A fiú lehajtott fejjel, elgondolkozva ült a hatalmas terem legvégén álló, szintén óriási székben. A szoba félhomályba burkolózott, egyedül csak egy gyertya halvány fénye világította meg a fiatal harcos alakját.

Len Tao így töltötte minden napját, azóta, amióta kilépett a sámánbajnokságból. Egyre csak ült a sötét Tangen- teremben, s a múlton törte a fejét, nem mozdult ki, nem találkozott és nem beszélt senkivel, még a régi barátaival sem. Most is épp a három évvel ezelőtti eseményekre gondolt, még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a történteket....Ha akkor időben érkezik...

Ebben a pillanatban megremegett a gyertya lángja, s a fiú hátán remegés futott végig.

A hirtelen jött érzéstől Len úgy pattant fel, mint akit megcsíptek. Aranyszínű szemei elkerekedtek, az arcán rémület suhant át.

„Az nem lehet....Hiszen ő....”- gondolta magában, s minden érzékszervével a sötétségre figyelt, de nem történt semmi. Csalódottan ült vissza a székre. Mélyet sóhajtott, majd felhúzta a ruhája ujját, s megszemlélte a jobb kezére csatolt, kék-ezüst orákulum harangot.

-Hiszen ő már rég halott. – suttogta bele a homályba, s az emlékektől elszorult a szíve. Álmatlan éjszakáin még ma is sokszor látta, ahogyan mindez megtörtént. Az élettelen test földre zuhanása, a fájdalmas sikoly, a hatalmas porfelhő....s az a kegyetlen, semmivel sem összetéveszthető gúnyos nevetés. Len keze ökölbe szorult, s egy könnycsepp gördült le az arcán.

„Ma lesz pontosan három éve, hogy megtörtént.” – gondolta magában, s visszatolta a ruhája ujját a szerkezetre, amely hajdanán a bajnokságban töltött be fontos szerepet, most azonban már csak egy emlék volt...Egy emlék olyasvalakitől, akitől semmi más nem maradt rá...Olyasvalakitől, akit szeretett...

A Tao vezér mélyet sóhajtott, s felnézett a terem mennyezetére. Gondolatai ismét visszakanyarodtak oda, ahol eddig is minden szabad percét töltötte. Nevezetesen azokhoz a tragikus eseményekhez, amik pontosan három évvel ezelőtt történtek.

Aznap gyönyörű napra ébredtek, a hajnal első sugarai éppen a mellkasán fekvő szőke lány arcára estek, aki békésen aludt. Len percekig csak nézni tudta a lányt, hiszen akkor maga sem hitte még el, hogy mi történt kettőjük között az éjszaka. A lány arcán halovány mosoly játszott, kezét még álmában is a fiúéba kulcsolta, s olyan békesség áradt belőle, hogy Len is elmosolyodott.

-Minden olyan tökéletes volt... – Len hangja szomorúan csengett, de az emlékek továbbra sem hagyták nyugodni, úgy látta maga előtt az egészet, mintha újra átélné.

Miután mindketten felébredtek, lementek reggelizni, ahol már várták őket a többiek. Trey, Jocó és Rio éppen szokásos napi veszekedésüket tartották, Yoh Mortyval és Fausttal beszélgetett, a nővére pedig vidáman magyarázott valamit a két fiatal sámántanoncnak, Pilicának és Tamarának. Egyedül Anna hiányzott a csapatból, de ez senkinek sem tűnt fel egészen addig, amíg be nem fejezték a reggelit. Ekkor Rin úgy döntött, hogy elindul megkeresni a barátnőjét, s Trey persze önként csatlakozott volna hozzá, az ő legnagyobb bánatára. Az északi srác szintén szerelmes volt az Asakura-lányba, s ez már akkor is rengeteg összezörrenést és veszekedést okozott kettőjük között, de ami ekkor történt, az minden addiginál rosszabb és komolyabb volt.

-Persze nem Rin volt a hibás... – de szavaira nem kapott választ, a szoba hidegsége pedig egyre jobban a szívére kúszott.

