-Ha nem tudnám, hogy Rin 7 éve hazament, azt mondanám, hogy az ő műve az, ami odakint van. – nevetett fel Yoh, miközben belépett a konyhaajtón és megrázta a fejét, ami csurom vizes volt.

-Hozok neked egy törülközőt, addig vigyáz Hanára. – szólalt meg a mögötte belépő fiatal lány halkan. Yoh megforduld, majd Annához sétált és elvette a kezéből a fiát. A kisfiú már négy éves is elmúlt, de az egész napos játékban teljesen elfáradt, Jun gyerekei pedig amúgy is fárasztóak voltak. Yoh izmos karjaiba vette a kisfiút, aki még békésen szuszogott és az ablakhoz sétált.

Az ablakon patakokban folyt a víz, az eget sötét felhők takarták, s viharos erejű szél tépte a kertben álló fák hatalmas lombját. Az Asakura fiú elgondolkozott, eszébe jutott a húga arca, amikor bejelentette, hogy hazamegy és elhagyja ezt a világot. Aznap este nem tudott elaludni, egyre csak azon törte a fejét, hogy mivel bírhatná maradásra a szőke lányt, de másnap reggel már hiába kereste, Rin hajnalban nyomtalanul eltűnt. A fegyverét magával vitte, de az orákulumharangja ott maradt a szobában...

Yoh felsóhajtott és egy pillanatra elmosolyodott, mert eszébe jutott a Tanács reakciója a húga eltűnésére... Goldwa szinte majd felrobbant dühében, Kalim csak morogni tudott, egyedül Silva volt az, aki azt mondta, hogy megérti.

Hana hirtelen nagyot ásított és kinyitotta az egyik szemét, majd megdörzsölte az öklével. Yoh megsimogatta a fejét, majd elfordult az ablaktól, hogy elvigye a kisfiút a szobájába, de ebben a pillanatban belépett Anna. A barnahajú fiú mint mindig most is rajta felejtette a tekintetét és egy percre megszűnt számára a külvilág. Anna nem sokat változott az évek során, csupán nőiesebb lett: haja megnőtt, most már egészen a derekáig ért, alakja karcsú lett és formás, arca azonban továbbra is ugyanolyan szigorú és hűvös maradt. Yoh betartotta a szavát és amint megkapta a sámán koronát feleségül vette, habár akkor már egyáltalán nem volt kifogása a dolog ellen, hiszen szerette a lányt.

-Vendégünk van... – mondta Anna halkan, majd férjéhez sétált és átvette Hanát.

-Vendégünk? Ilyenkor? – Yoh megütközve bámult a lányra, de az csak megvonta a vállát:

-Igen, kint áll a kapuban.

-Akkor miért nem engedted be? – kérdezte a fiú meglepetten.

-Mert van egy olyan gyanúm, hogy hozzád jött. – válaszolta Anna és a következő percben elhagyta a konyhát.

Yoh egy pillanatra összeráncolta a homlokát, de aztán csak sóhajtott és elindult kifelé. Az előszobában bebújt a papucsába, majd kinyitotta az ajtót. A vihar továbbra sem enyhült, az eső még mindig úgy szakadt mintha dézsából öntötték volna. Már erősen sötétedett, a szobából kiszűrődő fény nem világította be az egész udvart, csupán csak egy vékony sávot az ajtóhoz vezető keskeny földúton. A kapu sötétbe burkolózott, a fiú nem látott senkit. Sóhajtott, s épp vissza akart fordulni, amikor hirtelen villám cikázott át az égen, s bevilágítva az udvart, egy ismerős alak körvonalait rajzolta ki a kapuban. Yoh megmerevedett és képtelen volt mozdulni. Vagy két perc is eltelhetett, mire erőt vett magán és lassú léptekkel elindult a kapu felé, de ahogy egyre előrébb haladt elbizonytalanodott. A villám fényénél egy pillanatra azt hitte, hogy a húgát látta, de most már nem volt ebben biztos. „ 7 éve hazament, nem lehet ő.” – győzködte magát, de aztán megtorpant. Már félúton járt a kapu és a ház között, de csak most vette észre, hogy nem lett vizesebb, az eső egyszerűen nem hullott rá. Megrökönyödve felemelte a kezét, de az esőcseppek nem hullottak a tenyerébe, kikerülték a bőrét. Yoh elnézett a kapu felé, s a következő villám fényénél ismét megpillantotta vendégét. Az ismeretlen látogató hosszú, barna köpenyt viselt, ami egészen eltakarta az arcát, de a háta mögött egy jól ismert fegyver körvonalai rajzolódtak ki.

