Az Asakura házban hosszan csöngött a telefon. Yoh a verandán hanyatt fekve bámulta a csillagokat és a teli holdat, ahogy megvilágították a külvárosi kertet. Csak akkor lett figyelmes a készülék csengésére, mikor Amidamaru megjelent mellette és felé hajolva kizökkentette, hosszas merengéséből a fiatal fiút.

• Yoh...! Már vagy öt perce cseng a telefon... – a szamuráj szellem egy halvány fintort vágott, már kezdte megszokni sámánja örökös lustaságát. De azért ritka jelenség volt, hogy ennyi ideig figyelmen kívül hagyott volna valamit.

• Jah, tényleg. Pedig azt hittem csak a fülem cseng. – nevetett fel vigyorogva a szellemre a barna hajú, majd mikor látta, hogy poénja egyáltalán nem nyerte el Amidamaru tetszését, mosolyogva sóhajtott, majd felkelt a fapadlóról. – Rendben, már megyek is. – azzal elindult a nappali folyosója felé, de érdekes mód, akkor már semmi féle telefoncsörgés nem volt a házban. Mikor oda ért Yomei mester épp lerakta a készülék kagylóját a taróra, majd várakozó unokájára emelte tekintetét.

• Anna volt az, megtalálták a Regék és Mítoszok könyvét. – mosolyodott el sejtelmesen, mire Yoh is elvigyorodott.

• Hi hihihi... Tudtam, hogy Annának sikerülni fog! – vakarta meg tarkóját.

• Pont időben. – mosolyogott Amidamaru is, megjelenve a fiú mellett.

• Igen, nem véletlenül lett ő a menyasszonyod. – jegyezte meg elégedetten az öreg sámán, majd elindult a szobája felé. Yoh egy pillanatra meglepve nézett az idős férfira, majd újra elmosolyodott.

• Jó éjt nagyapa! – integetett, majd hosszan megnyújtóztatta elgémberedett tagjait és ásított mellé egy nagyot. – Menyünk Amidamaru, hulla fáradt vagyok! – nevetett fel félhangosan szellemére, aki elképedten bámult rá, felébredve gondolataiból.

• MIII? Hiszen eddig is aludtál Yoh... – lebegett fel a lépcsőn a barna hajú fiú után, és majdnem átrepült rajta, mikor Yoh megállt egy pillanatra, Tray nyitott ajtaja előtt.

Bambult befelé a szobán át, ki az erkélyre. Tray a korlátra könyökölve állt, tüske formájú kék haját lengette az esti szél, a hold megvilágítva őt kis szürkés színt adott neki. Elgondolkodva meredt a sötét csillagos égre, Kory a vállán ücsörgött, s együtt csendben kémlelték az eget.

Yoh, halkan már szinte suttogva válaszolt, Amidamaru fel nem tett kérdésre.

• A holnap miatt aggódik, reméljük Ren is ott lesz... – mosolygott fel szellemére, aki megértően bólintott, majd együtt elindultak az Asakura fiú szobája felé.

Ren elernyedt testével hevert a park poros földútján. Lassan tisztult ki a látása, pontosan itt volt, mikor valószínűleg elvesztette az eszméletét. Hason feküdt, bal kezét a feje előtt keresztbe téve támasztotta rá homlokát érezte, hogy jobb keze kinyújtva nyúl előre. Minden porcikája sajgott, legalább egy percig mély levegőket vett, hogy összebírja szedni az erejét a felkeléshez, majd mindössze annyira futotta, hogy jobbra fordította a fejét, az így látott elmosódó képekből, ki tudta venni Hiei fekvő alakját nem mesze tőle. A parkban még mindig sötét volt, semmit sem hallott, még a tücskök halk ciripelése is elhalt.

Pár pillanatig zavartan elgondolkodva bambult a semmibe, aztán minden eszébe jutott: “Egy teázóban találkoztunk és hazafelé indultunk, átvágtunk a parkon... Subaruról volt szó... aztán... aztán megtámadtak minket és az nő Hieire támadt, megjelent a Subaru is és.... én meg... utána mi történt?...”

• Bason... – halkan suttogta a szellem szavait, majd újra megpróbálkozott a felkeléssel. Könyökére támaszkodva felnyomta magát félig a földről, ekkor érezte csak, hogy rengeteg kis tűszúrás hasít a testébe mindenütt.

“Az a fegyver...a bumerángban tüskék voltak...fenébe...”

Zihálni kezdett, remegő karjai, mindent megtettek, hogy megtartsák a most igen csak súlyosnak tűnő testet, Ren lehajtotta a fejét, frufruja teljesen eltakarta az arcát, copfba kötött haja bal válla mellett előre omlott. A parkon átsuhanó hideg szél pedig libabőrösre cirógatta a fiú csupasz karjait, kabátja nem messze tőle a földön hevert.

Egész testében remegni kezdett, ahogy lassan felemelte fejét és körbe nézett. A fák lombjait beárnyékolták az utat, szinte semmit sem látott a sötétben, vihar szablyája a földön hevert előtte nem, messze, a fa levelei között átszűrődő halvány holdsugarakat visszaverte a kard fém felülete, remegő kezeivel érte nyúlt és magához húzta a fegyvert. Felült lábaira és egy viszonylag lassú mozdulattal visszazárta szablya élét, majd oldalára kötött kendőbe csúsztatta az így nagyjából tizenöt centiméter nagyságú fegyvert.

• Bason! – szólt újra erélyesebben, mikor már érezte, hogy szelleme még csak a közelben sincs. Lelkében szétáradt a düh, a megaláztatott helyzet miatt, ökölbe szorította kezeit, cikázó gondolatai közben újra eszébe jutott a félvér lány.

Hirtelen felemelte a fejét, aminek hatására kissé megfordult körülötte a világ, majd Hieire nézett.

A lány ájultan feküdt mellette, bal alkarját egy vastag égési sérülés borította, ő is tele volt tüske nyomokkal, ruhája több helyen elszakadt és arccal a porban feküdt, vörösesbarna haja szétbomolva összekócoltan omlott a vállaira és a földre.

