, Tamara és Jocó társaságában, s egészen a könyökéig felhúzta a pulcsiját. Homlokán folyt a víz, mozdulni se bírt ebben a melegben. Kori is tikkadtan lebegett mellette, már a minikének sem volt elég ereje ahhoz, hogy segítsen sámánján. Szomorúan gagyogott valamit, mire a fiú megsimogatta a fejét, majd megszólalt:

-Annyira meleg van... – lihegte, miközben megpróbálta a kezével legyezni magát, de nem sok eredményt ért el, a hőség nem akart csillapodni.

-Akkor hűtsd le magad, kékhajú barátom! – nevetett Rio. A magas sámán épp ekkor lépett be a kapun oldalán Junnal, a kezében a fakardjával. Már a harci felszerelését viselte, a s haja is tökéletes állapotban volt, a megfelelő formára zselézve. A mellete lépegető doshi lány mosolyogva integett a társaság többi tagjának, látszot rajta, hogy olyan jó kedve van, hogy azt semmi sem ronthatja el. Pailong még csak most lépett be az udvarra utánuk, arca ugyanolyan közömbös volt, mint mindig.

-Hát ti meg hol jártatok? – kérdezte Morty, mire a két idősebb sámán összemosolygott és sokatsejtető pillantást váltott.

-Sétáltunk egyet. – válaszolt Rio kitérően, majd Yohhoz fordult:

-Nos, mester? Indulhatunk?

-Ööö, persze, de nem tudjátok, hogy hol van Rin? Nem igazán szeretnék nélküle menni... – válaszolt Yoh s körülnézett. Jocó épp a két sámántanonc- lányt szórakoztatta szokás szerint, Pilica és Tamara jóízűen kacagott egy minden valószínűség szerint nagyon gyenge poénon, de Rint és Lent sehol sem látta, mint ahogy Faustot és Elizát se.

-A húgod volt olyan kedves és egy kisebb rábeszélés után vállalta a takarítást. – felelt Anna tárgyilagosan, s Yohék mögött kisétált az udvarra.

-S Kisgatyó segít neki? – kérdezte Rio elkerekedett szemmekkel, s már majdnem kitört belőle a nevetés, de a médium lány villámló tekintete belefojtotta.

-Természetesen nem...

-Hát akkor mit csinál? – kérdezte most Trey, s lassan felállt.

-Csak nehogy azt mond, hogy még mindig alszik... – folytatta, s röhögni kezdett.

-Úgy látszik neked megolvadt az agyad a napon, Hónyuszi. Elküldtem edzeni, mivel a tegnapi napot, úgy ahogy volt, ellógta.

-S Len önként belegyezett? – Jun hangjában meglepetés csendült, mire Anna azonnal felé fordult.

-Hát, az ő érdekében jobb lett volna, remélem nem ütötte meg nagyon magát. – a többiek csak most vették észre a lány kezében tartott fehér gyöngysort. S ez mindannyian tudták, hogy mit jelent... Yoh, Trey, Jocó és Rio röhögni kezdett, de Anna ismét elhallgatatta őket.

-Majd nem fogtok így röhögni, ha megtudom, hogy mi ettetek ma reggelire! Ki mondta, hogy ehettek a sütikből? – a kérdést elsősorban Treyhez intézte, mire a fiú csak nyelt egyet és behúzott nyakkal megpróbált visszaslisszolni a házba, de a nővére csak eléállt, s csípőre tett kézzel elkapta a fülét:

-Már megint mit csináltál, öcskös? Mit mondtam neked? Nem zabálhtasz össz mindenfélét, különben ténylek olyan leszel, mint egy hóember! – Pilica hangja olyan parancsoló volt, hogy a fiú azonnal könyörgőre fogta:

-Ne, Pilica, csak most az egyszer ne báááááá...auuu, ez fáj!

