Rin másnap nagyon korán ébredt, még alig pirkadt odakint. Lassan felült az ágyban és felhúzta a térdeit. Átkarolta őket a kezével, majd ráhajtotta a fejét és kibámult az ablakon.

„Holnap reggel már a saját ágyamban fogok felébredni. S vége lesz ennek az egész rémálomnak...”- gondolta magában, de nem tudta, hogy ennek most örüljön-e vagy sem. Sóhajtott egyet, majd kibújt a takaró alól és az ágy szélére csuszant. Lassú, szinte már gépies mozdulatokkal belebújt a papucsába és felállt. Elsétált az ablakig, majd egyetlen mozdulattal szélesre tárta, hogy a friss hajnali levegő kicserélhesse az éjszakai állottságot. Vett két mély lélegzetet, hogy megszabaduljon az álom utolsó morzsáitól, s a hűvös levegő egészen felfrissítette.

-Itt vagy Wyn? – szólította szellemét halkan, s a kékhajú lány azonnal megjelent mellette.

-Igen?

-Még mindig haragszol, ugye? – Rin a szellemlány felé fordult, de az csak lehajtotta a fejét.

-Nem haragszok, de tudnod kell, hogy még mindig nem vagyok oda a döntésedért. – Wyn a sámánra emelte átható kék szemeit:

-Utoljára kérlek, ne menj haza!

Rin szemei elsötétültek és inkább visszafordult az udvar felé.

-Döntöttem, s nem változtatok ezen. Sajnálom... Ha igazán a barátom vagy és tényleg ismersz, akkor megérted...

-Már nem tudom, hogy ismerlek-e igazán...Mostanában sok sötét gondolatod is van, amelyek idegenek számomra... S a hazamenős ötlet is ilyen... Meg kellett volna magyaráznod nekik...vagy legalább Yohnak, ő mégis csak a testvéred...

-S mégis mit mondtam volna nekik? – csattant fel a lány mérgesen és ismét visszafordult a szellem felé

-Hogy Bocsi, de elegem van abból, hogy minden idióta miattam támad meg titeket és hogy máris több bajt okoztam, mint Konchi és Ponchi? Nem hiszem, hogy ezt elfogadták volna magyarázatnak... – folytatta dühtől izzó hangon, majd felsóhajtott:

-Értsd meg Wyn, hogy ez sokkal bonyolultabb annál, mint amit te hiszel... – Rin becsukta az ablakot és visszaült az ágyára. A szellemlány kíváncsian várta a folytatást, de eltelhetett vagy egy perc is mire a szőke Asakura folytatta:

-Rengeteg galibát okoztam... Egy undorító kétszínű liba vagyok, becsaptam Lent, de hazudtam Treynek is...

-Treynek csak segíteni akartál...

A szőke lány elgondolkozott egy percre, de aztán csak megrázta a fejét:

-Őszintén szólva talán több is volt benne, mint segítségnyújtás...úgy értem...

-Értem mire gondolsz... Trey tényleg sok mindenben más, mint Len. Míg az utóbbit egész életében arra nevelték, hogy fojtsa el az érzelmeit, addig a jégsámánt semmi sem korlátozta, abban , hogy kimutassa mit érez. Ismerlek, s tudom, hogy neked fontos az, hogy valaki kimondja, hogy mit érez irántad, de el kell fogadnod, hogy Len ezt nem fogja megtenni, hiszen túlzottan is büszke ahhoz, hogy a szemedbe mondja, hogy szeret. Még magának se meri igazán beismerni...

-Ettől még nem lesz jobb a lelkiismeretem... Mindegy, ne beszéljünk erről. Össze szeretnék pakolni, majd búcsúzás nélkül lelépni, úgyhogy... – mondta Rin egy mély sóhaj után, majd ismét felállt és elkezdett pakolni. A ruháit egyesével összehajtogatta, majd szépen visszatette őket a szatyrokba. A Juntól kapott könyvet a ruhák tetejére tette, majd a sarokba lépett és a kezébe vette a botját. Ahogy akaratlanul is végigsimított a mintákon, megrohanták az emlékek: az első edzése Yohval, majd az első csatái... Elmosolyodott, hiszen még élénken élt benne az a pillanat, amikor elbánt a fiúkkal...Trey, Jocó, Rio, Faust...

„Hogy fognak hiányozni!” – gondolta magában szomorúan, de aztán csak megrázta a fejét, s megszorította a fegyverét.

Hirtelen eszébe jutott Len is... Amikor először harcoltak egymás ellen... Ismét elmosolyodott, de aztán csak sóhajtott egyet és vissszasétált az éjjeliszekrénye mellé. A még szabad kezével megfogta az orákulumharangját, majd megfordult és elindult az ajtó felé.

-Most meg hova mész? – kérdezte Wyn meglepődve.

-Elviszem ezeket Yoh szobájába, nincs szükségem rájuk a Valóságban... – válaszolt a lány halkan, majd a kilincs után nyúlt, de mielőtt megfoghatta volna, az ajtó kinyílt és belépett rajta Anna. Rin szóhoz se jutott a döbbenettől, de leendő sógornője helyette is megszólalt:

-Nem úszod meg fejmosás nélkül a tegnapi akciódat.... – kezdte, majd beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót.

