Yoh törökülésben, behunyt szemekkel ült a sötétségben. Hiába próbálkozott összpontosítással, nem ment neki. Időérzékét teljesen elvesztette; már nem tudta, mióta van itt.

 >Yoh…<

Yoh felkapta a fejét. Képzelődött, vagy tényleg a nevét hallotta?

 >Yoh…<

 Nem, nem képzelődött!

-         Amidamaru? – kiáltotta a sámán. Úgy hallotta, hogy a hang a szellemétől származik.

 >Yoh, hallasz engem?<

 A hang egyre homályosabbá vált. Yoh felpattant és ösztönösen abba az irányba futott, ahonnan a hangot sejtette. Ez elég nehéz volt, mert a sámán valahogy úgy érezte, hogy szólítása egyszerre jön sehonnan és mindenhonnan.

 >Yoh!<

 Yoh futni kezdett. A távolban a homályból felsejlett valami apró, fénylő pont. Yoht ez még erősebben emlékeztette a Tartaros-alagútra, de most nem volt ideje ezzel törődni. Rohant teljes erejéből…

 A fiú szeme végre felnyitódott. Tekintete azonnal találkozott Amidamaru meleg fekete szempárjával.

 - Amidamaru? – Yoh már nem volt sötétségben, de valóságos helyen sem. Körülötte minden vibrált és nem tudta megkülönböztetni az eget és a földet – mivel itt egyik fogalom sem jelentett semmit.

 - Végre magadhoz tértél! – könnyebbült meg a szellem.

 - Hogy kerülünk ide? – kérdezte Yoh.

 - A lidérc miatt vagyunk itt, nem emlékszel? – emlékeztette az őrszellem.

 - Nem arról beszélek. Nekem most elvileg épp valamely félelmemmel kellene harcot vívnom. Bár nincs ellenemre, hogy nem így történt… - vigyorgott a fiú, szokásosan könnyed felfogással ítélve meg a szituációt.

 - Megsértettük a lidércet, így nem hatott ránk úgy, mint kellene. – jelentette ki Amidamaru. - És ha van egy kis szerencsénk, akkor a többiekre is enyhébben hatott, ha nem is olyan gyengén, mint rád.

 - Meglehet. – bólintott Yoh. – Keressük meg őket!

 - És ezt mégis hogy gondoltad? – kérdezte a szellem.

 - Egyszerű. Nagyon úgy tűnik, hogy a lidérc által keltett valóságba cseppentünk. Nagypapa sok ilyesfajta szellemről tanított engem, szóval úgy gondolom, egyszerűen az ösztönömre kell bíznom magam, és megtalálhatom, akit keresek. Mintha csak varázslósámán lennék, mint Lyserg. – Ezzel a fiú útnak is indult, szelleme pedig követte.

 Az idő mintha itt sem létezett volna, így Yohnak fogalma sem volt, mióta bolyong, amikor egyszer csak megváltozott körülötte a „táj”: az eget és földet nélkülöző furcsaságból hirtelen a Tangen Terem vált ki. Yoh még fel sem foghatta, hova cseppent, mikor Len elzúgott mellette és mélyen a falhoz csapódott. En bácsi újra felé nyúlt, hogy egy végső csapást mérjen unokaöccsére. Yoh gyorsan reagált és éppúgy, ahogy régebben, a nagybácsi elé ugrott, visszatartva így őt – azzal a különbséggel, hogy mostmár nem egyszerű szellemkontrollt, hanem dupla médiumot használt.

-         Yoh, te itt? – kérdezte döbbenten Len.

-         Hát igen, mint régen. – nevetett fel Yoh. Dupla médiumával egy erős csapást mért Enre, arra számítva, hogy ez majd ledönti lábáról – de legnagyobb megdöbbenésére médiuma épp annyira hatott a bácsira, mint régebben a szellemkontroll.

-         Ez hogy lehet? – lepődött meg a sámán.

-         Bácsikám nagyon megerősödött, pedig én is bevetettem ellene azt a trükköt, amit még te mutattál. – kommentálta az eseményeket összeszorított fogakkal Len, aki még mindig a padlót nyomta.

