A hét sámán megpördült a tengelye körül. A helyiség hátuljából, a homályból egy sötétbarna hajú-és szemű, magas, öltönyös alak lépett előrébb egy kicsit. Ő nem vett részt a harcban, ahogy Yoh eddigi kérdezgetésében sem; csupán most tűnt fel, mint aki előre sejtett egy ilyesféle szökési kísérletet.

 - Midori Shidehara, gyere elő! – szólalt meg az idegen. Hirtelen furcsa, fekete köd jelent meg a hét sámán előtt, melyből lassan kivált egy keskeny, halványzöldes, fénytelen szempár.

 - Egy lidérc… - lepődött meg Faust. – De hát hogyan…

 - Shidehara, végezd a dolgod! – kiáltott fel az idegen.

 A szempár felvillant. Len nem tudta, mi történik vele. Nem nézett a lidérc szemeibe, azokat mégis ott érezte magában. A testében ez ugyan nem okozott fájdalmat, mint korábban a vakító fény, mellyel elfogták őket, de a lelkében annál inkább. Félelem, düh és egyéb negatív érzések, rossz gondolatok jöttek felszínre benne, s a fiú lassan elmerült ezekben.

 Yoh próbált küzdeni az érzés ellen. Hallott már a lidércekről és tudta, mi történhet vele. Amidamaruval még mindig sikerült tartaniuk a dupla médiumot, de a kontroll percről percre gyengült. Yoh felemelte kardját és Shidehara felé rohant. Lesújtott, s úgy látta, megzavarta a lényt, de hogy ez valójában mit is jelentett, azt nem tudta, mert már ő sem bírta a pszichikai fájdalmat, ami érte. Mély gödörbe zuhant, vagy legalábbis így érezte.

 Yoh lassan kinyitotta szemét. Egyedül volt és semmit sem látott. Felült és körbe-körbefordult – mindenhol sötétség. A legapróbb zaj sem rázta meg a csendet.

-         Amidamaru, hol vagy? – kérdezte Yoh. Szelleme nem került elő. A fiú visszaemlékezett a korábban történtekre.

 „Ez az egész nem stimmel. Egyrészt emlékszem rá, hogy a lidérc miatt vagyok itt, pedig elvileg aki a lidérc csapdájába esik, az azt hiszi, hogy ez a valóság. Másrészt hol van Amidamaru? Nagypapa által tudom, hogy ha a lidérc miatt vagyok itt, akkor az őrszellememnek is itt kellene velem lennie. És harmadrészt ez nem is félelmetes. Egy kicsit olyan, mint a Tartaros-alagútban, se kép, se hang, de nem félek tőle. Miért nem azt látom viszont, amitől rettegek? Hm, mindenesetre nincs mit tennem: várnom kell. Várnom és gondolkoznom, hátha találok megoldást.” Yoh higgadtan ült tovább. Tudta, hogy nem segít rajta, ha idegeskedni kezd, de azért aggódott barátaiért.

 Len mogorván keresztülsétált a Tangen Termen.

-         Hol lehet ez a Jun? – motyogta. – Mindenki őt keresi és egyszerűen nincs meg.

-         Ne várj a nővéredre, Len. Nincs értelme. – hangzott egy a fiú számára oly ismerős, mély férfihang. Len reflexszerűen gyorsan megfordult. En bácsi állt előtte.

-         Mit akarsz? - kérdezte hideg hangon Len. Nem tehetett róla, de mostanáig nem tudott megbocsátani nagybátyjának.

-         Megmondom én neked, mit akarok. A tekintélyem. – A bácsi hirtelen felöltötte furyoku általi nagyobbított alakját, ahogy azt régebben tette. Len még mindig nem értette, mi folyik itt. Mellette megjelent Bason, szintén értetlenül. En föléjük tornyosult és egy erős csapással a földre terítette a nem védekező sámánt.

-         Len mester! – szállt utána Bason. A fiú felemelte a fejét és farkasszemet nézett nagybátyjával.