- Hiei... – a Tao vezér a lányhoz mászott, majd feltérdelve mellette, a óvatosan a hátára fordította az eszméletlen sámánt. Arcát is több seb borította, Ren pillanatokig zavartan meredt rá, majd megnézte a pulzusát, ami ha kicsit lassabban is de normális ütemben verve életjelet adott. Újra megpróbálta felrázni, ezúttal erősebben, erősebben megrázva a félvér lány vállait. – Hiei... Hiei ébredj fel... Hallasz?? Hiei!! Kellj fel! - “Ezt nem értem... én...” – BASON!!!! – fakadt ki a fiú, amikor már öt perce reménytelenül próbálta felébreszteni a LiuMeng lányt.

A következő pillanatban egy távoli ordításra lett figyelmes. Oda kapva a fejét sem látott a park sűrű növényzetétől, a fák és a bokrok mindent eltakartak, de az egyik nagyobb tisztás irányából jött a zaj. Egy pillanatig még tétován Hieire nézett, majd karjaiba vette a lányt és felkelt a földről.

Az első kísérlet sikertelen volt, azzal a mozdulattal vissza kellet térdelnie a földre, mivel még nem tért vissza az ereje és érezte testének több pontjában a szúró tüskéket. Vett egy mély levegőt és minden figyelmét a feladatnak szentelte, hogy gondolataiból elkergesse az égő fájdalom érzését. Felkelt és lehető legtöbb erejével futni kezdett a kitaposott ösvényeken a hang irányába. Ahogy közeledett már a távolból több alakot is ki tudott venni a holdfényben. Mikor az utolsó fasor mellet megállt a bokrok mögött, elképedve nézett a tisztásra és az öt leforgó eseményre, annyira megfeledkezve magáról, hogy karjaiból majdnem kiejtette Hieit.

A kopogást másodszorra is elnyelte a szoba csöndje. Jun két hatalmas tölgyfa ajtó előtt várt, de semmi. Megelégelte az illedelmes próbálkozást és fennhangon beszólt hogy a termetes falakon keresztül is jól halható legyen.

• Ren, beszélnünk kell! – kisvártatva sem jött válasz. – Ren, Jun vagyok nyisd ki!

“Ez furcsa...”

• Nincs itthon Jun, ne keresd. – a zöld hajú doshi lány, meglepve fordult a hang irányába. Úgy tűnt Chiung magától értetődőnek véli a dolgot. – Azt mondta dolga van.

Jun tekintete láthatatlanul a lány háta mögötti órára siklott, majd szemrebbenés nélkül válaszolt a lánynak kedvesen mosolyogva rá.

• Persze, mindössze kiment a fejemből. Teljesen, igazad van. Köszönöm. – bólintott hálásan a MangCe lány felé, aki egy biccentéssel viszonozta azt, majd távozva folytatta útját, a hálója felé.

“Ren, hova mentél? Ha nagyapa meg tudja... ma nem lett volna szabad elmennie ő is tudja, hogy lehet ilyen??? Sosem volt felelőtlen mért pont most kezd el váratlan lépéseket tenni? – újra a tölgyfa ajtókra emelte aggódó tekintetét – Merre jársz, nem sokára éjfél...”

A Tao lány szomorúan meredt öccse szobájának ajtajára, majd egy mély sóhajt engedett meg magának. Pillanatokig gondolataiba mélyedve állt, majd PaiLong kíséretében távozott a helység elől.

A hold ezüstös fényében több penge villant meg a csillagos ég alatt. A zöld fűvel ellepett tisztás, a park fásított részének egy kevésbé sűrű részénél helyezkedett el. Ren az egyik magasabb égbe nyúló fa mellet állt meg, annak árnyékának takarásában a sötét erdő szélén.

Sasuke jobbra elég messze a földön térdelt a többiektől, jobb karját szorongatta kezéről csöpögött a vér, mellette a földön egy hosszú vasbot hevert, másik oldalán pedig egy jól kivehető szellem lány alakja rajzolódott ki. Sasuke mellet térdelt és félve nézett a fiú fájdalomtól eltorzult arcára. A lánynak hosszú rózsaszín haja volt, ugyanaz a szellem volt, akit Ren egyszer már látott mellette lebegni, mikor Trayel együtt mentek a suliba. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy sámánja miatt aggódjon vagy a tőlük nem messze lévő harcot figyelje, ahogy azt Sasuke is tette. Mindeközben próbálta elkergetni az maró fájdalom érzését.

Subaru kezében a fegyverrel mozdulatlanul állt fél oldalasan, kifejezéstelen arca semmit nem árult el, tekintetével ő is a küzdelmet követte.

A már ismert nő a földön hevert és éppen próbálta kikerülni a következő támadást hatósugarát. Yaro épp másik három sámánnal harcolt, mind két kardját kezeiben szorongatta, ahogy a három nála nem sokkal idősebb, de már férfi közeledett felé, buzogánnyal, lándzsával az egyik pedig láthatóan a puszta kezét használva fegyvernek, ahogy debella méretű szelleme is.

Yaro egy fordulattal kitért a buzogány elől, majd félig guggolásba ereszkedve, kilökte a lándzsás férfi lábait, a harmadik puszta kezes ellenfelet hasba rúgta. A férfi azzal a mozdulattal, meg ragadta a sötétkékhajú fiú lábát és pörgetni kezdte magukat tengelye körül, majd az egyik közeli fának vágta a fiút.

Yaro a fejéhez kapott, de a következő pillanatban, már arrébb gurult a felé repülő bumeráng elől, amiket a földről felkelő nő hajított felé. Rögtön talpon termett és mind két kardját a magasba emelve, kék derengésben felizzottak a pengék, majd mindkettőt a földbe vájta és hasonló fényű hasadék indult meg három ellenfele irányába, akik egy-egy mozdulattal kitértek a támadás elől.

• A fenébe ez most több mint sok... – sziszegte a fogai között a hosszú barna hajú sámán, majd jobb kezével botja után nyúlt és vérző kezével megragadta a fegyvrét.

• Sasuke... – nézett aggódóan rá szelleme, amaz nem válaszolt szó nélkül próbált felkelni, de lábai újra összecsuklottak. Ren látta, hogy a kínai fiú lábain ugyan olyan vágott sebek vannak mint Hiei és az ő ruháján és bőrén. – Sasuke-sama... ez a bénító méreg sokáig hat, biztos, hogy egy óráig nem távozik a szervezetedből.

