A csata utáni délután eseménytelenül, de szinte felhőtlen jókedvben telt el. Anna váratlan ajánlata mindenkit felvillanyozott, s csak a közösen elfogyasztott temérdek finomság után jöttek rá, hogy a két fiatal sámántanonc és Morty otthon készíti az ebédet. Amikor ezt Rio bátorkodott megjegyezni, Anna egyszerűen csak megvonta a vállát és folytatta az evést. Jó két órát töltöttek a város egyik hangulatos büféjénél, amikor egyszercsak Yoh a húgára nézett és aggodalmas hangon megszólalt:

-Jól vagy Rin? – kérdezte, de a lány csak bágyadt mosolyra húzva a száját elfintorodott:

-Úgy nézek ki? – kérdezett vissza kissé remegő hangon, mire minden szempár felé fordult.

-Tény, hogy egy kicsit megviselt vagy. Mondtam már azt a viccet, hogy... - válaszolt Jocó vigyorogva Yoh helyett, de ekkor Anna megköszörülte a torkát és türelmetlenül közbevágott:

-Nem érdekelnek a vicceid, ma túl jó napom van ahhoz, hogy elrontsd egy szánalmas poénnal! De mivel megpróbáltad, holnap te takarítasz és egy szót se akarok hallani!!! -  jelentette ki, majd összegyűrte a szalvétáját és lassan felállt.

-A harc mindannyiunkat megviselt, úgyhogy most ennyi elég volt a jóból, indulás haza. Ahogy hazaértünk Rin te megkeresed Faustot és lekezelteted a sebeidet, fiúk, ti pedig már indulhattok is majd a délutáni edzésre. Ha valaki nem csinálja azt, amit mondok, az úgy jár, mint a viccmester. Van kérdés? – szavait döbbent csend fogadta, senki sem mert megszólalni. Lesütött szemekkel mormolták az „Igen, Anna”, „Természetesen Anna kisasszony” és a „ Na de Anna...” kezdetű mondatokat, de nem mertek szembeszállni a médium lány akaratával. Lassan mindenki felállt, s elindultak hazafelé.

Otthon a temetőmágus azonnal ellátta a három lányt. Anna és Jun sérülései nem voltak olyan komolyak, ők néhány kötéssel megúszták, de az Asakura lányt azonnal pihenésre ítélte. Amikor Rin tiltakozni próbált, csak szigorúan megrázta a fejét és így szólt:

-Tele vagy sebekkel, ha most nem pihensz le, sose fognak meggyógyulni. Hallgass rám, s aludd ki magad, holnapra kutya bajod se lesz. A sebeknek csak egy kis idő kell, s maguktól begyógyulnak.

A lánynak így nem maradt más választása, mint hallgatni a férfi szavaira és alávetni magát a széleskörű ellátásnak. A temetőmágus kitisztította a sebeit, majd lefertőtlenítette őket és épp kötszereket keresett a táskájában, amikor hirtelen kinyílt a lány szobájának ajtaja és Len lépett be rajta, kezében egy kis tégellyel.

-Elhoztam neked azt a kenőcsöt, amit a múltkor... – mondta miközben beljebb lépett és felemelte a fejét. Ahogy észrevette az ágyán üldögélő Asakura lányt az arca azonnal vörössé vált és képtelen volt megmozdulni. Rin póló nélkül, egy szál fehérneműben várt arra, hogy Faust befejezze a sebkötözést, s fiú belépésekor ő is azonnal elpirult, majd félrefordult, de nem kapott azonnal a felsőjéhez.

Len egy percig még bámult rá, de aztán csak nyelt egyet és miután megköszörülte a torkát, lassan az ágyhoz lépett. Faust az ajtó csukodására emelte fel csak a fejét és kíváncsian nézett a két piruló fiatal sámánra:

-Mi az, Len? -  kérdezte végül, amikor már kezdett kínossá válni a helyzet. Len meglepetten emelte fel a fejét, s ha lehet, még jobban elvörösödött.

-Én csk, ööö...hoztam...egy.....

-Kenőcsöt, amitől hamarabb begyógyulnak a sebeim. – válaszolt gyorsan a fiú helyett a szőke lány, amikor látta, hogy az mekkora zavarban van és gyorsan elvette a kezéből az üvegcsét. Érezte, ahogy a Tao vezér kezei megremegnek, ahogy ujjaik egymáshoz értek, de nem tette szóvá a dolgot, hanem azonnal visszafordult Faust felé és felé nyújtotta a gyógykenőcsöt rejtő tégelyt.

A férfi elvette, majd gyanakodva szemügyre vette. Percekig csak forgatta a kezében, majd kinyitotta és beleszagolt. Arcán elismerő mosoly jelent meg, majd miután vetett egy sokatmondó pillantást a még mindig zavartan álldogáló Len felé, bólintott és halkan megszólalt:

-Ez igazán nagy kincs, fogalmam sincs, hogy hol szerezted.

-Öööö.....semmi közöd hozzá. – válaszolt a fiú hűvösen, majd karba fonta a kezeit és arca elsötétült.

-Csak kend be vele a sebeit, s add vissza. – folytatta, majd megtámaszkodott a fal mellett és pillantását le sem vette többet a szőke férfiról.

-Egy perc és megvagyunk. -  szólt beletörödően a temetőmágus, majd Rinhez lépett és visszaültette az ágyra. A lány zavarba jött, hogy így kell lennie Len előtt, de a Tao fiú nem mutatta semmi jelét annak, hogy ki akar menni, így csak pirulva lesütötte a szemeit és hagyta, hogy Faust bekenje a sebeit. A vállán lévő vágás mélyebb volt a többinél, Rin felszisszent a fájdalomtól, ahogy a kenőcs hatni kezdett, de csak összeszorította a fogait és hagyta, hogy a férfi tovább dolgozzon. Faust minden egyes sérülését egyesével bekente, majd elővette a kötszereket és bekötötte a sebeket. Amikor végzett, visszazárta az apró üvegcsét és visszanyújtotta Lennek. A fiú morgott valamit, amit talán egy köszönömnek is lehetett volna venni, s azonnal a zsebébe süllyesztette a kenőcsöt, s visszatámaszkodott a falhoz. Faust egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd Rinre nézett és megértette. Halkan felkuncogott, majd gyorsan összepakolt és a következő percben már csak az ajtó halk becsapódása jelezte, hogy távozott.