-Rin... – suttogta Yoh halkan, majd a kapuhoz rohant, hogy magához ölelje rég nem látott testvérét, de megtorpant a lány előtt, hiszen az egy alvó kisfiút ölelt magához. A fiú nem lehetett sokkal idősebb Hanánál, Yoh mégis elgondolkozott egy pillanatra, hogy netalántán már megint a képzelete játszott vele, hogy a húgának képzelte az idegent, mint már annyiszor az elmúlt években.

Az ismeretlen látogató azonban felemelte a fejét, majd lehúzta magáról a csuklyát és arcát bevilágította az a halvány derengés, ami egész lényét körbevette.

-Rin... – Yoh képtelen volt mást kinyögni, egyre csak nézte húga hosszú szőke haját, komolyan csillogó barna szemeit, képtelen volt elhinni, hogy ennyi idő múltán még mindig szinte ugyanúgy néz ki.

-Szia Yoh. – köszönt Rin nevetve, ami visszahozta bátyját a valóságba. Yoh mellé lépett, majd óvatosan megölelte, de még mindig szóhoz sem jutott a döbbenettől. A lány ruhája egyáltalán nem volt vizes, de ezen szinte már meg sem lepődött.

-Hogy kerülsz te ide? – kérdezte végül, s miután elengedte a lányt, mégegyszer alaposan végigmérte. A húga szintén nem változott sokat, egyedül az arca és a hangja volt sokkal komolyabb, s olyan volt, mintha valami nagy titkot őrizne.

-Hosszú történet, s ha nem baj, akkor inkább odabent szeretném megbeszélni, egész nap utaztunk...

-Persze, menjünk. De mond csak: ki ez a kisfiú?

-A fiam. – válaszolta a lány, majd a bátyját kikerülve elindult befelé. Yoh elkerekedett szemekkel nézett utána, de aztán csak megvonta a vállát és ő is elindult. Amikor belépet az ajtón, újabb meglepetés várt rá: Anna könnyes szemmel ölelte magához rég nem látott barátnőjét. Hanát már minden bizonnyal lefektette aludni, s már a teavizet is feltette forrni.

Yoh csak most vette alaposan szemügyre a húga fiát, s egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni, amikor meglátta a kisfiú sötétlila haját, ami egy jól ismert tüskében meredt az ég felé.

-Ő... – kezdte, de képtelen volt folytatni, nem találta a megfelelő szavakat.

Rin kibontakozott Anna öleléséből és lehajtott fejjel így válaszolt:

-Ő itt Eiri...s igen, Len fia. – szavait döbbent csend fogadta, a fiatal házaspár pedig sokatmondó pillantást váltott.

-Ezek szerint lesz mit mesélned...De előtte fektessük a le a kicsit, Hana szobájában van még egy kiságy. – mondta Anna, majd elvette sógornője kezéből a fáradtan szuszogó kisfiút és folytatta:

-Elviszem majd én, ti addig menjetek be a nappaliba, pár perc és én is ott vagyok. – Rin hálásan bólintott, mire Yoh belekarolt:

-Na gyere, addig meséld el, hogy mi ez az egész, s hogy mi volt ez a hatásos belépő. – nevetni kezdett, mire Rin is elmosolyodott és elindultak.

*

-Akkor igen sok minden történt veletek az elmúlt hét évben. – állapította meg csendesen Rin, miközben belekortyolt a teájába, amit Anna töltött ki alig egy perce.

-Végülis igen. Zik legyőzése után azonban egy kissé felbomlott a csapat: Trey hazament, mint ahogy Jocó is, Faust itt lakik Tokióban, de nem sokat találkozunk vele. Rio feleségül vette Junt, már két gyerekük van, abban a lakásban laknak, ahol annak idején Len élt... – válaszolta Yoh, de aztán elhallgatott.

-S vele mi van?

