Lágy szellő lengette meg az ablak előtti függönyt, s a kellemesen hideg éjszakai levegő beáramlott a szobába. Az ágyban fekvő fiatal lány hirtelen megborzongott és átfordult a másik oldalára. A szoba sötétbe burkolózott, egyedül az utcáról szűrődött be némi fény, sejtelmes árnyékokat vetve a falakra. A sarokban álló hatalmas szekrény sziluettje sötét szörnyként állt őrt a mozdulatlan éjszakai csendben, az éjjeliszekrényen álló világító ébresztőóra számlapja éppen hajnali hármat mutatott. A város lakóinak többsége még az igazak álmát aludta, a környéken semmi mozgás sem volt, még egy autó sem ment el az utcán.

A lány hirtelen megmarkolta a takarót és görcsösen megszorította, úgy hogy az ujjai belefehéredtek. Eddig nyugodt arcán remegés futott végig, s összeszorította az ajkait, mintha álmában a sírás kerülgetné. S valóban: az ágyban fekvő szőke lány tényleg álmodott...

„-Hazamegyek.- mondta Rin halkan és elfordult, hogy a mellette álló fiú ne lássa meg a szemében csillogó szomorú könnyeket.

-Tessék? Ezt most ugye nem mondtad komolyan? – kérdezett vissza a sámán értetlenül és megragadta a lány kezét, hogy visszatartsa.

-Komolyan mondtam... Holnap hajnalban indulok...Sajnálom Len, de ez így lesz a legjobb. – a lány hangja olyan halk volt, hogy a lámpa körül repkedő bogár zümmögése is hangosabb volt, de Len mégis minden szavát értette, azonban nem válaszolt.

A két fiatalra dermedt csend borult, egyikük sem szólalt meg, végül azonban Len elengedte Rin kezét és dühösen kifakadt:

-S mégis kinek lesz így jobb? Mert nekem biztosan nem!

-Nem akarom, hogy elmenj... – folytatta csendesebben, s közelebb lépett a lányhoz.

-Kérlek, Rin...nem akarlak elveszíteni... – mondta tőle szokatlan őszinteséggel és kedvességgel, s megfogva a lány állát, finoman felemelte a fejét és a szemébe nézett:

-Maradj itt.. ide tartozol...

Rin felsóhajtott, s arcán végigfolytak forró könnyei, s a hangja is remegett, amikor megszólalt:

-Nem tartozom ide, értsd meg...Nekem odaát van a helyem...Ott nőttem fel...ott is kell megöregednem.

-Az én kedvemért sem maradsz? – Len szavai szinte belemarkoltak Rin szívébe.

-Nem tehetem... – válaszolta a szőke lány csendesen és félrefordította a fejét.

-S neked is jobb lesz így...Lesz egy szép feleséged, gyerekeid, bölcsen fogod vezetni a családodat...

-Én azt akarom, hogy te legyél a feleségem. – jelentette ki hirtelen, minden átgondolás nélkül a Tao vezér és megfogta Rin kezeit. A lány ráemelte könnytől csillogó barna szemeit, meg se tudott szólalni a döbbenettől.

-Gyere hozzám feleségül, kilépünk a bajnokságból, hazamegyünk Kínába és soha többé senki sem fog minket zaklatni. Na mit mondasz?

-Én...

-Kérlek...a kedvedért megteszem, csak egy szavadba kerül...

-S mi lesz Zikkel? Ő sosem mondana le rólam...

-Ha kell az életem árán is megvédelek, csak mondd, hogy velem maradsz.

Rin a szemében nézett, s látva a benne rejlő hideg elszántságot, elmosolyodott.

-Amikor legelőször találkoztunk, nem hittem volna, hogy ilyeneket fogsz nekem mondani egy csendes éjszakán. Meglepően sokat változtál... – mondta halkan, mire Len viszonozta mosolyát és így szólt:

-Én nem változtam semmit, mindig is ilyen voltam... csak eddig ezt nem mutathattam meg senkinek. Szeretlek Rin.