• A rohadt életbe.... – zihálta a gesztenyebarna szemű fiú, majd tekintetét újra a harcra emelte, remegő kezeivel elöl támasztotta meg magát.

Yaro újra középen volt, és egy hátra szaltóval került ki a közre fogásból. Átugrott a lándzsás férfi felett és guggolásba érkezve, élével kifelé fordította a jobb kardját, amíg az ellenfelek bambán nézelődtek. Azonban a nő sötétkékhajú sámán mögött termett és hosszú lángostorával támadott. A tűznyelv rátekeredett Yaro lábára és kirántotta a fiú lábal alól a talajt, amaz reflexszerűen karjait támasztotta előre és azonnal hanyatt fordult, másik lábával próbálta fékezni a húzó erőt, mire a másik három sámán is feleszmélt. Azonnal elindultak a fiú felé.

• YARO!! – a szellemlány magából kikelve ordított a sámán fiúnak, aki maga mögé sandítva megpillantotta a három közeledő férfit, majd egy újabb rántást érzet a lábán és megint elvesztette a talaj biztonságát.

• Ebből elég... – sziszegte a fiú, majd jobb kardját megfordítva felizzott kéken a penge és egy mozdulattal egyensúlyozva másik lábára állt és egy suhintással kettészelte a vörösen izzó lángostort. A következő pillanatban pedig még egy hátra szaltót csinált, újra átugorva ezúttal mind a három férfit méteres magasságokban. Ahogy földet ért és terpeszbe álva egyensúlyba tartotta magát, két bumeráng érkezett felé, mindkét kardjával hárított egyet-egyet, majd elhajolt a felé repülő lándzsa elől, bal lábára guggolva. A fegyver a háta mögött a földbe állt, aztán a buzogányos férfi magasodott felé, egymás után többször is lesújtott a földre a fiatal sámán fiúra, aki folyvást arrébb ugorva kerülte ki minden támadását.

• Ez nem igaz... – zihált Sasuke, elképedve – SUBARU! – a shinigami a fiúra sandított, aki idegesen ökölbe szorított kézzel térdelt a földön, szúrós tekintettel meredt rá. – Csinálj már valamit! Mindjárt megölik!

• Hm... – elgondolkodva nézett a harcoló sámánokra, majd kérdően Yarohoz fordult. – Segítsek...? – kérdezte színtelen hangon, majd várakozóan tovább figyelte a harcot.

• Ne hogy túl erőltesd magad...! – vigyorodott el Yaro, hangjában némi csipkelődős gúnnyal, majd a következő buzogánycsapást kardjával védte ki. Kék és vörös fények cikáztak a két sámán körül, ami nyomban eltűnt, mikor Yaro kitérve még két bumeráng elől, hátra ugrott a fegyverrel rendelkező sámántól.

• MOST! – ordított a barna hajú nő, Yaro a következő pillanatban, egy mély szúrást érzett a jobb oldalában. Színtelen hangon felnyögött, s egész testében megremegett a hirtelen fájdalomtól.

Ren is beleremegett az érzésbe, hirtelen eszébe jutott, amikor egy szablya hasított a tüdejébe. Legszívesebben oda rohant volna, elő rántotta volna a vihar szablyát és neki rontott volna a nőnek meg az egész bagázsnak. Dühtől remegve állt tovább. Jól tudta, hogy még mindig nem tud elég gyorsan mozogni, hogy nagyon gyenge, idáig is alig tudott eljutni, és még Bason is eltűnt. Amikor legutóbb szelleme nélkül akart harcba szállni egy doshival, hetekig fuldoklott a testébe tört acél fegyver maradványától, és végül a kórházban kötött ki. Abban a bizonyos harcban pedig, ereje teljében volt.

A sámán kirántotta Yaro oldalából a fegyvert, s várakozóan megállt mögötte, mire a nő kuncogva felnevetett.

• Dermesztő igaz?

• Rohadék... – sziszegte újra a sámán fiú, jobb kezének könyökét, vérző oldalához szorítva.

Subaru fáradt unalommal felsóhajtott.

• Az elébb kérdeztem... segít...

• Segíts. – lilás szemeit rászegezte a shinigamira, majd sejtelmesen elvigyorodott. Subaru szürke szemei semmit sem árultak el, komoran meredtek Yaroéba.

• Nevetséges... – morogta a nő, a sötétkék hajú sámán válaszként egy mozdulattal hátra lendítette jobb karját, majd kifordítva a benne lévő fegyvert a mögötte álló lándzsás férfi torkán tartotta, aki elfehéredetett tekintettel bámult a fiúra. Yaro megrántotta a kardot és egy mozdulattal elvágta a férfi torkát. Jobb kezével kitartotta maga mellet vállmagasságban szamuráj kardját, aminek csatornáján folyt a vér a markolat irányába és ott összesűrűsödve hullott a földre.

• Ichi...(Egy...) – suttogta Yaro, a kard halvány kék fényben izzott fel, ahogy, előre rántotta maga mellé, s ahogy mozdulatsor véget ért fénye hamar kialudt.

A következő pillanatban a férfi egy puffanással ért földet a háta mögött. Subarut kivéve mindenki elkerekedett szemekkel követte a jelenetet. Pillanatokig csend volt, majd Yaro szélesen elvigyorodott és a tőle nem messze álló buzogányos férfival nézett farkas szemet, akinek dühtől remegő tekintette elfehéredett, ahogy megpillantotta Yaro emberfeletti tekintetét. A sámán fiú lila szemei halvány kékre változtak, mint a holdszíne és szemének fehérje lassan vérvörösé itta át magát.

Ezek után az események pillanatok alatt forogtak le.

Yaro elvigyorodva pillantott fel az előtte álló férfira, aki megindult felé magasba emelve termetes fegyverét. A fiú mögött álló nő is tőrt rántott, a sötétkékhajú sámán bal lábával tüdőn rúgta a férfit, aki rögtön hátra hőkölt. A következő fordulattal, kardjának lapjával kiütötte a nő kezéből fegyverét, és gyomorszájba könyökölte, mire amaz nyomban összegörnyedt.

