Miközben hazafelé tartott kisöccsével, Kagome elgondolkodott.

- Honnan került ide az az arcnélküli? Mindnek el kellett volna pusztulnia. Mi a csuda folyik itt? – gondokkal teli arckifejezése láttán, Takeru megfogta nővére kezét.

- Ma a baj Kagome? Miért aggódsz?

Kagome megállt. Kisöccse bár 11 éves, a mellkasáig ért. Figyelte a barna szemeket.

- Milyen erős gyerek. Egy kicsit sem panaszkodik. Pedig, meg is hallhatott volna. – a lány aggódását, csodálat váltotta fel.

- Annyira sajnálom, hogy megint félned kellett. Tudod, egy gyereknek nem lenne szabad félelemben élnie. Ígérem, nem hagyom, hogy bajod essen. – Takeru, megölelte nővérét.

- Tudom. De, tartanunk kell azoktól a szellemektől?

- Szellemektől? Takeru, honnan veszed, hogy többen vannak? – kérdezte Kagome,

- Háát. Azt mondta, el kell végeznie a feladatát, tehát valakinek utasítania kellett, és mikor rá akarta venni Basont, hogy csatlakozzon, többes számban beszélt. – gondolkodott Takeru.

- Logikus gondolkodás. –bólintott elismerően a lány – Ennek ellenére, remélem, hogy tévedsz, különben, nem lesz egy nyugodt percünk se.

Kagome látta, hogy kisöccse egy pillanatra összerezzent.

- Olyan lesz az életünk, mint régen? – sütötte le tekintetét szomorúan. A lány megbánta az előbbi kijelentését, de nem akart hazudni, nem akarta, hogy testvére olyasmiben reménykedjen, ami már lehetetlen.

- Már sosem lesz ugyanolyan. Most már, hárman maradtunk egymásnak. Nem akarlak becsapni, ezért…- kistestvére ijedt barna szemei láttán, azonban Kagome meggondolta magát – Hagyjuk most ezt. Inkább siessünk haza. Biztos vagyok benne, hogy minden megoldódik.

Nővére mosolyától, a fiú is jó kedvű lett és bizakodó.

- Fussunk versenyt!!!!! – és már futott is.

- Ööö… Mindjárt megyek. – mondta a barna hajú lány – Helyes. Nem adhatod fel Takeru. Nincs jogom elvenni tőled a reményt. Ha már eddig eljutottunk, kitartunk. Megváltoztatjuk sorsunkat.

*

Faust, odaszaladt Len-hez, hogy segítsen neki felállni. A fiú nehezen vette a levegőt, fulladozott.

- Nyugalom Len. Szép, lassan lélegezz.

Len, megfogadva Faust tanácsát, lenyugodott. Kis idő múlva, normálisan kapott levegőt.

- Minden rendben van, mester? – aggódott Bason

- Igen, most már. De, fogalmam sincs mi volt ez. – és Faustra nézett. A szőke férfi, összeráncolta a szemöldökét.

- Addig én sem tudok semmit, amíg meg nem vizsgáltalak. Vagy, lehet, hogy a kórház jobb lenne, mert… - folyatta volna Faust, de Len idegesen közbeszólt.

- Kórház???? Soha nem bíznám az életemet idegenekre!!! És, különben is már semmi bajom. – fonta keresztbe a karjait, és szúrós tekintetével győzködte Faustot.

- Rendben, megértettem, de az ilyen rosszullétekkel vigyázni kell! Legalább hagy vizsgáljalak meg én!! Lehet, hogy nincs semmi bajod, de jobb félni, mint megijedni.

- Kérem, Len mester! – könyörgött Bason. Az ifjú Tao tudta, hogy Faustnak igaza van, de nem szerette, ha mások segítségére szorul.

- Jól van. De… - már nem tudta befejezni a mondatot, mert úgy érezte, ismét nem kap oxigént. Zihálva és kapkodva szedte a levegőt. Aztán, minden elsötétült, és a földre zuhant. Faust, azon nyomban mellette termett.