A lány kezei megremegtek, s egy pillanatra megfordult vele a világ. Legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja hallani a fiútól, s elsőre nem is tudott mit mondani, egyre csak nézte Len aranyszínű szemeit, kisfiús, mégis komoly arcát és azon töprengett, hogy mi történhetett az elmúlt egy hónapban, ami ennyire megváltoztatta a fiú viselkedését. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy ő is szereti és hogy vele marad, de tudta, hogy ezt nem teheti meg. Szomorúan elengedte a Tao vezér kezét, majd hátrált egy lépést és lehajtotta a fejét:

-Sajnálom...de én már nem szeretlek. – hangja megremegett az elfojtott sírástól, mégis komolyan és hidegen csengett. Len nem válaszolt azonnal, csak szorosan a lányhoz lépett és ismét felemelte a fejét. Egy pillanatig fürkészte az arcát, majd a szemébe nézett és ezt suttogta:

-Csak egyszer mondd a szemembe, hogy nem szeretsz, s hagylak elmenni.

-Nem...nem szeretlek! – próbálta kinyögni Rin, de egyszerűen nem bírta elviselni a fiú mélyreható pillantását, amitől mindig úgy érezte, hogy Len egészen a szívébe lát.

-Hazudsz.

Rinből előtörtek a könnyek és dühösen elfordult, hogy elhagyja a szobát, de Len megragadta a kezét és visszarántotta:

-MONDD A SZEMEMBE, HOGY NEM SZERETSZ! – parancsolta a lilahajú sámán szigorú hangon. A lány megpróbált tiltakozni és menekülni, de a sámán olyan szorosan tartotta, hogy gyorsan feladta a próbálkozást. Arcán patakokban folytak a könnyek, s a teste is remegett, de Len csak szorosan magához ölelte. Rin ráhajtotta a fejét a fiú vállára, s csendesen így szólt:

-Szeretlek Len, de értsd meg, hogy....

-Cssss...-  a fiú csitítóan a lány ajkára tette az egyik ujját és rámosolygott:

-Szeretjük egymást s ez a lényeg. – finoman letörölte a szőke sámánlány arcáról a könnyeket, majd ajkát az ajkára tapasztva gyengéden, mégis határozottan megcsókolta. A lány könnyei elapadtak, s viszonozva a fiú csókját még szorosabban hozzábújt, mintha tudta volna, hogy ez lesz hosszú évekig az utolsó ölelésük. Rin válláról lecsúszott a könnyű köntös, s Len végigsimított a lány selymesen puha bőrén, amitől az megremegett és egy kissé eltávolodott tőle. Len elpirult és csak ennyit tudott kinyögni:

-Sajnálom, gondolom még nem vagy felkészülve rá...

Rin szintén elvörösödött, de aztán csak finoman végigsimított a fiú mellkasán, majd ismét közelebb hajolt hozzá és belesuttogott a fülébe:

-Mással nem is tenném meg...

Len egy pillanatra meglepődött és belenézett a lány szemeibe, amelyekben már nem könnyeket, hanem őszinte érzelmeket látott csillogni. Néhány pillanatig ismét csak az arcát fürkészte, de aztán csak felkapta az ölébe a lányt és mosolyogva az ágyhoz vitte, ahol finoman lefektette, majd hosszan megcsókolta. Rin magára húzta a fiút, csókjuk egyre hevesebb és hevesebb lett, testük minden egyes porcikája lángolni kezdett. Len lassan kibontotta a köntöst rögzítő csomót, majd finoman levetkőztetve az alatta fekvő sámánlányt, végigsimított a meztelen testen, ami megborzongott az érintésétől. A fiú a lány arcára nézett, de az csak rámosolygott és ismét megcsókolta, miközben ujjai megkeresték a felsőt összetartó csatokat és Rin óvatosan elkezdte lefejteni Lenről a ruhadarabot. Ahogy a szőke lány hűvös ujjai a fiú forró bőréhez értek, azon remegés futott végig, s megfogva a kecses női kezeket, határozottan lenyomta őket a párnára, de ajkát nem vette le a lányéról. Ő akart irányítani, feltérképezni és megismerni a testét, kiélvezni minden egyes pillanatot. Még soha senkit nem érintett így, idegen és titokzatos volt az az érzés, ami egyre jobban a hatalmába kerítette, szinte már émelyítő bizsergéssel töltötte meg vágyakozó testét, s tudta, hogy mit akar... Szeretni akart, szeretni, úgy mint, ahogy fiú még nem szeretett lányt, úgy, hogy mindent megadhasson az alatta fekvő, remegő, törékeny testnek... Tudta, hogy hatalma van és hogy erőszakkal is elvehetné, amit akar, de érezte, hogy most nem kell büszkének és önzőnek lennie, hiszen Rin is ugyanazt akarta, mint ő.