Yaro érezte, hogy a harmadik pusztakézzel harcoló férfi elfutott az egyik, irányba, de annyiban hagyta a dolgot, és a buzogányos felé fordította figyelmét.

A férfi egy újabb suhintással, akart véget vetni a sámán fiú életének, de amaz kitért a vörös fényáradatban úszó fegyver elől és bal kezében tartott fegyverét egy gyors mozdulattal a magasba emelete.

• Ni...(Kettő...) – a kard egy rövid pillanatra újra felizzott, majd fénye elhalványult, ahogy a fegyver a magasba érkezett.

A férfi e halk suttogást hallotta utoljára, gégéjénél halvány vörös csík jelent meg, és körbe járta a tokás nyakat, bőrén vér csurgott alá, a következő pillanatban pedig feje megvált a testétől.

Ren érezte, hogy egyre hidegebb szél járja át a parkot, és a környék még mindig teljes sötétségbe borult. Ahogy a hold felé nézett, színe kezdett vér vörössé válni, még vészjóslóbbá téve a szinte már egyoldalú küzdelmet.

A harmadik férfi, aki elmenekült, épp Subaru felé vette az irányt és, ahogy elfutott mellette, mintha valami kibillentette volna egyensúlyából, megbotlott és a földre vetődött, négykézláb, mielőtt újra futásnak eredhetett volna, egy kasza éle szegeződött a torkának már szinte érezte a fegyver halálhideg érintését. Visszafojtva lélegzetét oldalra pillantott, ahol a fiú kezét látta meg, amint a fegyvert nyelénél fogva tartja.

A nő remegő lábbakkal állt a tizenkilenc év körüli fiú mögött, aki alig pár évvel lehetett fiatalabb nála, még is így hátulról is halálfélelmet váltott ki belőle. Elejtve tőreit, maga mellé engedte két karját, pillanatokig dermedten állt, majd ő is futásnak eredt az erdő irányába.

• Subaru! – Yaro fennhangon a shinigamira szólt, amaz közömbösen megvonta a vállát.

• Ez is a tiéd... – nézett fel rá egy röpke pillanatra, majd a földön térdelő férfira nézett újra. – Ha megmoccansz a saját vesztedet okozod... – s alig érezhetően, közelebb tolta fegyverének élét a férfi torkának.

• Fene... – egy dühödt sziszegés után, Yaro leengedte a magasba emelt kardot, majd mindkét kardját végig húzva, hosszú felsőjének aljában, letörölte a kardokról a vért és a tokjába zárta a fegyvereket, majd az egyik tőr pengéjére lépett, s az a magasba repült, azt megragadva célzás nélkül a nő felé hajította a fegyvert, akinek a gerincébe állt saját tőrének éle.

A nő még egy halk elcsukott sikítást akart, hallatni, majd egész teste egy teli zsákként hullott a földre.

• Yaro... – a szellemlány elfúló hangját lengette közöttük a szél. Olyan csend támad mint, egy teliholdas temetői éjjelen.

A földön térdelő férfin újabb remegés futott végig, ahogy az elmúlt eseményeknek csak a zaját hallotta. Fogalma nem volt pontosan mi történt, de így is rettenetes élményt nyújtottak az elcsukló hangok a suhogó acél hangja.

A következő pillanatban, a tizenhat év körüli rövid fekete hajú és szürke szemű fiú, elemelte a kaszaszerű fegyvert a nyakától és kiegyenesedve megállt mellette.

A férfi remegve Subarura emelte tekintetét, majd lassan felegyenesedet, s miután felkelt, az erdő felé vette az irányt, ők pedig hagyták futni.

• Most ez mi volt? Hagytátok elmenekülni! – fakadt ki Sasuke és még mindig vérző karját szorongatta.

Subaru kifejezéstelenül nézett a férfi után, Yaro pedig mélyet sóhajtott.

• Yaro... – rebegte újra a lány. A fiú sötétkék haját meglengette a szél, és a vörös hold még élesebben kiemelte öltözékét a sötétben. Elmerengve nézett a park erdős résznek mélyére, Rennek éppen háttal állt. Kezeit maga mellett leengedte, majd felemelve zsebre dugta azokat, s fejét kissé előre döntve, lehajtotta azt, hosszú frufruja az arcába lógott, szemeit lehunyva mosolygott. Halvány és fájdalmas mosoly volt ez, a szellemlány jól ismerte ezt a kifejezést, a rózsaszínű hajú ajkai sírásra görbültek, ahogy továbbra is figyelte a nála idősebb fiút. Ő maga sem lehetett idősebb tizenhatnál, mikor utolérte a halál, még sámánjánál is fiatalabb volt.

• Válaszoljatok már! – szólt rájuk egyre dühödtebben a fiú, védőszelleme felé emelte tekintetét és vállához érintve kezét, mondta:

• Sasuke... hagyd most...

• Ne szólj bele Mero! – mordult a lányra, majd újra idegesen a két fiúra nézett. Yaro felemelte a fejét, s bár tíz méterek választották el őket egymástól, a csendben Sasuke jól hallotta a fiú válaszát.

• Az a férfi most elmenekült, első dolga lesz, hogy megkeresi azt, aki felbérelte a feladattal és jelenti, amit látott. Így ha szerencsénk van egy jó darabig békén hagy minket.

• Vagy egy kisebb sereget küld utánunk! – sziszegte felháborodva a legfiatalabb MangCe testvér.

Subaru fegyverét halvány szürkés derengés vette körbe, majd semmivé foszlott a szóváltás közepette.

• Kétlem. – fújta ki ajkai között a füstöt, és tekintetét továbbra sem vette le az erdőről.

Ren dermedten állt még mindig a hatalmas lombkorona árnyékában. A fejében épp úgy kavarogtak a gondolatok, mint lelkében, a vegyes érzelmek egymást kergetve nem voltak képesek megállapodni.

Valahol tudta, hogy Sasuke a suliból, aki Chiung fiatalabbik bátyja, egy és ugyan az a személy, aki a sámán erővel is rendelkezik és egy védőszellemmel. De Ren még sosem látta a fiút fegyverrel a kezében egy harc közepén.