-Anna..én azt hittem, hogy még mindenki...

-Hogy még mindenki alszik? Naiv gondolat...a meccs délelőtt van, s előtte még edzenem kell a fiúkat is... Már szinte mindenki ébren van, kivéve Lent. Nagyon későn jöhetett haza éjszaka... – hangjában egy árnyalatnyi szemrehányás csendült, s ez meglepte Rint.

-Lényegtelen, úgyis fel fogom ébreszteni, mielőtt elindulunk. – tette hozzá a szőke médium, inkább magának, mint az Asakura- lánynak intézve szavait.

-Yoh itthon van még? – kérdezte Rin halkan, mire Anna felhúzta a szemöldökét:

-Természetesen már nincs, a többiekkel együtt elindult a városi edzőterem felé. Csak Trey, Pilica, Tamara illetve, amint már említettem Len van itthon, de már ő se sokáig. Apropó: neki is előadtad, hogy hazamész?

-Öööö...nem...nem volt alkalmunk még beszélni erről... – válaszolt a lány zavartan és lesütötte a szemeit.

-Akkor azt hiszem már nem is lesz... Így viszont eléggé ki fog borulni, ha engem kérdezel... Biztos, hogy nem gondolod meg magad?

-Biztos.

-Tényleg? – Anna szigorú fekete szemei kutatva fürkészték barátnője arcát.

-Igen.. Elég bajt okoztam már így is. S különben sem tartozom ide...

-Még egy ilyen ostoba kijelentés, s még azt is megbánod, hogy egyáltakán megtanultál beszélni! – csattant fel Anna dühösen, majd odalépett leendő sógornője mellé, s folytatta:

-Reméltem, hogy észhez térsz, s meggondolod magad, de nagyot csalódtam benned. Azt hittem jobban hasonlítasz a bátyádra... Ő nem hagyná cserben a barátait... – hangja egyszerre volt szomorú és dühüs, de aztán csak felsóhajtott és elindult kifelé.

Az ajtó hatalmas zajjal csukódott be mögötte, Rin beleremegett. A szőke sámánlány szótlanul bámult a lány után, fülében még visszhangoztak a médium utolsó szavai: „Ő sosem hagyná cserben a barátait...”. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán erőt vett magán és félrefordította a fejét. Pillantása az ágyára esett, amin észrevett valamit. Gyanakodva összehúzta a szemöldökét, egy pillanatra azt hitte, hogy elfelejtette elrakni Jun könyvét. Felsóhajtott, s az ágyhoz lépett, de amikor a kezébe vette az ottfelejtett tárgyat, rögtön tudta, hogy az nem az övé. Egy régi, igencsak viharvert könyv volt, különös ábrákkal a borítóján, amiket nem értett.

„Biztos Anna hagyta itt...” – állapította meg magában, majd megfordult és ismét elindult az ajtó felé, azonban Wyn megjelent előtte és megállította:

-Tudod, hogy mi ez a könyv? – kérdezte, de a lány csak megvonta a vállát:

-Fogalmam sincs... Gondolom valami médiumos könyv...

-Egyáltalán nem az. – Wyn megrázta a fejét, majd folytatta:

-Ez itt a Sámán Kódex, amit Zik írt 1000 évvel ezelőtt, s benne van minden titka....

-Aha, persze...s Anna ezt olvassa hobbyból... – jegyezte meg kissé cinikusan Rin, majd oldalt lépve kikerülte szellemét és folytatta útját az ajtó felé.

-Szerintem neked hagyta itt....

-Miért hagyta volna itt? – kérdezte Rin, s már kezdett kijönni a béketűréséből.

-Talán van benne valami olyasmi, amiről okvetlenül tudnod kell...

A szőke Asakura megtorpant és visszafordult szelleme felé:

-Miről kéne tudnom? – de a víziszellem csak sejtelmesen elmosolyodott:

-Valamiről, ami gondolom segítene megnyugtatni azt a bolond fejedet! – halkan felnevetett, de látva gazdája értetlen arcát, elhallgatott és folytatta:

-Mindenesetre ezt addig úgy se tudod meg, amíg nem nézel bele a könyvbe.

Rin vetett rá egy rosszalló pillantást, de aztán megvonta a vállát és óvatosan belelapozott az ősöregnek tűnő könybe.

-Ez teljesen üres. – szólalt meg végül, s simét visszanézett szellemére, aki továbbra is pajkosan mosolygott:

-Még szép, Zik nem volt ostoba, hogy csak úgy kiadja a titkait.

-Akkor mégis, hogy fogom megtudni, hogy mit akart vele Anna?

-Igazán szeretnéd tudni? – kérdezte a szellem, s még szélessebben elmosolyodott.

-Azt hiszem igen... – válaszolt Rin egy kissé még bizonytalanul, de amikor Wyn csak bizakodóan a szemébe nézett, belegyezően bólintott:

-Kíváncsi vagyok rá, hogy mit akar Anna.. – mondta végül, mire Wyn egyetlen szempillantás alatt eltűnt.

-Akkor kérdezd meg tőle! – hangja beleveszett a szobára boruló csendbe és Rin egyedül maradt. Mérgesen nézett szelleme után, majd dühösen összecsapta a könyvet, s visszadobta az ágyra. Sarkon fordult és már indult volna kifelé, amikor egy hirtelen jött érzés megállította. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, s úgy érezte, hogy egy szédítő örvény magával ragadja a testét és ő ugyanúgy képtelen tiltakozni ellene, mint a múltkor a Kívülállók templomában.