- Len! Len! Te jó ég! – a férfi a hátára fektette a fiút. Megnézte a pulzusát, és meghallgatta a szívverését. Úgy tűnt, minden rendben van.

- Ezt, nem értem. Rendesen kapja a levegőt. 1 perce pedig… - Faust, teljesen összezavarodott. – Haza visszük. – utasította Basont.

*

Mrs. Kamiya, reszketve ült a kanapén. Takeru és Kagome voltak számára a legfontosabbak. A tudat, hogy elveszítheti valamelyiküket, teljesen kétségbe ejtette. Kagoméval ellentétben, ő gyűlölte a nevét. Gyűlölte, amiért Kamiyának született. A rengeteg halál és szenvedés oka a név átka volt. Ezért, soha nem harcolt egyetlen szellemmel sem. Nem is volt rá szükség, csak a gyerekek édesanyjának titokzatos halála után vált minden rettenetessé. Bátyja, teljesen megváltozott. Mindent megtett azért, hogy bosszút álljon feleségéért, ahogy Kagome is.

- Még mindig emlékszem, mit mondott, mikor elindult a végzete felé:

„– Én…, én most elmegyek, nénikém. – mondta, nem egészen 10 évesen nekem. Szeme elszántságtól és félelemtől csillogott.

- Hova mennél?

- Megkérem apát, hogy neveljen belőlem harcost. Tanítson meg mindenre, hogy segíthessek neki. Végezni akarok a szellemekkel. – hangja kimért volt, és szomorú.

Szemeimből könnyek potyogtak.

- Miket beszélsz? Te, nem lehetsz harcos. Anzu, pont azért hagyta el édesapádat, mert nem akarta, hogy harcolnod kelljen. Nagyon szeretett titeket.

- Igen? Nyílván, ezért hazudott éveken keresztül. Miért?? Mond, miért kellett eltitkolni, ki is vagyok valójában? Hiszen, ez olyan, mintha megtagadnám a saját a családom, mintha szégyellném őket. Magára hagytuk szegény apát. Ezt, sosem bocsátom meg.  – dühös volt, szegénykém, mégis sírt. El sem tudom képzelni, mit érezhetett az a tíz éves kislány. Elveszítette édesanyját, aztán szembetalálta magát az igazsággal.  Én csak álltam, és sírtam. Lehet, hogy hibát követtünk el.

- Miért nem válaszolsz? A helyett, hogy összetartottunk volna, elszakítottatok minket az édesapánktól, és mindezt úgy, hogy még véletlenül se tudjunk róla. – megpróbáltam megölelni Kagomét, de a közeledésemtől, hátrébb lépett.

- Meg kell értened. Az életed az apukád mellett, nagyon bizonytalan. Tudta, hogy olyan vagy, mint az édesapád. Anzu, biztos volt benne, hogy gondolkodás nélkül a harcosok életét választanád idővel, mert a szívedre hallgatsz, és a szíved épp olyan bátor és nemes, mint az édesapádé. Mindent miattad tett, mert tudta, milyen életed lenne.

- Te jó ég! Lehetne ennél is rosszabb? Az anyukám halott, gonosz szellemek akarnak megölni. Egyáltalán nem vagyok bátor, rettenetesen félek, de a félelem nem tud megállítani, ahogy te sem. Mert, a gyűlölet hajt, és ez szörnyű. Nem akarok gyűlölni. Azt akarom, hogy jöjjön vissza az anyukám. Soha nem ártott senkinek, miért ölték meg? – magából kikelve, olyan keservesen sírt, hogy majd belehaltam, de nem tehettem érte semmit. Jó erősen magamhoz öleltem.

- Te vagy a legbátrabb és legjóságosabb kislány a Földön. Nem hiszem, hogy annyi gyűlölet lenne a szívedben. Neked olyan erőd van, ami sokkal erősebb a gyűlöletnél, és ez a szereteted. – próbáltam vigasztalni, de már sosem lett ugyanolyan, mint régen, és ez csak az első csapás volt életében. Újra és újra megtapasztalta, hogy a világ kegyetlen, és mégis, szíve még mindig reménykedik. Hisz abban, hogy a sors nem legyőzhetetlen, bármi történjen is, ő nem adja fel. Tudtam, hogy az ölelés búcsú tőle, nem tudtam hatni rá, igazából nem sok embert ismerek, aki le tudta volna beszélni döntéseiről. Eltolt magától és a szemembe nézett. Különös, a szemei mindig valamiféle megnyugvást tükröztek. Úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, mert a belőle áradó erőtől, szavai valóra válhatnak.

