A Hold elé úszó felhő sötétségbe burkolta a szobát, hosszú árnyékokat vetve a falakra. A nyitott ablakon beáramló kellemesen hűs éjszakai levegő gyengéd kézként simított végig az ágyban fekvő két fiatalon.

A fiú csukott szemhéjai megrándultak és a kövekező pillanatban lassan pislogva kinyitotta a szemét. Pillantása azonnal a mellkasán szuszogó lány arcára esett és ettől egy pillanatra elmosolyodott. Rin nyugodtan aludt a karjaiban, ajkán szelíd mosollyal. Szőke tincsei félig eltakarták az arcát, árnyékuk rávetült Len mellkasára. A lány testét gyengéden ölelte körbe a vékony takaró, ami egészen lecsúszott a derekáig, szabadon hagyva a hátát.

A Tao vezér mélyet sóhajtott, majd elfordította a fejét és kibámult az ablakon. A felhő már régen tovaúszott az égen, a Hold ezüstös fénye ismét beragyogta az udvart. A csillagok is világítottak még, nagyjából az éjszaka közepén járhatott az idő. Len aranyszínű szemei kutatva fürkészték a sötétséget, füleivel az éj neszei után hallgatózva. A környék gyanúsan csendes volt, a szellő is alig mozdult. A holdfény kísérteties fénybe vonta az udvar azon részét, ahol edzeni szoktak, az apró kavicsok szinte világítottak a sötétben.

„Vihar előtti csend.” – gondolta magában Len és egy pillanatra behunyta a szemét, hogy megszabaduljon a baljós gondolatoktól, amik akaratlanul is beférkőztek a lelkébe.

„Túl nagy a csend odakint. Valami készül....” – a gondolatok sebes örvénybe ragadták magukkal, egyre sötétebbek és vészjóslóbbak lettek.

„ Veszélyben van...”, „Érte jön...meg fogja ölni”

Len dühösen szorította össze a fogait, a fejében megszólaló hang már régen nem  sajtája volt. Idegenül és hűvösen, kegyetlen és kíméletlen őszinteséggel dübörgött a fejében a belső ösztön hangja, de ő igyekezett a józan eszével elhallgattatni.

„Már megint feleslegesen aggódsz. Nincs itt semmi baj... Itt alszik melletted....”

Rin hirtelen összerezzent, mintha rossz álom gyötörné, ajkairól azonnal eltűnt a mosoly. Len kinyitotta a szemét és ránézett. Hosszan figyelte a lány arcát, a csukott szemhéjakat, az egymást ölelő sűrű szempillákat.... Hirtelen minden baljós gondolat kiröppent a fejéből, helyüket maró szégyenérzet foglalta el. Megremegett a tekintete és elfordult, hogy ismét kibámulhasson az ablakon.

Csak most jött rá igazán, hogy mit tett és hogy mi történt közte és a lány között. Az éjszaka eseményei jeges zuhanyként zúdultak a nyakába, minden más gondolatot kizárva a fejéből.

„Soha senkinek sem mondtam, hogy szeretem... Mi ütött belém? Miért viselkedek így? Miért érzem azt, hogy vele végre önmagamat adhatom? Miért?” – Len fejében megválaszolatlan kérdések zakatoltak, képtelen volt rájönni a megoldásokra.

„Rin más mint a többi ember. Ő nem látta bennem azt a hideg kegyetlenséget, amit mások... Ő magamért szeret....”

„Tévedsz... Csak azt szereti, akinek hisz. Semmit sem tud a múltadról...arról, hogy mire neveltek... arról, hogy ki vagy valójában.”- a gonosz kis hang ismét megszólalt a fejében, választ adva gyötrödésére.

-Pusztíts vagy elpusztulsz. – suttogta bele Len szinte hangtalnul a sötétbe és mélyet sóhajtott.

-Nem ez nem igaz.... új elveim vannak...

-Igazán? – Len összerezzent, amikor meghallotta a kedves hangot. Visszafordult Rin felé, aki egy kissé felemelkedve mosolygott rá.

-Ööö..azt hittem alszol. Mióta vagy fent? – kérdezett vissza, hogy elterelje a témát, de tudta, hogy esélytelen: a lány kutató pillantása egészen a szívébe látott.

-Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, hogy valami bánt. Mi a baj? S mi ez a Pusztíts vagy elpusztulsz gondolat?

-Hosszú történet, nem akarok róla beszélni. – válaszolta a fiú halkan, majd lehunyta a szemét és elfordította a fejét.

Az Asakura lány arca elsötétült. Néhány másodpercig még némán figyelte a fiú arcát, majd mélyet sóhajtott, mielőtt megszólalt:

-Miért nem bízol meg bennem, Len?

-Én nem bízok senkiben magamon kívül. -  a válasz hűvös volt és elutasító, a lány szíve összeszorult, amikor meghallotta. Először válaszra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát és inkább összeharapta az ajkait. Lehajtotta a fejét, a fiú szavai ott maradtak a levegőben, láthatatlan falat emelve közéjük.

-Senkiben... – szólt végül csalódottan és megborzongott a lelkébe maró fájdalomtól. Egészen felült, majd az ölébe ejtette a kezeit és folytatta:

-Azt hittem, hogy legalább bennem megbízol. Én azt hittem, hogy komolyan gondolod, azt amit mondtál.... – elcsuklott a hangja és képtelen volt folytatni, de a fiúnak ez is elég volt. Len szemei elkerekedtek és elsápadt. Úgy fordult vissza a lány felé, mint akit megcsíptek. Rin nem nézett rá, néma mozdulatlanságban ült az ágyon, arcára sötét árnyékot vetettek szőke tincsei, de a fiú jól látta, hogy remegnek az ajkai, mintha a sírás kerülgetné. A Tao vezér felemelte a kezét, hogy megnyugtatóan megsimogassa, de mozdulata elakadt félúton.

„ Már megint mi ütött belém? Hiszen semmi rosszat nem mondott.... csak...törődik velem...”