Hirtelen a lány megmozdult. Mozdulata olyan gyors volt, hogy Len szinte még magához sem tért a döbbenettől, de már pozíciót váltottak: a lány magabiztos mosollyal hajolt fölé, hosszú, szőke haja lazán omlott mellkasára, amitől a szíve hevesebben kezdett el dobogni. Len halkan felsóhajtott, majd felkönyökölt és egyik kezével átfogva a lány meztelen hátát, szorosan magára húzta, s finoman megcsókolta a nyakát. A következő pillanatban egészen felült, s kezeivel szinte alig érintve a lány bőrét, végigsimított a mellein, majd ösztönösen lejjebb haladt, s megállt az izgatóan vékony derékon. Rin egy kissé feljebb emelkedett a fiú ölében és kezei közé fogva a fejét, gyors csókot lehelt a homlokára, majd megcirógatta a fiú csukott szemeit, amitől Len ismét felsóhajtott:

-Szeretlek, Len Tao. – suttogta Rin szomorúsággal vegyes izgalommal, mire Len lassan visszafeküdt. Rin fölé helyezkedett, ajkaik ismét egymáshoz tapadtak, de Len a következő percben átvette az irányítást, s gyengéd erőszakkal lenyomta a lányt maga mellé, s felkönyökölt.

-Rajtad kívül soha nem fogok mást szeretni. – mondta hideg elszántsággal, mire Rin elmosolyodott:

-Soha ne mond, hogy soha... – válaszolta sejtelmesen csengő hangon, de mielőtt a fiú bármit is szólhatott volna, keze Len nadrágjához nyúlt. Nem telt bele két pillanat, s a fehér szalag finoman lehullott a padlóra. Len pirulva felsóhajtott, hogy a lány kezei az ágyékához értek, ami egyre inkább kívánta a kecses testet, de uralkodott magán és egy percre lemászott az ágyról, hogy levehesse az egyre inkább zavaró tényezővé váló ruhadarabot.

Rin egy pillanatig mosolyogva figyelte, de aztán visszafeküdt és becsukta a szemét, s mélyet sóhajtott.

-Valami baj van? – kérdezte a fiú kedvesen, miközben visszafeküdt az ágyra és magához ölelte a sámánlányt.

Rin nem válaszolt csak csillogó barna szemeit a fiú vágytól izzó tekintetébe fúrva közelebb hajolt hozzá, s megcsókolta. Len még közelebb húzta magához, bőrök összetapadt, érezték az ereikben lüktető vér vad rohanását, a másik testének minden apró rezdülése egy jel volt, amelyet értelmezni kellett. Kéjes sóhajaik betöltötték a szobát, de tudták, hogy nem lehetnek hangosak, így csókba fojtották a feltörő érzelmeket és ösztönöket, s közben apránként felfedezték egymás testének minden apró részletét. Kezeik ösztönösen simogatták a forró bőrt, izmaik megfeszültek, s a következő pillanatban Len ismét Rin fölé hajolt. A lány kezeivel magához ölelte a fiút a hátánál fogva, s a két vágytól izzó test eggyé vált....”

Az ágyban fekvő lány hirtelen felült. Egész testében remegett, izzadt bőrére rátapadt a vékony hálóing. Hirtelen mozdulatától lecsúszott róla a könnyű, kék selyemtakaró, de ő ezzel nem törődött, elkerekedett szemekkel bámult a sötétbe, s mély lélegzetekkel próbálta magát megnyugtatni, kevés sikerrel.

Odakint a következő pillanatban megdördült az ég, majd villám cikázott át az ablak előtt, s hatalmas cseppekben szakadni kezdett az eső. Rin felsóhajtott, majd egyetlen mozdulattal kiugrott az ágyból. Miután vetett egy gyors pillantást az órájára, megcsóválta a fejét és az ablakhoz sétált. Elhúzta a függönyt, majd kilépett az erkélyre és lenézett az utcára. Az eső nem hullott rá, de nem azért, mert felette volt a tető.

-Rin, valami baj van?

A szőke lány összerezzent a kedves, mégis túlvilági hangra.