- Kérlek, nénikém, ne próbálj visszatartani, és ne aggódj miattam. Mindent megtanulok. Ígérem neked. Nem lesz nálam jobb harcos, és megölöm, az összes szellemet. Az anyukám emlékére esküszöm, hogy megváltoztatom a világot. „

- És én hagytam elmenni. Hagytam, hogy harcosként éljen tovább. Egy tíz éves kislány, aki meg akarja változatni a világot. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Mégis, mintha nem lett volna más lehetőség. – Próbálta győzködni magát az asszony, döntéseinek helyességéről, de a bűntudatot nem tudta elfojtani magában. Akárhányszor is próbálkozott, az érzés nem múlt el. Valójában, kevés ember mondhatja el magáról, hogy teljesen meg van elégedve döntéseivel, hogy nincs semmi, amit bánna, hogy a bűntudat érzése szokatlan számára. Mert mind emberek vagyunk, és hibázunk. Akik pedig hibamentesek, és nem nyomasztja őket a lelkiismeretük a legszerencsésebbek.

Az asszony letörölte a könnyeit és elindult, hogy lemossa a sírás nyomait. Amikor, hirtelen csengettek. A néma csendet megtörte a csengő zaja. Mrs. Kamiya a szívéhez kapott idegességében. Várt, nem is mozdult, hátha csak a képzelete játszik vele. De, nem. Újra és újra hallotta a csengő dallamát, amit máskor a pokolba küldött volna.

- Nénikém!! Nem nyitnád ki? Már fél órája nyomom a csengőt. Mit akarsz, másszak be az ablakon? – kedvenc unokahúga morgása, visszahozta belé az életet. Sose hitte volna, hogy ennyire örülni fog a lány gúnyos hangjának. Könnyei ismét előtörtek, oda rohant az ajtóhoz és kapkodva kinyitotta. Két bőrig ázott gyereket látott, nem csoda tehát a morcos hangulat.

- Édes Istenem! Hát, jól vagytok? Mindketten?! El sem tudom mondani, mennyire örülök. – ölelte magához a két testvért. Amilyen könnyen hasít belénk a félelem és az aggódás, ugyanígy a boldogság és öröm féktelen érzése is könnyen talál ránk.

- Uhh. Nénikém, én is nagyon-nagyon szeretlek, de nem nagyon kapok levegőt a szorításodtól. – bontakozott ki az ölelésből Takeru.

- Igen. És most már ne sírj, mert semmi bajunk sincs. Eltekintve attól, hogy mindjárt megfagyunk. – didergett a lány, és már rohant is a szobájába, hogy átöltözzön. – Mindjárt jövök. Takeru sipirc átöltözni!!!! – nézett vissza az ajtóból.

- Igenis! –tisztelgett katonásan, és a saját szobája felé vette az irányt. Mind hármuknak külön szobája volt. A nappalihoz tartozott a konyha és az ebédlő. Nénikéjük, csak boldogan törölgette a könnyeit.

*

Faust, kiérve a sikátorokból, egy nem túl forgalmas úthoz ért. Körülnézett, de nem volt nagy a nyüzsgés. Csak néhány bárban és kocsmában volt nagyobb élet. A férfi, hirtelen nem tudta mit tegyen, de észrevett egy arra tévedt taxit. Azonnal lestoppolta.

- Mekkora szerencse, pedig erre felé úgy látom, nem sok taxis szokott jönni. – gondolta most.

A sofőr megállt a járda mellett. Faust, beültette Lent, ő pedig a srác mellé ült.

- Jó estét. Hova megyünk? Jézus! Azt hiszem a kórházba. – pillantotta meg az eszméletlen Lent.