Rin és Len kettesben maradt a szobában, de sokáig nem szóltak egymáshoz. A fiú aranyszemei kutatva fürkészték a lány arcát, de Rin nem nézett rá, mereven bámult a kezére, amivel zavartan szorította a takaróját. Percek teltek el a kínos csendben, közben odakintről már behallatszodótt a többiek sajnálkozása jelezve, hogy Anna elindította őket edzeni. Rin felemelte a fejét és Lenre nézett, de az átható tekintetek tüze ismét pírba borította az arcát és elfordult, hogy megkeresse a pólóját. A felső vagyis inkább már csak a maradványa az ágy mellett álló szék támlájára volt felakasztva, de a fekete anyag már viselésre alkalmatlanul, cafatokban lógott. Rin felsóhajtott, majd ügyet sem vetve a még mindig a falat támasztó Lenre, a tőle telhető leggyorsabban lemászott az ágyról. Ahogy a lába leért a padlóra, az egyensúlya egy kicsit megingott, de ezt csak annak tulajdonította, hogy túl gyorsan állt fel. Dühösen vett egy mély lélegzetet, hogy újra visszanyerje a stabilitását és közben önkéntelenül is a fiúra nézett, de az már akkor kifelé bámult az udvarra. Rin néhány pillanatig némán figyelte a sámánt, majd megvonta a vállát és a cuccaihoz sétált, hogy előkeressen egy másik felsőt.

-Miért nem mondtad, hogy haza akarsz menni? – szólalt meg hirtelen Len, s hangjában minha csalódottság csendült volna. Rin háttal volt neki, de látta, ahogy a sámánlány megakad a mozdulatában és lehajtja a fejét.

-Sajnálom.... – csak ennyit tudott kinyögni, s a teste ismét megremegett. A hideg egészen kirázta, lilabőrösek lettek a karjai, s jobb kezével meg kellett támaszkodnia a falban, hogy el ne essen. A feje elnehezült, megfordult vele a világ, s a követekző pillanatban a földre csuklott volna, ha Len nem kapja el. A fiú finoman felemelte a belázasodó lányt, majd óvatosan az ágyhoz sétált vele és lefektette. Rin arcán lázrózsák jelentek meg és a szemei szokatlanul fényesen kezdtek el csillogni, ahogy lassan hátradőlt a párnájára. Len a homlokára tette a kezét, majd gyengéden kisimította a lány arcába lógó szőke tincseket és megszólalt:

-Pihenned kell, minden erőd elfogyott.

-Én jól vagyok...csak egy...kicsit...megszédültem, ennyi az egész. – magyarázkodott Rin és megpróbált felülni, de a sámán szelíden visszanyomta.

-Most az egyszer hallgass rám, Rin. Egy cseppnyi felesleges energia sincs már benned, alig állsz a lábadon. Ráadásul a lázad is felment... – mondta a fiú kissé feszengve, hiszen még soha senki nem volt, akire ennyire figyelt volna. Rin egy pillanatig még tiltakozni próbált, de aztán belátta, hogy az aranyszemű sámánnak igaza van. Len rámosolygott, majd zavartan elpirult és adott egy gyengéd csókot a lány forró ajkaira, majd felállt és gyengéden betakarta. Aztán minden további szó nélkül elfordult, s elindult kifelé, de az ajtóban még megállt néhány szó erejéig:

-Aludj jól és szép álmokat. Holnapra minden rendben lesz.

-Köszönöm, Len.... – suttogta Rin erőtlenül, majd a következő pillanatban lecsukódtak a szemei és álomba merült.

Len még némán figyelte néhány másodpercig, majd megcsóválta a fejét és kiment a szobából. Az ajtó halkan kattant mögötte...

*

A délutáni edzés mindenki számára kimerítő volt, a fiúk alig érezték a lábukat mire hazaértek a futásból. Fáradtan vonszolták be magukat a házba, s már csak a kiadós vacsorára, a betervezett forró fürdőre és megvetett ágyakira vágytak. A láb és karsúlyok levétele után Yoh, Rio és Jocó azonnal a nappali felé vette az irányt, de Len nem tartott velük.

-Lezuhanyzok, aztán még van egy kis dolgom a városban. – mondta az aranyszemű fiú, miközben elindult a szobája felé.

-Szabad tudnunk, hogy mi, Kisnadrág? – kérdezte kíváncsian Rio, s a válasz meg sem lepte:

-Természetesen nemn fogom az orrodra kötni, törődj a saját dolgoddal.

Yoh elvigyorodott, majd megvonta a vállát és kibújva a papucsából belépett a nappaliba, ahol nem várt látvány fogadta. Az alacsony asztal mellett Trey és Tamara ült és vidáman beszélgettek. Az északi fiú lelkesen magyarázott valamit az őt pirulva hallgató lánynak, s közben arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Yoh meglepetten bámult barátaira, figyelmét nem kerülhette el a rózsaszínhajú sámántanonc zavart pirultsága, ahogyan csillogó szemeivel Treyre nézett. A téma minden valószínűség szerint a minikék megmentéséről folyt, ugyanis a kékhajú sámánt eddig még nem hallották másrtól beszélni, s ezt persze Jocó nem hagyhatta szó nélkül, amikor belépett és ő is észrevette a két fiatalt az asztal mellett:

-Haver, te aztán gyorsan gyógyulsz, ha a minikékről van szó.

-Nem is a minikékről vicces kis barátom...Nem látod, hogy ami jeges társunkat most éppen Tami kisasszony köti le? – tette hozzá Rio vigyorogva, miközben a néger fiút kissé beljebb tolva ő maga is belépett.

Az említett két sámán azonnal abbahagyta a beszélgetést és mindketten elvörösödtek.

-Hehe, hát ti? Ilyen gyorsan végeztetek az edzéssel? – vágta rá Trey gyorsan, hogy oldja a helyzet kínosságát, de barátai csak vigyorogva összenéztek:

-Igen, mára nem volt olyan sok, meg amúgy is siettünk, hiszen Anna megígérte, hogy ha időben végzünk, akkor holnap szabadnapot kap mindenki. – válaszolt Yoh, majd felnevetett és megfordulva elindult az ajtó felé:

-További szép estét nektek, mi megyünk a fürdőbe. – s azzal már el is hagyta a szobát a saját magán röhögő Jocóval együtt. Rio még küldött egy „ Csak így tovább kékhajú barátom” pillantást Trey felé, majd ő is távozott, így a fiú és Tamara ismét ketteseben maradt.

Trey egy pillanatig még értetlenül bámult barátai után, de aztán visszafordult a lány felé.

-Szóval hol is tartottunk? – kérdezte vigyorogva, de a sámántanonc nem válaszolt, csak az arca elé kapta a kezét és ha lehet még jobban elpirult.

-Tami, mi a baj?

-Én....én... semmi.... – hadarta a lány zavartan, majd sietve felállt. Az egész napot együtt töltötte a fiúval, s eddig nem is nagyon félt attól, hogy a sámán rájön, hogy az utóbbi néhány hónap alatt fülig beleszeretett. Most viszont, hogy már Yohéknak is feltűnt a dolog, megijedt, hogy Trey is rájön és akkor soha többet nem töltenek együtt még egy ilyen napot.