-Büntetésből itt maradsz takarítani! S meg ne tudjam, hogy akár egy szót is szólsz Rinhez, különben velem gyűlik meg a bajod! – azzal a kékhajú lány egyetlen jólirányzott lökéssel belökte az öccsét az ajtón, aki persze orra esett a küszöbben. Trey kelletlenül feltápászkodott, majd miután meggyőződött róla, hogy a füle a helyén van, elindult befelé.

-A csata pontban 10kor kezdődik, nehogy elkéss! Ez vonatkozik Rinre és Lenre is! – kiáltott utána Anna bosszúsan, majd sóhajtott egyet és elindult a kapu felé. A többiek követték, egyedül Yoh állt még mindig egyhelyben.

-Anna, nem várjuk meg Faustékat? – kérdezte, de leendő menyasszonya csak lemondóan legyintett egyet, s visszasem fordulva tovább sétált:

-Tudod, nem mindenki olyan lusta, mint te, már régen a helyszínen vannak. Úgyhogy kérlek, gyere végre te is... – Yoh megadóan sóhajtott egyet, majd egy utolsó búcsúpillantást vetve a házra, felzárkózott a többiekhez.

*

-Rin? – kérdezte Trey hangosan, amikor a többiek végre elmentek.

-Itt vagyok az étkezőben... – válaszolt a lány.

Trey mégegyszer hátranézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a testvére nem jött vissza, majd levette a pulcsiját és fel akarta akasztani az előszobában lévő fogasra, de a mozdulata félúton megakadt. Amikor a kezében tarotta a vastag ruhadarabot, egy pillanatra elgondolkozott, s eszébe jutott az az éjszaka, amit együtt töltöttek a városban. Visszagondolt arra a rövid, számára mégis sokat jelentő csókra, s ettől mindig vidám arca egyetlen szempillantás alatt elkomorult. Aztán a lány arcára gondolt, amikor szóba hozta Lent... Tudta, hogy Rin nagyon szereti a fiút, s ez annyira rosszul esett neki, hogy kezei ökölbe szorultak a csalódottságtól, s mérgesen megmarkolta a pulcsiját. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy azé az idióta, mindenkivelbunkóvagyokmertanevemTao srácé legyen az a sámán lány, akit ő is szeret. Mert habár nem igazán mutatta ki, de az elmúlt néhány nap alatt rájött, hogy olyan szinten belezúgott Rinbe, hogy azért most már tényleg az életével fizetne, ha Len rájönne. Tiszteletben tartotta persze a lány érzéseit, de akkor se tudta, hogy mitévő legyen...

„Len sokkal több mindent megadhat neki, mint én... Megvédheti Ziktől is, amire én képtelen lennék...” – gondoltai egyre sötétebbek lettek, s már legalább három perce állt mozdulatlanul a pulcsját bámulva, amikor egyszer csak megszólalt valaki nem messze tőle:

-Szia, hát te miért nem mentél a többiekkel? – kérdezte Rin, mire Trey azonnal felé fordult és a meglepetéstől teljesen elpirult. A szemeit túlzottan sokáig felejtette a lányon, aki rövid nadrágban és egy fehér topban állt a folyosó végén. Haját lazán feltűzte, s ez nagyon jól állt neki a sámán megállapítása szerint. Rin az egyik kezében egy rongyot, míg a másikban a szemeteszsákot tartotta.

-Öööö, Pilica büntetést adott... – hadarta gyorsan Trey, majd visszafordult a fogas felé, hogy a lány ne lássa meg vérvörös arcát.

-Aha, értem. Akkor megtennéd nekem, hogy ezt kiviszed? – Rin közelebb sétált és a fiú felé nyújtotta a zsákot. Trey ránézett, arca csak úgy lángolt a szégyentől, habár semmi sem történt, ami erre késztette volna. Egyre csak bámulta a lányt, s csak nyöszörögni tudott.