- Isten őrizz! A halálos ítéletemet írnám alá. – mosolygott Faust, már nagyon jól ismerte Len dühkitöréseit. A sofőr felhúzta a szemöldökét. Fura alak volt, napszemüveget viselt, haja vörös és göndör volt, és valami idétlen számra rángatta magát. 18-19 éves lehetett. Faust, meg is lepődött.

- Akkor, hová is? – nézett a visszapillantó tükörre a sofőr.

Faust elgondolkodott, és a mini-alakos Bason-höz fordult.

- Tényleg, hol is laktok, Bason? – kérdezte, a sofőr jelenléte nem nagyon zavarta.

- He? A nevem Yamato, és nem Bason, és miért kérdi hol lakom????? – kérdezett vissza, tökéletesen meglepődve.

- Nem magához beszéltem. – lett ideges Faust – Mond már!!

- Jó, de mit??? – szólt Yamato.

Bason, belesúgta Faust fülébe a címet, és Faust épp szólni akart volna…

- Ugye, sárga színű házban lakik…?? – kérdezte arcán gúnyos mosollyal Yamato.

- Uram, maga nagyon nyílt és közvetlen ember, de nem látja, hogy a barátom rosszul van? Induljon már.

- Jól van, jól van. Egyeseknek semmi humorérzéke sincs. Felőlem, azzal beszél, akivel akar. – és beindította a kocsit, még egyszer belenézett a visszapillantóba. Bason, furcsa módon úgy látta, hogy őt nézi a sofőr, de mindez egy pillanatig tartott. Ő, nem láthatta, hogy a napszemüveg alatt, felcsillannak Yamato vörös szemei.

*

Kagome a szekrényéhez lépett, hogy kivegye a pizsamáját. Mikor reflexként le akarta volna venni a kendőjét, eszébe jutott, hogy Len Tao mentette meg a kisöccsét, és a sérült karját kötözte be vele. Sóhajtott, és leült az ágy szélére.

- Miért gúnyolódik velem az élet? Len Tao, En Tao unokaöccse, tehát az ellenségem, de… Megmentette Takerut. Az életét kockáztatta valakiért. Benne, nincs gonoszság, tekintete, ha nem is barátságos, de jósággal teli. Gondosan elrejti, titkolja, mintha szégyellné. Len, tetteink határoznak meg minket és nem a családunk. Most már tudom, hogy milyen ember vagy. Ha gonosz és szívtelen lennél, mint a nagybátyád, akkor könnyebb volna fájdalmat okoznom. A te kedvedért sem mondok le a bosszúmról. – a lány elhatározta magát – Jobb, ha nem találkozunk többet. – úgy érezte, hogy szabadulnia kell a fiútól. Most először hallgatott az eszére szíve helyett. Kis idő múlva, már pizsamában lépett ki a szobájából. Nénikéje és Takeru forró kakaót iszogattak.

- Héééé!! Hagyjatok nekem is!!!! – emelte magasba a kezét, és mutatóujjával fenyegetőzött.

A néni elmosolyodott.

- Neked ne hagynánk?! Kis kakaóimádóm!! – nevetett az asszony és az öcsike. Kagome leült a kanapéra Takeru mellé, kicsit sértődötten. A kezébe vette forró italát, és mormogott valamit.

- Még hogy kakaóimádó. Nem is tudom, ki iszik mindennap 3 liter kamillateát. – célozgatott nénikéje szokásaira. Az asszony, nem foglalkozott vele, inkább odadobott neki egy törölközőt, hogy csavarja bele a haját. Azért aggódva nézett végig a két testvéren.

- Biztos nem akartok egy jó, forró fürdőt? Még megfáztok itt nekem.

- Hát, én inkább álmos vagyok. – ásított a fiú. – Úgyhogy, megyek is és…- már indult is a szobája felé, de a néni, megköszörülte a torkát.

- Egy pillanat fiatalember. Hol is tartózkodott ilyen sokáig? – fonta keresztbe a karjait. Takeru bűnbánó szemekkel nézett nénikéjére.

- A játékteremben.