*

Már alkonyodott, az ég lassan sötétedni kezdett. Az erdő fái halkan sóhjajtoztak a gyenge szélben, s hajlongtak, mintha egy láthatatlan kéz kényszerítette volna őket a behódolásra. A tisztás közepén sátrak álltak, az általuk közrefogott kis tér közepén tűz égett. A lángok barátságosan lobogtak, s bevilágították a földön ülő fiatal nő arcát, aki elgondolkozva bámulta táncukat. Rin a fák között állt, de most előrébb sétált, hogy jobban szemügyre vehesse a tűznél ülő alakot, de néhány lépés után megtorpant. A nő ugyanaz volt, akit a templomban is látott.

-Ereniel... – suttogta maga elé szinte hangtalanul, s megtámaszkodott az egyik fában. A fiatal nő gyönyörű volt, hosszú szőke haja egészen a derekáig ért volna kiengedve, de most lazán összefonva omlott a hátára. Arca szelíd vonásokat mutatott, ugyanakkor egyszerre tükrözött komolyságot, vidámságot és szenvedést. Barna szemei szomorúan csillogtak, s csak a mélységes fájdalmat lehetett belőlük kiolvasni. Rin elgondokozott azon, hogy vajon mi történhetet, hogy ez a nő ennyire szomorú, de nem tudott rájönni. Szinte már teljesen besötétedett, az első csillagok is megjelentek, de halvány fényük eltörpült a fák fölött felbukkanó Hold sápadt ragyogása mellett. Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő is, a szél felerősödött, s mostmár viharos erővel tépte a fákat, Ereniel azonban nem mozdult. Rin értetlenül meredt rá, azt várta, hogy végre megmozdul és történik valami, de még percek teltek el feszült várakozással. Aztán hirtelen egy szellemalak tűnt fel a nő mögött, s Rin felkiáltott a döbbenettől:

-Wyn! – hangjára a szellemlány felkapta a fejét és ránézett. A szőke Asakura- lány tudta, hogy a szellem látja őt, de a döbbenettől mozdulni sem bírt. Wyn egy pillanatig némán fürkészte, majd elmosolyodott és rákacsintott.

-Itt van. – szólalt meg hirtelen a szellem, de szavait nem Rinhez, hanem Erenielhez intézte. A szőke nő bólintott, majd így szólt:

-Tudom. Éreztem, hogy eljön...- válaszolta, majd lassan felállt és elnézett a fák felé. Rin egy percre azt hitte, hogy a nő róla beszél, de a következő pillanatban egy kegyetlen nevetés harsant fel mögötte.

-Ki nem hagytam volna ezt a találkát, nénikém. – a hang túlzottan is ismerős volt, így a lány már meg sem lepődött, amikor Zik 500 évvel ezelőtti reinkarnációja lépett ki a fák árnyékából, közvetlenül mellette. A férfi olyan közel haladt el mellette, hogy hosszú köpenye surolta a ruháját, de Rin továbbra sem mozdult.

-Gyorsan mond, hogy mit akarsz, rengeteg dolgom van. – folytatta lekezelő hangon Zik, majd kényelmesen letelepedett a tűz mellé és a nőre emelte hidegen és gonoszan csillogó barna szemeit.

Ereniel nem válaszolt azonnal, állta a férfi pillantását. Szinte izzott közöttük a levegő, s Rinnek már fájt a rájuk telepedő néma csend. Nagy sokára megszólalt Ereniel:

-Ugyanarra akarlak megkérni, amire a múltkor is. Hagyd abba a hiábavaló öldöklést...

-Jaj, már megint kezded? Hányszor mondjam még... nem kedvtelésből, hanem szükségszerűségből ölök, a gyengéknek nincs helyük a világomban. – felelt mosolyogva Zik, majd hanyattdőlt és a kezeit a feje alá téve felnézett az égre:

-Nem értem, hogy miért nem vagy képes felfogni. Ez az egyetlen lehetőség... A Föld egyre csak pusztul, háború háborút ér, az emberek kezdenek megfeledkezni rólunk, s üldöznek a tehetségünkért... – felsóhajtott, majd folytatta:

-Sámánnak lenni régen kiváltság volt, ma viszont már egyre kevesebb fiatal vállalja, s letagadják, hogy közük van a szellemekhez.... Undorító... – mély hangjában megvetés csendült, mire a még mindig egy helyben álló Ereniel lehajtotta a fejét.

-De akkor sem az a megoldás, hogy kiírtod az embereket! Figyelj Zik... Te erős sámán vagy, megvan hozzá a kellő erőd, hogy megfordítsd a világ sorsát... Miért nem innen közelíted meg a dolgot? Miért nem próbálsz meg segíteni az embereken, ahelyett, hogy pusztítod őket?

-Mert nem! – csattant fel dühösen Zik, s hirtelen ismét felült:

-Az emberek undorító lények Ereniel, s akár tetszik neked akár nem, nincs helyük a sámán- világomban, egytől egyig el fogom őket pusztítani!