-Trey, jól vagy? – kérdezte Rin ijedten, s ledobta a zsákot a földre, amiből hangos csörömpöléssel kihullott néhány üres konzervdoboz. Trey azonnal lehajolt, hogy segítsen összeszedni, de balszerencséjére már a lány is nyúlt a föld felé, így félúton összeütköztek, s alaposan összeverték a fejüket.

-Bocsi... – szabadkozott a jégsámán és gyorsan felegyenesedett, majd egyik kezét Rin felé nyújtotta, aki miután visszadobálta a zsákba a szanaszét guruló dobozokat, elfogadta, s a fiú felhúzta.

-Köszi, most már elenge.... – kezdte a szőke lány, s felemelte a fejét. Trey egyenesen a szemébe nézett, s mosolygott, de mosolya nagyon furcsa volt. A szája széle egy kissé pajkosan fölfelé görbült, s a szemei is máshogy csillogtak, olyan volt, mintha valami olyat készülne megtenni, amit nem szabad. Rin megpróbálta elengedni a sámán kezét, de az szorosan tartotta, sőt a következő pillanatban egyszerűen csak közel hajolt hozzá, s ugyanolyan hirtelen, mint a múltkor, megcsókolta. A lánynak még tiltakozni sem volt ideje, a fiú hűvös érintésű ajkai úgy tapadtak az övére, hogy egy pillanatra még levegőhöz se jutott. Szeretett volna tiltakozni, de egyszerűen nem tudott, a jégsámán tovább csókolta, azonban az ő csókja teljesen más volt, mint Lené. Hideg volt, de nem azért, mert a lány nem akarta érezni, hanem azért, mert az egész fiú lényéből áradt ez a hűvösség. Rin ezt még sosem érezte, s ez annyira meglepte, hogy mozdulni sem bírt, s maga sem tudta miért, talán csak ösztönösen, talán csak a pillanat hevében, de viszonozta Trey csókját. A fiú megszorította a kezét és nem hagyta abba, úgy álltak ott, mint két eleven szobor. Trey számára megszűnt a külvilág, élete legboldogabb perceit élte át, s azt kívánta, hogy ez a pillanat örökké tartson. Egyszerűen olyan volt neki a lány, mint a tiltott gyümölcs, ami nem az ő kertjében termett, de ő kínszenvedések árán mégis ellopta, s most, mint megérdemelt jutalmát, megízleli. Soha sem csókolt még így senkit se, Rin jelentett neki mindent és mindekit az életben, de a szíve mélyén ő is nagyon jól tudta, hogy a lány egyáltalán nem úgy szereti, mint ahogyan ő. Azonban ez a csók, ez a néhány perc fellobbantotta benne a remény lángját arra, hogy netalántán mégis van esélye....s ezért egyre szorosabban ölelte a lányt. Szabad kezét a derekára tette, s közelebb húzta magához, de ekkor Rin elvette a száját a szájáról, s szomorúan elfordította a fejét.

-Kérlek, neee...Csak összezavarsz... – suttogta a lány, majd kibontakozott a fiú öleléséből és hátrébb lépett.

-Rin, mondanom kell valamit... – kezdte a fiú halkan, de szavai elakadtak félúton, s elhallgatott. Bűnbánó tekintetét a lányra emelte, egy pillanatig farkasszemet néztek, s már éppen folytatni akarta, amikor léptek közeledtek az udvar felől, s a következő pillanatban belépett az ajtón Len, kezében a guandaoval. Pillantása azonnal a két másik sámánra esett, s elgondolkozott. Aranyszínű szemei összeszűkültek, ahogyan rájuk nézett, érezte, hogy valami nincs rendben. Rin és Trey hallgatott, egyikük sem tudott megszólalni, lesütött szemmel álltak még mindig túlzottan közel egymáshoz, s ez nem kerülte el a Tao fiú figyelmét se...

-A többiek már elmentek, Trey...mit keresek te itthon? – kérdezte végül Len, s miután a sarokba támasztotta a fegyverét, összefonta a karjait szokása szerint és kérdőn nézett északi barátjára.