- Sejtettem. – dőlt hátra a fotelben- Hányszor mondjam még el, hogy az ilyen helyek csak pénzt és időt lopnak az emberektől???!! Felháborító, hogy…

- Felháborító, hogy egyes emberek, kihasználva mások naivitását, próbálnak meggazdagodni. Igen, tudjuk. – szavalta a két testvér kórusban. Az asszony, meglepődve pislogott párat.

- Szemtelen kölykök vagytok!! Hehehe!! Tudjátok?? – nevetett a nénikéjük.

- Gondolom, ez költői kérdés volt!!?? – mondta Kagome

- Mi az, hogy költői kérdés??? – kérdezte érdeklődve Takeru

- Azt jelenti, hogy nem vár rá választ a kérdező, mintha saját magától kérdezné. – okította kistestvérét.

- De, ha saját magától kérdezi, akkor miért mondja hangosan?? – kombinált a kisfiú

- Ööö…- gondolkodott a lány – A költők általában az irónia kedvéért tesznek fel költői kérdéseket, a nénikénk pedig egy tényt közölt, tehát nem kell rá válaszolni. Érted??? - Az asszony csendben figyelte az eseményeket egy ideig. De a sok izgalom teljesen kimerítette.

- Nagyjából, de mi az az irónia?? – bólintott a gyerek.

- Nos, az irónia a gúnyolódás szépen tálalt formája. Vagyis, úgy gúnyolunk ki valakit, hogy közben az ellenkezőjét mondjuk, dicsérjük és magasztaljuk, ellentétesen fejezzük ki magunkat, de közben felülírjuk, megcáfoljuk azt, amit mondunk. – magyarázott a lány.

- Hogyan írjuk felül?

- Ez egyszerű. A hangsúllyal, a kiejtéssel. – Kagome, csak most vette észre, hogy nénikéje már rég durmol. Valahol az iróniánál csukódhatott le a szeme. – Na, jól van. Elég lesz az irodalomórából. Utánozzuk a nénikénket és menjünk aludni.

- Milyen fáradt lehetett, még el sem mondtuk neki, hogy megtámadtak.–mondta Takeru

- Majd holnap kisöcsém. Legalább, nem lesznek rémálmai. Szépen eluntattuk szegényt.

- És, nem aggódja halálra magát. Jó éjszakát Kagome!! – sétált el a szobájához Takeru, de az ajtónál visszafordult. – Öö…Kagome, nem aludhatnék veled?? Mint régen. – nézett kérően a lányra.

- De igen. Mint régen. – bólintott a lány, és elindult egy takaróért, hogy betakarja az asszonyt. Takeru aggódva nézte nénikéjét.

- Na, gyere! Hozd a cókmókod! Majd a kanapén alszunk, így a néni sem lesz egyedül. – vidította fel újra testvérét a lány.

*

Eközben Faust, Bason és a lift segítségével felcipelte Len-t a legfölső emeletre. Természetesen June azonnal rohant az ajtóhoz. Kezében a Viharkardot szorongatta.  Mikor meglátta az eszméletlen Len-t, szeme könnyes lett.

- Te jó ég!! Mi történt veletek?? – nézett Basonre.

- Igazából, én sem tudom Miss. June. – mondta őszintén a szellem. Len-t az ágyra fektették. Faust azonnal elkezdte vizsgálni.

- Hogyhogy nem tudod? – kérdezte indulatosan a doshi lány. Pailong a lány vállára tette a kezét.

- Az egész, nagyon furcsa volt. Hazafelé tartottunk, amikor erős furyokut éreztem. Len mester szemében felcsillant a harc iránti vágy. Rohantunk az ismeretlen erő irányába. Egy félelmetes, csuklyás alak akart megölni egy gyereket, de a mester megakadályozta. – June, letérdelt az ágyhoz, a kardot pedig Len mellé rakta.

- Régen, eszedbe se jutott volna megmenteni bárkit is. Most meg…

- Várjon Miss. June. Még nincs vége. – a lány a szellem felé fordította tekintetét. – A csuklyás egy arcnélküli  szellem volt. A szemünk láttára szívta ki a sámán erejét.