-Most hova mész? – kérdezte a fiú megrökönyödve, s felnézett a lányra. Szemei csalódottságot tükröztek, mintha sajnálná, hogy a sámán lány magára akarj hagyni.

-Késő van és elfáradtam. Holnap találkozunk. – válaszolt Tamara sietve, majd hirtelen letérdelt és egy gyors puszit nyomott a fiú arcára, aki fülig vörösödött a meglepettségtől és meg se tudott szólalni.

-Jó éjt, Trey! – Tamara sietve ismét felpattant és kirohant a nappaliból.

A fiú meg se tudott mozdulni jó néhány percig csak meredten bámult a levegőbe. Még az arcán érezte a lány csókját, s ez furcsamód megbizseregtette a bőrét és görcsbe rántotta a gyomrát. Hirtelen visszagondolt a mai napra és a lány gondoskodására, ahogyan ébredése óta foglalkozott vele. Megmosolyogtatta amikor eszébe jutott a lány vörös arca, ahogy behozta neki a reggelit és hogy milyen zavarban volt, amikor megkérte, hogy maradjon vele, mert nem szeret egyedül enni. trey csak így utólag gondolt vissza rá, hogy milyen kedves is volt mindez a lánytól, hát még amikor a sebét is újrakötözte... Az átbeszélgetett délután pedig már csak a hab volt a tortán... Tamara zavara egy idő után elmúlt, s az utóbbi néhány órában már csak az arcán virító pír jelezte, hogy kicsit kínosan érzi magát a fiú társaságában, mintha.....

Az északról jött jégsámán felsóhajtott és felpillantott a mellette lebegő Korira:

-Te mit gondolsz? Tetszem Taminak? – kérdezte és ahogy kiejette ezeket a szavakat a száján, ismét össszeugrott a gyomra, s amikor aprócska szelleme bőszen bólogatni kezdett ő is elvigyorodott és csak ennyit tudott kinyögni:

-Vannak meglepetések ebben a házban.... – halkan felnevetett, majd egy húzásra kiitta a maradék Pilica által főzött kesernyés gyógyteát és elindult, hogy a törülközőjét megkeresve, ő is csatlakozzon a többiekhez a fürdőben.

*

Len alighogy elbúcsúzott a fiúktól, berohant a szobájába. Megkereste a fegyverét, majd abban a hiszemben, hogy a többiek azt hiszik, hogy zuhanyzik, sietve elhagyta a házat a hátsó kijáraton át. Nem gondolkozott, önkéntelenül is az erdő felé vette az irányt, s úgy rohant, mintha kergetnék. Nem törődött az arcába csapodó gallyakkal, gondolkodás nélkül kerülgette a fákat, miután 10 perc rohanás után letért az ösvényről. Afelé a tisztás felé tartott, ahol néhány nappal ezelőtt a Vasszűzzel találkozott és beszélt. Fejében egymást kergették a gondolatok, minél hamarabb beszélni akart Jeanne-nel, hogy megtudja mi a valódi terve Rinnel. Aggódotta sámánlányért, s ahogy eszébe jutottak a vasszarkofágba zárt fiatal lány szavai, összeszorult a szíve. „-Nyugodj, meg, egyszer úgy is meghal, az már csak rajtad múlik, hogy a testvére előtt vagy után.... S különben is ez a sorsa...”

Len összesorította a fogait, s dühösen megrázta a fejét.

-Nem, nem engedem, hogy így legyen! Ha rajtam múlik soha többet nem kerül Zik közelébe...

- suttogta maga elé elszántan és rohant tovább. Alig néhány perc múlva a fák ritkulni kezdtek, így ő is lassított. Hamarosan már a tisztást is meglátta, de itt egy időre megtorpant, mert érezte, hogy figyelik. Előhúzta az övéből a Viharszablyát és megszorította, majd lasssan körülnézett, de semmi gyanúsat nem látott.

-Bason.

-Igen, Len mester.

-Te is érzed? – kérdezte a fiú, mire a szellem közelebb suhant hozzá és bólintott.

-Igen, mester... Erős furyoku kisugárzást érzek, de nem tudom honnan jön....

-Akkor legyünk óvatosak.... – Len eltette a fegyverét, majd lassú lépésekkel közelebb sétált a tisztáshoz. A legszélső fánál ismét megállt, majd kilesett mögüle, de meglepetésére a tisztás üres volt.

-Ccc...nincs itt senki. A fenébe... – jegyezte meg mérgesen, majd nagyot sóhajtott és kilépett a napfényben fürdő rétre. Bason követte ifjú sámánját, de ő továbbra sem nyugodott meg, aggodalmasan forgatta körbe a fejét, még mindig a láthatatlan sámánt keresve.

-Mester... – szólalt meg hirtelen, de már késő volt. Len hátrakapta a fejét, de már nem volt ideje a cselekvésre: a fák közül előtörő inda egyenesen hasba vágta, amitől felrepült a levegőbe és csak jó néhány méterrel távolabb ért földet a puha fűben. Azonnal felpattant és előrántotta a fegyverét, aranyszínű szemei dühösen pásztázták a környéket, az ismeretlen támadót keresve. A következő pillanatban már két zöld csápszerűség bukkant ki mögötte az erdőből, de hála Basonnek még időben elugrott előlük.

-Tudom, hogy itt vagy Jeanne, mutasd magad! Ne legyél ilyen gyáva!

-Sajnálom, Len....a te hibádból majdnem elveszítettük! – válaszolt egy alaktalan hang a távolból, s az indák ismét a fiú felé tekeregtek. Len felugrott a levegőbe, így sikerült kettő elől megmenekülnie, de elég volt egy pillanatra nem figyelnie és a karvastagságú növényi karok ismét eltalálták. Hatalmas nyekkenéssel ért földet, de nem adta fel, ismét tapra állt. Szája sarkán vér buggyant elő, de ezt csak dühösen letörölte és feszülten figyelt a gyanús jelekre, mert nem tudhatta, hol bukkanak fel ismét a Vasszűz fegyverként használt indái.

-Miattad majdnem elveszítettük őt! – szólalt meg Jeanne hűvösen, miközben Lyserg és Marco kíséretében előlépett a fák közül. Az indák mögötte tekeregtek, de még nem támadtak, mintha ők is arra vártak volna, hogy a lány folytassa:

-Igen ostoba ötlet volt.....

-Még maga beszél az ostoba ötletekről! Maga akarja Zik ellen küldeni, amikor tudja, hogy semmi esélye!