-Rin... – kezdett bele rekedten, mire a lány felé fordította az arcát , miközben felhúzta a térdeit és átfogta őket a kezével:

-Igen?

-Ne ...haragudj.... – a szavak alig tudták elhagyni az ajkait, a torkát összeszorította valami hirtelen támadt rossz érzés....

Rin nem válaszolt azonnal, csendben állta a pillantását, mintha már beletörődött volna a dologba. Mély csend borult a két sámánra, egyikük sem szólalt meg, a beálló némaságban még az erdő fáinak távoli sóhajait is hallani lehetett. Percek teltek el így, de aztán Len erőt vett magán és megfogta a lány kezét. Remegtek az ujjai, amikor alig hallhatóan megszólalt:

-Aggódok érted...

-De hát miért? – kérdezett vissza a lány értetlenül, de el is pirult, amikor meghallott a sámán szavait.

-Mert....Aggódok és kész. A Sámán Kódex.... – Len elakadt. Nem volt benne biztos, hogy el akarja mondani a lánynak az egész Kivülállós históriát, de érezte, hogy nincs más választása. Rinnek nem tűnt fel, hogy megakadt, de azt észrevette, hogy a tekintete elsötétül.

-Igen, mi van a Kódexxel?

-Túl nagy erőt adott neked és ez minden bizonnyal Ziknek is feltűnt. – vágta rá gyorsan a fiú, majd lassan visszadőlt az ágyra és magához húzta a szőke sámánlányt. Gyengéden simogatni kezdte, ujjai finoman cirógatták a bőrét.

-Nem érdekel túlzottan Zik. Mindhárom alakját utálom, a mostanit azért, mert rákényszerített arra, hogy öljek, az 500 évvel ezelőttit azért, mert megölte Erenielt és Samanthát, az 1000 évvel ezelőttit pedig azért, mert kitalálta ezt az egész sámános baromságot.

Lent meglepte a lány hirtelen szóáradata. Rin hangja elszánt volt és dühtől csengett, de tele volt olyan információkkal amik idegenek voltak a fiú számára.

-Samantha? – kérdezte értetlenül, de a lány csak felsóhajtott:

-Ereniel barátnője volt... Hosszú sztori....

-De...te mégis...honnan tudsz erről? – A Tao vezért teljesen meglepte a kijelentés. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy Jeanne már beszélt is vele, netalántán bántotta is, de Rin eloszlotta a kétségeit, amikor válaszolt:

-Nem tudnám megmagyarázni. Látomás vagy valami ilyesmi. Mindenesetre láttam Erenielt és Zikket és ez bőven elég volt ahhoz, hogy ne kedveljem a bátyámat.

-Értem... – válaszolt a fiú elgondolkozva, majd mélyet sóhajtott. Egy pillanatig még tépelődött magában, hogy elmondja Rinnek a Vasszűz tervét, de aztán meggondolta magát. „ Túl szép ez a nap ahhoz, hogy ezzel elrontsam. S amúgy sem lesz baj...”- nyugtatta magát és megpróbálta elnyomni a lelkére telepedő sötét előérzetet. Kevés sikerrel....

*

Rin lassan kinyitotta a szemét. Odakint már hajnalodott, az éjszakai sötétség helyet lassan derengő félhomály vette át. A levegő egészen lehült, mindezek ellenére a szobában kallamas volt a hőmérséklet, a szőke lány egyáltalán nem fázott. De ez talán a mellette békésen alvó Len Taonak is köszönhető volt. A fiú még mindig magához ölelte, s fogta a kezét. Szorosan bújt hozzá, mintha tudatalatt is meg akarná védeni magától, Rin érezte a szívdobbanásait. A lány elmosolyodott, majd ujjait kikúzta a fiú tenyeréből. Len megrándult, de nem ébredt fel, továbbra is halkan szuszogott. A szőke sámán az arcán felejtette a pillantáséát. A fiú lila haja egészen a szemébe lógott, árnyékot vetve érzelemmentes arcára.

Rin elfordult, majd lassan felült és kinézett az ablakon. A homály lassan oszlott, de az árnyékok már hosszúra nyúltak a kaviccsal borított homokos udvaron. Az ég sötétje lassan szürkébe ment át, a csillagok elhalványultak, majd lassan kihunytak és eltűntek.

A lány elengdett egy halk sóhajt, majd visszafordult Len felé. „ Mennyire megközelíthetetlen, amikor alszik. Semmi érzelem, csak az a hűvös arckifejezés, amit előszeretettel mutat a többieknek. Viszont velem teljesen más... Vajon melyik az igazi Len? Az, amelyik lekezelő módon szól mindenkihez vagy az, amelyik azt mondta neki az éjszaka, hogy szereti?” – Rin nem tudta választ. Egészen elmerült a gondolataiban, így nagyon megijedt, amikor Len hirtelen megszólalt:

-Nem szeretem ha alvás közben néznek. – morogta bele a párnába kissé durcásan, de nem nyitotta ki a szemét és nem mozdult.

A lány zavartan elpirult, majd sietve kibújt a takaró alól.

-Bocsánat... – szabadkozott halkan, majd körülnézett a ruhái után. Az összes ruhadarab az ágy mellett hevert, összekeveredve Len cuccaival. A lány szelíden elmosolyodott, majd inkább elnézett az ágy végébe a köntöse után nézett. Nem csalódott, a vastag fehér ruhadarab az ágy végén volt leterítve, mint mindig. Még egyszer halkan felsóhajtott, majd miután vetett még egy pillantást a még mindig ugyanabban a helyzetben fekvő fiúra, lassan felállt és magára terítve a köntöst az ablakhoz sétált. Összecsomózta a rögzítőszalagot, majd miután eligazgítta magán a fehér anyogot, kinézett az udvarra. A Nap ebben a pillanatban kelt fel, korongja lassan emelkedett ki a fák takarásából.