Aznap reggel nagyon csúnyán összebalhézott a jégsámánnal, s még a lánnyal is ordibált, amikor az mégis elment Anna után a többiekkel. Len egyedül maradt otthon, dühös volt, s egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történhetett a médiummal. Azonban egy óra múlva már elkezdett aggódni, hiszen már rég itthon kellett volna lenniük. Nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, így már csak akkor indult el, amikor már végképp nem bírta tovább idegekkel. Maga sem tudta, hogy merre induljon, de a város felett szálló füst útmutatást adott neki, s azonnal arrafelé vette az irányt, hiszen érezte és tudta, hogy valami nincs rendben. Teljes erejéből futott, de már késő volt...Elkésett...Már csak azt látta, hogy Zik hatalmas szelleme a markában tartja Rint, egy pillanatra a levegőbe emeli, majd a következő másodpercben elengedi, s utána küld egy tűzcsóvát... Len szinte lassított felvételben látta a lány zuhanását...Szíve kihagyott ezekben a pillanatokban, úgy érezte, hogy ennyi volt nincs tovább...Rin még egyszer utoljára felsikoltott, amikor a Tűzszellem csapása eltalálta, de aztán már csak élettelen testének tompa puffanását lehetett hallani...

Len szeme megtelt könnyekkel, s a következő pillanatban a kezébe temette az arcát.

„Minden az én hibám...ha előbb érek oda, akkor talán....még ma is élne...” – a fiú fagyos szívén ismét felszakadtak azok a sebek, amiket évek óta igyekezett elfelejteni, s előtört belőle a zokogás.

Miután Rin meghalt és Yohval közösen legyőzték a haláláért felelős Ziket, Len kiszállt a versenyből és hazajött. A bácsikája persze kezdetben nem akarta elfogadni a döntését, de néhány hónap elteltével megbékélt, s azóta a fiú átvette a családja vezetését.

Ő azonban már nem a régi Len volt, csupán árnyéka korábbi önmagának. A fájdalom és a csalódottság még fagyosabbá tette a szívét, nem érdekelte már semmi és senki, egyedül töltötte a napjait ebben a teremben, s egyre csak a múlton elmélkedett. Nem sokkal hazaérkezése után tudta meg, hogy végül Yoh lett a sámánkirály, s feleségül vette Annát. Jun hozzáment Riohoz, így a fiú néha látta a magas sámánt, de soha egy szót sem szólt hozzá. Jocó hazament, mint ahogy Faust és Eliza is. Tamara visszament Yomeihez és Kinohoz Mortyval és Pilicával együtt, egyedül Trey volt az a régi bandából, akiről nem hallott semmit azóta. Persze Len már régen megbánta, amit tett, de nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy valaki más is szerette azt a lányt, akit ő is. Mert habár soha sem mondta meg Rin szemébe ezt, nagyon is szerette a szőke sámánlányt, jobban a saját életénél is, s bármit megtett volna érte. Azon az éjszakán pedig minden álma beteljesült, olyasmit kapott a lánytól, amit még soha senkitől....

Ha nem következik be az a végzetes nap, akkor Rin ma minden bizonnyal a felesége lenne, s boldogan élnének ebben a hatalmas kastélyban, s nem egyedül töprengene a múlt sötét eseményein.

Len lassan felállt és leugrott a földre. Odasétált a fal mellett álló szekrényhez és kinyitotta. Az ősrégi bútorban tartotta minden olyan dolgát, ami a sámán bajnokságra emlékeztette. Ott volt a guandaoja, a kabátja, a sála...s még egy fegyver, amit még soha senki sem használt. Len ismét felsóhajtott, majd a kezébe vette az aprócska tárgyat, ami egy faragott szigony volt. Kényelmesen elfért a fiú erős tenyerében, s alig lehetett nehezebb egy pohár víznél, a Tao vezér mégis úgy érezte, hogy menten leszakad a karja. A fegyvert Rinnek készítette, de arra már nem volt alkalma, hogy odaadja a lánynak, pedig ha megteszi, akkor a fegyver talán megmenthette volna az életét...

A fiú hátrébb lépett és becsukta a szekrényt. A kis szigonyt az övébe tűzte, pontosan a kardja mellé, amely mindig nála volt, majd lassú léptekkel elindult vissza a széke felé. Lépései visszhangot vertek a sötét falak között, de ez a zaj szinte el se jutott a tudatáig. A szék előtt egy pillanatra megtorpant és felemelte a fejét.

Hány év telt már el azóta, hogy ugyanitt állt és legyőzte a nagybátyját? Vajon hány? Nem tudta pontosan, emlékei csak Dobby- faluig nyúltak vissza, mindent, ami előtte történt elfelejtett, de maga sem tudta, hogy miért. Talán csak fájt a visszaemlékezés...Hirtelen eszébe jutottak a barátai...Yoh, Trey, Rio...és a többiek. Magányosnak érezte magát nélkülük, de tudta, hogy így lesz a legjobb neki.... Ha nem erőlteti, ami úgyse működött soha...Mert Len mindig is egyedül volt...Egyedül a gondolataival, múltja és jelene sötét titkaival, amiket egyetlen személyen kívül soha senkivel sem osztott meg...De az a személy már halott...Évek óta halott...