-Pilica megbüntetett amiatt, hogy megettem az ebédre tartogatott sütit...

-Értem..s a mi a büntetésed?

-Takarítanom kell... – válaszolt a kékhajú sajnálkozva,m mjad hátat fordított barátainak, s zsebre tett kézzel elindult a folyosón, egyenesen a Wc felé. Rin egészen addig nézett utána, amíg el nem tűnt a kanyarban, s aztán Lenhez fordult:

-Végeztél az edzéssel? – kérdezte kedvesen, s a fiúra mosolygott, de az csak elhúzta a száját, s elfordult.

-Még nem...megyek is, folytatom, csak azt akartam mondani, hogy a meccs 10kor kezdődik, úgyhogy legkésőbb félkor el kell indulnunk. Találkozzunk a kapu előtt, sietek vissza, jó munkát. – válaszolta hűvösen a Tao vezér, majd minden további szó nélkül a lányhoz lépett, s egy kissé durván megpuszilta az arcát. Rin meglepetten nézett rá, de Len csak biccentett egyet, majd a szekrényhez lépett és elővett két-két kar- és lábsúlyt. Sietve magára csatolta őket, majd elindult, s többé vissza sem nézett a lányra, aki dermedten bámult utána, majd amikor a fiú alakja eltűnt a kapu mögött, lehajtotta a fejét és felsóhajtott.

„Teljesen igaza van, most én hibáztam... Nem kellett volna hagynom, hogy Trey megcsókoljon, most mindent elrontottam! Ha ezek megint összeverekednek, akkor....az én lelkemen szárad majd....” – összeszorította az ajkait, amelyeken még mindig érezte a jégsámán csókjának ízét, hogy ne sírja el magát, s olyan szorosan markolta a kezében tartott rongyot, hogy belefájdultak az ujjai. Nem tudta, hogy mitévő legyen... Ha elmondja Lennek, hogy mi történt, úgysem fogja megérteni, így viszont csak találgatásokra ad lehetőséget a sámánnak, ami talán még rosszabb...S beszélnie kellene Treyyel is...ez így nem mehet tovább, a fiúnak meg kell értenie, hogy ő csak barátként szereti... Kétségbeesetten rázta meg a fejét, majd belebújt az ajtó melletti papucsába és elindult kifelé. Sietve átvágot az udvaron, majd kiment a kapun és bedobta a zsákot az út szélén álló nagy szemétgyűjtőbe. Már épp fordult vissza, amikor felnézett a ház mögötti dombra. Az ég kékjétől erősen elvált a domb zöld füve, így könnyen ki tudta venni azt a két alakot, aki odafönt állt. Az egyik Len volt, de a másik....Rin nem ismerte fel, túl messze volt tőle. Gyanakodva összevonta a szemöldökét, s már épp azon gondolkodott, hogy felmegy hozzájuk, amikor eszébe jutottak Len korábbi szavai: „Ne üsd bele az orrod abba, ami nem a te dolgod”. De Rin sokkal makacsabb volt annál, hogy hallgasson a Tao vezérre, s már épp indult volna felfelé, amikor hirtelen Wyn megjelent előtte és elállta az útját:

-Most jobb ha nem mész oda... – hangjában őszinteség csendült, a szőke Asakura meg is torpant egy pillanatra, s felhúzta a szemöldökét.

-Miért? – kérdezte kíváncsian, de szelleme válasza nagyon elutasító volt.

-Mert nem és kész. S különben is takarítanod kell...

-Wyn! Kivel beszél Len odafönn? – folytattaRin most már sokkal türelmetlenebbül.

-Fogalmam sincs. – hazudta a szellem, majd felvette a mini- alakot és elindult az udvar felé. Rin még egyszer felnézett a dombra, de addigra Len és az idegen már eltűnt....Barna szemei egy pillanara elsötétültek, s aggódva tekintett az erdőre...Csak a szíve mélyén remélte, hogy a Tao fiú nem csinál hülyeséget....