A lány néma csendben nézte a napfelkeltét, egészen addig amíg az égitest egészen a fák fölé nem emelkedett. Összeborzadt a látványtól: a máskor barátságos narancsszínben fürdő korong, most vérvörösen kelt fel, sugarai szinte átdöfték az eget. Rin beleborzongott a látványba, a szívét ismeretlen rosszérzés járta át. Mozdulatlanul, sápadt arccal bámulta a kelő napot, a percek pedig csak teltek.

-Valami baj van? – kérdezte hirtelen Len aggodalmasan, miközben lassan felült az ágyban. A takaró lecsúszott az ölébe, szabaddá téve meztelen felsőtestét.

Az Asakura lány összerezzent a hangjára és nagy nehezen elszakadva a baljóslatú napfelkeltétől visszafordult a sámán felé. Pillantása megakadt a tökéletesre kidolgozott izmokon, s szinte elfelejtett válaszolni. Végignézett a fiú izmos karjain, amikkel az éjszaka oly gyengéden és féltőn ölelte....

-Rin?

-Ööö, ne haragudj..de mit is mondtál? – Len hangja visszarántota a valóságba és zavartan elkapta a pillantását, arcát elöntötte a pír.

-Azt kérdeztem mi a baj? – ismételte meg imént elhangzott mondatát a fiú egy kicsit hangosabban, hogy leplezze azt a zavartságot, amit a lány fürkésző tekintete okozott nála. Az arca vörös volt, de meglepő módon sikerült nyugalmat erőltetnie magára.

-Nincs semmi baj...csak... hirtelen rossz előérzetem támadt.

-Rossz előérzeted? Mire gondolsz? – kérdezett vissza a fiú sokkal halkabban, mint az előbb és közben szemeivel megkereste a ruháit a földön. Egy kissé kihajlva az ágyból felemelte a földről a nadrágját és az alsóneműjét, de mire felegyenesedett Rin már ismét az ablakon bámult kifelé.

A Tao vezér egy pillanatig még várt a lány válaszára, de amikor észrevette, hogy az már szinte nem is figyel rá, csak gyorsan magára kapkodta a ruháit és kiugrott az ágyból. Sietve megköttöte a nadrágjához tartozó csomót, majd a lány mögé lépett és a vállára tette a kezét:

-Szóval?

-Ma valami nagyon rossz fog történni. Érzem. – válaszolt halkan és a napra mutatott. Len követte az ujjának a vonalat és egy pillanatra elsápadt, amikor meglátta a vörösen izzó korongot, mely fenyegetően emelkedett lassan egyre feljebb.

„ Ez nem tetszik...valami tényleg nincs rendben...” – a lelke mélyén megszólalt egy apró csengettyű, ami a veszélyre figyelmeztette. Mintha valami kis szellem szállta volna meg  és rázta volna kérlelhetetlenül, nem akart csillapodni. Rég érzett utoljára ilyet...

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj. ......Én melletted leszek.... – tette hozzá egy mély sóhaj után, mire a lány elmosolyodott.

-Köszönöm. Jó volt, hogy itt maradtál este.

Len leküzdve a lelkében tomboló kis szellem jajgatását, magára erőltetett egy mosolyt, majd finoman megsimogatta a lány karját.

-Remélem tényleg nem bántad meg. – érezte, hogy Rin halkan felsóhajt, majd a lány szembefordult vele és rámosolygott:

-Nem, egyáltalán nem. Szeretelek Len.

-Én is...szeretlek. – nyögte a fiú halkan, majd becsukta a szemét és hagyta, hogy a szőke sámán megcsókolja. A lány ajkainak érintésére ismét megkondult a vészharang.

„Vigyázz rá, vigyázz rá, veszélyben van, veszélyben van!” – kongatta a szorgalmas kis őrszellem, de Len ügyet se vetett rá, csak viszonozta a lány csókját, majd lassan eltávolodott tőle és megsimogatta az arcát. Kutatva fürkészte a mélybarna tekintetet egy percig, de aztán csak felsóhajtott, majd visszasétált az ágyhoz és felevette a földről a felsőjét. A kezébe vette és elindult az ajtó felé.

-Most meg hova mész? – kérdezte Rin meglepetten, de a fiú csak visszarohant mellé és egy gyors puszit nyomva az arcára csak ennyit mondott:

-Eszembe jutott valami nagyon fontos. Beszélnem kell Yohval. A reggelinél találkozunk., - hadarta szinte egy levegővel, majd sarkon fordult és a következő pillanatban kiviharzott a szobából. A lány döbbenten nézett a becsukodó ajtóra, majd mélyet sóhajtott és egy „ Ebbe meg vajon mi ütött?” –fejcsóválással lassan ő is visszasétált az ágyhoz, hogy legalább a tegnapi ruháit összeszedje.

*

Len egyenesen Yoh szobája felé vette az irányt, de már csak ösztönösen haladt a folyosón, gondolatai messze jártak. Menet közben belebújt a felsőjébe és kapkodva összecsatolta magán.

-Bason. – szólította szellemét suttogva, miközben befordult a sarkon.

A hatalmas szellem szinte azonnal megjelent gazdája mellett, majd miután engedelmesen fejet hajtott, a fiúra nézett:

-Igen, Len mester? – kérdezte mély hangján, de a sámán csak válasz nélkül továbbhaladt, még csak rá se nézett. A szellemet ez nem lepte meg, Len arckifejezése viszont nyugtalanította. Ahogy némán suhant gazdája mellett, alaposan végigmérte: a fiú láthatóan feszült volt, minzta nyugtalankodna valami miatt. Bason ezt nem tudta mire vélni, de jobbnak látta nem szóvá tenni a dolgot. „ Ha Len mester aggódik valamiért, az általában jogos szokott lenni.” – gondolta magában, de azért követte mély hallgatásba merült gazdáját, aki kitartóan haladt előre.

Lennek nem volt sok mondanivalója szellemének, de megnyugtatta a tudat, hogy mellette van. „ Valami nagy baj készülődik, az ösztöneim még sose hagytak cserben. Nem maradt más választásom, el kell mondanom Yohnak Jeanne tervét, mielőtt baj történne.”- A tAo vezér gondolatai sebesen örvénylettek a fejében, a lelke mélyét pedig már egészen birtokba vette az a rossz érzés, hogy ma baja esik a barátainak...és Rinnek. Dühösen megrázta a fejét.