Hirtelen kinyílt a terem óriási faajtaja, s egy magas lány lépett be rajta. Hosszú, zöld- fekete ruhát viselt, szintén hosszú zöld haja lazán omlott a vállára.

-Len, beszélni szeretnék veled. – szólalt meg a lány kedvesen, majd becsukta maga mögött az ajtót, s beljebb lépett.

-Mit akarsz? – kérdezett vissza a fiú hűvösen anélkül, hogy ránézett volna a nővérére.

Jun mindig vidám kék szemei elkomorultak, s arca is megváltozott. Az évek során tanúja volt annak, ahogyan az öccse egyre inkább elhagyta magát, s most úgy döntött, hogy véget vet ennek.

-Van itt valaki, aki látogatóba jött, s azt mondja, hogy mindenképpen látni szeretne.

-Nem érdekel, küldd el. – Len hangja parancsoló volt. A fiú ismét lehajtotta a fejét és visszaült a székére. Aranyszínű szemeit összehúzta, amikor az előtte álló fiatalasszonyra nézett, de nem volt több mondanivalója,

-Len...

-Nem értetted? Azt mondtam, hogy küldd el, s hagyj magamra!

Jun szemébe könnyek szöktek és félrefordította az arcát.

-Ne tedd ezt kérlek, én csak segíteni szeretnék...

-Senki sem kérte a segítségedet! S most menj, ameddig szépen mondom.

-Öcskös, kérlek...

A fiú felpattant, szeme csak úgy szikrázott a haragtól.

-Hányszor kell még elmondanom, hogy hagyj békén?! Ebben a házban én parancsolok, úgyhogy indulj, különben nem fogod megköszönni, ami ezután fog történni!

Jun teste megremegett. Az öccsére nézett, aki már nem is emlékeztetett önmagára, csupán egy üres és mélységesen csalódott test volt.

Néhány pillanatig még farkasszemet nézett a fiúval, aztán lehajtotta a fejét és hátat fordított neki. Lassan az ajtóhoz sétált, s megfogta a kilincset, de mielőtt elhagyta volna a termet még megszólalt:

-Rin nagyon szomorú lenne, ha tudná, hogy mi lett belőled, Len. Ő nem ezt szerette volna...

-NEM ÉRDEKEL, HOGY MIT SZERETETT VOLNA, Ő MÁR HALOTT! – ordította Len, s leroskadt a székbe. Teste csak remegett az elfojtott dühtől, aranyszínű szemei pedig elsötétültek.

-Tudod jól, hogy csak a teste halott, a lelke még mindig veled van, csak félsz elfogadni a történteket.

-ÉN NEM FÉLEK SEMMITŐL!

A lány mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

-Tudom, öcskös. Viszont mint már említettem van itt valaki, aki hozzád jött.

Lent meglepte nővére arcátlan viselkedése, s elhallgatott. Egy percre csend borult a szobára, de aztán hűvösen csak ennyit válaszolt:

-Nem beszélek senkivel rajtad kívül évek óta...Miért gondolod, hogy most bárkivel kivételt teszek?

-Mert én más vagyok, mint a többi ember, s elég hatalmam van ahhoz, hogy akár a híres Tao család vezetőjét is szóra bírjam. – szólt egy hang, s a következő pillanatban egy csuklyás ember lépett be az ajtón. Köpenye alól kilátszott hosszú barna haja.

Len azonnal összerándult és a kardjához kapott. Kinyitotta a családi örökséget, s vendégére szegezte. ”Az nem lehet, hogy ő legyen az, hiszen három évvel ezelőtt megöltük!”

-Ki vagy te? – kérdezte mérgesen, de a válasz csak egy vidám nevetés volt.

-Köszönöm Jun, innentől már azt hiszem boldogulok. – mondat az idegen, mire a lány csak egy aggodalmas pillantást vetett öccsére, s a következő pillanatban elhagyta a termet.

Len még mindig nem vette le szigorú pillantását az idegen fiúról, csupán csak leugrott a földre és felkészült.

A köpenyes alak pedig elindult felé, de továbbra sem emelte fel a fejét, így a Tao vezér nem láthatta az arcát. A mozgása mégis ismerős volt neki..