-Hazament Kínába, rögtön azután, hogy elhagytuk Dobby- village-t, s azóta nem beszéltünk vele, csak Juntól tudjuk, hogy mi van vele.

-Gondolom feleségül vett valami nagy múltú dinasztiából származó lányt, s azóta boldogan élnek...

-Hát, öööö..nem igazán... – kezdte Yoh, majd vetett egy gyors pillantást Annára, hogy folytathatja-e, de a lány nem válaszolt, elmélyülten tanulmányozta a kezében tartott teáscsészét.

-Len egy kicsit begőzölt, amikor megtudta, hogy tényleg elmentél... Napokig nem lehetett hozzászólni, minden apróságon berágott, s még Basont is elküldte melegebb éghajlatra. – a fiú arcán mosoly suhant át, de aztán folytatta:

-Viszont megmentette az életem...

Rin meglepetten fordult a testvére felé, de Yoh csak kibámult az ablakon:

-Zik meg akarta szerezni a Lelkek Királyának erejét, s elindult, hogy megtegye, amit akar. Persze azonnal utána indultunk, Lent viszont nem tudtuk meggyőzni, hogy segítsen, azt mondta, hogy neki teljesen mindegy, hogy kié lesz a korona, őt már nem érdekli. Éreztük, hogy valami komoly zűr van a srác fejében ha ilyeneket mond, de nem foglalkoztunk különösebben a dologgal és nélküle indultunk el Zik után. A harc azonban egyenlőtlen volt, a fiúkat hamar kiütötte, s már nekem is nagyon kevés furyokum volt, így azt hittem, hogy minden elveszett. Drága bátyánk már épp lesújtani készült, amikor megjelent Len... komolyan mondom neked, még soha nem örültem neki ennyire...

-Mi történt ezután?

-Tovább harcoltunk, s ketten legyőztük Ziket...Így viszont még nem volt eldöntve, hogy melyikünk legyen a Sámán Király. El se tudod képzelni, hogy mi jött ezek után...

-Vannak ötleteim.... Gondolom összeverekedtetek. – Rin elmosolyodott, de Yoh megrázta a fejét.

-Nem... Len önként lemondott a koronáról, azt mondta, hogy már nem érdekli az egész bajnokság. Ha jól emlékszem, ezek voltak az utolsó szavai, mert másnap reggel már úton volt hazafelé...

Rin elgondolkozva tette le a poharát az asztalra, majd felállt és az ablakhoz sétált. A köpenyét már levette, egy hosszú fekete nadrág, valamint egy sötétkék póló volt rajta, haját lazán összekötötte. Kibámult az udvarra, ahol még mindig esett az eső, el is felejtette, hogy már megint vihart csinált.

-Most viszont te mesélj. Hogyan jöttél vissza? – kérdezte Yoh, s Rin összerezzent a hangjára.

-Ahogyan a múltkor is...Meg van hozzá a kellő erőm, hogy utazzak a világok között...

-Ezek szerint megtanultad kezelni az erődet... Ez igazán elismerésre méltó. – szólt közbe Anna, mire a lány elmosolyodott:

-Muszáj volt, nem akartam, hogy odaát bajt okozzak. Wyn sokat segített, ma már szinte teljes mértékben tudom irányítani, s nem történnek véletlen balesetek. – Yoh és Anna tudta, hogy mire gondol a fiatal orvos, de nem akarták bolygatni a múltat.

-S most mihez fogsz kezdeni? Elmész Lenhez? – törte meg a beálló csendet Yoh, de húga nem válaszolt azonnal.

-Nem tudom... Félek tőle egy kicsit...ami köztünk történt az utolsó éjszakán...hát azt azóta sem tudtam elfelejteni, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne kísértsen többé. – a szőke lány felsóhajtott:

-De Eiri minden egyes porcikájában rá emlékeztet... Azt hittem, hogy jól megleszünk odaát, csak tegnap este történt egy s más, ami megváltoztatta a véleményemet.

-Hallgatunk.

-Lennel álmodtam, s akaratlanul is megidéztem egy ehhez hasonló vihart. Kint beszélgettem az erkélyen Wynnel, abban a hiszemben, hogy a kicsi mélyen alszik, s felelőtlenül használtam az erőmet, hogy elállítsam az esőt. Eiri látta, s azt mondta, hogy szellemek vannak a szobájában. Kiskora óta azt mondtam neki, hogy szellemek nem léteznek, de aztán tegnap azt mondta, hogy látja Wynt...