*

-Rendben, Lyserg, ki vele, mit akarsz. – szólt Len hűvösen, s szigorú tekintetét az előtte álló zödhajú fiúéba fúrta.

-Jeanne küldött...

-Mi van már megint? Nem volt elég a múltkori beszélgetésünk?

-A Vasszűz nagyon hálás neked azért, amit tettél, Len. Nélküled nem fogadta el volna az a lány, hogy különleges ereje van. Most azonban lenne még egy apróság... – kezdte Lyserg, de társa a szavába vágott.

-Ezt nem beszélhetnénk meg máshol? Rin itthon van, sőt Trey is, nem lenne túl jó, ha együtt látnának minket....Pláne Rin nem örülne neki...

-Ahogy gondolod...gyere velem. – bólintott a mágus, majd miután alaposan körülnézett, hátat fordított a háznak, s belépett a fák közé. Len megigazította a viharszablyát az övében, majd követte.

-Hova megyünk? – kérdezte türelmetlenül, miközben felzárkózott a fehér ruhás Kívülálló mellé.

-Jeanne beszélni szeretne veled, további tervei vannak...

-Még mindig nem tudom, hogy miért segítek annak a konzervdoboznak.. – jegyezte meg morogva Len, de Lyserg nem válaszolt azonnal. Már jó pár métert megtettek, amikor végre megszólalt, hangja egyszerre volt közömbös és tiszteletetparancsoló.

-A te érdekedben ajánlom, hogy ne beszélj így a Vasszűzről, mert könnyen megjárhatod. A Kívülállók többsége még mindig nem tett le arról, hogy Yoh barátainak is pusztulnia kell...Így elég egy rossz szó, s könnyen a szellemvilágban találhatod magad... S gondolom nem szeretnél szellemként a barátnőd mellett maradni...

Len nem válaszolt, csak morgott valamit, s tovább haladtak. Már régen elhagyták a kitaposott ösvényt, s egyre beljebb haladtak a fák között. Úgy tűnt Lyserg pontosan tudja, hogy merre mennek, ugyanis az út további részében egyetlen szót sem szólt a mellette haladó Tao vezérhez, aki viszont idegesen leste a fákat, rossz előérzete volt, habár maga sem tudta, hogy miért. Idegességében egyre szorosabban markolta a kardját, amit azóta tartott a kezében, hogy elhagyták az ösvényt.

Alig telt el 10 perc, s kiértek egy tisztásra, ahol vakítóan ragyogott a nap. Len a szeme elé emelte a kezeit, így először nem vette észre azt a vasból készült szarkofágot, ami egyedül állt a tisztás közepén.

-Úrnőm, megérkeztünk. – szólalt meg Lyserg, majd közelebb sétált és alázatosan fejet hajtott.

-Köszönöm, Lyserg. – válaszolt egy földöntúli hang a kporsó mélyéből kedvesen, majd a következő pillanatban kitárult a nehéz vasajtó és egy indákkal körbetakart fiatal lány jelent meg. Jeanne szeme felcsillant, amikor meglátta a tőle nem messze álldogáló Lent, s elmosolyodott:

-Örülök, hogy eljöttél, Len. Sok mindent meg kell beszélnünk, hiszen újabb jelentős fejlemények következtek be... – a lány tovább mosolygott, majd előrelépett. Az indák óvatosan elengedték, majd lassan visszahúzódtak a koporsóba, ami ezekután újra összezárult. Jeanne egy vékony ruhán és egy középkori fejfedőn kívül nem viselt semmit, mezítláb lépett a fűre, s egyenesen Lenhez sétált, aki keresztbetett kézzel figyelte a lány minden lépését. Gyanúsan méregette a lány bíborszínű szemeit, de most nem tudta kiolvasni belőlük, hogy mit akarhat.