-         Rendben. – mormogta. – Ha ezt akarod…

 Treyt már csak egy domb választotta el szülőföldjétől; ha azt átmászta, megláthatja a liliommezőt. Corey kissé zavartan, de szintén izgatottan lebegett mellette.

 Az északi egyre följebb jutott. Ekkor megtorpant. Síráshang ütötte meg a fülét a mező irányából.

-         Ki lehet ez? Siessünk, Corey! – szedte a lábait a jégsámán. Ahogy felért, megdöbbentő látványban volt része.

 A mező már csak névlegesen volt mező, valójában csupasz, repedezett talajterületnek lehetett nevezni. Nemhogy liliomok, semmilyen növény nem termett rajta. És középen – ott zokogott Pilica.

 - Pilica! – Trey futni kezdett nővére felé, aki hangjára felkapta a fejét. De testvére láttán nem öröm, sokkal inkább gyűlölet és düh keveréke csillant szemében.

 - Hogy tehetted ezt? – kiáltotta vádlón. Mutatóujját felemelte és Treyre szegezte. – Miért nem nyerted meg a viadalt, miért hagytad, hogy ez történjen? A sámán királyt a legkevésbé sem érdekli a mi szentlelkű népünk helyzete, és most nézd! – A lány karjával a földre bökött. – Hát látsz te itt miniatűrt? Látsz egyet is a sajátodon kívül? De persze Coreyra vigyáztál, csak a többiek nem érdekeltek! – Pilica újra sírni kezdett. Trey ledöbbenve állt előtte, vigasztalásra képtelenül.

 Corey nem értette ezt az egészet. Ez annyira nem volt valóságos, hogy pont Pilica mondjon ilyeneket… Mintha valamit elfelejtett volna, valami itt nem igazi…

-         Szóval visszamész azokhoz a pancserekhez? – hitetlenkedett Tokageroh.

-         A Hullarablók nem pancserek, hanem a barátaim! – ellenkezett Rio. – Lehet, hogy nem sámánok, de mielőtt találkoztam volna Yoh mesterrel, ők voltak az elsők, akik megértettek engem. Most, hogy vége a viadalnak, ideje, hogy újra találkozzunk. - Azzal befordult a sarkon. – BeeBoy hagyott egy levelet az Asakura-birtokon, ahol megemlítette, épp hol van a csapat. Itt lesznek. – És bement egy elhagyatott, régi színházba.

-         Hahó, Hullarablók! – kiáltotta a sámán.

-         Rio? Itt vagyunk. – hallotta BeeBoy mély és kissé nehézkes hanglejtését Rio. Odafordult. Egykori bandája valóban ott gyülekezett a terem jobb szárnyában. Rio végignézett rajtuk és egy új tagot is felfedezett. A szórásban egy magas, erős testalkatú, szőke hajú, jólfésült alak is állt.

-         Hát ő ki? – kérdezte meglepetten Rio.

-         Üdv, a nevem Nobuhito. Nobuhito Ayabito. Én vagyok az Örök Csavargók vezére. – mutatkozott be az idegen.

-         Örök Csavargók? – csodálkozott Rio. – Azok kik?

-         Hát mi. – tárta szét a karját Ayabito.

-         A Hullarablók? – értetlenkedett Rio.

-         Igen, hallottam róla, hogy régebben ez volt a csapat neve, de az új vezetővel új név is jár. – mosolygott arrogánsan a férfi.

-         Új vezető? – Rio hitetlenkedve nézett végig barátain. Mindenki lehajtotta a fejét és csendben volt. Végre BeeBoy megszólalt:

-         Mikor elmentél, Rio, egy kicsit újragondoltuk ezt az egészet. Minek nekünk szent hely? Csak fedél kell a fejünk fölé és étel a gyomrunkba. Így már rendes banda vagyunk.

-         Így van. – helyeselt Ayabito. – Különben miért is hagytad ott a bandát?