-Arcátlan, hogy merészelsz így beszélni az Úrnővel! – ordította Marco és dühében tett egy lépést a Tao vezér felé, aki csak felemelte a kardját:

-Még egy lépés, te talpnyaló és már csak szellemként maradhatsz az „Úrnőd” mellett! – Len hangja hidegen csengett, s összeszűkültek a szemei, ahogy a megtorpanó szőke férfira nézett.

-Gúnyolodsz, kölyök? Ne feledd: te csak egyedül vagy, mi hárman! Könnyen megsérülhetsz, s akkor az ostoba kis barátnőd soha többé nem lát hús-vér valódban! – sziszegte válaszként Marco és látva a fiú arcán átfutó érzelmeket, lassan előhúzta a pisztolyát és rászegezte.

-Undorító féreg! Ne merészlelj így beszélni Rinről! – ordította Len magából kikelve és a következő pillanatban már szinte vicsorogva ugrott Marco felé. Már majdnem elérte a férfit a fegyver élével, amikor hirtelen valaki oldalba találta és ő ismét visszazuhant a földre. Fájdalmasan felnyögött, majd az oldalára tette a kezét és megpróbálta magát felnyomni a fűről. A szája ismét vérezni kezdett és a régi sebe is felszakadhatott, mert érezte, ahogy a meleg vér átnedvesíti a felsőjét. A szemei lángolni kezdtek a haragtól, amikor meglátta, hogy ki támadta hátba. Lyserg még mindig felemelt fegyverrel a kezében állt Jeanne mellett, arcán lenéző, ám mégis csalódott mosollyal:

-Az Úrnő megsértése komoly bűn Len.... Legközelebb megöllek... – hangja kegyetlenül csengett, de Len csak fájdalmsan elvigyorodott és nagy nehezen felállt:

-Egy ilyen gyáva sámánt nem nehéz megsérteni, aki csak a talpnyalóival tud támadni! – válaszolt dühösen és megszorította a fegyverét.

-Te.... – kezdte Marco, s már a ravaszon volt az ujja, amikor a Vasszűz hangja megállította:

-Hagyd csak Marco... Majd én megtanítom a jómodorrra.... – az indák a következő percben hihetetlen sebeséggel nyúltak előre, Len már nem tudott időben félreugrani. Kettő-kettő a kezeire és a lábaira csavarodott, egy pedig a derekára és nekilökték a mögötte lévő fának. A fiú összeszorította a fájdalom hatására a fogait és elejtette a kardját. Az indák szorosabbra húzódtak és egészen a fa törzséhez szorították, még levegőt is alig kapott.

Jeanne szomorúan felsóhajtott, majd intett a mellette álló két alaknak és lassan közelebb sétáltak a Tao vezérhez, aki a fájdalomtól már csak résnyire tudta kinyitni a szemét, de még így is lángolt belőle a tehetetlen düh.

-Ne legyél ostoba Len. Tudod, hogy csak te tudsz rajta segíteni...

Len nem válaszolt, csak furcsa fintorra húzta a száját és a lány bíborszínű szemeibe nézett:

-Nem fogok segíteni, hogy meghaljon..... – nyögte, mire az indák tovább szorultak. Érezte, ahogy a sebébe hasít a fájdalom, de már kiáltani sem tudott.

-Pedig fogsz, Len. Különben meghalsz.... Utoljára kérdezem: hajlandó vagy együtt működni velem, hogy a Fény nevében győzelemre vezessük a két Asakura testvért Zik ellen?

A fájdalom már olyan elviselhetetlen volt, hogy Len arca teljesen eltorzult. Az indák olyan erősen tartották, hogy már a tüdejéből is kipréselték a levegőt, így nem maradt más választása, mint belegyezően bólintani. Jeanne elmosolyodott és a következő pillanatban a növényi csápok meglazultak és visszahúzódva az erdő fái között álló vasszarkofágba, szabadon engedték a Tao sámánt, aki térderesett és mohón nyelte a levegőt. Homloka gyöngyözött az izzadságtól és ájulás kerülgette, de erőt vett magán és nagy nehezen talpraállt. Egész testében remegett, nem csak a gyengeségtől hanem az elfojtott dühtől is, de Jeanne egyetlen jelét sem muatta annak, hogy észrevette volna ezt. Helyette csak kedvesen elmosolyodott és így szólt:

-Hiba volt Yohtól, hogy hagyta bemenni abba az átkozott könyvbe, de ennek köszönhetjük, hogy köztünk maradt. De ne feledd: nincs több esélyed, ha Rin elmegy, nem marad más választásom, mint Yohval és Zikkel együtt titeket is megölni, megértetted?

-Meg.

-Ennek őszintén örülök. Most pedig adok neked valamit, ami Rin segítségére lehet. – a szarkofág ismét kinyílt a távolban, de most csak egy inda tekeredett elő és egyenesen a lányhoz suhant. A Vasszűz kinyújtott tenyerébe ejtett egy aprócska tárgyat, majd újból visszahúzódott. A lány megvárta, amg a szarkofág ismét becsukódik és csak utána lépett Len elé:

-Ez egy különleges tárgy, figyelj jól... A valaha élt legnagyobb és legnemesebb Fény követőé volt, de ő Rinnek szánta.... Ez nem éppen egy fegyver, de.... – nem fejezte be a mondatot, csak a fiú felé nyújtotta a kisméretű valamit. Len elvette és alaposan megvizsgálta, de nem tudott megszólalni a döbbenettől. Jeanne ajándéka egy mesterien megmunkált apró szigonyt formázó medál volt, épp csak akkora, hogy nem veszett el a tenyerében.

-S mégis mit csináljak vele? – kérdezte értetlenül, de a kis csapat már távozásra készült. Jeanne azonban megállt és hátrafordult:

-Hogy mit? Ezt neked kell eldöntened... Én csak annyit kérek, hogy a megfelelő pillanatban add oda Rinnek...

A Tao fiú továbbra is értetlenül nézett utánuk, de a három kívülálló alakját hamarosan elnyelték a fák és ő egyedül maradt a tisztáson. Percekig csak bámult a kezében tartott medálra, s megpróbált gondolkozni. „ Vajon miért akarják, hogy Riné legyen egy Kívülálló medálja? Mi lehet benne olyan különleges?” – kérdezte magától, miközben megforgatta az ujjai között és alaposan megvizsgálta. Néma elmélkedését Bason szakította félbe:

-Mester....

-Mit akarsz? – mordult rá a fiú dühösen, mert teljesen elfelejtkezett szelleme jelenlétéről.

-Csak annyit akartam mondani, hogy vérzel, mester... Talán jobb lenne haza mennünk...