-Nem dehogy, Wyn. – válaszolt halkan, majd lassan balra fordította a fejét és rámosolygott a mellette megjelenő kékhajú szellemlányra, s így folytatta:

-Miért kérdezed?

-Csak azért, mert legalább három hónapja nem idéztél meg ekkora vihart, pláne nem ilyen hirtelen. Szóval ki vele, mi a baj?

Rin megadóan felsóhajtott, majd visszafordult az utca felé, de nem válaszolt rögtön szelleme kérdésére.

Hét év telt el azóta, hogy visszajött a Valóságba, s azóta megpróbálta kordában tartania az erejét, de néha előfordult, hogy nem sikerült, s olyankor hatalmas viharokat tudott egyetlen szempillantás alatt előidézni, mert...

A szőke lány vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt. Sámán volt, óriási erővel rendelkezett, de ezt már próbálta elfelejteni.

„Az csak egy rövid szakasza volt az életemnek, már a múlté...” – gondolta magában mérgesen, de ezzel csak azt érte el, hogy az ég ismét megdördült.

-Rin...

-Nincsen semmi bajom, csak rosszat álmodtam... – válaszolta csendesen, s barna szemeit a messzeségbe fúrva, elnézett a város fölött.

Rin diplomás orvos volt, a helyi rendelőben dolgozott, immár egy éve. Egy csendes környéken lévő társasházban lakott, távol a város nyüzsgő zajától, mert szeretette a nyugalmat és a csendet. A háztól nem messze apró patak csörgedezett, hangja mindig megnyugtatta, ha feszült volt.

-Lenről álmodtál, igaz? – kérdezte Wyn hirtelen és felült gazdája mellé a korlátra.

-Nem. – hazudta Rin, s ettől belehasított a szívébe a fájdalom.

„Len nem létezik, ő már meghalt számomra.!” – gondolta magában, s lehajtotta a fejét, ettől azonban a nyakában lógó lánc előbukkant és megcsillant a lámpafényben.

-Tehát vele álmodtál... – állapította meg Wyn, mire a lány felkapta a fejét:

-Miből gondolod ezt?

A szellem elmosolyodott, majd rámutatott a lánc végén lógó medálra:

-Ha valóban elfelejtetted volna őt, akkor nem hordanád a tőle kapott nyakláncot immár hét éve a nyakadban...

Rin dühösen elfintorodott, majd egyetlen mozdulattal visszadugta a ruhája alá a medált, ami egy félbetört jin-jang jelet ábrázolt.

-Ennek ahhoz semmi köze. – felelte mérgesen, de látva, hogy Wyn továbbra is csak sejtelmesen mosolyog, ő is megnyugodott és sokkal csendesebben folytatta:

-Ami történt megtörtént, az már a múlt. Szerettem őt, de most már felnőttem, s tudom, hol a helyem a világban...

-Még mindig azt mondom, hogy nagy hibát követtél el... A sorsod nem ez, te sá...

-Nem vagyok az, fogd már fel! Többé már nem.... – fakadt ki Rin, majd ismét mélyet sóhajtott:

-Soha sem voltam az igazán, Wyn...Én ide tartozom, ebbe a világba, s nem oda.

-Azt mondom most is, amit akkor: rossz döntést hoztál... De lényegtelen, ne veszekedjünk ezen, késő van, s neked holnap dolgozni kell menned. Jobb lenne ha visszafeküdnél aludni, de előtte talán elállíthatnád a vihart...

-Igazad van. – válaszolta Rin, majd felemelte a kezeit és összpontosítani kezdett. Ujjai kéken felragyogtak, s a következő percben elállt az eső és kitisztult az ég.

-Ezzel meg is vagyunk, akkor talán...- kezdte, de egy vékony hang megállította:

-Mami... – Rin úgy fordult meg, hogy szinte beleszédült: a szoba nyitott ajtajában egy 6 éves kisfiú állt, egyik kezében a takarójával, a másikban egy kis plüss tigrissel. Sötétbarna hajának lilás árnyalata volt, különös alakú barna szemein aranyszínben csillant meg az utcai lámpa fénye.

-Eiri.. mi a baj, kicsim? – kérdezte Rin gyengéden, miközben odasétált a kisgyerekhez és finoman felvette az ölébe.