-         Ööö… - Rio a fiúkra nézett, akiknek az arcán látszott, hogy a sámánságba nem avatták be Ayabitot. – Nem érdekes. Viszlát. – Ezzel a sámán megfordult és kilépett az ajtón. Nem köszöntek vissza neki.

-         Hát, ez elég fura. – csóválta a fejét Tokageroh. – Mielőtt elindultunk volna Doby Villagebe, még nem így állt a helyzet. Érzelgős leveleket írtak neked és gratuláltak meg ilyesmi. – A szellem Riora nézett, aki, úgy tűnik, meg sem hallotta szavait. Csüggedten nézett maga elé.

-         Gyere, menjünk vissza Yohékhoz. – unszolta az egykori bandita társát. Rio komoran bólintott.

 Egy taxi segítségével hamarosan visszaértek barátaikhoz. Mindenki épp Yohnál vendégeskedett. A kertben mindjárt Lysergöt pillantották meg, aki ingájával gyakorolt.

-         Szia, Lyserg. – köszönt neki Rio. A következő pillanatban ijedtem ugrott félre – az inga ugyanis felé lendült. – Hé, mit csinálsz?

-         Ó, ne haragudj, Rio, csak megijesztettél. – kért elnézést Lyserg. – Most ne zavarj, Cloeval muszáj néha edzenünk. Bármikor újra elkezdődhet a torna. – Rio beletörődve bólintott. Céltalanul bevánszorgott a házba. A nappaliban Trey épp próbálta felhúzni Len agyát, meg sem látva Riot.

-         Sziasztok. – mormolta a sámán. Trey végre felkapta a fejét, Len még ennyit sem tett.

-         Á, hello, haver. Mizujs? Milyen volt azokkal a Sírrablókkal, vagy kikkel?

-         Ők Hullarablók… vagyis mostmár nem azok. Az új nevük Örök Csavargók. Valami Ayabito beállt közéjük és vezérré nőtte ki magát. Hihetetlen, mennyit változtak, hiszen…

-         Aha, az szívás, haver. – bólintott szórakozottan Trey, észre sem véve közbevágását. – Na mi van, Lennyboy, mit ülsz itt? Kérsz egy kis jeget? – azzal szellemkontrollt alkalmazva, megfagyasztotta a fiú előtti padlót. Rio elnézte, ahogy veszekednek, majd továbbindult a konyha felé. Yoh az asztalra bukva aludt, valószínűleg éppen friss pihenőt kapva Annától. Rio lépteinek zajára felébredt és álomittasan a sámánra nézett.

-         Mi az, Rio? Valami baj van? – kérdezte. – Mi volt a Hullarablóknál?

-         Nem alakultak túl jól a dolgok. – sóhajtott még mindig rosszkedvűen az egykori bandavezér. – A fiúk már nem keresik a szent helyet, inkább behúzódtak valami romba. - Yoh tűnődve nézett Riora.

-         Tudod, Rio, nem állhat abból az életünk, hogy a szent helyet kutatjuk. Ideje volt már, hogy a Hullarablók máshoz is kezdjenek.

-         Komolyan így gondolod? – kérdezett vissza Rio. Mielőtt azonban Yoh bármit is mondhatott volna, a konyhában megjelent Anna, villámló szemekkel.

-         Yoh! Többet nem lógsz meg az edzések elől! Te is tudod, hogy tíz perce lejárt a pihenőidőd! Triplaedzés, most!

-         Ööö, igen, Anna… - nyögte Yoh és gyorsan követte mennyasszonyát. Rio kisétált az udvarra. Úgy döntött, tesz egy sétát a temető felé, ahol először találkoztak Yohval. Miközben oda igyekezett, megjelent mellette Tokageroh.

-         Nem tudom, Rio pajtás, de ez az egész valahogy nem reális. – győzködte társát. - Hallod egyáltalán, amit mondok? – Rio azonban nem figyelt szellemére.

-         Biztos, hogy én nem mehetek veled, kedvesem? – duruzsolta halkan Elisa, miközben átkarolta szerelme nyakát.