-Mi? Ja, igen.....gyerünk. – válaszolt Len meglepetten, mert a medál annyira lefoglalta, hogy még vérző sebéről is elfelejtkezett. Dühösen megcsóválta a fejét, majd lehajolt a fegyveréért és a szigonnyal együtt visszatűzte az övébe. Vetett még egy utolsó pillantást arra, ahol percekkel ezelőtt Jeanne-ék eltűntek, majd mélyet sóhajtott és elindult hazafelé.

*

Másnap reggel gyönyörű napra ébredt a ház összes lakója. A nap szikrázóan sütött, a tegnapi vihar miatt pedig még a hőség is enyhült valamelyest. Rin mosolyogva fordult át a másik oldalára. Nyugodt éjszakája volt, az egészet végigaludta. Arca ismét kiegyensúlyozott és boldog volt, a tegnapi harcra is már csak egy halvány heg emlékeztetett, hála Faust ellátásának és Len kenőcsének. Békésen szuszogott, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, álma zavartalan volt... Illetve zavartalan volt egészen addig, amíg halkan ki nem nyílt az ajtó és be nem lépett rajta Anna. A szőke médium megkönnyebülten sóhajtott, amikor leendő sógornőjére nézett, de aztán csak mosolytalan arccal az ablakhoz sétált és elhúzta a függönyöket.

-Jó reggelt, ideje felkelni. – köszönt, mire az Asakura lány azonnal megmozdult. Először csak lassan kinyitotta a szemét, majd elfintorodott és morogva felült, mert a Nap pont az arcára sütött. Eltartott néhány pillanatig, amíg felismerte látogatójában a ház parancsolóját, s arcán rémület futott át, amikor a lány szemébe nézett:

-Már reggel van, jesszusom! Elfelejtettem az edzést, ne haragudj Anna! Máris öltözök! – nyögte gyorsan, s kipattant az ágyból. Teljesen elfeledkezett arról, hogy nincs rajta pizsama, így először csak zavartan elpirult, majd sietve a cuccaihoz rohant, hogy előkeressen valami edzésre alkalmas felsőt és nadrágot:

-Ma nincs edzés. – jegyezte meg a mnédium halkan, de Rin csak felnevetett:

-Hehe... jó vicc volt, de tényleg csak egy perc és kész vagyok. – válaszolta még mindig mosolyogva és gyorsan belebújt egy egyszerű kék pólóba.

-Nem szokásom viccelődni... Ma tényleg nem edzünk, ezt tegnap este már megbeszéltük, nem emlékszel? Meg különben sem ezért jöttem...

-Hát akkor miért? – kérdezett vissza a szőke Asakura lány megrökönyödve, de azért lassan belebújt a papucsába.

-Meg szeretném köszönni, amit tegnap tettél.... – válaszolt Anna csndesen és lehajtotta a fejét. Rin megakadt a mozdulatban és visszafordult barátnője felé. Értetlkenül meredt rá egy pillanatig, majd megvonta a vállát és elmosolyodott:

-Szóra sem érdemes, az embernek meg kell védenie a barátait... Amúgy meg én is neked köszönhetem az életemet... – Anna ezekre a szavakra felkapta a fejét és leendő sógornője mosolygós arcára nézett. Néhány lélegzetvételnyi ideig némán fürkészte, majd megszólalt:

-Te tényleg a barátodnak tartasz engem?

-Persze, mi másnak? Lehet, hogy néha mozdulni se bírok az edzéseid után és nem igazán bírom elviselni azt sem, hogy állandóan parancsolgatsz, de attól még az vagy. – válaszolt az Asakura lány mosolyogva, de őszintén. Anna arcán halvány mosoly futott át, majd felsóhajtott és elindult kifelé, de az ajtóban még visszafordult:

-Len üzeni, hogy odafent vár a dombon.

Rin arca felragyogott és boldogan bólintott, de Anna folytatta:

-Az a lélek-kontroll igazán gyönyörű volt....

-Öööö...köszi, Anna. – motyogta maga elé az Asakura zavartan, de társa már nem volt a szobában.

*

-Len mester! Nagyon hallgatag vagy, látom, hogy valami bánt téged... Kérlek oszd meg velem elméd morzsáit.... – szólalt meg hirtelen Bason, miközben megjelent mestere mellett. A fiú a feje alá tett kézzel, csukott szemmel feküdt a fűben, s nem válaszolt azonnal. Fejében a tegnap délután járt, még mindig nem értette, hogy Jeanne mit vár tőle. Egész éjszaka ezen törte a fejét, de nem jutott előbbre, sőt most már egészen elbizonytalanodott.: nem volt biztos abban, hogy helyesen teszi, hogy nem szól Yohnak és a többieknek erről az egészről.

-Még mindig nincs mit mondanom, Bason. – válaszolt néhány pillanat múlva, majd kinyitotta aranyszínű szemeit és felnézett az égre. A kék háttérben apró felhők úsztak, árnyékuk mégis hatalmas foltokban borította sötétségbe a környéket. A fiú néhány percig némán figyelte, ahogy lassan továbbúsznak az égen, majd folytatta:

-Nem értem, hogy mit akar az a bádogdoboz Rintől....s ez bosszant... Nem mondom azt, hogy aggódok érte, mert nem is, csak...  – mélyet sóhajtott -  Nem akarom elveszíteni... Ő az egyetlen ember, aki valaha is fontos volt nekem...  Talán gyengeségnek tűnik, de örülök, hogy megismerhettem... Mellette egészen más ember vagyok....

-Mester... – szólt közbe Bason, majd zavartan köhintett egyet és a ház irányába fordult. A fiú azonnal elhallgatott, majd kíváncsian felkönyökölt, hogy lássa ki közeledik felfelé. Nagyot dobbant a szíve és a szája akaratlanul is mosolyra húzódott, amikor meglátta Rin jól ismert alakját. A szőke lány vidáman magyarázott valamit a mellette lebegő Wynnek, arca sugárzott a boldogságtól, látszott rajta, hogy sokkal jobban van. Len mosolyogva figyelte, ahogy egyre közelebb ér, azt hitte álmodik, amikor a lány hajába belekapott a szél és meglengette. A hosszú szőke tincsek egészen megbabonázták, észre sem vette, hogy Rin időközben mellé ért és megállt:

-Szép jó reggelt, kedves Tao úrfi.  –köszönt mosolyogva és összekulcsolta a háta mögött a kezeit.

-Ne hívj így... – mordult fel Len zavartan és elpirult, mert érezte, hogy a lány észrevette, hogyan bámulta és attól félt, hogy azt is hallotta, amit Basonnek mondott. Rin azonban csak felhúzta a szemöldökét és nem hagyta abba a mosolygást:

-Akkor mégis mit mondjak? Jó reggelt Len mester?! Vagy valami hasonlóra gondoltál? – kérdezte finom gúnnyal vegyes hangon, mire a fiú felemelte a fejét és elfintorodott:

-Egy sima sziával is beértem volna... – jegyezte meg hűvösen, mire a lány arcáról azonnal lehervadt a mosoly és keresztbe fonta maga előtt a karjait:

-Igazán? Neked ennyi is elég lett volna?! – kérdezte mérgesen, majd dühösen megrázta a fejét és sarkon fordult:

-Akkor szia, Len.