-Bolond vagy, képtelen vagy mást is észrevenni a saját céljaidon kívül! – a fiatal nő eddig higgadt hangja egyetlen szempillantás alatt megváltozott, s a keze ökölbe szorult a dühtől. A következő percben hirtelen minden elsötétült, az égen hatalmas viharfelhők kezdtek el gyülekezni. Zik elmosolyodott, majd ismét felnézett az égre, s pimaszul megjegyezte:

-Amint látom már megint nem tudod kordában tartani az erődet, nénikém....

Ereniel dühösen felsóhajtott, majd egy pillanatra lehajtotta a fejét és a felhők ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan jöttek. A hold ismét beragyogta a környéket, de valami láthatatlan vibrálás ott maradt a levegőben, amitől Rin tarkóján borzongás futott végig. Csendben figyelte az eseményeket még mindig a fának támaszkodva, tudta, hogy a két sámán nem látja, viszont érezte, hogy Wyn pontosan tudja, hol van. Nem értette egészen tisztán a dolgokat, fogalma sem volt arról, hogy Zik miért szólítja a nénikéjének a nőt, s hogy mi köze van Wynnek mindehhez...

-Tudom irányítani, Wyn már megtanított. – válaszolta hűvösen a lány, mire a férfi hangosan felnevetett:

-Egy vízitündér tanította meg neked, hogy hogyan kezeld? Ne haragudj, de ez igazán nevetséges... Ő feleannyit sem tudhat az erődről, mint én... Miért nem engem kértél meg, hogy segítsek?

-Mert veled ellentétben én nem pusztításra használom az erőmet, hanem segítségnyújtásra...

-Hát igen, hallottam hírét...  – Zik elhúzta a száját, majd egy rövid időre elhallgatott és csendben figyelte a nőt.

-Még mindig azt mondom, hogy csatlakoznod kéne... Együtt erősebbek vagyunk...

-Jobban mondva te lennél erősebb, drága unokaöcsém... – válaszolta a nő hűvösen, s felemelte a fejét:

-De utoljára mondom: nem állok át melléd.

A férfi elmosolyodott, majd benyúlt a köpenye alá és előhúzott egy szürke rongyba burkolt csomagot. A rongyot leszedte róla és letette maga mellé, majd felemelte a kezében tartott tárgyat és Ereniel felé muatatta:

-Tudod mi ez? – kérdezte, de a nő csak megrázta a fejét.

-Nem, de ahogy ismerlek, úgyis elmondod.

-Legközelebb jobban vigyázok majd, hogy ne legyen apámnak testvére, túl sokat tudsz rólam, nénikém.  – kissé kelletlenül felnevetett, majd miközben megforgatta a kezében a tárgyat, így folytatta:

-Ez itt a Sámán Kódex, amit én írtam 500 évvel ezelőtt. Minden titkom benne van... Arra gondoltam, hogy esetleg talán elolvashatnád.. Tanulságos lenne... – mondta, majd a nő felé nyújtotta a könyvet, de Ereniel egyetlen lépést sem tett felé, hogy elvegye.

-Nem vagyok kíváncsi a titkaidra...

-Most nem is a titkaimról van szó... Hatalmas erőt nyernél, ha elolvasnád...

Ereniel nem válaszolt, de Rin még messziről is látta, hogy különös érzelmek futnak át az arcán. A tűz melletti alakokra némaság borult, egyikük sem szólalt meg. Zik továbbra is a földön ült és kitartóan mosolyogva nyújtotta a szőke nő felé a régi könyvecskét. Több perc is eltelhetett, mire végül leeresztette a kezét és megszólalt:

-Ha önként nem teszed, kényszeríteni nem foglak. – mondta, majd ledobta a könyvet a földre és felállt. Megigazította a ruháját, majd közelebb sétált Erenilhez és merőn a szemébe nézett:

-Igazán rossz, hogy most se tudtunk megegyezni. Én már igazán mindent megpróbáltam, hogy jobb belátásra bírjalak, de túlzottan is makacs vagy. Így viszont ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint az apám...-  Ereniel továbbra sem válaszolt, mire a férfi elmosolyodott:

-Ha mégis meggondolnád magad és elolvasod a könyvet, akkor holnap délután várlak a templomban. Viszlát, nénikém. – hátrébb lépett és a következő pillanatban eltűnt a fellobanó lángok gyűrűjében.

Rin értetlenül állt az események előtt. Még mindig nem értett semmit, s ettől kezdett kijönni a béketűréséből. Mit akarhat Zik ettől a nőtől? Mi közük van egymáshoz? S Wyn? Ő miért van itt? Kérdések kavarogtak a fejében, amiket nem értett, s ez dühítette. Már épp el akart indulni, hogy legalább Wynnel beszélhessen, amikor hirtelen megint megzörrentek az ágak mögötte, s a következő percben egy magas férfi lépett ki az erdőből, két csecsemővel a karjában. Rint észre sem véve Erenielhez sétált és így szólt:

-Minden rendben? – hangja mély volt, erőteljes, mégis megnyugtatóan kedves.

-Nem igazán. Ugye nem látott meg titeket? – kérdezett vissza a nő kissé félénken, mire a férfi csak rámosolygott:

-Ne aggódj, remek rejtekhelyet találtam. A kicsik pedig szinte végigaludták az egészet.