Fogalma sem volt róla, hogy Subaru mit keres itt, hogy miért nem támadt rájuk, szinte már segített nekik, de ő az ellenség, az egyik ellenség, - hangsúlyozta ki magában a gondolatot - és most még is Yaro oldalán áll.

Eddig, sose jutott dűlőre, mit is gondoljon Hiei védőszelleméről, és Yaro, most még inkább összekavarta benne a dolgokat. Most döbbent rá, hogy fogalma sincs róla ki ez a srác, milyen valójában, és ezek szerint Hieit sem ismeri.

Mire feleszmélt gondolataiból, Subarut már sehol nem látta, Yaro pedig elindult Sasukéék felé. A fiú összecsukta, majd eltette vasbotszerű fegyverét, s remegő lábain egyensúlyozva felkelt a földről, szelleme pedig követe mozdulatát.

Végül Ren zavarodott érzelmei a hirtelen düh fellángolásánál állapodtak meg, az ifjú Tao kilépett a fa árnyékából és némi bokor surrogás után a tisztásra érve megállt, karjaiban a félvér lánnyal.

Yaro, ahogy érezte, hogy megmozdult valami a fák között megtorpant és az elő lépő Renre emelte tekintetét, aki ridegen meredt az övéibe. Yaro szemei visszanyerték eredeti színüket, Ren aranysárga tekintete azonban szokásosnál is vészjóslóbban csillogott.

Másnap reggel, Tray, Haru és Umi az iskola kapujának lépcsőjén álltak meg a reggeli köszöntésre, és egészen a beszélgetésükbe mélyedtek. Mindennek egy puszta véletlennél komolyabb oka volt, de eleinte egyikük sem tudhatta a másik igazi okát.

• Hát ige, tényleg majdnem elaludtam. – nevetett fel jókedvűen Tray, Haru azonban látta, hogy a fiú néha lopva a kapura pillant és tekintetében aggodalom csillan. Mellettük a diákok nagy része, rögtön bement a kapukon, persze voltak, akiképp úgy, mint ők a bejáratnál vagy már az udvarol leálltak trécselni. A nap melegebben sütött, mint az elmúlt hetekben valaha, az iskola egész udvarát fénnyel borította be.

• Régen volt ilyen jó idő... – mélázott el Haru, s szemeit lehunyva egy pillanatra csak a kellemesen ölelő meleg érzésre gondolt, amit a napsugarainak köszönhetett. – Még tegnap este is zuhogott, miután Hiei elment tőlünk. – magyarázta Uminak.

A kis társaság a lépcső közepe táján a jobb szélen állt meg, Tray az egy fokkal feljebb állt, így a lányoknak a szokásosnál is magasabbra kellet emelni fejüket, ha a fiúhoz beszéltek. Tray az osztály egyik legmagasabb fiúja volt, északi származása révén igen magasra, nőt talán a 1száznyolcvan centit is meghaladta, amíg a többi japán származású fiú, ritka volt, hogy valaki ennyire megnyúljon.

• És legalább, hazaért nem ázott el nagyon? – kérdezett vissza a fekete hajú lány, mindaddig a sámán fiú továbbra is a távolt fürkészte.

• Nem tudtom, felhívtam otthon, de nem vette fel, meg késő is volt a mobilját meg kinyomta. – mondta zavartan, ilyen még nem fordult elő, hogy ne tudta volna elérni a lányt, de ahogy Tiro oda ért hozzájuk valahogy elterelődött a téma.

Umi elvörösödve pillantott fel a magas rövid barna hajú fiúra, aki épp az északi fiúval váltott pár szót, majd a lányra nézett.

• Bemegyünk Umi? – mosolygott rá, magabiztosan, mire a lány zavartan egy gyors “igen”t biccentett, majd elindult a fiú után a lépcsőn, de még egyszer sejtelmesen Harura mosolygott, aki vidáman integetett neki, amint megértette a helyzetet. Tray csak értetlenül figyelte a jelenetet, majd Harura nézett kérdően. Amaz legyintett.

• Hosszú történet Tray – mosolygott a lány. Az északi sámánt hirtelen valami furcsa érzés fogta el, ahogy a japán lány barna, halványan sárga foltos szemeibe nézett. A gyomra görcsbe rándult, szívét pedig tokában érezte dobogni, aminek hatására nyelt egy nagyot. – Jól vagy? – kérdezte újra a lány.

• Ö... persze... – vigyorodott el a fiú, és zavartan megvakarta fejét, aztán vette csak észre, hogy annyira elbambult, hogy észre sem vette Rent a kapuban. Most viszont már felfelé közeledett a lépcsőn, jobb kezével táskájának pántját fogta a vállánál és maga elé nézve ment felfelé.

Trayt annyira hirtelen érte az egész, hogy fogalma sem volt róla, mint tehetne. Pár pillanatig még latolgatta az esélyeket a Tao fiú reakciójáról, de aztán már csak reflexszerűen cselekedett.

• Hé, szia haver! Hogy ityeg...?

• Szia Ren! – nézett rá jó kedvűen Haru is.

Ren megállt először Harura, majd Trayre emelte sárga szemeit, amik semmit nem árultak el gondolataiból. Pár pillanatig a jégsámánéba fúrta tekintetét, aki zavartalanul vigyorgott tovább, mire a Tao vezér csak fáradtan felsóhajtott.

• Látom itt semmi sem változott. – megrovó mondatát, a hangjában lévő mosoly életlenítette. Tray megkönnyebbülten felnevetett, ahogy egy egész grandkanyonnyi kő esett le a szívéről.

• Te sem nagyon. – mosolygott rá Haru, Ren csak magabiztos mosolyra húzta a száját.

• Nekem nem is kell.

• Hát látom az egódat nem koptatta el ez a két hét. – nézett fáradtan a fiúra a jégsámán. – Hehe, ezt nézd meg! – mondta Harunak, majd olyan gyorsan, hogy Ren észre sem vette a fiú már mellette is termett. – Micsoda lófarka nőt a srácnak. – s megállva Ren mellet, megfogta a haját és elkezdte pörgetni, mintha azt méregetné igazi-e.

• Azonnal ereszd el! – ordított rá ingerülten a Tao fiú és öklével állon vágta Trayt.