-Rosszat álmodtam...s szellemek vannak a szobámban... – válaszolta a kisfiú és kezeivel átfogta a lány nyakát. Rin elsápadt egy pillanatra, de aztán megfordult, s karjaiban a gyerekkel az ágyához sétált. Óvatosan lefektette Eirit a párnájára, majd betakarta és egy puszit nyomott a homlokára:

-Emlékszel mit mondtam neked a szellemekről, kicsim?

-Hogy nem léteznek...

-Okos vagy. Csak álmodtad, hogy a szobádban vannak.... – dicsérte meg Rin a fiút, de az megrázta a fejét és felült az ágyban:

-Akkor te kivel beszélgettél kint az erkélyen, Mami?

Rint meglepte a kérdés, nem tudott válaszolni. Ránézett a gyerek ártatlan, mégis okos arcára, de az csak elfordult és kimutatott az erkélyre:

-Nagyon szép néni, ki ez? – kérdezte halkan. A szobára feszült csend borult, a szőke lány nem talált szavakat, a meglepettség egészen lebénította:

Wyn megcsóválta kéktincses fejét, majd egyetlen mozdulattal leugrott a korlátról és besétált a szobába.

-Szia Eiri, a nevem Wyn. – mosolygott a kisfiúra, majd alig észrevehetően meghajolt előtte.

Eiri elnevette magát, s még mielőtt Rin bármit is szólhatott volna, kiugrott az ágyból és alaposan szemügyre vette a mellette álló nőt.

-Te ugye szellem vagy? – kérdezte végül csodálkozva és leült a földre.

-Igen, az vagyok. – nevetett Wyn, majd Rinhez fordult:

-Beszélnünk kell, ez most már nem tűr halasztást. – Rin bólintott, majd lehajolt a fiához és finoman felemelte:

-Na idefigyelj, nagylegény: nagyon késő van, neked még aludnod kell, de üsse kavics, kivételesen megengedem, hogy az én szobámban aludj, viszont akkor meg kell ígérned, hogy fél perc múlva már csak a szuszogásodat fogom hallani.

A kisfiú csalódottan bólintott, s hagyta, hogy a fiatal orvos lány visszafektesse az ágyába. Rin betakarta, majd egy nagy puszit nyomott az arcára és megsimogatta a fejét:

-Álmodj szépeket, kicsim, nem lesz semmi baj.

-Rendben, de ha szépen megkérlek, akkor csinálsz nekem olyan varázslatot, mint amit az előbb csináltál?

Rin értetlenül fordult Wyn felé, de az csak elmosolyodott és bólintott. A szőke lány felsóhajtott, majd megfogta a fia kezét és hagyta, hogy az ujjai körül ismét felragyogjon a kék fény. Eiri szemei kíváncsian felcsillantak, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Rin megszakította a mutatványt és felállt.

-Majd holnap mindent megbeszélünk, most aludj szépen. – mondta szelíden és elindult az ajtó felé.

-Szeretlek, Mami.- búcsúzott a kisfiú, majd magához ölelte a plüss tigrist és oldalra fordult.

-Én is szeretlek, kicsim. – válaszolt Rin egy mély sóhaj után, majd kilépett a szobából és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

Lehajtotta a fejét, s pár pillanatig még némán állt a sötét folyosón, ezer gondolat kavargott a fejében.

-Rin?

-Menjünk a konyhába, nem akarom, hogy hallja. – Wyn bólintott és a lányt követve elindult a konyha felé. Rin felkapcsolta a villanyt, majd töltött magának egy pohár hideg vizet a konyhapulton álló ásványvizes üvegből és leült az asztalhoz. Ivott egy kortyot, de aztán meggondolta magát, s letette a poharat az asztalra. Wyn leült a mellette lévő székre, s átható kék tekintetével elkezdte fürkészni a lány arcát, arra várva, hogy amaz szólaljon meg elsőnek.

-Eiri látott téged, ez azt jelenti, hogy... – kezdte Rin, de nem bírta befejezni a mondatot.

-Igen, a fiadnak kialakultak a sámánképességei. Én mondtam neked, hogy ez előbb vagy utóbb, de be fog következni, hiszen az anyja és az apja is sámán. – a szellem szavait néma csend fogadta, egyedül csak a lámpa halk bugását lehetett hallani. Rin nem válaszolt, gondolataiba merülve bámulta a pohárban lévő vizet.