-Hééé, nem így gondoltam! – kiáltott utána a fiú és felpattanva elkapta a lány derekát, hogy megállítsa. Szorosan magához ölelte, hogy ne tudjon tiltakozni, de Rin csak elnevette magát és gyengén hasbavágta. A Tao vezér a meglepetéstől azonnal lazított a szorításon, de nem engedte el, csak hirtelen felkapta az ölébe:

-Ez nem volt valami szép húzás, kisasszony! – elvigyorodott, de Rin csak mérgesen megrúgta, így mindketten a földön köttöttek ki.

Rin feltérdelt és és megjátszott haraggal meg akarta ütni a fiút, de az csak elkapta a kezét, majd ledöntötte a földre. A lány mozdulni se bírt a fiú súlya alatt, de az csak diadalittas mosollyal hajolt fölé, szemeiben pimasz csillogással:

-Úgy látszik megint én nyertem! – jegyezte meg a Tao vezér vigyorogva és lenyomta a szőke sámán csuklóit a fűbe.

Rin csak kinyújtotta a nyelvét, élvezte, hogy végre ismét minden rendben közöttük. Len csak pimaszul elvigyorodott, majd közelebb hajolt a lány arcához és gyengéden megcsókolta. Rin viszonozta a csókot és teljesen elengedte magát. A csók hosszú volt, de aztán Len csak lefordult a lányról és ismét felnézett az égre. Az Asakura lány felkönyökölt és néhány percig csendben fürkészte a fiú arcát, majd megszólalt:

-Min gondolkozol?

-Ööö, tessék? Igazság szerint semmin....  – válaszolt gyorsan a lilahajú sámán, majd a lányra nézett:

-Mi lesz a mai program, így hogy ma nincs edzés?

A lány elmosolyodott, majd lassan felállt és leporolta a nadrágját.

-Én az erdőre gondoltam, nem tudom, hogy lenne-e kedvem velem jönni.... – felelt zavartan és egy kicsit el is pirult:

-Persze, hogy van kedvem! – vágta rá Len és ő is felállt. Egy kicsit megingott, mert még mindig fájt az oldalán lévő seb, hiába kötözte be tegnap este.

-De csak akkor ha gyakoroljuk még azt az úszás dolgot.... – tette hozzá, hogy elterelje a lány figyelmét, de Rin csak összeráncolta a homlokát és szigorúan ránézett:

-Talán lehet róla szó...de előbb áruld el, hogy mi volt ez az előbb...

-Hogy- hogy mi volt? Hirtelen álltam fel, ennyi az egész... Most viszont induljunk, különben holnap délre se érünk haza.... – azzal Len gyorsan megfogta a lány kezét, majd elindult. Rin nem tehetett mást, csak mélyet sóhajtott, s szó nélkül követte.

*

-Talán ez a nap még fárasztóbb volt, mint a többi, Amidamaru. – szólalt meg Yoh vigyorogva, miután hatalmasat ásított és belépett a konyhába.

-Az egész napot lazsálással töltötted, ne mond, hogy ebben fáradtál el. – válaszolt megrovóan a szamuráj szellem, s megjelent gazdája mellett. Yoh csak elnevette magát a szellem arckifejezése láttán, s már nem mondott semmit.

-Igaza van, Yoh, ha legalább a szobádból kijöttél volna.... – tette hozzá Morty és felnézett a laptopjából.

-Oh, szia Morty. Hogy s mint? – kérdezett vissza Yoh, hogy elterelje a témát, de apró termetű barátja csak mélyet sóhajtott és megcsóválta a fejét:

-Kösz, megvagyok, én nem töltöttem az egész napot henyéléssel....

-Igazán? Akkor mit csináltál? –Yoh kíváncsian barátja mögé sétált, hogy átnézhessen a válla fölött, de Morty csak dühösen felállt a székre és testével eltakarta a képernyőt.

-Ha tudni akarod, akkor én egész nap dolgoztam!!!! – kiabálta mérgesen, de az Asakura fiú csak felemelte a derekánál fogva és prüszkölve felvihogott.

-Dolgoztál? Hát ez jó...mióta tartozik a pasziánsz a munka fogalmába, haver? – kérdezte még mindig vigyorogva, de azért elengedte a fiatal sámántanoncot, aki dühösen felhorkant és visszaült a székére. Mérgesen keresztbe fonta maga előtt a karjait, s nem válaszolt. Yoh zavartan megvakarta a tarkóját, majd ismét a képernyőre pillantott.

-Mosukével játszol? – kérdezte, hogy megbékítse haragvó barátját, de Morty csak egy morgással válaszolt, ami igennek hangzott.

-Hehe, gondolhattam volna... De úgy látom épp vesztésre állsz.... – jegyezte meg a barnahajú fiú, s ezt már Morty sem bírta idegekkel:

-TÖRŐDJ A SAJÁT DOLGODDAL YOH!!!!! – kiabálta mérgesen, de barátja csak kettőt kattintott és megnyerte a játszmát.

-Tévedtem... volt néhány jó lapod....

-Öööö... – a sámántanonc zavartan bámult hol a fiúra, hol pedig a képernyőre.

-De...de....MOSUKE!

Az említett szellem azonnal megjelent Morty mellett és bocsánatkérően lesütötte a szemét.

-Azt mondtad, hogy már nem lehet megnyerni...

-Sajnálom, Morty...a helyzet az, hogy.... – kezdte a magyarázkodást a hajdani kardkovács és a következő percben hatalmas veszekedés robbant ki a szellem és a sámántanonc között. Yoh hamar elmenekült a tűzvonalból Amidamaruval együtt és a hátsó kijárat felé vette az irányt. Az ajtóban még visszafordult és fejcsóválva figyelte, ahogy Morty dühösen kiabálva lehordja Mosukét, amiért nem mondta meg neki, hogy van egy jó lapja az egyik pakliban.

Amidamaru csak mélyet sóhajtott, majd felvette a mini- alakot és Yohval együtt elhagyták a konyhát és kiléptek a hátsókertbe.

Odakint már sötétedett, a Nap már régen lebukott a domb mögött, hosszú árnyékokat adva az udvarban álló fáknak. Yoh körülnézett, majd miután kiválasztott egy megfelelő fát, lassan elindult. Kényelmesen odasétált a hatalmas fakorona alá, majd leült és hátát neki vetette a törzsnek. Felhúzta a jobb lábát és ráfektette a kezét, majd jólesően hátrahajtotta a fejét és felnézett a levelekre.