„Próbálj meg racionálisan gondolkozni. Ugyan mi történhetne Anna edzésén kívül?”Nem tudta a választ. Mérgesen összeszorította a kezét és lehajtotta a fejét és kitartóan haladt előre. Szinte észre sem vette, hogy megérkezett az Asakura fiú szobája elé, csak akkor állt meg, amikor Bason bátorkodott megjegyezni:

-Mester, ha Yoh mester szobájához óhajtott jönni...

-Mi? – mordult fel a lilahajú fiú és felemelte a fejét:

-Ja, igen. Kösz Bason.

Len megállt és az ajtóra nézett. „Talán nem is ez a legjobb ötlet, de...” – vett egy mély levegőt és felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de a következő pillanatban az ajtó maghától kinyílt és Yoh álomittas feje bukkant ki rajta.

-Szia haver, hát te? Még nagyon korán van.... – szólalt meg idegesen a barnahajú Asakura, majd kilépett a folyosóra és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Póló nem volt rajta, viszont a vállára volt terítve a törülközője.

-Épp fürödni indultam, nincs kedved jönni? Nincs is jobb egy kora hajnali meleg fürdőnél.... – Yoh elvigyorodott és miután nagyot nyújtózott belebújt a papucsába és kíváncsian fordult mindig mogorva barátja felé:

-Na?

-Ööö... 5 perc és ott vagyok. – vágta rá Len, majd mielőtt társa bármit kérdezhetett volna, elrohant a szobája felé. Yoh döbbenten nézett utána.

-Ebbe meg mi ütött Amidamaru? – kérdezte szellemétől, aki azonban homlokráncolva nézett visza rá.

-Valami nincs rendben Yoh, én is érzem. A Lelkek Királya nyugtalan...

-Ugyan már! Gyönyörű napunk van, egy gyönyrű éjszaka után. – válaszolt a fiú mosolyogva és vetett egy sokatmondó pillantást szobájá ajtajára, majd lassan elindult a folyosón a fürdő felé.

Amikor belépett, kellemesen meleg levegő csapott az arcába. Elégedetten sóhajtott egyet, majd becsukta maga mögött az ajtót és sietve levetkőzött. Alig telt el két perc és már a vízben ült, kényelmesen elhelyezkedve. Hátul felkönyökölt a medence szélére és hátrahajtotta a fejét.

Yoh gondolatai messze jártak. Természetesen ő is érezte, amit Amidamaru és Len, de nem akarta megijeszteni a barátait. Valami nagy balhé volt készülőben, a nyugtalan vibrálás láthatatlanul ott lebegett a levegőben. A fiú mélyet sóhajtott, hogy kiűzze a fejéből a rossz gondolatoikat és már épp szelleme felé fordult, amikor kinyílt a fürdő ajtaja és belépett rajta Lenny. A Tao fiú lassan és kimérten vetkőzött le, mozdulatai talán szándékosan voltak ilyen lassúak, mintha húzni akarta volna az időt. A ruháit szépen összehajtogatta, majd feltette az egyik polcra és elindult a medence felé. Csendvebn ereszkedett bele a forró vízbe és csak akkor sóhajtott fel, amikor leült.

A két fiú percekig ült egymás mellett, anélkl, hogy bármelyikük is megszólalt volna. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben, de egyikükse tudta, hogyan kezdjen bele a mondanivalójába. Yoh érezte, hogy barátja fejében is hasonló gondolatok járnak, mint az övében, ezért megköszörülte a torkát és mosolyogva megszólalt:

-Gondolom azért jöttél ilyen korán a szobámhoz, mert mondani akartál valamit.

Len mélyet sóhajtott, majd lehajtota a fejét és keresztbe fonta maga előtt a kezeit.

-Először kérdezni. Mivel te vagy a csapat vezetője... Azt szeretném megtudni, hogy....illetve megkérdezni, hogy....

-Igen?

-Szóval, hogy... - Len nem tudta kinyögni, amit akart, szavai elakadtak félúton. Elpirult, pedig semmi zavarba ejtőt sem akart mondani.

-Hogy megkérheted-e a húgom kezét? – fejezte be Yoh helyette, majd felnevetett.

-Mi?! Te megkattantál?! – csattant fel a Tao vezér, s a feje azonnal céklavörös lett. Először azt gondolta, hogy az Asakura csak poénkodik, hogy oldja a helyzetet, de amikor meglátta azt a semmivel össze nem téveszthető csillogást a szemében, csak mérgesen felmordult és félrefordította a fejét.

-Hülye vagy, Yoh....

-Ne már Lenny, tudom, hogy nem lenne ellenedre a dolog, ha hozzád adnám a húgomat. S biztos vagyok benne, hogy Rin is beleegyezne...  – folytatta a fiú vigyorogva, szemét le sem véve barátja arcáról, amely egyre vörösebb lett. Tudta, hogy Lennek esze ágában sem volt ezt kérdezi, de legalább elterelték a témát.

-Eszem ágában sincs feleségül venni... – válaszolt idegesen a Tao vezér, mire Yoh csak megvonta a vállát:

-Ahogy gondolod. Akkor szólok is Treynek, hogy megkérheti a kezét... Biztos örülni fog neki, hogy önként lemondasz Rinről. – a barnahajú fiú vigyorogva állt fel, hogy kimásszon a vízből, de Len felkapta a fejét:

-Csak ne a Húnyuszihoz! Mert.....

-Mert?

-Mert....én..... Szóval tényleg hozzám adnád?

Yoh visszaült és bólintott.

-Igazság szerint ez nem is rajtam múlik. De szerintem Rinnek nem lenne kifogása a dolog ellen.

-De... – kezdte Len, de barátja a szavába vágott:

-Figyelj Len. Nem mond azt, hogy nem fordult meg a fejedben, pláne a tegnap éjszaka után.