 „Ennyi idő alatt senki nem tudott volna úgy megerősödni, hogy a dupla médium vagy a sűrített furyoku után is ilyen friss legyen. Ez csak egy rémálom, amit a lidérc miatt látunk, de Len még nem tudja ezt.” – gondolta Yoh. Újra és újra támadott, de egyik sem okozott különösebb kárt ellenfelében.

-         Miért vagy ilyen óvatos, fiú? – kérdezte a bácsi. – Félsz, hogy esetleg komoly sérülést okozol nekem? Látszik, hogy nem vagy Tao. Ha nem teljes bedobással, halálomtól sem tartva küzdesz, semmi értelme.

-         Yoh, most az egyszer igaza van. – sóhajtott színtelen hangon Lenny. – Így nem sokra megyünk, muszáj lesz…

-         Gondolkozz már, Len! – kiáltott rá Yoh, miközben kitért egy támadás elől. – Pont emiatt fordultál ellene!

-         Igaza van, Len mester. – szólalt meg Bason is, aki eddig inkább némán és töprengve figyelte az eseményeket.

-         Gyerünk, Len! Adjunk bele mindent, mint nem is olyan rég; mit veszthetünk?

-         Jól van, te szószátyár, próbáljuk. – morogta Len régi stílusában, pár másodperc után. Összeszedte utolsó furyoku-tartalékát és Yoh mellé állt. A dupla médium és a kicsinyített furyokus mesterszellemkontroll eggyé olvadt…

 Fehér villanás, és a Tangen Terem eltűnt. Len mostmár ugyanazt a furcsa vibrálóságot látta, mint barátja.

-         Mi az ördög ez? – kérdezte. Furcsa érzés kerítette hatalmába: eddig elfelejtett emlékei most szép sorban „visszasorakoztak” elméjébe. - Hé, a lidérc…

-         Csakhogy rájöttél. – mosolygott Yoh. – Az egész En bácsis ügy nem volt igazi.

-         Akkor ezért éreztem olyan furcsán magam. – rakta össze az eseményeket Bason.

-         Ha ez tényleg nem volt valóság, miért nem hagytad, hogy végezzek vele? – kérdezte Len.

-         Ugyan, Len, ha nem is volt valóság, te annak hitted. Ha ott megölsz valakit, mi tart vissza, hogy máskor is megtedd?

-         Rendben, elég a prédikációból. – morogta Len. – Meg kell keresnünk a többieket. Váljunk szét. Te keresd meg Treyt, az enyém Rio. Remélem, rájuk akadunk.

-         Biztosan. Nem kell hozzá más, csak egy jó adag ösztön. – vigyorgott Yoh.

-         Jól van, akkor induljunk. – sürgette őt Len. – Minél tovább vagyunk itt, annál rosszabb. – Yoh könnyeden bólintott.

-         Ó, és Len! Még valami! – szólt távozni készülő barátja után, aki erre felé fordult. – Ha rátalálsz Riora, ne mondd meg neki, hogy amit lát, nem valóság. Nem tudhatjuk, hogyan reagálna, de a legjobb esetben sem hallgatna rád, mert nem értene. – A fiú bólintott.

 Yoh megint nem tudta, mennyi ideig bolyong össze-vissza, de egy éles fordulatnál valahogy elővillant neki Trey arca, így arra ment tovább.

 A valóság megint megváltozott körülötte. Egy dombon volt, amelyről kilátása nyílt egy egykori mezőre, ma kiszáradt területre. Látta Treyt és Pilicát is, bár innen nem hallotta pontosan, mit mondanak. Lefutott a dombról és közelebb ment.

 - Hogy volt lelked ehhez, mondd meg, Trey! Hogy gondolhatsz csak Coreyra, mikor itt régen annyi miniatűr talált otthonra! Miattad vesztették el ezt, hallod?

 - Én nem hiszem. – adott hangot véleményének Yoh. Trey és Pilica elképedve nézett rá.

 - Te meg mit keresel itt? – kérdezte rideg hangon a lány. Amidamaru csodálkozva megjelent Yoh mellett.