• Hehheee... nyugi nem vágom le... – kacagott fel újra, cseppet sem törődve az arcába nyílaló fájdalommal, amit a kínai sámán ökle okozott. – Növeled a szexepiled Ren? – Haru is felkuncogott halkan az északi fiú kérdésén, Ren ökölbe szorította a kezét és dühödten barátjára mordult, s bár sose vallaná be, de dühe mögött most újra boldog volt.

• Egyáltalán nem erről van szó! De veled ellentétben én legalább törődök azzal, hogy nézem ki vagy, hogy mit eszem!!!

• Akkor a sok sült zöldség miatt vagy ilyen kicsi? – nevetett fel Tray.

• Még mindig jobb, mint az a büdös bálna zsíros kenyér, aminek rosszabb a szaga mint, ha hagymát zabálnál egész nap! – ordított vissza ingerülten, s az északi fiú láthatóan élvezte, hogy sikerült kihozni Rent a béketűréséből. A Tao fiú meg sem várta a következő hozzászólást felcsörtetett a lépcsőn. Haru jót kacagott a fiúk fennhangú szóváltásán és örült, hogy végre minden a régi. Tray felajánlotta, hogy menjenek a fiú után, de Haru mondta, hogy még vár valakit, így az északi fiú egyedül sietett a kínai sámán után.

• Hé, Haver várjál máár! – ordított utána, majd beérve a fiút karját áttéve Ren vállán, rácsüngött.

• Jaj, eressz már! – morgolódott a Tao vezér, s közben próbálta magáról lefejteni a jégsámánt.

• Jajj, de olyan aranyos a lófarkad nem lehet neki ellenállni... – heccelte, mire Ren jobban kapálózni kezdett.

• Hülye! Szállj le rólam, hallod?! – ha nehezen is, de sikerült Trayt leállítania néhány szembe jövő lány, zavart és sejtelmes mosolyokat váltva ment el mellettük, s volt, aki nem is hagyta szó nélkül a dolgot.

• Szia Ren!!! – szóltak rá kórusban lányok, majd halkan felkuncogtak. Ren zavartan nézett rájuk, majd Trayre mikor a fiú megbökdöste.

• Mondtam én. – vigyorgott rá.

• Tray Elég!!!

Haru megrázta a fejét, ahogy látta a fiúkat befordulni a lépcső irányába és elhaló veszekedésük zaját hallgatta. Mosolyogva ránézett karórájára, ami épp akkor váltott kilenc órára és az iskola harang is megkondult. Lehervadt a mosoly az arcáról, mindenki besietett a nagyterembe a reggeli névsorolvasásra.

A barna hajú lány tétován megfordult és ekkor meglátta a kapun belépő Sasukét. A lány idegesen egyiklábáról a másikra állt s kezében táskáját szorongatta, miközben bevárta az érkező fiút, aki nyomban ránézett, ahogy a lépcsőhöz érve felfelé haladt.

• Szia Haru. Mért vagy még itt? – nézett kérdően a lányra, majd megállt mellette.

• Szia. Tudod, csak azt akartam kérdezni, hogy nem láttad-e Hieit. Ti általában együtt jöttök. – magyarázkodott a lány.

• Ma nem jön be. – válaszolt a magas, hosszú barna hajú fiú, majd elindult felfelé a lépcsőn.

• De hát, mi történt? – fordult utána a lány.

• Szerintem délután menj át és kérdezd meg. – fordult meg Sasuke egy pillanatra, amíg Haruhoz intézte szavait. Hangja nyugodt volt és még talán némi kedvesség is volt benne. Ahogy az utolsó iskolai harangszó is elhalt, besietett a még nyitott ajtókon. Haru még pár másodpercig elgondolkodva nézett a távolodó felsős fiú után, majd követte útját a kapun belülre.

A lány kókadva lassan nyitotta ki mélyzöld szemeit, oldalra fordítva fejét a látása is kitisztult a többi érzékével együtt. A szobájában feküdt az ágyon, a kezén lévő sérülés erősen sajgott még mindig, sok kisebb sebet is érzett teste több pontján, de valahogy azok nem foglalkoztatták. Még mindig nagyon álmos volt és fáradt, szobája ablakredőnyének vékony fokai között beáradt a lemenő nap sugarainak fénye, halvány narancsos színnel átitatva a szoba sárga és barna árnyalatát.

Próbálta felidézni utolsó emlékeit, nem túl sok sikerrel. Az utolsó, amire emlékszik, hogy egy parkban sétált az éjjel.

Ahogy oldalfekvésből kissé feljebb nyomta magát az ágyon, az éjjeli szekrényére siklott a tekintete, amiről egy bekeretezett fotó nézett vissza rá.

A kép már több mint öt éve készült. Egy harminc éves fiatalos és mosolygós nő áll, karjaival átfonva az előtte álló lányt, aki majd egy fejjel alacsonyabb nála. A kép hátterében több fa van és hátul az óriáskerék, a vidámparkból kifelé jövet készült, róla és az anyukájáról.

Elmerengve nézett a képre, látása elfátyolosodott egy pillanatra, aztán léptek zaját halott a folyosóról. Az ajtó óvatosan kinyílt és mi előtt Hiei visszafekhetett volna az ágyba Yaro lépett beljebb a szobába. Egy pillanatig tétován nézett a lányra, aki úgy döntött kicsit feljebb ül az ágyban, de ezúttal hanyatt fekszik, feljebb tolta egy picit a párnát. Védője behúzta maga mögött az ajtót, majd oda ment a lány tatami(földön elhelyezett alacsony ágy, japánban ezt az összekötött fekvő helyet több puha szövettel takarják le, hogy kényelmessé tegyék) mellé és letérdelt. Tekintete egy pillanatra a képre siklott, amit Hiei az elébb nézegetette, majd túllépve a dolgon, más dolgokról érdeklődött:

• Hogy vagy? – nézett vissza sámánjára.

• Nem is tudom, mi történt? Nem igazán emlékszem... – s elgondolkodva nézett maga elé. – Egyáltalán mennyi ideje alszom?

• Egy napja, majdnem..