-         Sajnálom, most nem lehet. – csóválta a fejét Faust. – A kórházba megyek a betegekhez, és bár ők nem látják a szellemeket, de a jelenléted negatív hatást gyakorol rájuk. Ne haragudj. – Faust lágyan végigsimított Elisa arcán. A nő szomorkásan bólintott.

-         Rendben, de siess vissza. – Faust ígéretet tett és kilépett a házból. Őrszelleme még kísérte egy kicsit az utcán, aztán visszafordult.

 Kórházban töltött órái eseménytelenül teltek. Mióta vége lett a Bajnokságnak, jobbára ügyeletes orvosként dolgozott a klinikán. Egy darabig Elisa is vele ment, de nemrég az egyik haldokló kiáltozni kezdett, hogy egy szőke nő áll az ágyánál, és valahogy áttetsző. Az illető bizonyosan nem volt sámán, de utolsó perceiben mégis látni vélte Elisát, és ez nem volt túl jó hatással rá. Faust ezóta inkább egyedül ment dolgozni.

 Ma nem kellett sokáig bennmaradnia és viszonylag hamar hazaindulhatott. Szerelmével egy bérházban laktak, pár városnyira Yohéktól.

 Ahogy a temetőmágus gondolataiba merülve házához igyekezett, észrevette, hogy valaki feltörte a hátsó ajtót. Értetlenül és kissé ijedten futott egyre beljebb az épületbe. Közben egy hangra lett figyelmes egy nőtől:

-         Búcsúzz a létedtől, szellem, nem csak a Földön, de a Túlvilágon is! – Meghallva e szavakat, Faust adrenalinszintje magasra szökött, ahogy szabályosan berúgta az ajtót, nem pazarolva idejét olyan dolgokra, mint a kilincs. De már későn érkezett: tétlenül végignézte, ahogy egy csuklyás asszony felemeli ezüstláncát és Elisa köddé foszlik.

-         Elisa! – kiáltott fel Faust. A csuklyás nő gyorsan kiugrott az ablakból és menekülőre fogta a dolgot. Faust nem tétovázott, azonnal utána rohant. Percekig tartott kettőjük hajszája, de az idegen végül egy sikátorban lerázta üldözőjét. Faust kétségbeesetten keringett mindenfelé, de sehol nem akadt rá. Észre sem vette, hogy az alak körbe-körbe futtatta és csak pár sarokra volt lakhelyétől. Se nem hallva, se nem látva rohant vissza a nappaliba, nem törődve szúró tüdejével, és reménykedett, hogy Elisa ott várja majd.

 De nem így történt.

 Lyserg szinte repült a toronytól hazáig vezető úton. Újdonsült őrszelleme, Cloe vidáman szállt mellette.

-         Ez olyan jó, Cloe! Apa nagyon büszke lesz rám és végre segíthetek neki a munkájában, és megtanulom, hogyan legyek varázsló és sámán, és minden olyan csodás lesz! – lelkendezett a kisfiú. Cloe felnevetett gyönyörű, csilingelő hangján.

 Az ifjú sámán befordult az utolsó sarkon. Innen már látni lehetett házukat – és a látvány egyáltalán nem nyűgözte le a kicsit. Az épület ugyanis, ahol eddig nevelkedett – égett.

-         Mi ez? – kiáltott fel Lyserg. Riadtan, sebesen dobogó szívvel berohant az ajtón.

 Bent még rosszabb volt a helyzet. Minden lángokban állt és az általános tűztenger közepében egy hosszú, barna hajú, fehérruhás fiú állt és nevetett.

-         Apa… anya… hol vannak? – fakadt ki a kicsi. A fiú hetykén így felelt:

-         Az apád azt hitte, le tud győzni engem, de rájött: ha velem kerül szembe, nem menekülhet a pusztulástól. – A kisgyerek még mindig nem értette, mi történt.