A fiatal nő megkönnyebülten felsóhajtott, majd közelebb lépett a férfihez, s a vállára hajtotta a fejét.

-Nagyon féltem, hogy valami bajuk esik. Ha Zik megtudja, hogy van két gyerekünk, akkor hidegvérrel végezni fog velük.

-Nem lesz semmi baj, drágám. Megfogadtuk, hogy megvédjük őket, nem emlékszel?

Ereniel végre elmosolyodott, majd átvette az egyik csecsemőt, s óvatosan magához ölelte:

-Ők a világ legszebb gyerekei, ugye Laren?- suttogta és barna szemeit a mellette álló sámánra szegezte, akinek alakját megvilágította a tűz. Laren nem lehetett több harminc évesnél, hosszú barna haja, s melegen csillogó barna szemei voltak. Barnászöld köpenyt viselt, hátán íjat, oldalán tegezt, mely tele volt díszesen faragott nyílvesszőivel. A bal vállán egy gyönyörű sólyom szelleme ült méltóságteljesen, tollai ezüstös kék fényben játszottak.

-Náluk szebbeket el sem tudnék képzelni. – válaszolta a férfi, s hangjára szinte egyszerre megmozdult a két csecsemő. Kinyitották a szemüket, majd ásítottak egyet és felnéztek szüleik arcára. Az Ereniel kezében tartott kislány szája sírásra görbült, de a fiatal nő megsimogatta az arcát és megnyugtató hangon így szólt:

-Semmi baj, kicsim, itt vagyok. Aludj szépen. – a csecsemő azonban  sírás, s legfőképpen alvás helyett, inkább csak felkacagott, s kis kezeivel megfogta anyja ujját.

-Úgy tűnik, nincs nagy kedvük az alváshoz. – jegyezte meg nevetve Laren, majd a nőhöz lépett és átölelte. Együtt nézték a két kisgyereket, akik azonban mégis álmosan megdörzsölték a szemüket.

-Akár akarnak akár nem, késő van. Fektessük le őket. – válaszolta mosolyogva Ereniel, mire a férfi bólintott, majd átvette a kislányt is, s elindult az egyik sátor felé.

Pár perc múlva, amikor visszatért, a fiatal nő, már a tűz mellett ülve taláta. Ereniel ismét a lángokat bámulta, s közben szórakozottan forgatta az ujjai között a nyakláncát.

A férfi elnézte néhány pillanatig, aztán felsóhajtott, majd leült a nő mellé. Ereniel szorosan hozzábújt és a mellkasára hajtotta a fejét.

-Valami baj van? Mit mondott Zik? – kérdezte Laren kedvesen, s simogatni kezdte a nő karját.

-Csak a szokásosat... Ismét felajánlotta, hogy álljak mellé, aztán megint megfenyegetett...  – kezdte a szőke sámán halkan, s közben óvatosan levette a nyakláncot. Egyszerű ékszer volt, egy vékony ezüstláncból, valamint annak a végén lógó, különös kék medálból állt.

-Ameddig nem használod ellene az erődet, nem lesz baj... – mondta vigasztalóan a férfi, mire Ereniel hálásan bólintott.

-Tudom. – válaszolta halkan, majd sokatmondó pillantást vetett a nyakláncára...

„ Vannak dolgok, amiket jobb ha nem tud.” – gondolta magában szomorúan, miközben összezárta az ujjait a lánc fölöt.

-Tengerszárny mesélte, hogy Zik beszélt valami könyvről, amit ő írt...

-Igen, a Sámán Kódexről. Azt akarja, hogy olvassam el... megnövelné az erőmet...

-Gondolom valami hátsószándéka is van...

-Persze. Azt várja, hogy megtegyem... de nem fogom, nem adom meg neki ezt a lehetőséget. – a fiatal nő hangja határozottan csengett. Várt egy pillanatot, majd egy kissé eltávolodott Larentől és a szemébe nézve folytatta:

-Holnap elmegyek és megölöm, ez így nem mehet tovább. Tudod, hogy mi a dolgod...

-Egészen biztos, hogy ezt akarod? Gondolj a kicsikre...

-Értük teszem... nem akarom, hogy egy olyan világban kelljen felnőniük, ahol csak harc és halál van. S mindkettőjüknek feladata van...

-A fiunk miatt nem kell aggódnod, remek harcos lesz, akár csak az apja! – Laren jóizűen felnevetett, majd megfogta Ereniel kezét, s folytatta:

-A lányunk pedig...

Rin tett néhány lépést a tűznél üldögélő pár felé, de hirtelen egy kezet érzett a vállán:

-Ennyi most elég lesz. – szólt egy kedves hang, mire a lány azonnal hátrafordult. Épp csak arra volt ideje, hogy belenézzen Wyn mosolygó kék szemeibe, s a következő pillanatban ismét magával ragadta a vad forgás.

*

Rin alig bírt magához térni, még mindig az események hatása alatt állt. Mozdulatlanul meredt a padlóra, fejében egymást kergették a gondolatok és a megválaszolatlan kérdések.

-Rin? Minden rendben? – kérdezte Wyn kedvesen, miközben mellé suhant és a vállára tette a kezét.

A szőke Asakura lány lassan felemelte a fejét, s pillantása talákozott szelleme kedves tekintetével.