• Micsoda??? – képedt el a lány – De hát ma suli van és különben is...Mért nem keltettél fel? – ült felés és idegesen némi aggodalommal nézett a fiúra.

• Ezt ugye te sem gondoltad komolyan. Tegnap harcoltál megsérültél és elájultál, ki kellett pihenned magad rendesen, ne foglak felkelteni. Különben is belázasodtál a karodon lévő sebtől. Elég csúnya... – válaszolta megrovón a fiú, majd mindketten az ajtócsengőre lettek figyelmesek. Pár pillanatig csend telepedett rájuk, majd Hiei újabb emlékfoszlány után, aggódóan Yarora nézett.

• Ren... Ren is ott volt! Ő hol van, vele mi történt?

A tizenkilenc év körüli sámán fiú elgondolkodva nézett maga elé egy darabig. Fejében felrémlettek a Tao fiú makacs és ridegen vádló hangja.

“Igazad van, fogalmam sincs róla. És tudod mit nem is érdekel! Tartsd távol magadat és a kis társaságodat a családomtól. Nem vagyok rátok kíváncsi, én csak a sámán küzdelem miatt vagyok itt, hogy enyém legyen a korona. Csak ezért maradtam japánban senki és semmi más nem érdekel! Tűnjetek az életemből és a családoméból a shinigamival együtt!”

• Yaro! – a fiú zavartan kapta felé a fejét, egy pillanatig értetlenül bámult a sámán lányra, majd zavarodottan félre nézett.

• Jól van, ne aggódj érte.

• Mi az? Yaro, mit hallgatsz el? – a fiú összeráncolta a szemöldökét, mint aki magában vívódik, arcára némi ingerültség ült, miközben Hiei tovább faggatta, de ekkor ki nyílt az ajtó. Hiei az érkezőre nézett és szemei elkerekedtek a meglepettségtől.

• Kujo...? – a név hallatára Yaro is megfordult. A huszonhárom év körüli fiú fekete egyenruhát viselt, családjuk címerével a mellkasán. Fekete hajának frufruja a füle mögött elhúzva egészen hátra volt fogva egy kis fonatba. Haján szürkés fény játszott még a lemenő napsugarak érintése mentén is, csak némileg fakóbban.

“Ő meg mit keres itt?” – lila szemeivel fürkészve a fiút nézte. Kujo a MangCe család középső ifja volt, Sasuke és Chiung bátyja.

Ahogy kitárta az ajtót, Yaro sárkánygyíkja osont be a lábai alatt, ő maga észre sem vette a lényt, az rögtön a sámához ment.

• Ryuu visszajöttél? – karját kitartotta a sárkánygyíknak, aki felmászott Yaro ölébe. Kujo követte tekintetével a zöld állatkát, majd Hieire nézett.

• Sziasztok. – állt meg egy pillanatra tétován az ajtóban, mire Yaro felkelt.

• Mi kimegyünk... – tette vállára védőjét – beszélgessetek – indult el az ajtó felé, majd egy pillanatra megállt a kínai fiú mellett – azért ne terheld túl, még csak most ébredt fel és...

• Nyugodj meg, csak beszélünk. – nézett rá fekete szemeivel szinte átdöfte a másikét, de a sámán állta tekintetét. Kujo, ki nem állhatta Yaro stílusát. Folyvást Hiei körül volt, amióta a lány apja meghalt, úgy vigyáz rá, mintha ő lenne az idősebb bátyja.

Yaro kiment a szobából, még pár pillanatig állt a helyiség ajtaja előtt, elmélázva az ajtóra nézett, aztán elindult a nappaliba.

Az Asakura-ház késő délutáni órában, hangzavar verte fel a fél utca csendes pihenőjét. A nap lassacskán a horizont alá bukott, kellemesen hűvös szél járta a kerteket.

Az ebédlőzsúfolásig megtelt a sámán csapat tagjaival. A vacsora első fogása már tálalva volt, Ryo még mindig a további ételekkel és a desszerttel vesződött.

Yoh Amidamaruval, Morthyval a holnapi szabad délután esélyeit. Tray és Jocó egymás szavába vágva mesélték el a két hét szünet, eseményeit esetenként hasukat fogva nevettek egymáson, de voltak kemény pillanatok is. Ren fáradt arcot vágva rázta fejét, Jocó poénjainál, már legszívesebben a guan daoval szelte volna ketté a fiút, esetenként megelégedett azzal, hogy egyszer-egyszer arcát tenyerébe temette.

Yomei békésen iszogatta forró levendulás és orbáncfüves teáját, s közben a fiúkat figyelte, ahogy vidám felhőtlen gondtalanságban várják a készülő ételt, s közben szemernyi negatív kisugárzást nem érzett felőlük. Szellemeik épp oly vidámak voltak mint, sámánjaik, s mindannyiuknál tökéletes volt az egység.

Lassan besötétedett és a társalgást az ajtó csapódása szakította félbe. A fiúk egyszerre kapták fel a fejüket. Amióta Yomei tartotta az edzéseket, szinte már visszasírták a lány délutáni edzéseit. Bár bevallották a takarítás egyáltalán nem hiányzott.

Pár pillanat múlva az étkező ajtajában, Anna és Tamara állt meg. A fiúk elcsodálkozva néztek a lányokra, akik fejenként három hatalmas pakkal érkeztek haza. Tray hosszan füttyentett.

• Ez nem semmi csajok. Vásárolni is voltatok? – vigyorgott fel rájuk a jégsámán.

• Csak azt ne mondjátok, hogy ilyen sok kötetből áll az a könyv... – morogta Ren.

• Szia Anna, jó újra látni! – mosolygott fel rá Yoh, Anna szigorú és dühödt szikrázó tekintete egy pillanat alatt meglepetté vált. Furcsa fény csillant meg röpke pillanatra a szemében, majd újra szigorú tekintetét hordozta végig a társaságon.

• Üdvözlöm Yomei-mester! – hajolt meg kissé, Tamara készségesen követte a médium mozdulatát. A férfi biccentett a lányoknak, majd kérdően rájuk mosolygott, Anna csak bólintott, majd újra a srácokra nézett.

• Melegen ajánlom, hogy az egész ház ragyog, és azt is hogy másodperceken belül kész a meleg vacsora, különben mind nagyon megbánjátok. – fonta karba kezeit. Várakozóan nézett rájuk, a társaságra döbbent csend ült.