-Mi?! Miről beszélsz? – a Tao sámán ha lehet, inkább a víz alá süllyedt volna.

-Szerintem tudod mire gondolok. Mindegy. A lényeg, hogy felőlem nyugodtan megteheted.

-Tényleg?  - kapta fel a fejét ismét Len, de Yoh csak bólintott:

-Elvégre is barátok vagyunk,nem? S végülis nem is lenne olyan rossz, sőt külonösen jót tenne neked, ha vele élnél.

Len már épp válaszra nyitotta a száját, amikor hirtelen kivágódott a fürdő ajataja és megjelent Morty, Rio, Jocó és Trey.

-Mi tenne jót a Kisgatyónak? – kérdezte Trey vigyorogva, miközben beljebb léptek és ledobálták magukról a ruhákat.

-Ha feleségül venné a húgomat! – válasszolt nevetve Yoh, s csak a mondat kimondása után jutott eszébe, hogy ezt talán nem kellett volna megemlítenie Treynek. Arcáról azonnal lehervadt a mosoly, de meglepetésére az északi fiú csak elvigyorodott.

-Nem tudom mit eszik rajtad az a lány Gatyamatyi, de azért gratulálok! Ó , haver, de azért már most sajnálom Rint, hogy veled kell élnie. Nem való neki a Tao kastély.... – jegyezte meg csípkelődve és színpadiasan megvakarta a tarkóját.

-Fogd be, Trey! – üvöltötte Lenny, s Yoh alig bírta visszafogni, hogy neki ne ugorjon barátjának.

-S ha nem, akkor mi lesz Lenny-boy? Tudod, hogy nálam nem válik be az igéző pillantásod... – heccelte tovább a jégsámán a Tao fiút és közben vidáman lendületet vett, hogy nekifusson, hiszen szokása szeint egy hatalmas bombával akarta kihozni amúgy is kényes béketűréséből sámántársát.

Rio, Morty és Jocó fejcsóválva figyelték az eseményeket, de tisztes távolságba húzódtak, amikor a medence víze legalább 2 méteres magasságba fröcskölt fel, teljesen eláztatva ezzel nem csak a medencében ülő két fiút, hanem az egész fürdőszobát is.

Yoh hangosan nevetni kezdett, Len viszont csak egy jól irányzott ütéssel díjazta az északi jégsámán mutatványát.

-Jól néz ki a hajad, Lenny! – Trey prüszkölve röhögött, s habár az ő haja is vizes volt és teljesen lelapult, a vízáradatot elindító ugrás minden pénzt megért. Egyszerűen képtelen volt uralkodni magán, ha Tao fiúra nézett, aki egyre jobban felidegelte magát. Len arca lassan teljesen vörössé vált, de most a dühtől és a következő percben nekiugrott a deszkásnak, s elkapva a nyakát lenyomta a víz alá.

-S ez hogy tetszik Hónyuszi? – nyögte vigyorogva, s a kétségbeesett bugyborékolás se hatotta meg.

- Tüskehajú barátunk megőrült! – kiáltotta Rio és a következő másodpercben már Yohnak segített szétszedni a két fiút.

-Engedj el, most jégkását csinálok belőle! – kapálózott Len, de a magas sámán szorosan tartotta:

-Na gyere, Kisnadrág, játszok le! Hé, haver engedj el! – válaszolt fölényesen vigyorogva Trey, miközben megpróbált kiszabadulni Yoh kezei közül, de kevés sikert ért, csupán annyit, hogy kicsúszott alóla a lába és barátjával együtt belefejelve elmerült a forró vízben.

-Yoh mester! – kiáltotta Rio kétségbeesetten és lazított Len szorításán, amit a Tai fiú azonnal ki is használt és hasba vágva azonnal Yohékra vette magát, hogy lenyomja őket a víz alá. A magas sámán elmotyogott még egy „Jaj, már megint a hajam fogja ezt bánni” mondatot, majd csatlakozott a birkozókhoz és hatalmas vízicsatába kezdtek.

Morty és Jocó még mindig fejcsóválva nézte őket, halványan mosolyogva, de aztán a néger fiú rávigyorgott az aprótermetű sámántanoncra:

-Ne maradjunk ki mi se! Gyerünk! – azzal már rohant is a medence felé. Morty kínosan felnevetett, majd végignézett barátain.

-Ha ezt Anna meglátja... – suttogta maga elé, majd beletörődően legyintett egyet,s csatlakozott a srácokhoz.

*

Mire a fiúk végeztek a feltakarítással és eljutottak a konyhába, a lányok már megterítettek. Az asztalon rengeteg féle finomság sorakozott, volt ott minden: rizs, hal, zöldség, de persze néhány különlegesség is, mint például Trey és Pilica bálnazsírja vagy éppen Len üvegekben álló kedvence, a tej.

Az öt lány Faust társaságában már csak rájuk várt. Amikor beléptek a konyhába, csak egy-egy megrovó pillantást kaptak, aztán a lányok folytatták amit épp csináltak.

Jun és Rin halkan suttogva beszélgetett valamiről, aminek feltehetően Riohoz lehetett köze, mert ahogy a magas sámán beljebb lépett és a doshi lányra nézett, Jun egészen elpirult és csak még közelebb hajolva nála pár évvel fiatalabb barátnőjéhez folytatta a történetet. Rin érdeklődve hallgata, néha-néha mosolyogva bólintott, de nem szólt közbe. Az Asakura lány vetett egy lopott pillantást a belépő Tao fiúra, de Len csak zavartan félrefordította a fejét, majd sietve leült a lány mellé és gyorsan magához húzott egy üveg tejet, hogy ne kelljen bekapcsolódnia a beszélgetésbe.