A váratlan látogató egyre csak közeledett, de aztán megtorpant, amikor a fiú rászegezte fegyvere hegyét.

-Egy lépést se... – mondta határozottan, de társa csak elnevette magát.

-Semmit sem változtál, Lenny, még mindig nem kedveled a váratlan látogatókat igaz? – a köpenyeshez tartozó hang vidám volt, s hatalmas életerő sugárzott belőle, de a fiú még mindig nem ismerte fel.

-Nem kedvelem az idegeneket, pláne ha hívatlanul betörnek a házamba.

-S mi a helyzet a régi barátokkal? – a csuklyás megint felnevetett, s lehúzta magáról a köpenyét. Len kézében megremegett a fegyver, s a következő pillanatban hatalmas csattanással földet ért. A fiú egyre csak bámult a vele szemben álló fiatal sámánra, aki nagyjából annyi idős volt, mint ő. Barna szemei vidáman csillogtak, szépmetszésű arcát hosszú barna haj keretezte.

-Yoh....

-Hello, haver. Évek óta nem láttalak, de mit sem változtál.

Len nem válaszolt, hiszen még mindig a látottak hatása alatt állt, hiszen régi barátja pontosan úgy nézett ki, mint gonosz ikertestvére, egyedül a nyakában lógó medvekarom- nyaklánc volt az, ami megkülönböztette Ziktől.

-Mit akarsz? – kérdezte végül a lilahajú sámán, s lehajolt a fegyveréért. Yoh figyelte a mozdulatait, s szeme megakadt a barátja övébe tűzött mini- szigonyon. Egyszer már látta ezt a fegyvert, amikor.... Eltemették a húgát.

Yoh szíve összeszorult, ahogyan Len meggyötört arcára nézett. Hazudott, amikor azt mondta, hogy semmit sem változott, hiszen szinte csak úgy ordított róla, hogy mennyire más lett. A haja megnőtt, s most szinte teljesen eltakarta az arcát, egyedül csak aranyszínű szemei látszottak ki, valamint keserű mosolyra húzódó szája.

-Szóval, Yoh? Hallgatlak.

-Csak azért jöttem, mert ma...pontosan...ma...három éve, hogy... – kezdte a barnahajú, de nem igazán találta a szavakat.

-Tudom, nem kell rá emlékeztetned. Rin pontosan ma három éve, hogy meghalt. – Len megpróbálta mindezt olyan közömbös hangon mondani, ahogyan csak tudta, de Yoh figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló mély fájdalom.

-Figyelj, ha még mindig magadat okolod, akkor..

Len a szavába vágott:

-Miért ki mást kéne okolnom? Talán téged, amiért nem segítettél neki?

Yoh arca elkomorult. A két fiatal fiú egy pillanatig farkasszemet nézett, szinte izzott a levegő kettőjük között.

-Segítettem neki, nem tehetek róla, hogy Zik őt akarta.

-DE IGENIS TEHETSZ RÓLA! HA ELMONDTAD VOLNA NEKI AZ IGAZSÁGOT, AKKOR TALÁN NEM HASZNÁLTA VOLNA ELLENE AZ EREJÉT, S AKKOR MÉG MA IS ÉLNE! –a Tao fiúból úgy tört ki mindaz, amit idáig elfojtott, hogy az még őt magát is meglepte. Szinte minden dühét Yohra akarta zúdítani, de társa csak nyugodt arccal hallgatta. Amikor Lenny végre befejezte, csak elmosolyodott, s lehajtotta a fejét.

-Igazad van. Ha nem vagyok olyan ostoba és nem féltem annyira, akkor tényleg nem történik meg mindez. Az én hibám volt... – Lent meglepte hajdani bajtársa válasza. Egy pillanatig értetlenül pislogott, majd ő is lehajtotta a fejét.

Yoh elélépett s a vállára tette a kezét.

-El kell engedned a fájdalmat... – a fiú azonban csak durván félrelökte a kezét.

-Nem, nem kell, Yoh! Már nem! Ez a fájdalom tesz azzá, aki vagyok!

-De te nem ez vagy Lenny, tudod jól. Gondolj arra, hogy Rin mit gondolna ha ezt látná....

-Ő MÁR MEGHALT, NE EMLEGESD A NEVÉT!!! NE MERD A SZÁDRA VENNI! – Len ismét előkapta a fegyverét és Yohra szegezte, aki meglepetten hátrált egy lépést.

-Haver, talán nem kéne...