-Nem igazán értem, hogy mi volt ez... S hogy neked mi közöd van hozzá...

Wyn arcáról egy pillanatra lehervadt a mosoly, de azért válaszolt:

-Eddig nem voltam teljesen őszinte hozzád, s sajnos még most sem lehetek teljesen az. Maradjunk annyiban, hogy Ereniel védőszelleme voltam 500 évvel ezelőtt, s hogy segítettem neki legyőzni Ziket....

-Rendben, most nem faggatlak. Még csak azt áruld el, hogy mik ezek a látomások... Te csinálod őket? – kérdezte Rin halkan és mélyen belenézett a szellemlány kék szemeibe:

-A válaszokat a könyvben találod... – felelte a szellem titokzatosan, majd hirtelen eltűnt.

-Kezdem unni, hogy állandóan ezt csinálod. – jegyezte meg mérgesen Rin, majd sietve az ágyhoz lépett és a kezébe vette a könyvet. Egy pillanatig némán meredt az 1000 éves borítóra, de aztán csak felsóhajtott, s elindult az ajtó felé. Remélte, hogy Annát még itthon találja, s ezért a lehető leggyorsabban nyitotta ki az ajtót. Kilépett a folyosóra, de lábai szinte földbe gyökerezett a döbbenettől. A folyosó kellős közepén Anna gyöngyei feszültek a levegőben sztabálytalan sokszöget formázva, s az általuk bezárt síkban valami különös energiatér ragyogott, ami leginkább a szappanbuborékok felszínére emlékeztette a fiatal lányt.

-Mi a fene ez? – kérdezte magától hangosan, de ekkor észrevett egy cetlit a földön. Lehajolt érte és felvette, majd sietve átolvasta a rövid sorokat:

„ Örülök, hogy úgy döntöttél, hogy belenézel. Remélem hasznodra lesz, a fiúknak sokat segített, bízok benne, hogy neked is fog! S ne feledd: a meccs a 9kor kezdődik, ugyanott ahol a múltkor! Üdv: Anna”

Rin többször is átolvasta az üzenetet, de még mindig nem értette, hogy mi az, ami előtte van. Értetlenül meredt a gyöngyökre, tanácstalan volt.

-Most mégis mit vár tőlem Anna? – kérdezte tehetetlenül, s összegyűrte a kezében tartott papírcetlit.

-Szerintem azt, hogy menj be. – szólalt meg a lány mögött hirtelen Tamara, majd egy tálcát egyensúlyozva lassan mellé sétált.

-Menjek be? De hát hová? – Rin továbbra is értetlenül meredt hol az előtte lebegő jelenségre, hol a mellette álló rózsaszínhajú sámántanoncra.

-Oda. – Tami az erőtér felé intett a fejével, majd látva társa értetlen arcát, folytatta:

-Én nem nagyon értek a médiumos dolgokhoz, de ennek az a lényege, hogy átkerülsz egy másik világba, ami maga a könyv azt hiszem...

-Maga a könyv? Akkor így lehet elolvasni?

Tamara némán bólintott, mire Rin összevonta a szemöldökét:

-S nem veszélyes?

-Yoh ugyanezt kérdezte, de Anna szerint nem. Tehát jobban teszed, ha bemész, nemsokára kezdődik a meccsed. – felelt a lány, majd sietve fejet hajtott, s elindult a folyosó vége felé.

-Tamara!-  kiáltott utána Rin, mire a sámántanonc azonnal megállt és visszafordult:

-Igen?

-Hova mész?

-Öööö...Treyhez. – válaszolta Tami, majd fülig pirult és sietve befordult a sarkon.

Rin egy pillanatra elmosolyodott a lány zavartságán. Először azt hitte, hogy a tanoncnak Yoh tetszik, de most rájött, hogy tévedett...

Megrázta a fejét, majd felsóhajtott és visszacsatolta a kezére az orákulumharangját. Vetett egy utolsó pillantást az előtte lévő energiafalra, majd becsukta a szemét, vett egy nagy levegőt. S két lépés megtétele után belépett az Anna által készített kapun...

*

Először nem merte kinyitni a szemét, félt az ismeretlen új világtól, de aztán mégis erőt vett magán és és megtette. Tamarának igaza volt, tényleg egy másik dimenzióba került, de talán az idő is megváltozott körülötte. A levegőben lebegve alaposan szemügyre tudta venni az alatta elterülő vidéket: a régi, minden valószínűség szerint középkori stílusban épült házakat, az erdő melleti téren bekerített állatokat, a patak csillogó vízében forgó vízimalmot. Minden üde zöld volt, a természet szinte érintetlenül ölelte körbe.

-Ugye szép? – kérdezte hirtelen egy hang kedvesen, mire Rin felemelte a fejét: Arcán egy pillanatra rémület futott át, s összeszorította az ujjait a fegyvere fölött, de semmi oka nem volt a félelemre.

-Ne félj, Rin, nem foglak bántani. – az idegen elmosolyodott, s a lánynak feltűnt, hogy már valahol hallotta a hangját.

-Zik? – kérdezett vissza értetlenül, mire a vele szemben lebegő férfi mosolyogva fejet hajtott:

-Szolgálatára, kisasszony. Örülök, hogy megtette ezt a nemes lépést...Habár 500 év kellett hozzá...