-         Hol vannak? – kiáltotta. – Mondd meg azonnal! – De az idegen nem válaszolt. – Mondd már meg! – ordította és ingáját felé lendítette. Ekkor még nem ismerte a szellemkontrollt, így ez inkább csak ösztönzés volt, mint támadás. Erre az idegen már megfordult, szeme gyűlölettől szikrázott.

-         Elmentek és nem jönnek vissza. – mondta. Lyserggel forogni kezdett a világ. Most vált számára világossá, mi ez az egész. Egyre jobban szédült. Már nem látta maga körül se a lángokat, se szellemét, se szülei gyilkosát. A színek összemosódtak előtte; úgy érezte, sosem lesz vége a kínnak, amit átél…

-         Nem! – kiáltotta egyszerre hevesen és nyöszörögve. Lihegve felült az ágyában. Cloe azonnal megjelent mellette, és aggódva nézett rá.

-         Csak egy… rossz álom volt… - sóhajtott a fiú.

-         Abban ne legyél olyan biztos. – szólalt meg egy rideg hang. A padló Lyserg előtt hirtelen lángba borult, melynek közepén ott állt Zeke. Egyenesen és mélyen a fiú szemébe nézett. – Már akkor végeznem kellett volna veled… De majd most.

 - Jól vagy, Jocó? Valahogy kicsit nyomottnak tűnsz. Esetleg egy vicc felvidítana? – kérdezte mosolyogva az öregember, Jocó tanítója. A fiú felkapta a fejét. Csodálta, hogy a férfi, aki időközben apja helyett apjává vált, ennyire észreveszi még a legapróbb hangulatváltozást is már csak Jocó egy-egy pillantásából.

 - Nem, semmi baj, csak egy kicsit elbóbiskoltam. – felelte a fiú. – Alszom egy kicsit, azt hiszem. – Mestere bólintott és Jocó elnyúlt a sikátor kemény betonpadlóján.

 Valójában cseppet sem volt álmos. Visszaemlékezett azokra az eseményekre, melyek azelőtt történtek, mielőtt végleg elhagyta volna az árvaházat.

 Ha valaki pár éve megpróbál a nyomára akadni, könnyedén megtalálhatta volna ott. Na, nem mintha bárki is kereste volna akár az intézményen belül. Nem volt sok barátja. Jocó utálta a helyet, ahol felnőtt. Akkoriban még nem olyan volt, mint mestere mellett: ha nem is volt búskomor, de azt sem lehetett rámondani jellemére, hogy vidám természetű.

Így utólag nem értette, hogy bírta ki azokat az éveket. Minden nap minden percében arra várt, hogy eljöjjön a kinti séta. Ez volt a napnak az az egyetlen kurta órácskája, mikor az árvákat tömött csoportokban, felügyelővel kivitték sétálni az árvaházon kívülre. Jocó mindig is színesnek és mókásnak találta ezt a világot, ahol az emberek szabadon dönthettek arról, besétálnak-e egy-egy üzletbe, az utcát járják vagy letelepednek valahova és beszélgetnek ismerőseikkel. A fiú sóvárogva nézett a szabad, boldog emberekre, vágyakozva pillantott a kirakatokra, ahol különféle gyerekjátékok végtelen halmaza szédítette őt, melyekből egyre sem tellett az intézménynek. Jocó mindig arra vágyott, hogy egyszer ő is a kinti világ része legyen.

 10 éves korában úgy döntött, cselekszik, és a kinti séta alkalmával szökést kísérelt meg. Terve bevált és három egész napot tölthetett az utcán – amely azonban szállás és étel nélkül valahogy nem volt olyan kellemes, mint elképzelte. Végül visszatért az árvaházba, kiéhezve és csalódva abban a világban, melyre mindig is vágyott.

 Jocó ezen a ponton forgolódni kezdett. Egyáltalán miért emlékezik vissza erre? Miért hánytorgatja fel újra azokat az emlékeket? Megpróbált másra gondolni, de nem sikerült: akarata ellenére, folytatta magában történetének fonalát.