-Ez teljességgel érthető, kialakultak a sámánképességei. Számítanod kellett volna rá...hiszen ha a szülei sámánok, ráadásul kiváló adottságokkal rendelkező sámánok, akkor előbb vagy utóbb, de a gyerekük is az lesz. A vér nem válik vízzé... – felet Anna nyugodtan, ami meglepte Rint, hiszen azelőtt Anna sosem dicsérte meg a képességeit nyíltan.

-Ha engem kérdezel, el kell menned Kínába még ha nem is akarsz, mert Lennek fontos, hogy megtudja, hogy van egy fia. Évek óta még az orrát se dugta ki a Tao kastélyból, most már legalább értem, hogy miért. Szeret téged, Rin. – Yoh szavai megnyugtatták a szőke lányt, de nem adtak megfelelő választ a problémára.

-Igazad lehet, de nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. 7 év hosszú idő, pláne azok után, hogy úgy eltűntem az életetekből...

-Nem érdemes a múlton rágódni, most a jövő a fontos és az, hogy itt vagy.  – zárta le a beszélgetést Yoh, s felállt.

-Holnap reggel áthívjuk Junékat és mindent megbeszélünk. Én megyek és lefekszem aludni, hosszú volt ez a mai nap... Anna?

-Menj csak, én még megmutatom Rinnek a szobáját aztán én is jövök. – válaszolt a lány halkan, mire Yoh mellé lépett és egy gyors csók után elhagyta a szobát.

-Örülök, hogy összeházasodtatok. – szólalt meg Rin, amikor a bátyja mögött becsukódott az ajtó.

-Ne hogy azt hidd, hogy sokat változott. Ugyanolyan lusta disznó, mint volt.

-Nem is gondoltam rá, hogy megváltozik, de mégis...valahogy komolyabb lett...

-Sámán Királynak leni nagy felelősség, fel kellett nőnie a feladathoz. Na gyere, megmutatom hol fogsz aludni... – azzal Anna is felállt, megigazította fekete ruháját és elindult kifelé. Rin még egy utolsó pillantást vetett az udvarra, majd felsóhajtott és egyetlen intéssel elállította odakint az égi áldást.

-Pont kérni akartam, már kezdett idegesíteni... – szólt vissza a médium az ajtóból, de Rin csak elmosolyodott és szó nélkül követte.

A szobája kísértetiesen hasonlított arra, amiben 7 évvel ezelőtt Dobby- village-ben lakott, s nem tudta eldönteni, hogy ez véletlen vagy szándékos tett volt sógornőjétől, de nem is igazán érdekelte a dolog. Elköszönt Annától, majd sietve megágyazott magának a földön és lefeküdt aludni. A ház hamarosan elcsendesedett, de a lány szemére nem jött álom, álmatlanul forgolódott. Félt a holnaptól....

*

-Ne aggódj, menj be nyugodtan. – biztatta Jun Rint mosolyogva, miközben megálltak a Tao-kastély legnagyobb szobájának ajtaja előtt.

-Biztos, hogy odabent van? – kérdezte a lány félénken, de az idősebb anya csak a vállára tette a kezét:

-A nap legnagyobb részét itt tölti, nagyon ritkán mozdul ki.

Rin vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta és felvette magára a csuklyáját.

-Eiri hol van? – kérdezte a szőke lány.

-Yohék vigyáznak rá, ne félj. Nem esik baja...s különben is: a bácsikám örülni fog, hogy Lennek fia van, mert már nagyon mérges volt, hogy az öcsém nem volt hajlandó megházasodni és az utódlással törődni.

Az Asakura- lány halványan elmosolyodott, majd a kezét az ajtóra támasztva így szólt:

-Kívánj sok szerencsét.. Remélem az évek során nem lett makacsabb...

-Lennél sose lehet tudni. Na menj. – a zöldhajú doshi halkan felnevetett, majd egészen addig figyelte társát, amíg be nem csukódott mögötte az ajtó.

-Most már minden rendben lesz. – suttogta maga elé Jun boldogan. Még ő sem sejtette, hogy mi vár a barátnőjére a szobában...