Vele ellentétben Trey vidáman mosolyogva lépett a szintén elmélyülten beszélgető Pilica és Tamara mögé, s kezeit a lányok vállára téve behajolt közéjük:

-Na hogy aludtatok? – kérdezte vidáman, mire Pilica csak morgott valamit válaszképp, viszont a rózsaszínhajú sámántanonc egészen elvörösödött. Tamara belepirult a fiú érintésébe, s nem tudott válaszolni. Az északról jött sámán mosolyogva ránézett, majd megvonta a vállát és felegyenesedett, de közben –mintha véletlenül tenné- végigsímított a lány karján. Tamara szemei elkerekedtek és az arcához kapta a kezét, de szerencséjére senki sem volt tanúja az iménti rövid jelenetnek. Sietve körbepillantott, majd hátrafordult, hogy Treyre nézhessen, de a fiú már nem állt mögötte. Csalódottan lehajtotta a fejét.

-Akkor mi a mai reggeli? – hallotta meg hirtelen a jégsámán hangját és Tamara amilyen gyorsan csak tudott, visszafordult az asztal felé.

A fiú vele szemben ült le, majd vidáman rákacsintott és nekilátott az evésnek. Tamara elmosolyodott, s a pír szépen lassan eltűnt az arcáról. Pilica szerencsére közben elmélyült társalgásba kezdett Jocóval, úgyhogy tényleg senki sem vette észre a dolgot, egyedül talán csak Rin küldött felé egy bíztató mosolyt, miközben szedett magának egy kis rizst és zöldséget.

Az Asakura lány egy picit meglepődött Lenny tartózkodó viselkedésén, de nem tette szóvá a dolgot. „ Mindkettőnknek időre van szüksége, hogy feldolgozzuk a történteket.” – gondolta magában és ránézett a fiúra, aki azonban kerülte a tekintetét. A lány mozdulata megakadt, de aztán csak finoman megrándította a vállát. „ Na jó, neki talán több idő kell.” – elmosolyodott, majd visszaült a helyére.

Közben Yoh és Morty is helyet foglalt, a bátyja vigyorogva dörzsölte össze a tenyerét, amikor végignézett a terített asztalon.

-Annának Yoh napja lehet, ha ma nincs rizsdiéta. – szólt oda neki suttogva Jocó, de Yoh csak sejtelmesen elmosolyodott.

-Vagy csak jól aludt. – válaszolt és elnézett leendő menyasszonyára nézett, aki azonban némán bámult a kezében tartott pohárra, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.

Az Asakura fiú arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Tudta és érezte, hogy Anna is érzi ugyanazt, amit ő, Len és a többiek. Valami nincs rendben... Túl csendes minden... és túl nyugodt...

-Anna, kaphatok még halat? Elfogyott...

-Tessék? - a lány felkapta a fejét a fiú hangjára, de az csak mosolyogva közelebb nyújtotta üres tányérját:

-Azt kérdeztem, hogy kaphatok-e még halat? Mert már nincs több az asztalon... – magyarázta Yoh kedvesen és a médium szemébe nézett. Anna zavartan bámult egy pillanatig, de aztán csak bólintott és elvéve a tányért felállt. Lassú, már-már gépies mozdulattal fordult meg és indult el a tűzhely felé, Yoh értetlen és meglepett pillantásáitól kísérve.

A kezébe vette a szedőkanalat, de megremegtek az ujjai. Mereven a tálba bámult, gondolatai szédítő örvényként kavarogtak a fejében. Az elmúlt éjszaka, a ma reggel, a véres napfelkelte és ez a szűnni nem akaró kellemetlen érzés a lelke mélyén. Médiumi képességei nélkül is meg tudta állapítani, hogy valami nagy baj közeleg. Szedett egy kevés halat leendő férjének, majd lassan visszafordult a társaság felé. Ahogy pillantása végigjárt a beszélgető, boldog arcokon egy pillanatra úgy érezte, hogy feleslegesen aggódik, nem lesz semmi baj. De aztán feltűnt neki, hogy mindenki feszült és nyugtalan. Ez leginkább Lenen látszott, de ez meg se lepte a lányt. „Van benne valami furcsa, amitől mindig is kirázott a hideg. Mintha előre látna dolgokat...” – szokta mondogatni magában, ám ez a helyzet most más volt. A Tao fiú inkább más miatt lehetett ideges, s ennek nagy valószínűséggel Rinhez lehetett köze, ugyanis szinte rá se mert nézni a szőke Asakura lányra. Anna összeráncolta a homlokát és ujjai összeszorultak a kezében tartott tányér fölött. „Len valami miatt ideges...Sőt: fél....” – a lány szinte maga sem hitt ebben a gondolatban, de a hatodik érzéke ezt súgta neki, s abban még nem csalódott. Felsóhajtott. A többiek mély beszélgetésbe merültek, de volt valami nyugtalanító csend is a levegőben. Senki sem beszélt a lelkében tomboló harcokról....

Jocó idegesen nevetgélt a saját gyatra poénján, Faust ellentétben mély hallgatásba süllyedt és csak turkálta az előtte heverő ételt, mintha nyomasztaná valami. Trey Tamarával és Pilicával vitatkozott a minikék megmentéséről, arca vidám volt, de a hangja máshogy csengett, mint szokott, egy árnyalatnyit feszült és türelmetlen volt. A két lányon viszont szinte semmi sem látszott, talán ők nem is érezték a figyelmeztető jeleket, mint ahogy Morty se. „ Egyiküknek se fejlődtek még ki rendesen a belső érzékei, nem képesek észrevenni a szellemi síkon történt változásokat. Viszont Rin se olyan régen vált sámánná...” – gondolta magában és elnézett leendő sógornője felé. Az Asakura lány mosolyogva beszélgetett a mellette ülő Junnal, de a mosolya mögött volt valami más érzelem is, amit Anna nem tudott hova tenni. Látszott rajta, hogy érzi a változásokat, de uralkodott magán, igyekezett elrejteni a többiek elől a valós érzelmeit. A médium ujjai elernyedtek. Néhány másodpercig még fürkészte a lány arcát, de aztán csak vállat vont. „ Bármi is jár a fejében, nem hoz ránk bajt. Most már nem.”