 Első kísérlete után persze alapos büntetésben volt része, és ő újabb két évet töltött a szörnyű helyen. Elhatározta, hogy nem álmodozik többet arról, hogy saját házában él a városban.

 12 évesen azonban megint elege lett itteni életéből. A nem túl kellemes emlékek már elhalványodtak benne, így újra nekivágott a kalandnak. Ezúttal kicsin múlt, hogy elkapják, de az árvaház ekkortájt kezdett tönkremenni, így a felügyelők száma csökkent, és már nem figyeltek annyira rájuk. Jocó most sem töltött pár napnál többet odakint. A piacról tudott lopni pár dolgot, de egy idő után vissza kellett mennie.

 Innentől fogva általános volt, ha elszökött. Egyre többször és egyre gyakrabban tűnt el napokra, sőt, később ételt lopva a konyháról, úgy számította, hogy akár másfél hetet is kint lehet, ha takarékoskodik.

 Nem is sejtette, hogy akkori kimenője nem csupán hetekre, hanem örökre szólt.

 Ahogy az utcán sétált, egy verekedésre lett figyelmes két férfi között. Egész emberraj gyűlt össze és figyelte az eseményeket. Egy idős férfi is odasétált és utat tört magának a tömegen át. Az emberek megütközve néztek rá: ez az öregember akarja megállítani a két fiatalt?

 Aztán nem tudni, mi történt. Az idegen odahajolt a két verekedőhöz, valamit súgott a fülükbe. Pár perc múlva mindketten harsányan nevetve, egymásba karolva hagyták el a helyszínt. Az öregember is elindult. Jocó mellett haladt el. A fiú értetlenül meredt rá, és félhangosan azt motyogta:

-         Mi volt ez… - Az alak meghallotta és mosolyogva felé fordult.

-         A nevetés szele. Téged már megérintett? – Jocó értetlenül megrázta a fejét. – És szeretnéd? – A fiú maga elé nézett. Miért is ne? Fogalma sem volt, mit ért a férfi a nevetés szele alatt, de a nevéből ítélve biztos jó lehet… Bólintott.

 Ezzel a bólintással kezdődött minden. Az öregember baráttá vált a fiú számára, majd barátból mesterré, mesterből pedig szép fokozatosan apja helyett apja lett.

 Őmiatta kezdett el Jocó szellemeket is látni. Ő ugyanis nem látta születésétől fogva a lelkeket. Valójában maga sem tudta, hogyan vált sámánná. Már vagy egy hónapja együtt volt az idegennel, aki folyton jobbnál jobb viccekkel szórakoztatta. Volt egy kis lakása is, de oda nem volt bevezetve más, csak a vízvezeték, különben csavargóknak számítottak.

 Néha Jocó felfigyelt rá, hogy mestere sokszor magában beszél, egy nap pedig, amikor felébredt, félálomban, homályos foltokban látva, látni vélt egy lebegő embert az öreg mellett. Legnagyobb megdöbbenésére ez akkor sem változott, mikor tágra nyitotta szemét.

 Idős barátja ekkor kezdte beavatni a sámánságba, és őáltala találkozott Mickkel is.

-         Most meg nem tudsz aludni? – szakította félbe gondolatmenetét „pótapja”. Jocó összerezzent. Még mindig a betonon feküdt. Felült.

-         Nem igazán. – vallotta be. - De nem baj, mert aki korán kel, aranyat lel, és ha egyáltalán nem alszom el… - Viccét azonban félbeszakította az általuk meggyújtott tűz haragos és abnormálisan magasra felcsapó kitörése.

-         Sámánok, gyengék vagytok. – hallatszott egy hang a sikátor sötétebb zugából. Fiatal, barna hajú, merész tekintetű, szép arcvonásokkal rendelkező fiú mosolygott rájuk arrogánsan.

-         Itt a búcsú ideje. - Mellette megjelent hatalmas vörös szelleme és megragadta Jocó mesterét.

-         Állj! – kiáltotta Jocó, de hamarosan őt is elöntötte a forróság…