*

Len felkapta a fejét, amikor kinyílt a terem hatalmas ajtaja, s megjelentek egy számára ismeretlen alak körvonalai. Gyanakodva összehúzta a szemeit, majd az övéhez nyúlt és a kezébe vette a fegyverét. Ahogyan ujjai összezárultak a kard hideg markolata fölött, szívébe magabiztosság költözött. Lassan felállt, s szemügyre vette látogatóját, aki miután becsukódott az ajtó elindult felé. A fiúnak ismerős volt a mozgása, de mivel az arcát csuklya takarta, még azt se tudta megállapítani, hogy vendége nő vagy férfi. Csupán csak az őt körülvevő erőt érezte, s ettől egy pillanatra megijedt. Még senki sem jutott be úgy a Tangen- szobába, hogy ő ne tudott volna róla, úgyhogy az ismeretlen vagy egy régi barátja, vagy az ellensége, aki már kiirtotta a fél házat.... A Tao vezér az utóbbi mellett döntött, így rákiáltott az egyre közeledő alakra:

-Ha azért jöttél, hogy megöljél, akkor sajnálom, de nem fog sikerülni... BASON! – a kezében tartott fegyver azonnal felfénylett, de vendége csak megállt és felnevetett. Hangja ismerős volt a fiúnak, de nem akart ezzel törődni, hiszen az ismeretlen sámán (mert Len biztos volt benne, hogy az) egyetlen egy szóval sem tagadta, hogy nem azért jött, hogy megölje. A fiú egyetlen mozdulattal leugrott a trónszékről és rászegezte a kard hegyét az idegenre.

-Ha jót akarsz, akkor még most elmész. – hangja hidegen és kegyetlenül csengett, de ez a látogatóját nem hatotta meg.

-Ugyan, hiszen még csak most jöttem. – a köpenyes hangja kedves volt, de ez sem hatotta meg a Tao fiút.

-Akkor itt a vég! Bason: Aranyzuhatag támadás!

A csapás hatalmas port vert fel, s szinte beleremegtek a falak. Amikor elült a felverődő por és a zaj, Len ismét vendége felé fordult, de nem látta sehol. Értetlenül fordult meg a tengelye körül, s akkor meglátta: a sámán mögötte volt, de továbbra is lehajtott fejjel, szótlanul állt.

-Kezdesz feldühíteni! – kiáltotta a fiú, s ismét támadásba lendült, csapása azonban nem érte el vendégét, az ismeretlen látogató egy vízfallal blokkolta.

-Az nem lehet... – suttogta Len értetlenül, de nem volt sok ideje a gondolkodásra, mert látogatója a védekezésből hirtelen támadást formált, s ő a következő pillanatban már a földön volt. Fegyvere kiesett a kezéből, jó néhány méterrel arrébb ért földet. A fiú kétségbeesetten próbálta elérni, de az ismeretlen köpenyes csak lassan mellé sétált, s megállt fölötte:

-Azt hittem emlékszel még rám. – szólalt meg szomorúan, de mintha egy árnyalatnyi csalódottság is csengett volna a hangjában.

Len agyát elborította a düh, s a következő percben elgáncsolta ellenfelét, majd megfordult és megpróbálta leszorítani a földre, de vendége erős volt, s tiltakozni próbált. A Tao vezér megfogta a kezeit és leszorította őket a földre, majd fölé hajolt, s szinte kővé dermedt a meglepettségtől. A harc hevében az ismeretlenről lecsúszott a csuklya, s Len végre felismerte látogatóját. A komoly, mégis vidám arc, szőke tincsekkel keretezve, a boldogan csillogó igéző szemek...

-Rin! – csak ennyit bírt kinyögni, de a lány elmosolyodott:

-Amint látom sikerült rendesen elfelejtened az elmúlt néhány évben, Len.

-Sajnálom. – szabadkozott a fiú, de még mindig egymáson feküdtek. Aranyszínű szemeivel egyre csak fürkészte a lány arcát.

„ Mennyit változott az évek alatt...sokkal komolyabb lett...” – gondolta magában, de ekkor Rin felnyögött:

-Talán leszállhatnál rólam... Kényelmetlen a padló...

-Csak egy pillanat... – válaszolta a fiú, majd elmosolyodott, s gyengéden végigsimított a lány arcán.