Azonban Len már nem volt önmaga, eljött az a pillanat, amire évek óta várt, s most tudta, hogy meg kell tennie azt, amire ez idáig minden nap, minden percében készült.

-Három évig vártam ezt a napot, amikor végre idetolod a képed, Yoh! Hallottam, hogy te nyerted el a koronát...de ez nem érdekel. Már nem. Már sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy miattad volt...hogy miattad vesztettem el őt! Miért? Miért kellett elvenni őt tőlem?

A viharszablya felfénylett, de nem a Yoh számára is ismert sárga fénnyel, hanem egy hideg fekete ragyogással.

-Len...Mi történt? Hol van Bason?

A Tao fiú gúnyosan elvigyorodott, mielőtt megszólalt:

-Elment... magamra hagyott, az az ostoba mamlasz! Lelépett Wynnel együtt, nem sokkal azután, hogy hazajöttem! De nem hiányzik....Sokkal erősebb vagyok nélküle , van más, aki ad nekem erőt!

Yoh csak most vette észre a barátja szemében azt a hidegséget, ami eddig sose látszott benne. A fiú szeme vegyes érzelmeket tükrözött: bánatot, félelmet, fájdalmat és dühöt. Rengeteg dühöt.

-Len, ne csináld ezt, ezzel nem mész semmire!

-Még mindig ugyanolyan gyáva nyúl vagy, Yoh, mint három évvel ezelőtt! Most se mersz kiállni ellenem! – a barnahajú fiú épphogy csak eltudott ugrani barátja támadása elől.

-Nem akarlak bántani, nem vagy önmagad!

-Már régen nem vagyok önmagam, Yoh! Amióta elvesztettem őt! Nem tudok aludni...látom az arcát...hallom a sikolyát... – Len folyamatosan támadt, s egyre mérgesebb lett.

-Nem tudok élni nélküle, hát nem érted?! – a fiú utolsó csapása eltalálta Yoht, aki elesett és három métert csúszott a földön, mire sikerült megállnia. Nyögve feltápászkodott, s felemelte a kezét.

-Utoljára kérlek, hogy hagyd ezt abba! Nem akarlak bántani... – Len csak felnevetett, kegyetlen hangja betöltötte a hatalmas termet.

-Te soha sem tudtál engem bántani, Asakura! S most készülj a halálra!

Yoh félreugrott és levette a köpenyét. Elővette a kardját, de nem támadt csak a fiú torkának szegezte:

-Kérlek! Ne csinálj hülyeséget, Lenny...

-Ostoba! – Len továbbra sem adta fel, félreütötte a kardot és a fiúra támadt. Yoh könnyedén hárította, majd a következő pillanatban pofon vágta barátját.

-TÉRJ MÁR MAGADHOZ, TE BAROM!

Len megtántorodott, s elvesztette az egyensúlyát. Elvágódott a padlón, s az övéből kiesett a szigony. Megtapogatta az arcát, majd kiköpött egy adag vért a földre.

-Sokkal erősebb vagy, mint voltál, de ez még mindig kevés! – Len megtörölte a száját és lassan felállt.

-Egy valami megfogadtam Yoh... Engem csak egyszer győztek le...Egyszer, érted? S ez csak Ziknek sikerült...Legyőzött, amikor megölte Rint...De soha többet senkinek sem adom meg ezt a kegyet! Védd magad! -  az aranyszemű sámán fegyvere még fényesebben felragyogott, s azonnal támadt.

Hatalmas robbanás rázta meg a termet, a vakolat lehullott a falakról, s óriási port vert fel. Mire minden elcsendesedett, Len a földön feküdt és nem mozdult. Yoh azonnal eldobta a kardját ás barátjához rohant, nem értette, hogy mi történt. A Tao vezér a hátán feküdt, az Asakura-sámán letérdelt mellé, s megpróbálta felemelni, de ekkor meglátta a fiú hátából kiálló szigonyt, ami egyenesen átdöfte. A fiú tehetetlen volt, nem tudta, hogy mit csináljon. Ha elszalad segítségért, akkor Len elvérzik, ha viszont itt marad, akkor is meghal. Dühében erősebben szorította meg társa karját, mire a sámán kinyitotta a szemét:

-Hé, ez fájt...finomabban... – hangja ismét a régi volt, s ezen még Yoh is elmosolyodott.

-Semmi gáz, haver....Kiszedem ezt belőled, s minden rendben lesz. – a barnaszemű fiú már nyúlt is a fegyver felé, de Len megfogta a kezét és megállította.