-500 év? Miről beszél?

-Ereniel sosem mert belépni a könyvembe... – válaszolt csalódottan Zik, majd kezeit összfűzte maga előtt bű ruhaujjaiban és folytatta:

-Az viszont igen csodálatra méltó, hogy a reinkarnációja meghozta ezt a jó döntést...

Rin elsápadt és nem tudott válaszolni. Az eredeti Zik még mindig kedvesen mosolyogva figyelte, de a lány képtelen volt bármit is kinyögni. Kínos csend telepedett rájuk.

-A reinkarnációja?! – Rin hangja elcsuklott, egyszerűen nem tudta felfogni a hosszúhajú férfi iménti szavait.

-Igen, Rin, benned született újjá Ereniel lelke...

-Maga félrebeszél....

-Dehogy! -  Zik kellemes hangon felnevetett, majd egy rövid szünet így folytatta:

-Ereniel okos nő volt, s sajnálatos módon elég erős is ahhoz, hogy legyőzzön... – itt egy pillanatra lehervadt a mosoly az arcáról és keserűen beszélt tovább:

-Elszámítottam magam... Tudnom kellett volna, hogy van egy boszorkány ismerőse, aki segített neki és annak a mindenlében kanál szellemének... Hiba volt...

Rin még mindig értetlenül nézett a hajdan oly híres és erős sámánra, de az csak sajnálkozva megrázta a fejét:

-Ha nem ismeri meg azt a boszorkányt.... s nem kapja meg azt a medált...-arca eltorzult a dühtől, de mintha szomorúság csillant volna meg a tekintetében.

-Milyen medált?

-Ami elrejtette előlem az erejét... Ereniel tudta, hogy ha ellenem haszálja az erejét, akár egyszer is, akkor meg tudom szerezni...Csakhogy nem tudta kordában tartani...már majdnem sikert értem el, de ekkor felbukkant Samantha....s megcsinálta neki a medált...

-Samantha? Róla még sose hallottam... Ki volt ő?

-500 évvel ezelőtt a menyasszonyom.

Rint meglepte a válasz, torkára fagyott minden szó, s nem tudott válaszolni...

-Gyönyörű nő volt... Rövid, vállig érő fekete haj, igéző, első pillantásra hideg kék szemek, amikben mégis szinte mindig lángolt a tűz! Szerettem őt...de elveszítettem...A világ miatt...választás elé állított: vagy ő vagy az elveim! S mondanom sem kell, hogy mit választottam! Ő ekkor felkereste az ellenségeimet, azt hittem azért, hogy elpusztítson... de soha sem volt ez a szándéka, hiszen ő is szeretett! Ereniellel csak véletlenül találkozott, de amikor megtudta, hogy ki ő, felajánlotta neki a segítségét...Így végül az a két nő győzött le és végzett velem, akik a legközelebb álltak hozzám... – hideg fekete szemei egy pillanatra elhomályosultak, s elhallgatott, s szinte már fájt a lánynak a csend. Rin elgondolkozott az imént hallott dolgokon, s hirtelen úgy érezte, hogy átérzni a férfi fájdalmát.... A szerelme árulta el...

-Belegondolni is szörnyű... – mondta végül szomorúan, mire Zik ismét elmosolyodott:

-Örülök, hogy te megértesz engem. A világ valóban kegyetlen hely, Rin Asakura...Nézz csak szét itt! Minden békés és szép...azt hihetnéd, hogy odalent emberek élnek...De nem! Őket sose engedném be ide! Összemocskolnák és tönkretennék a gondosan felépített világomat! – szavai nyomán hirtelen eltűnt az eddigi békés világ, s hirtelen már csak egy sötét és hideg bolygóra nézhettek le. Rin szemei elkerekedtek a meglepetéstől: a házak, az erdő, a patak még mindig megvolt, de már más képet mutattak. A ház romokban állt, teteje beszakadt, az udvaron hegyekben állt az emberek által hátrahagyott mocsok. Az erdő imént még dús lombú fái szinte teljesen kiszáradtak, már csak néhány ágon lengetett a szél pár fonnyadt barna levelet. A vízimalom is romokban volt, a patak mederben már alig csordogált valamicske víz, de már ez is elveszítette hajdan csillogó kristálytiszta vízét, s most szennyezetten haladt a mérföldekre lévő tenger felé. Az ég is sötét volt, a levegő nehéz és hideg... Rin beleborzongott a látványba és elkomorult az arca...

-Ezt mind ez emberek tennék, ha itt élnének... Most már remélem érted, hogy miért akarok tőlük megszabadulni... – kutatóan a lányra nézett, aki csak lehajtotta a fejét és ismét végigfutatta pillantását a kihalt tájon...

-Én...megértelek.... – válaszolt aztán szomorúan remegő hangon és belenézett Zik szemeibe.

-Akkor segíts nekem... Vér vagy a véremből, közös a lelkünk... Segítened kell...

-De soha sem állok melléd! – Rin arcvonásai megkeményedtek, s a szeme már komolyan csillogott:

-Az emberek valóban nem érdemlik meg a Földet! De nem az a megoldás, hogy elpusztítjuk őket... sámánnak lenni...nagyszerű dolog...eddig nem igazán értettem, hogy mire is jó ez az egész, de most...rájöttem...nekünk segítenünk kell az embereken és a bolygón...nélkülünk tényleg pusztulásra vannak ítélve...