-Ha lehet akkor gyorsan mondja, hogy mit vár tőlem, mert sietek. – mondta a fiú, amikor a lány melléért. Jeanne állta a fiú acélosan hideg tekintetét, majd mosolyogva fejet hajtott előtte.

-Mégegyszer szeretném megköszönni, hogy tegnap segítettél neki... Te vagy az egyetlen, akire hallgat...

-Még mindig nem értem, hogy mit akar tőlem... Ezt vele is megbeszélhetné...

-Nem. Rinnek erről nem szabad tudnia, mert akkor minden hiába volt. Yoh elmondta neked a lány életének a titkát?

-Arra gondol, hogy valami Erenielnek a reinkarnációja? Mert arról mondott egy s mást..

-De ugye ezt nem árultad el a lánynak?

-Nem. Megígértem Yohnak, hogy nem teszem.

A Vasszűz megkönnyebülten felsóhajtott, arcán békés nyugalom jelent meg.

-Akkor jó, így minden rendben van.

-Most már viszont árulja el, hogy mit akar Rintől. – Len továbbra is hűvösen méregette a fiatal lányt, s fenyegetően hátrébb lépett.

-Nagyon egyszerű, Len. Rinre van szükségünk ahhoz, hogy legyőzzük Ziket, csak neki van ehhez elég ereje. S különben is ez a sorsa...

-De én nem akarom, hogy olyan sorsa legyen, mint annak az Erenielnek!!!! Nem akarom, hogy ő is meghaljon!!! – Len ordítozni kezdett, szemei csak úgy villogtak az eddig elfojtott indulatoktól. Kezei ökölbe szorultak, s legszívesebben megtámadta volna az ezüsthajú sámánt, de tudta, hogy felesleges. Hiszen Jeanne az egyetlen, aki tudja, hogy hogyan lehet kezelni Rin erejét...

-Nyugodj, meg, egyszer úgy is meghal, az már csak rajtad múlik, hogy a testvére előtt vagy után.

-Ne merészeljen így beszélni róla, megértette?!

-Figyelj, Len. Én felajánlottam neked egy lehetőséget, hogy segíts rajta és meghosszabítsd az életét. Hajlandó vagy elfogadni a tanácsaimat?

A Tao vezér fejében egymást kergették a gondolataok. Senkinek sem beszélt arról, hogy tegnap előtt este találkozott már egyszer a Vasszűzzel, mivel úgy gondolta, hogy ez csak rá tartozik. Jeanne megmondta neki, hogy hogyan segítsen Rinnek, hogy megtanulja használni az erejét. Hiszen ez volt az egyetlen esélye az Asakura lánynak....Ha megtanulja, hogy mire képes...

-Igen. – sóhajtotta végül a fiú, s eltette a fegyverét.

-Tudom, hogy nem akar tovább harcolni.

-S ezt mégis miből gondolja? – kérdezett vissza Len, egy fokkal durvábban a kelleténél.

-Az elméd nyitott könyv előttem, Len. – a fiú mérgesen felhorkant, de a Vasszűz tovább beszélt:

-Mindenképpen meg kell győznöd az ellenkezőjéről! Ha most feladja, minden elveszik...

-De az ő élete legalább megmenekül...S nekem most csak ez számít...

-Naiv vagy..Zik az első percben megöli, mihelyt alkalma lesz rá. Nem fogja kímélni, megszerzi a lelkét és az erejét, Yohéval együtt!- a lány hangja hirtelen nagyon komollyá és fenyegetővé vált, s közelebb lépett a Tao fiúhoz.

-Megértetted?- egyenesen a fiú szemébe nézett, aki egy darabig kitartóan állta a pillantását

-Meg. – válaszolt végül Len, s lehajtotta a fejét.

-S mégis hogyan győzzem meg: makacs, mint az öszvér...