-Anna? – a lány összerezdült Yoh hangjára és a következő pillanatban az eddig a kezében tartott tányér hangos csattanással ért földet. A zajra mindenki abbahagyta az evést és a beszélgetést és felé fordultak. Az arcokra döbbenettel vegyes értetlenség ült ki, még Len is felnézett a reggelijéből, hogy megnézze mi történt.

Anna úgy reszketett, mint a nyárfalevél, remegtek az ajkai. A többiek sokatmondó pillantásokat váltottak, miközben Pilica és Tamara felugrott, hogy összetakarítsa a kiömlött ételt. A médium azonban még mindig mozdulatlanul állt, s egyre csak bámult a semmibe.

-Miss Anna, minden rendben? – kérdezte végül Rio segítőkészen, hogy megtörje a beálló feszült csendet, de a lány csak késve válaszolt, miután rendezte gondolatait. Anna magára erőltette szokásos „hideg, mint a jég” arckifejezését és bólintott:

-Persze, csak egy kicsit forró volt a hal, ennyi az egész. – mondta válaszként, majd visszasétált az asztalhoz és leült a helyére és folytatta teája elfogyasztását. Az asztalnál ülő többi sámán egy percig még értetlenül fintorgott, de aztán csak megvonták a vállukat és ismét nekiláttak az evésnek.

Eközben a két fiatal sámántanonc lány összeszedte a földre esett haldarabkákat. Elkerekedett szemmel néztek össze, amikor végeztek. A hal egyáltalán nem volt forró...S ez csak egyet jelenthetett: Anna valami rossz dolog közeledtét érzi.....

*

A reggeli után Len és Rin sétálni indult, természetesen az erdő felé véve az irányt. Néma csendben haladtak egymás mellett, tartva a szigorú egy lépés távolságot, mintha feszélyezné őket a másik jelenléte. A levegő tiszta volt és friss, hiszen még csak délelőttre járt az idő. Az eget azonban szürke felhők borították, amiknek még nyoma sem volt pár órával ezelőtt, most mégis úgy fedték be a föléjük boruló égboltot, mint holmi vastag takaró. Az eső nem esett, de szinte várható volt, hogy bármelyik pillanatban eleredhet. Len felemelte a fejét és ránézett a mellette sétáló lányra. Rin szintén lehajtott fejjel, kifürkészhetetlen arccal haladt előre, látszólag a gondolataiba merülve. Talán a ma reggel, talán a tegnap éjszaka járt a fejében, a fiú nem tudta. Mélyet sóhajtott, majd halkan megköszörülte a torkát és megszólalt:

-Megmutassam a kedvenc helyem az erdőben? – kérdezte bizonytalanul, mire Rin ránézett.

-Persze. – felelt mosolyogva. Len ismét felsóhajtott, majd hirtelen megfogta a lány kezét és letért vele az ösvényről. A fiú érezte, ahogy a sámán lány ujjai megremegnek, de csak megszorította a gyengéd női kezet és elindult a fák között. Alig 5 percnyi séta után meg is találta amit keresett. A hatalmas kőtömb most is ugyanolyan fenségesen tört az ég felé, mint mindig, szürke gránittömbje élesen elütött az erdő növényeinek zöldjétől.

A Tao vezér felkapaszkodott rá, majd a lenyújtotta a kezét és felhúzta Rint is.

-Tudom, hogy már voltunk itt, de ide még sose másztál fel velem. Szerintem ez a legjobb hely egész Dobbi-village-ben.....

Rin nem válaszolt, csak lassan kiegyenesedett és körülnézett. Ameddig ellátott az eget mindenhol ugyanazok az esőtől nehéz felhők borították, komor szürkeségbe vonva a tájat. A sivatag körbeölelte az erdőt, a homok kihaltsága szinte fájt a lány szemének. Egyedül a távolban örvénylő energiáradat, a Csillagszentély fénye mutatott némi reményt a fakó világban. Rin felsóhajtott, majd leült a sziklára és lelógatta a lábait. Len még egy pillanatig habozott, de aztán csak követte a példáját. Nem ült szorosan a lány mellé, lászólag feszengett és ez Rin figyelmét se kerülhette el.

-Valami baj van? – kérdezte kedvesen, de Len csak elfordult.

-Nincs semmi bajom.

-Ahogy gondolod. – válaszolt tettetett közönnyel az Asakura lány és visszafordult a táj felé.

Megint hallgtak egy ideig, szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben kettőjük között, de aztán Len erőt vett magán és közelebb csúszott a lányhoz. Rin még mindig a messzeségbe fúrva a tekintetét elmosolyodott, majd a vállára hajtotta a fejét. A percek szinte csigalassúsággal teltek, a fiú mégis úgy érezte, hogy az idő homokszemekként pereg ki az ujjai közül.

„Mond el neki, kérdezd meg... Igent fog mondani..” – sürgette a kis hang a fejében, de ő még tétovázott. Meg akarta kérdezni a lánytól, hogy egyáltalán gondolt-e már arra, hogy....

„Hogy lenne-e a feleségem” – fejezte be magában a mondatot magában, s lányra nézett. Kereste a tekintetét, de Rin továbbra is csak a messzeséget fürkészte. A fiú elengedett egy halk remegő sóhajt, majd megkerste a lány kezét és megszorította.

-Mondani szeretnél valamit? – kérdezte Rin kedvesen és felemelve a fejét kérdőn nézett rá.

„Ő nem akármilyen lány, hanem egy nagymúltú dinasztia sarja. Méltó vagyok hozzá, mint ahogy ő is hozzám...” – Len gondolatai sebesen cikáztak a fejében, miközben mélyen belenézett a lány barna szemeibe.

-Öööö...igen...a helyzet az, hogy...a tegnap éjszaka után...én...gondolkoztam.... – kezdte bátortalanul, de aztán erőt vett magán és egy hatalmas levegő vétel után folytatta:

-Szóval...hogy....

„A francba, hogy nem tudom megfogalmazni!”