-Nincs is jobb, mint egy átlustálkodott nap után ejtőzni egyet a kedvenc fám alatt.... – mondta, majd lassan becsukta a szemét. A szellő simogatta az arcát, s Yoh hamarosan ismét álomba merült.

Arra ébredt, hogy valaki finoman megérinti az arcát, majd letérdel mellé és megfogja a kezét. Kinyitotta a szemét, de alig merte elhinni, amit látott: Anna volt mellette. A lány zavartan lehajtotta a fejét, amikor meglátta, hogy a fiú felébred és meg sem tudott szólalni.

-Anna? Te meg mit keresel itt? – kérdezte Yoh meglepetten és megszorította a lány kezét.

-Én csak.....arra gondoltam, hogy....hogy esetleg.... – kezdte Anna még mindig tőle szokatlan nagy zavarban, s félrekapta a fejét. Yoh elmosolyodott, majd felállt és felsegítette a médiumot is. Anna pirulva fogadta el a fiú segítségét, s meglepődött, hogy Yoh egy pillanatra sem engedte el még a kezét.

-Menjünk el sétálni, rendben?- kérdezte az Asakura sámán kedvesen. Anna szóhoz se jutott a döbbenettől, de azért beleegyezően bólintott és elindultak.

Hosszú percekig némán haladtak egymás mellett, egyikük sem tudta, hogy mit mondhatna a másiknak. A csendet végül Yoh törte meg:

-Szépek ma este a csillagok...  – szólalt meg vigyorogva, mire Anna csak elmosolyodott:

-Igen, azok. Nem ülünk le nézni egy kicsit őket?

Yoht meglepte, hogy a lány parancsolgatás helyett inkább kérdezett, de azért bólintott és leültek a domb puha és hűvös fűvére. Érezte, hogy Anna remegni kezd, ezért csak szorosan magához ölelte és megkérdezte:

-Fázol?

-Nem, csak....Yoh kérdezhetek valamit?

-Persze, csak nyugodtan.

-Akkor is feleségül fogsz venni, ha nem leszel sámán király? – a lány hangja elcsuklott és zavartan elfordult, hogy a fiú ne lássa meg a szemébe gyűlő könnyeket. Yoh válasz helyett némán fürkészte keresve a tekintetét, de aztán csak elmosolyodott és az álla alá téve a kezét lassan maga felé fordította az arcát:

-Igen, akkor is. – mondta gyengéden, mire a lány azonnal a szemébe nézett. Forró könnyek buggyantak ki a szeméből, s kis utakat vájva a bőrére, végigcsorogtak az arcán. Yoh mosolyogva felemelte a kezét és letörölte őket, majd közelebb hajolt a lányhoz és hosszan megcsókolta. Anna megremegett a fiú ajkainak érintésétől, de viszonozta a csókját. Yoh csak szorosabban magához ölelte, majd gyengéden végigsimított a vállán. A lány minden eddiginél jobban összerándult, ahogy ez erős ujjak lassan lejjebb haladtak a karján, de képtelen volt tiltakozni és elszakadni a fiútól. Önkéntelenül és felemelte a kezét és Yoh mellkasára tette, mire a fiú megszakította a csókot és mélyen a szemébe nézett. Nem szólt egy szót se, csak némán fürkészte a tekintetét, de a lány szavak nélkül is rájött, hogy mit akar. Lesütötte a szemeit, majd lassan bólintott és a fiúhoz simult. Yoh elengedett egy halk sóhajt, majd kicsomózta Anna kendőjét és leterítette a földre. A szőke médium szótlanul tűrte, s csak akkor sóhajtott fel, amikor Yoh ismét megcsókolta és ledöntötte a piros anyagra.....

*

-Jó itt lenni veled. – szólalt meg hirtelen Rin halkan, mire Len elmosolyodott.

-Ennek igazán örülök. Eddig nem sok mindenki mondta nekem ezt...

A szőke lány szintén elmosolyodott, majd mélyet sóhajtott és felnézett a föléjük boruló fára. Len a hátát a fának vetve ült a földön, felhúzott lábakkal. Rin a lábai között ült, háttal a sámánnak, aki felhúzott térdén összekulcsolva fogta a kezét. A lány fejét a fiú mellkasára hajtotta, együtt bámulták a levelek táncát és mély hallgatásba merültek, mert mindkettőjük gondolatai messze jártak.

Az egész napot együtt töltötték. Délelőtt a tóban fürödtek, délután együtt készítettek ebédet, majd leültek a fa alá pihenni. Kezdetben a bajnokság kimeneteléről beszélgettek, de aztán lassan elterelődött a szó és rengeteg olyan dolog is szóba került, amiről eddig soha nem társalogtak. Ilyen volt például a fiú családja és múltja, vagy éppen Rin világa. Később Wyn és Bason is csatlakozott a fiatalokhoz és elmeséltek néhány dolgot az életükről. A kínai szellem szűkszavúan számolt be a múltjáról, részben Len unott arcának köszönhetően, részben pedig azért, mert nem túl sok minden történt vele élete 30 éve alatt. Wyn azonban lelkesen fogott bele a saját töténetébe:

-Anyám vízitündér volt még sok száz évvel ezelőtt, amikor a világ még ifjú volt és kevés volt a rossz az emberek szívében. Egy napon találkozott apámmal, aki egy egyszerű halandó volt, anyám mégis azonnal beleszeretett és ez az érzés kölcsönös volt. A világ rosszallása ellenére összeházasodtak és annak a forrásnak a közelében építettek házat, amit anyám őrzött. Hamarosan, alig egy évvel a találkozásuk után, megszületett a két bátyám. Ikrek voltak, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, de semmit nem örököltek anyánk különleges képességeiből. Nem sokkal utánuk születtem meg én, s bennem már minden megvolt, ami egy vízitündér gyermekéhez méltó volt: irányítani tudtam a vizet, bármilyen formában. Egyszerű, ám mégis boldog életünk volt, a gyermekorunk szinte felhőtlenül telt el. 25 évig távol éltünk az emberektől, egészen addig nem is láttam más embert apámon a bátyáimon kívül, amíg egy nap egy fiú el nem tévedt az erdőben. Körülbelül annyi idős lehetett mint én, s nagyon jó képű volt... – itt a szellemlány rövid szünetet tartott és lopva Basonre nézett, aki csak mérgesen keresztbe fonta maga előtt hatalmas karjait. Wyn elmosolyodott, majd engesztelően megpuszilta régen halott szerelmét és folytatta a történetet:

-A fiú- a neve nem lényeges- ezek után minden nap eljött az erdőbe, így nem csoda, hogy beleszerettem. Bár ne tettem volna.... – sóhajtott fel és kék szemeiben megjelent két könnycsepp.