-Ezt rád bízom. A lényeg az, hogy elfogadja az erejét... S most, ha megbocsátasz, ideje távoznod... – felelt Jeanne mosolyogva, majd elindult visszafelé a szarkofágjához.

-Csak még egy kérdést...

-Igen?

-Nagyobb ereje van, mint Ziknek?

A lány megállt. Lehajtotta a fejét, s csak nagy sokára szólalt meg:

-Ezt az egyet nem tudom...Talán igen, talán nem... Most már viszont tényleg menj. – Len némán bólintott, s a következő percben már a fák között rohant. Gondolatai persze Rin körül jártak, de nem tudta, hogy most mitévő legyen. Ha elmondjai az igazságot az Asakura lánynak, akkor azzal öli meg, ha meg nem akkor azzal...Tanácstalan volt... Futás közben csak vaktában kerülgette a fákat, fogalma sem volt arról, hogy merre megy, egyre dühösebb és kétségbeesettebb lett.

-Len mester...

-Igen, Bason.

-Talán a kisasszonynak igaza van...

-Mármint miben?

-Hogy Rin mesternek nem szabad erről tudnia...

Len hirtelen lassított, majd megállt. Elgondolkozva nézett a mellette lebegő szellemre, még mindig szokatlan és idegen volt neki, hogy szelleme ismeri a gondolatait.

-Így viszont én ölöm meg! Esélyt sem adok neki arra, hogy szembeszálljon a testvérével!

-Magától is rá fog jönni, mester... Önnek csak az a dolga, hogy segítsen neki... – Bason tanácsa elgondolkoztatta a Tao vezért.

-Igazad van...- Len arca felderült, elmosolyodott.

-Siessünk, már biztosan várnak. – Bason szája szintén mosolyra húzódott, s követte újra rohanó mesterét.

*

-Hol van már? Csak nem történt valami baja? – Rin idegesen toporgott egy helyben a kapu előtt, s lépten-nyomon az erdő felé pislogott.

-Nyugi, hiszen tudod: egy Tao sohase késik! – próbálta meg megnyugtatni Trey a lányt. A fiú a földön ült az árnyékban, s szórakozottan hámozott egy banánt. Kínos csend telepedett rájuk. Rin nem említette az előbb történt dolgokat, így a jégsámán is úgy döntött, hogy kár erőltetnie. Mindenesetre most egyszerre volt nagyon boldog és nagyon rémült. Félt Lentől, nem is kicsit, de tudta, hogy ameddig Rin közelében lehet, addig semmi sem számít.

-Na végre. – sóhajtott fel Rin, s elfordult az erdőtől.

-Most rohan le a dombon. – folytatta, mire Trey majdnem megfulladt attól a falattól, ami éppen a szájában volt.

-Hééé, mit csinálsz? Nehogy meghalj itt nekem!

-Jól....jól vagyok...nyugi, haver..csak...

-Csak már megint úgy zabálsz, mint egy disznó! – fejezte be helyette a mondatot Len, miközben lefékezett mellettük.

-Indulhatunk? – kérdezte aztán Rin felé fordulva, aki szemlesütve bólintott.

-Persze.

-Gyerünk, jégagyú, nem akarok miattad lemaradni a meccsről.

-Héhéhé, Kisnadrág, nem is tudom, hogy kire kellett eddig várni... – csattant fel mérgesen Trey, majd feltápászkodott és leporolta a nadrágját.

-Mondtál valamit? Egy Tao...

-..sohase késik, tudom... – sóhajtott megadóan a jégsámán, majd elindult előre az úton.

Len már épp vissza akart vágni, mikor Rin megfogta a kezét és maga után húzta...

-Hagyd, inkább siessünk, mert a végén még lekéssük a meccset.

A fiú belegyezően megszorította a kezét és elindultak Trey után. A kékhajú sámán visszanézett rájuk a válla fölött, s a szíve összeszorult a fájdalomtól...