Eiri az ő fia volt, ezt nem tagadta. Viszont az apja... Rin felsóhajtott, s ettől megrebbent a víz felszíne. Alig egy hónappal azután, hogy úgy döntött, hogy visszajön a Valóságba rájött, hogy magával hozott valami olyasmit, amit nem kellett volna.

A szőke lány felnézett a mennyezetre, s ismét eszébe jutott az az éjszaka, amit Lennel töltött. „ Hányszor és hányszor álmodtam már ugyanezt, mint ma...Hányszor és hányszor történt már meg álmomban ugyanez?” – kérdéseire maga sem tudta a választ., így csak ismét visszafordult a pohara felé.

Szerelmes volt és felelőtlen, s nem törődött akkor még a jövővel. Alig egy hónappal a hazaérkezése után már tudta, hogy hibát követett el...Végzetesen nagy hibát....

Még alig múlt el 17 éves, de már terhes volt... Méghozzá Len Tao gyermekét hordta a szíve alatt.. Rin felállt és odasétált a csukott konyhaablakhoz. Az üveg tükörként mutatta sápadt és kialvatlan arcát, de ő ezzel mit sem törődött, gondolatai távol jártak, a múlt homályában...

A gimnáziumot még úgy járta végig, hogy semmi sem látszott rajta, s Eiri már az érettségi után született. Szerencséjére Rin mindig is jó tanuló volt, így ösztöndíjat kapott az ország legjobb egyetemére, ahol még gyerekkel is könnyen ment a tanulás, s 5 év múlva megszerezte a diplomáját is. Eiri gyönyörű gyerek volt, nagyon hasonlított Lenre, de esze is volt, könnyen feltalálta magát minden helyzetben, így gyorsan megszokta, hogy Rin nem lehetett vele mindig. Az ember persze ilyenkor azt gondolná, hogy Rin valóságbeli szülei támogatták a lányt, de a helyzet egészen máshogy alakult, amikor Rin elköltözött hazulról. „ Az én hibám, hogy ez történt, meg kell tanulnom egyedül megoldanom a problémáimat.”- mondta Rin az anyjának a búcsúzáskor...

„Azóta nem is láttam őket...” – gondolta a lány magában, majd felsóhajtott és elfordult az ablaktól. Wyn még mindig türelmesen üldögélt a széken, hosszú kék haja palásként ömlött meztelen vállára, s egészen eltakarta a homlokán feszülő ezüstpántot.

-Mit akarsz most csinálni? – kérdezte a szellemlány kedvesen, de Rin csak megcsóválta a fejét, s miközben leült így szólt:

-Nem tudom...Talán...

-Ez a lehető legjobb ötlet! – ragyogott fel Wyn arca, majd elmosolyodott, amikor látta, hogy gazdája értetlenül bámul rá:

-Ismerem a gondolataidat, s most kivételesen teljes mértékben egyetértek és még a bocsánatkérésedet is elfogadom.... – a szellemlány halkan felnevetett, mire Rin is elmosolyodott:

-Sajnálom.. tényleg neked volt igazad.. haza kell mennem...

-Haza...a sámánok közé... – mondta egy mély sóhaj után, de aztán megint elkomorult az arca:

-Csak nem tudom, hogy Eiri mit szólna ehhez az egészhez...

-Elég kicsi még ahhoz, hogy elfogadja, s később nem is fog rá emlékezni... Ő teljes mértékben oda tartozik, s igen nagy ereje lesz...

-Féltem őt. Mi van ha Zik el akarja majd tőlem venni?

-A testvéred miatt már nem kell többé aggódnod....

-Ezt hogy érted?

-Yoh legyőzte és olyan sebeket kapott, hogy belehalt, Ziktől újabb 500 évre megmenekült a világ. – válaszolta Wyn halkan, majd felállt és épp indult volna kifelé, amikor Rin megállította:

-Várj.. Honnan tudod te mindezt? – kérdezte gyanakodva, s összeráncolta a szemöldökét.

A szellemlány megállt és lehajtotta a fejét. Hangja szomorú volt, amikor megszólalt:

-Nem sokkal a fiad születése után visszamentem egy kicsit, mert beszélni akartam...ööö... Basonnel. Ő mondta el ezeket a dolgokat...

-De ugye nem árultad el neki, hogy van egy fiam Lentől?