-Annyira hiányoztál.. mondd, hogy most már velem maradsz...

-Veled maradok. – szólt a lány, mire Len közelebb hajolt hozzá és finoman megcsókolta. Érezte, hogy a lány megremeg, s hogy csukott szempillái alól könnyek buggyannak elő, de nem érdekelte, boldog volt, hogy végre visszakapta azt, akit szeretett.

Csókjuk hosszú volt és gyengéd, de aztán Len lemászott a lányról, felállt és felsegítette Rint is.

-Ne haragudj, hogy rád támadtam... – kezdte Len, de Rin csak megszorította a kezét:

-Nem haragszom...még úgyis adósod voltam egy meccsel...

A fiú elmosolyodott, s visszagondolt arra, hogy milyen volt, amikor először találkozott Yoh húgával. Akkor legszívesebben.... Nem Len sose akarta megölni, hiszen a lelke mélyén már akkor is tudta, hogy fontos számára ez a szőke sámánlány.

Feszült csend borult rájuk, egyre csak bámulták egymást, a viszontlátásöröme ott lebegett körülöttük.

-Wyn! – törte meg a csendet az Asakura-lány, mire szelleme azonnal megjelent.

-Igen?

-Hozd ide kérlek Eirit...

-Persze. – Wyn biccentett egyet Len felé, majd hirtelen Basonnel együtt eltűntek.

-Eiri? Ki az az Eiri? – kérdezte Len értetlenül, de Rin csak a vállára hajtotta a fejét.

-Mindjárt meglátod. – a fiú türelmetlenül felhorkant, de aztán csak szorosan magához ölelte rég nem látott kedvesét, s csendben várt.

Nem telt el két perc és ismét kinyílt a terem ajtaja, de ezúttal egy egész embercsoport lépett be rajta. Ott volt Yoh és Anna, valamint Jun és Rio, s a nővére mögül hirtelen előbukkant egy kisfiú, aki azonnal Rinhez szaladt.

A lány közelebb lépett hozzá, s megfogta a kezét, majd visszafordult Len felé:

-Ő itt Eiri.

A Tao vezér szóhoz sem jutott a döbbenettől. Egyrészt meglepte az újabb vendégek érkezése, másrészt még a szíve is kihagyott, amikor meglátta a kisfiút. Eirinek ugyanolyan sötétlila haja volt neki, ráadásul teljesen ugyanúgy állt. A szemei is hasonló vágásúak voltak, azonban az övével ellentétben barnák voltak, s csak akkor csillogtak aranyszínben ha visszaverődött rajtuk a fény. Len lehajolt, s még mindig Eirit figyelte, aki azonban félősen megszorította Rin kezét és hátrébb húzódott.

-Ne félj kicsim... – suttogta a szőke lány alig hallhatóan, mire a kisfiú elengedte a kezét és tett egy lépést Len felé.

-Eiri...Eiri Tao! – Len felnevetett, majd hirtelen magához ölelte a kisfiút és felemelte a magasba.

-AZ ÉN FIAM! – kiáltotta boldogan, mire a kisfiú is felnevetett. Hangjuk betöltötte a szobát, majd az egész házat körbejárta. Len úgy érezte, hogy az a hét évnyi magány, amit elszenvedett, a szívében élő sötétséggel együtt tovatűnik, s végre boldog volt.. igazán boldog...

-Remélem most már semmi akadálya, hogy a feleségem legyél. – szólt Len, miközben leeresztette Eirit, aki megkapaszkodott a nyakában.

-Nincs... Yoh? – Rin a bátyja felé fordult, de az csak szokás szerint megvakarta a tarkóját és elmosolyodott:

-Semmi kifogásom ellene. Csak ígérd meg, hogy többet nem lépsz le...

-Ezt megígérem. Most már tudom hol a helyem... – válaszolta a lány, de már nem a bátyjához intézte a szavait, hanem Lenhez. Az ifjú Tao vezér elmosolyodott, majd Eirivel együtt Rinhez lépett és átölelték egymást.

-Így lesz a legjobb. – ismételte meg Rin hét évvel ezelőtti szavait Len, majd mit sem törődve a többiekkel és a nyakába csimpaszkodó ifjú Tao reménységgel, szorosan magához húzta Rint és forrón megcsókolta.