-Igen? – kérdezett vissza a szőke Asakura kíváncsian és bátorítóan megszorította a fiú ujjait...

-Hogy.... – az ifjú Tao vezér hangja elcsuklott és zavartan lesütötte a szemét. Rin értetlenül meredt rá, nem volt hozzászokva, hogy Len nem tudja kimondani, amit akar. Eddig szinte bármit gondolkodás nélkül kiejtett a száján, legyen szó akár goromba megjegyzésről akár bármi másról. Egy darabig még némán fürkészte a fiú arcát, s már épp válaszra nyitotta a száját, amikor...

Hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a környéket. A fák belerezdültek és madarak tucatjai emelkedtek a levegőbe félelmükben.

Len és Rin szinte egyszerre ugrott talpra és rémüten néztek a hang irányába, ami legnagyobb megdöbbenésükre egyenesen a ház mögötti domb irányából jött. S a következő pillanatban a zaj forrását is meglátták: a több tíz méterrel a föld fölé emelkedő Tűzszellem irdatlan és félelmets alakját....

-Ez Zik. – suttogta csendesen Len, majd miután magában gyorsan mérlegelte a helyzetet, egyetlen mozdulattal leugrott a szikláról. Elkapta a lányt, amikor az utána ugrott, majd kézenfogta és rohani kezdett vele a fák között, egyenesen a ház felé. Rin értetlenül hagyta, hogy magával rángassa, a szíve vadul kalapált, nagyon félt. Len erősen szorította az Asakura kezét, szinte táncot jártak a fejében a gondolatok: „ Itt van, érte jött. Biztonságba kell helyezned, ez az egyetlen megoldás... Az egyetlen...”

Úgy rohant, hogy szinte nem is törődött azzal, hogy merre mennek. A dombot messze megkerülve értek végül a házhoz, ahol a fiú egyenesen a lány szobájába felé futott tovább. A folyosóan azonban Rin megmakacsolta magát, megállt és kitépte a kezét a sámánéból.

-Mi a fenét csinálsz?! A többiek odafent bajban vanak, segítenünk kell nekik! – fakadt ki dühösen, mire Len azonnal megállt.

-Nekem igen, neked nem.

-Mi, ezt most nem érte... – kezdte Rin döbbenten, de a Tao vezér a szavába vágott:

-Mert te most azonnal visszamész a saját világodba... – mondta a lilahajú sámán parancsolóan,s elfordította a tekintetét, hogy a lány ne láthassa bűnbánó arcát.

-De én maradni akarok!

-Nincs semmi de, azt mondtam mész és kész! – válaszolt ingerülten az aranyszemű fiú és hátrált egy lépést.

-Magamtól nem megyek, kényszeríteni meg úgyse tudsz. – Rin kezdett kijönni a béketűréséből. Mialatt ők itt veszekednek, Zik megtámadta és megöli a barátaikat.....

-Sajnos tudlak. Nem akartam ehhez folyamodni, de ha nem hagysz más lehetőséget. Wyn!

A szellemlány megjelent a fiú mellett. Az arca szomorú volt, mélykék szemeiben könnyek csillogtak.

-Sajnálom Rin, nem tehetünk mást. – suttogta maga elé alig hallhatóan, s lehajtotta a fejét.

-Miről beszéltek? Mi ez az egész.... – kezdte Rin  és tett egy lépést előre, de Wyn se hagyta, hogy befejezze a mondatot:

-Mira! – szólalt meg sejtelmesen és szomorúan csengő hangon, mire a szőke sámánlány mozdulata megakadt.

„Nem tudok mozogni, mi történik?” – gondolta a lány rémülten magában, s hiába próbálta felemelni a kezét, az nem engedelmeskedett. Hirtelen nagyon hideg lett, érezte, hogy jeges fuvallat söpör végig a testén és mintha a dolgok kezdtek volna elhomályosulni.

„Len, Wyn, mi a fene ez?” – kiáltani akart, hogy segítsenek rajta, de se a szellem se a sámán nem mozdult. A hangja beleveszett az egyre sűrűsödő fehér ködbe. Még egy utolsó pillantást vetett szelleme felé és egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha egy másik halványan derengő szellemalakot is felfedezett volna mellette, de aztán a köd és a hideg mindent beborított. S ő belezuhant abba a mélyen és sötéten tátongó fekete örvénybe, amely hihetetlen sebeséggel magával ragadta....

*

Len gyorsan a lányhoz ugrott és elkapva megmentette a testét az eleséstől. Rin élettelenül roskadt a karjaiba, barna szemei üvegsen néztek a semmibe. Len egy pillanatra megtartotta, szorosan magához ölelve, majd dühösen összeszorítota a fogait és a karjaiba véve elindult vele a szobája felé.

-Muszáj volt ezt tennünk vele? – kérdezte fojtott dühvel, de Wyn csak bólintott:

-Nem volt más lehetőség. Odaát biztonságban lesz....

-A kérdés, hogy meddig... – felelt a Tao vezér halkan, majd berúgta a lány szobájának ajtaját és beljebb lépett. Finoman lefektette Rint az ágyára, majd a szellemlány felé fordult:

-Vigyázz rá, rendben? Nem eshet baja, megértetted?!

-Mindig vele voltam, ezután se lesz másképp. – a kékhajú vízitündér állta a sámán átható tekintetét. Len egy ideig még dühösen nézett vele farkasszemet, majd sóhajtott és visszafordult Rin felé:

-Ne haragudj ránk emiatt, de meg kell értened. Zik érted jött és nem hagyhatom, hogy bajod essen, mert szeretlek és feleségül akarlak venni. – tudta, hogy a lány nem hallja a szavait, de megkönnyebült, hogy végre ki tudta mondani mindezt. Megsimogatta a lány kifejezéstelen és hideg arcát, majd ökölbe szorította a kezét és kiviharzott a szobából.

Wyn aggódva nézett utána néhány percig, de aztán csak felsóhajtott és visszanézett ájultan, lélektelenül fekvő sámánja felé. S ebben a pillanatban odakint eleredt az eső....