- Miiii??? Egy arcnélküli…- gondolkodott a doshi – Mintha En bácsi mesélt volna róluk, de azt hittem, hogy csak mese.

- Szellemek, akik kiszívják a sámánjuk erejét?? Ez abszurd. – kapta fel a fejét Faust is, miközben vért vett Lentől.

- Pedig így volt. A két szememmel láttam. Miután végzett a sámánnal, hihetetlenül erős lett, és a sámán lelkével harcolt tovább. A férfi pedig, holtan és üresen zuhant a földre. Rettenetes volt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy végeznie kell az elátkozott nevűvel.

- Elátkozott nevű????? Mond, hogy rosszul hallottam. Anna története… - nézett ijedten az őrzőjére, de Pailong sem értett semmit. Bason értetlenül nézett, de úgy gondolta, folytatja.

- Minden olyan gyorsan történt. Harcoltunk, ahogy tudtunk, de nem tudtunk végezni vele. Len mester furyokuja vészesen csökkent, miközben az ellenfélnek kutya baja sem volt. A támadásaink, hasztalanok voltak. Annyira sajnálom Miss. June, ha erősebb lennék…

- Nem. Nem a te hibád. De, milyen elátkozott nevű? Csak nem a kisfiú? – ráncolta szemöldökét a lány. Eközben, Faust végzett a vizsgálattal. – Faust, mi van az öcsémmel??

- Addig nem tudok biztosat, míg meg nem vizsgálom a vérét. Most, stabil az állapota. Erős a gyanúm, hogy méreg van a szervezetében, és attól félek, hogy ismeretlen. – June a szájához kapta a kezét.

- De…de, hogyan? Én, mit tegyek? – remegett a hangja.

- A karján van egy vágás. Minden bizonnyal, a támadó fegyvere mérgezte meg. Nyugodj meg. Szerencsére erős a szervezte, harcol ellene. A méreg lassan szívódik fel. Van időnk, hogy megtaláljuk az ellenszert. – állapította meg Faust. June bólintott, aztán várakozóan Basonre nézett.

- Igen, a szellem megvágta a mester kezét, és majdnem végzett is velünk, mikor megjelent Miss. Kagome, és megmentett minket. A kisfiú az öccse, és igen, rá érette, hogy elátkozott.

- Ez képtelenség. Igaz volna a történet? A Kamiyák, valóban harcosok? – képedt el June, és Pailong is.

- Miféle történet? Szóval, az a lány egy sámán? Ez érdekes, nem láttam a szellemét. – gondolkodott Faust.

- Nem, nem sámán. Ez bonyolult. Jobb lesz, ha ez elejétől kezdem. Anna mesélte, miután Leny és Bason elmentek, és miután kiejtettem a Kamiya nevet. – kezdte el June a legendát.

*

Ugyanazon az úton, ahonnan nyílnak a sötét sikátorok, egy taxi hajtott végig. A sofőr leparkolt a járda szélére, majd kiszállt a kocsiból. Végig nézett az utcán. Az emberek, szórakoztak a bárokban, és sétáltak a járdán. Ez is egy olyan nap volt. A szürke hétköznapok közül az egyik. Az emberek dolgoznak, majd este szórakozni mennek, vagy pihennek otthon a tv előtt. Semmit sem vesznek észre a veszélyből, amely csendben és lassan közeledik. A hétköznapok egyszerűsége, megvakítja az embereket. Yamato, a sikátorok felé vette az irányt.  A csata nyomaiból kikövetkeztette az eseményeket. Szeme megakadt a hamun, ami nem is olyan régen egy arcnélküli hamis teste volt. A sámán holtteste eltűnt. A rendőrség már járt itt. A holttest krétával megrajzolt körvonala jelezte, annak helyét. A hely, sötét volt és hideg. Hirtelen támadt fel a szél, és végig futott Yamato gerincén. A fiú elmosolyodott. A gonoszság hűvös és csontig hatoló szele volt az. Jelezve, hogy a fiú nincs egyedül a harc helyszínén…