• Na mi van kezdő lökés is kell, hogy felvigyétek a csomagokat az emeletre. Nem képzelitek, hogy Tamara fogja felvinni?!

Tray, Jocó és Rio kérdés nélkül oda siettek a lányok csomagjaihoz.

• Már visszük is Miss. Anna!

Megragadták a csomagokat a lépcsőig cipelték a pakkokat, ott pedig felrángatták a súlyos holmikat az emeletre.

Anna és Tamara helyet foglaltak az asztalnál a már felszolgált ételeken végig futatták tekintetüket, a csendet Ren törte meg.

• Szóval megtaláltátok ezt a... könyvet, ami mire is jó nekünk? – a Tao fiú karbafont kézzel ült sréhen Annával szemben és tekintetével a médiumot fürkészte.

• Igen, tényleg te nem voltál itt Ren. A könyv régi mítoszokat rejt magában és nagyon fontos információkat rejt magában. – magyarázta a fiúnak, aki álta a médium fekete szemének tekintetét.

• Mégis miről? – kérdezősködött tovább, s közben Trayek is visszaértek a csomaghurcolásból.

• Például arról a Yaro nevű metarializálódott szellemről és a sárkányáról, meg még sok minden másról.

• Cccc... – a Tao vezér ciccegve félrenézett s mikor Tray faggatóan rákérdezett, csak mérgesen felhorkant. – Nem érdekel az a srác. Minek kell megtudnunk mi volt a múltjában?

• Mert lehet, hogy Hao oldalán áll még mindig, ahogyan akkoriban is. – Anna olyan színtelen hangon, vállát megvonva válaszolt, mintha ez az egyik legegyértelműbb és legtermészetesebb dolog lenne.

• Hogy??? – képedt el a sámán fiú. Aranysárga szemeit az okkerszőke hajú médiumra szegezte.

• Látom ezt a többiek elfelejtették megemlíteni, amikor megjegyeztem. – sandított Trayre, aki kezeit felemelve mentegetőzött.

• Héééé, nyugi Anna. Én elakartam mondani, de valahogy mindig közbe szólt valami, nem az én hibám. Ren, amikor oda adtam a papírt... azon... nah én megpróbáltam...emlékszel...

• Igen, még szép, hogy emlékszem Tray... – fonta karba morcosan karjait.

• Úgy látom Kisgatyó máshogy vélekedik a próbálkozásaidról Barátom. – tette Tray vállára kezét Ryo, és megértően bólogatott.

• Ezen már felesleges filózni fiúk. Most már Ren is tudja mért kellet nekünk a könyv. – mosolygott rájuk Yoh és próbálta csitítani a kedélyeket. – Szerintem vacsorázzunk most meg, mert ha ezt tovább folytatjátok én biztos éhen halok. – nevetett fel zavartan.

• Ha azt nem is mindenképpen elalszol az asztalon... – jegyezte meg a Tao fiú, mire többen felnevettek, s még Ren arcán is halvány mosoly jelent meg.

• Megtörténhet. – vigyorodott el Yoh, Anna megrovón nézett rá, közben a többiek is helyet foglaltak.

Neki kezdtek a vacsorának, s közben a jóízű beszélgetés tovább folytatódott. Anna elpanaszolta útjuk s keresésük gyötrelmeit. A fiúk néha érdeklődve rákérdeztek valamire, vagy egy kellemetlenebb pillanatban felnevettek, mire a médiumot újra düh rohama kezdte kerülgetni. Ren valahogy kezdte elveszíteni a történet fonalát és közben egészen elkalandozott. Végig futatta magában a tegnap eseményeit, és amikor gondolatai park körül forogtak egyszerűen úgy érezte mintha ketté szakítanák a lelkét.

“Mi ütött belém...?Majdnem megcsókoltam... idegesít, hogy ha ott van velem mindig elveszítem a fejem és őrültségeket teszek...Nem is ismerem... és nem is akarom megismerni semmi közöm, ahhoz a lányhoz. A ház ahova tartozik évek óta családom ellensége, ahogy a többi is és ráadásul félvér, nem is lenne jogos örökös, az én családom sose fogadna el egy ilyen sarjat. Nem érdekel a családja és a szelleme sem, meg az a hülye könyv se... ha Haonak dolgozik az ő baja... akkor ellenség. Ők is az ellenségeim és velük is végezni fogok egyszer, ha itt az ideje, ahogy Haoval is. – Ren gondolat menete közben felbukkant egy váratlan emlék, ami teljesen elszakította a jelenlegi tényektől, még mindig tisztán feltudta eleveníteni Hiei hangját, amikor utána szólt az úton, amikor megmentette, attól, hogy elgázolják. Szinte semmilyen emléke nem is maradt arról a késő délutánról ezen kívül, és aztán minden elsötétült. – Velem maradt a kórházban...ő megértett, és valahogy más...jajj tűnj már el! Nem akarok erre emlékezni!!”

Aztán megcsörrent a telefon a társaság elhallgatott lassan és felfigyeltek a készülék zörgésére.

• Felveszed Ren? Te vagy legközelebb az ajtóhoz. – kérdezte Yoh vidáman, a Tao fiú zavartan nézett vissza rá.

“Mi baja van?” – nézett egy pillanatra fürkészően Yoh a másik aranyszemeibe. Ren tekintete zavartságot tükrözött, mintha egészen máshol járt volna, mintha valami megijesztette volna. “Ez nem jellemző rá...mi lehet a baj?”

• Persze. – kelt fel a Tao fiú minden ellenkezés nélkül, majd kiment a sötét előszobába.

A többiek semmit nem vettek észre a történtekből, mindenki zavartalanul folytatta az evés és a társalgást miközben a telefon csöngött tovább.

Ren a kagylóhoz lépett, majd felemelte a sipító kagylót.

• Hallo. Asakura lakás. – kérdezett bele kissé fáradtan és még egy mély sóhajt is elengedett a mondat után.

Hello... Ren? Te vagy az? – a Tao fiúnak a lélegzete is elakadt, ahogy meghallotta Hiei kétkedő hangját a telefonba.