-Ne, kérlek...Így lesz... a legjobb...

-Ne mondj ilyeneket, annyi minden vár még rád az életben! Gondolj a csa...

-Nem Yoh, értsd meg, már nincs értelme. Én csak egyszer szerettem...de őt elvesztettem, mert nem vigyáztam rá eléggé. Ennek most így kell lennie... Ő is megmondta.

-Ki?

-Ő... – Len elmosolyodott, a szeméből kezdett eltűnni a fény.

-Nem értem miről beszélsz! Len! – Yoh kétségbeesetten tartotta régen olyan makacs barátját, de a fiú csak megszorította a kezét:

-Figyelj rám, Yoh. Három évvel ezelőtt, amikor Rin meghalt, azt hittem, hogy fel fogom tudni dolgozni. De nem sikerült...Képtelen voltam elfelejteni...Még ma is hallom a hangját, amikor először mondta, azt hogy szeret...csak egy szó volt, nekem még is olyan sokat jelentett! Megváltoztatta az életem, s reményt adott. Előtte csak egy megkeseredett, kegyetlen gyilkos voltam, de ő megmutatta a fényt, s segített, hogy megtaláljam önmagam. – Len megpróbált levegőt venni, de ettől csak vér buggyant ki a szája szélén. Arca eltorzult a fájdalomtól, s eltartott néhány pillanatig, amíg folytatni tudta:

-Csak napokkal az elvesztése után tudatosult bennem, hogy vége... Hogy soha többé nem látom az arcát, hogy soha többé nem hallom a hangját...S akkor megértettem, s tudtam, hogy mit kell tennem. Kiszálltam a bajnokságból, mert a céljaim értelmüket vesztették, nélküle nem akartam megmenteni a családomat...Mert csakis őt szerettem volna feleségül venni, senki mást...Hiszen ő volt az egyetlen ember az életemben, akit szerettem. Az egyetlen.. – a fiú szavai egyre halkultak, végül teljesen elhallgatott. Szeméből minden fény eltűnt, de az arcán mosoly jelent meg, s így már újra a régi Len volt. A kezéből kiesett a viharszablya, fémes csendülése kegyetlen zajként hatolt Yoh fülébe, aki dermedten térdelt, s képtelen volt megmozdulni.

Percek teltek el így, Yoh egyre csak fogta barátja kezét, s arcán forró könnyek folytak végig. Lehajtotta a fejét és előtört belőle a zokogás. Hiába volt sámánkirály nem tudta megmenteni se a húgát, se a legjobb barátját.

Amidamaru megjelent a fiú mellett, de nem tudta, hogy mit mondjon, őt is megrázták az események.

-Yoh, talán...

-Nem akarok innen elmenni, Amidamaru, értsd meg!

-Yoh mester... – a fiú felemelte a fejét az ismerős hangra és lassan megfordult: arasznyival a padló felett Bason és Wyn lebegett:

-Hát ti? Len azt mondta, hogy elmentetek...

-Soha nem hagytuk volna magára, azok után, ami történt! Mindig is vele voltunk, csak ő ezt nem tudta...Most viszont már megnyugodott.. – válaszolt Wyn szelíden, majd folytatta:

-Ne aggódj miattuk, nagyon boldogok, hogy újra együtt vannak, s azt mondják, ha már eleget voltak együtt, akkor titeket is meglátogatnak.

Yoh elmosolyodott, majd visszafordult Len felé, s így szólt:

-Örülök, hogy végül megnyugodtál, haver, már nagyon aggódtunk miattad. Most viszont így lesz a legjobb, ebben az egyben igazad volt. Legyetek boldogok. – lefektette a fiú testét a földre, majd lassan felállt és elindult az ajtó felé. Úgy tűnt el a Tao házból, hogy senki sem tudta Jun-on kívül, hogy ott járt. A lány végignézte az egész harcot a kulcslyukon keresztül, de könnyes szemmel mosolygott a távozó fiú után, ő is tudta, hogy ennek így kellett lennie.

Így áldozott le a nagymúltú Tao család csillaga. Len halálával a családnak férfiágon magva szakadt, s ma már csak nagyon kevesen emlékeznek arra, hogy mi történt, ami ilyen csalódottságot plántált a fiú szívébe. Csak Jun és Yoh tudták az igazságot, s nem is osztották meg soha senkivel. Az utolsó Tao vezért Rin Asakura mellé temették, sírjuk zöld halma örök emlékül szolgál minden olyan sámánnak, aki az igaz szerelmet keresi....