-Nem, persze, hogy nem...Viszont...

-Igen?

-Junnak elmondtam....

Rin szemei elkerekedtek és véletlenül fellökte az előtte álló poharat, amiből azonnal kiborult a víz.

-Tessék?! – keze ökölbe szorult az elfojtott dühtől, s ezért a víz apró cseppekké válva felemelkedett az asztallapról.

-Ne aggódj, tőle nem tudta meg senki, a szavát adta arra, hogy megőrzi a titkod... – válaszolt Wyn, s visszafordult a sámánlány felé.

-S benne megbízhatsz.

Rin kifújta a levegőt és sikerült lenyugodnia. A vizet egyetlen kézmozdulattal beirányította a mosogatóba, majd felállította a poharat és ő is felállt.

-Mikor indulunk? – kérdezte Wyn halkan.

-Még ma hajnalban. Most megyek és alszok még néhány órát, aztán felébresztem Eirit, s összepakolom a legfontosabbakat. A házban rajtunk kívül nem lakik senki, így még indulás előtt a földig fogom rombolni, hogy azt higgyék, hogy baleset történt és hogy mindketten meghaltunk. Így nem fognak keresni, s eltűnhetünk ebből a világból...Örökre... – Wyn egy pillanatra meglepődött Rin hirtelen megváltoztatott álláspontján, de mielőtt válaszolhatott volna, Rin már eltűnt, s csak a konyhaajtó halk csukódása emlékeztette a szellemet arra, hogy beszélgettek.

Rin gondolataiba merülve sétált vissza a szobájába. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant, de aztán csak megrázta a fejét és benyitott. A fia békésen szuszogott a hatalmas franciaágyon, álmában is görcsösen szorongatva a plüssállatát. A folyosóról beszűrődő fény pont az arcára esett, de nem ébredt fel. Rin beljebb lépett a szobába és elmosolyodott:

-Nálad szebb gyereket egy anya sem kívánhatna. – suttogta csendesen, de aztán elszorult a szíve, miközben becsukta az ajtót és lefeküdt Eiri mellé:

„ Vajon Yoh mit fog szólni, ha meglát? Emlékszik még rám egyáltalán? S Len?” – gondolatai szédítő örvényként kavarogtak a fejében, de végül mégis elnyomta az álom...

*

Rin kinyitotta a szobájában álló hatalmas szekrényt, majd félrehajtotta a lógó ruhákat. Hamar megtalálta amit keresett és gyorsan kiegyenesedett és visszafordult az ágyon üldögélő kisfiúhoz.

-Mi ez, Mami?

-A fegyverem... – válaszolt a lány halkan, s végigsimított a faragott faboton, amit a kezében tartott.

-S minek ez neked?

-Veszélyes hely a sámánok világa Eiri... – felelt Rin halkan, majd miután elővette azt a bő világosbarna köpenyt, amiben anno hazajött, visszacsukta a szekrény ajtaját.

-Na gyere, ideje indulnunk. – a kisfiú bólintott, majd leugrott az ágyról és Rinhez lépett. Megfogta a fiatal orvos kezét és együtt elhagyták a házat. Nem vittek magukkal sok mindent, a sötéthajú kisgyerek egyedül csak a tigrisét szorította a kezében, Rin pedig a botját.

-Menj előre Wynnel, mindjárt jövök. – szólt a lány csendesen és elengedte a fiú kezét, aki csalódottan bólintott:

-Pedig látni szerettem volna...

-Hidd el semmi érdekes nincs a pusztításban... – válaszolt szigorúan a szőke sámánlány, mire Wyn és Eiri lassú léptekkel elindult és hamarosan elnyelte őket a hajnali derengés.

Rin mégegyszer felnézett a házra, majd mélyet sóhajtott, s megszorította a kezében tartott fegyvert. Lecsukta a szemét, majd koncentrálni kezdett, s a következő percben levágta a botot a földbe. Ahol a fegyver beleállt a puha talajba víz fakadt, ami hatalmas hullámmá dagadt és a következő percben elöntötte a házat, melynek falai először csak megremegtek, majd hatalmas robajjal összedőltek. Rin fáradtan lihegve emelte fel a fejét, majd elégedetten bólintott, s elfordult. Úgy indult el, hogy soha többé nem nézett vissza...