Zik állta a pillantását, de nem válaszolt azonnal. Percekig figyelte a lány arcát, de aztán arca eltorzult a haragtól:

-Ugyanezt mondtad 500 évvel ezelőtt is, te bolond! S azóta se sikerült megvalósítani az ötletedet... – sziszegte gúnnyal vegyült idegességgel, de Rin csak lehajtotta a fejét:

-Egyszer sikerülni fog...egészen biztos vagyok ebben....az erőnket jó dolgokra és nem pusztításra kell használnunk...

-Ostoba... – válaszolt Zik, majd lassan távolodni kezdett a lánytól, miközben egyre halkabban lehetett hallani gúnyos hangját:

-Talán ezen a viadalon végleg eldől, hogy melyikünknek van igaza... Most már érted a lényeget...s nekem csak ez számít... viszlát, Rin Asakura....

A következő pillanatban mindent elborított a fény és Rin zuhanni kezdett....

*

-Rin, mi történt? – kérdezte Wyn aggodalmasan, miközben földön ülő sámánja mellé lebegett, de a lány nem válaszolt. A szőke Asakura lehajtott fejjel, némán ült, arcát sötét árnyék takarta...

-Miért nem mondtad el? – kérdezett vissza végül válasz helyett, mire a szellemlány azonnal félrefordult könnyektől csillogó szemekkel:

-Nem tehettem... gondolj csak bele, hogy mit szóltál volna, ha minden átmenet nélkül elárulom neked, hogy egy 500 éve meghalt rokonod lelke született újjá benned! Megőrültél volna...hiszen csak néhány halvány emléked van, s azokat is olyan mélyen temetted el a szívedben, hogy évekbe telt, mire annyit el tudtam érni, hogy legalább látomásokban újraéld őket! Értsd meg, Rin, hogy nem volt más választásom...S Ereniel is így döntött akkor, amikor elfogadta a Lelkek királyának ajánlatát...

-Milyen ajánlatot? – kérdezte a lány meglepetten és felnézett szellemére.

-Ereniel majdnem belehalt Zik legyőzésébe... A teste talán túlélte volna, de a lelke.... Nem volt elég erős, nagyon megrázta az unokaöccse és Samantha halála...

-Samantha meghalt?

-Igen....Nem sokkal Zik után...meghasadt a szíve és elkeseredettségében elhagyott minket, mondván, hogy magányra van szüksége... Csakhogy Zik csatlósai megtalálták...Árulónak nevezték, s túlerőben megtámadták... Ereniellel már későn érkeztünk...S nem tudtunk segíteni...Samantha Ereniel kezei között halt meg, de azt mondta, hogy így lesz a legjobb neki...

-S Ereniel ebbe halt bele? Hogy elvesztette a barátnőjét? Hiszen ott volt a férje meg a két gyereke...

-Nem, dehogy... Ereniel még bosszút állt a barátnőjéért, majd visszament Larenhez és a gyermekeihez...De csak, hogy elbúcsúzzon tőlük, mert ő már kezdettől fogva tudta, hogy nem lesz elég erős ahhoz, hogy Zik halála után boldogan leélje az életét... S a Lelkek Királya felajánlotta neki az újjászületés lehetőségét...hogy esélye legyen a boldogságra....

-Ha valóban én vagyok Ereniel reinkarnációja, akkor miért nem emlékszem semmire? Hiszen Zik minden emlékével tisztában van...

-Mint már említettem, Ereniel döntött így... Úgy gondolta, hogy ha már lehetőséget kapott egy új életre, akkor nem akarja azokat a szörnyűségeket magával vinni, amik akkor megkeserítették az életét...

Rin elgondolkozott a szellem szavain, majd felemelte maga elé a kezeit. Pár másodpercig elgondolkozva vizsgálgatta őket, majd megszólalt:

-Akkor az erőm is tőle van, igaz? – Wyn nem válaszolt, csak hangtalanul bólintott.

-Hmmmm.... – a szőke Asakura lány megcsóválta a fejét, majd lassan felállt.

-Ha szabad kérdeznem mi lett azzal a medállal, amit Samantha készített?

-Ereniel a lányára hagyta....

-Mi volt a lány neve? – kérdezte kíváncsian Rin szinte csak úgy melléksen, hogy elterelje a témát és közben felvette a földről a fegyverét.

-Ez egy másik történet, Rin. Majd ha eljön az ideje magadtól is tudni fogod. – válaszolt titokzatosan a szellem, de a lány tudta, hogy arra akat ezzel utalni, hogy még rengeteg olyan emléke van, amit eddig nem hozott felszínre. Rin csak megcsóválta a fejét, majd egy nagy sóhaj után így szólt:

-Azt hiszem ideje indulnunk, a lányok már várnak ránk. Nemsokára kezdődik a meccs...

Wyn elmosolyodott, majd bólintott és felvette a mini-alakot:

-Jó döntést hoztál, büszke vagyok rád!

A szőke Asakura fáradtan elmosolyodott, majd sietve elindult a folyosón, hogy minél előbb odaérjen a harc kezdetére.