-Miért, mi történt? – kérdezte Rin együttérzően, de szelleme csak egy mély sóhaj után válaszolt:

-Amikor megtudta, hogy tündér vagyok, elárult... Rögtön másnap azután, hogy elárultam neki a titkomat, embereket hozott magával és megtámadták a családomat. Tudták, hogy anyám csak addig halhatatlan, amíg tiszta a forrás vize, ezért miután megölték az apámat és a fivéreimet, bemocskolták az addig kristálytiszta vizet. Anyám tehetetlen volt, ahogy egyre szenyezettebb lett a patak, úgy fogyott az ő és...sajnálatos módon az én erőm is, mert a forrás engem választott következő őrzőjének, így már én is a vízhez kötődtem.... Az emberek telhetetlenek voltak, pedig nem volt semmink, amit elvehettek volna tőlünk....a boldogságunkon és az életünkön kívül....

-S hogyan találkoztál Ereniellel? – kérdezett ismét közbe a szőke sámán, mire Wyn arca felderült:

-Ez egy másik és sokkal hosszabb történet, Rin.

-Nem baj, van időnk, meséld el. – mosolyodott el az Asakura lány, majd becsukta a szemeit és szorosan Lenhez simult, aki még mindig magához ölelte.

-Igazság szeint nem is olyan hosszú, mint elsőre gondoltam. A halálom után egész egyszerűen képtelen voltam átlépni a szellemek világába, így a Földön maradtam. Hosszú évek keserves munkájával megtisztítottam a forrásunkat, ha másért nem, legalább anyám emlékéért. Minden nap, minden percében a pataknál ültem, s egyre csak bámultam a vizet. Ha emberek jöttek, elüldöztem őket, látni sem akartam a fajtájukat. Aztán egyszer egy kedves szőke kislány látogatott meg és nem volt szívem elkergetni, mert éreztem, hogy ő más, mint a többi ember. Akkor még nem tudtam, hogy a gyermek sámán, mert mit sem tudtam rólatok. Persze meglepett, hogy látott, de örültem neki, hiszen Ereniel- mert ő volt a kislány- minden nap meglátogatott és sokat beszélgettünk. Elmesélte, hogy elszakították az igazi szüleitől és két nagyon kedves ember neveli. Azonban csalódott volt, mert a nevelői nem hittek neki, amikor a szellemekről vagy éppen az őt körülvevő különös dolgokról mesélt nekik. Hamar rájöttem, hogy miért éreztem különlegesnek már az elején: az ereje hasonló volt az enyémhez, akaratán és tudatán kívül irányította a vizet, persze jóval erősebb mértékben, mint én. Ekkor döntöttem el, hogy segítek neki, mert látszólag nem boldogult az erejével. S ezek után már elválaszthatatlanok lettünk, szinte testvérek... Soha többet nem hagytam el Erenielt.... – fejezte be a mesélést a szellemlány, s gazdájára nézett, de Rin már békésen szuszogott Len mellkasán. Ajkain halvány mosoly játszott, ami kislányossá varázsolta az egész arcát, s Wyn is csak elmosolyodott, majd intett a Tao vezérnek, hogy talán ideje lenne hazaindulni, hiszen már régen besötétedett. Len felnézett az égre, de a vízitündérnek igaza volt: már fel is jöttek az első csillagok és a Hold pereme is felbukkant a fák fölött. A fiú gyengéden megsimogatta Rin arcát, de mivel a lány nem ébredt fel, csak óvatosan a karjaiba vette és elindult vele hazafelé. Az erdőből hamar kijutott, hála a két szellem közreműködésének, de bosszankodva vette tudomásul, hogy kissé letévedt az ösvényről, így pont az ellenkező oldalon bukkant ki a fák közül, mint szeretett volna, de szerencséjére nem volt messze a házhoz vezető poros földút. Lassan sétálva haladt előre, vigyázott, hogy nehogy felébressze a csendesen alvó lányt. Tekintetét a messzesége fúrta, gondolatai Rin és Ereniel körül forogtak, így észre sem vette, amikor a karjaiban tartott lány felébredt és kinyitotta a szemét. Rint meglepte a helyzet, de nem szólt semmit, csak elmosolyodott, amikor meglátta a fiú arcát, amit beezüstözött a holdfény. Wyn és Bason szorsan egymás mellett, mini-alakban követte őket, sejtelmesen mosolyogva, mintha előre sejtettek volna valamit. Mivel a Tao vezér még mindig nem vette észre, hogy Rin felébredt, a szőke lány ismét lehunyta a szemét és hagyta, hogy tovább vigye, de azért egy kicsit szorosabban hozzásimult és kezével gyengéden végigsimított a mellkasán.

A ház már csendes volt mire hazaértek, valószínűleg már mindenki aludt. Len egyenesen a szobájába vitte Rint, majd finoman lefektette az ágyra és óvatosan betakarta. Mélyet sóhajtott, majd kisimította a lány arcába lógó tincseket és gyengéden megcsókolta az ajkait. Aztán lassan kiegyenesedett és elindult az ajtó felé. Keze már épp a kilincsen volt, amikor Rin utánaszólt:

-Len.... – a fiú azonnal visszafordult. Rin felült az ágyban és egyenesen ránézett, szemeiben megcsillant a holdfény ezüstös ragyogása.

-Igen?

-Nincs kedved maradni? – folytatta a lány halkan, de elcsuklott a hangja.

-Úgy érted éjszakára? Aludni? – A Tao sámán nagyot nyelt, ahogy kimondta az utolsó szót és a gyomra önkéntelenül is összerándult.

-Ha te aludni szeretnél, akkor.... – válaszolt Rin egy rövid szünet után, majd pirulva elfordult, de az arcán megjelenő pírt a fiú nem vehette észre a sötét miatt. Len szemei elkerekedtek és ő is elvörösödött, de aztán csak ennyit tudott kinyögni:

-Én szeretnék maradni, csak nem tudom, hogy Yoh mit szólna.... Mégiscsak a barátom...te pedig...a húga vagy...

Rin szomorúan felsóhajtott, majd lehajtotta a fejét. Len némán nézte egy percig, mintha vivódna magában, holott nagyon is jól tudta, hogy mit akar... Vetett egy utolsó pillantást az ajtóra, majd miután meggyőződött róla, hogy szellemeik eltűntek, visszasétált a sámánlányhoz és leült az ágy szélére. Rin értetlenül emelte fel ismét a fejét és nézett rá, de a fiú csak sokat sejtetően elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzá és ajkait az övéhez tapasztva finoman, mégis határozottan megcsókolta. Az Asakura lány boldogan viszonozta, majd szorosan egymáshoz simultak.....