 - Én nem hiszem, hogy Trey tehetne erről. Tudod, ő mindent megtett, és ha végül nem sikerült neki, akkor sem vádolhatja senki azzal, hogy feladta az álmát vagy nem küzdött érte eleget. – Yoh hangja derűs, szinte vidám volt.

 - Van képed idejönni azok után, hogy annyit hátráltattad Treyt? Ha te nem vagy, talán győzhetett volna! – kiáltotta Pilica, meg sem hallva Yoh szavait. Trey azóta is ugyanabban a pózban állt, mint Yoh megérkezésekor: féloldalasan megfordulva, vegyes érzelmekkel tekintett a fiúra.

 - Nem tudom, akkor szerintem elég rossz sámánkirályt kaptunk. – folytatta gondolatmenetét Yoh. – Úgy látszik, a Lelkek királya kezd kiöregedni, hogy ekkorákat téved, nem, Trey? Bár szerintem ez nem túl valószínű, te hogy gondolod?

 - Én… - motyogta zavartan a jégsámán. Úgy tűnt, eléggé összezavarodott.

 - Azon kívül engem meglep az is, hogy Pilica így beszél veled. Én úgy emlékszem, hogy mindig támogatott téged és sosem mondott olyanokat, hogy csak Coreyra vigyázol. – Corey elismerő pillantással, igazat adva Yohnak, a fiú mellé állt. Amidamaru magában arra gondolt, hogy a szellemekre valóban csak félig tud hatni a lidérc.

 - Miről beszélsz? Hogy ne beszélnék így vele, amikor… - fakadt ki újra Pilica, de Trey közbevágott.

 - Pilica, én tényleg mindent megtettem. Mit tehetnék még, mondd meg! Ne mondj nekem olyanokat, hogy csak Coreyra vigyázom! Ha így lenne, miért indultam volna a sámántornán? – A jégsámán hangja egyre határozottabb lett. Az utolsó mondatnál a domb és Pilica eltűnt és Trey végre felébredhetett.

 - Ez is megvan… - nevetett Yoh. – Bár nálad könnyebb dolgom volt, mint Lennynél… - Beletelt egy pár percbe, míg Yoh felvázolta a helyzetet barátjának, aki ugyanolyan értetlenül nézett rá, mint a Tao-vezér. Ezután úgy döntöttek, hogy Yoh Lyserget keresi meg, míg Trey Faustot kutatja fel.

 Lenny próbálta számolni lépései számát, de végül felhagyott vele. Megállt, behunyta a szemeit és Riora koncentrált.

-         Gyere már elő, Zseléagy… - motyogta.

-         Len mester… - aggódott Bason.

-         Semmi baj, Bason, arra lesz. – mutatott az egyik irányba Len. Két lépés után nem máshol találta magát, mint a temetőben. Riadtan jobbra-balra nézett; nem értette, hogy változhatott meg ilyen hirtelen minden körülötte.

 Rio csüggedten ült a dombon a fa alatt. Egyelőre nem vette észre Lent; Tokagerohval beszélgetett.

-         Ugyan, Rio pajtás, gondolkozz már! Először a Hullarablók, aztán a fiúk, akikbe még Yoh is beletartozik – ez nem vall rájuk! Még arról a mogorva Lenről is több jóindulatot feltételeznék, nemhogy a kis hősalkatú Yohról!

-         Mogorva Len? – kérdezte felháborodottan Len, és mi tagadás: leírása jelen pillanatban tökéletesen illett rá, hangja ugyanis nem is lehetett volna mogorvább ennél. Rio meglepődve felé fordult.

-         Len? Te meg mit keresel itt?

-         Szóval rád így hatott. A magány? Ez a lényege? – kérdezte Len.

-         Miről beszélsz? – értetlenkedett Rio.

-         Mindegy. – vonta vissza szavait Len. – Mindenesetre kivételesen megfontolhatnád, amit az alázatos gyíkszellemed mond.

-         Gyalázatos! – vágott közbe Tokageroh.

-         Gúnyolódni jöttél ide? – tette fel a kérdést Rio. Lent egészen meglepte, milyen mérges a hangja.

-         Mi volt a Hullarablóknál? Őket is említetted. – akarta tudni Len.

-         Ezt már mondtam Treynek és neked, de neked eszed ágában sem volt figyelni rám. A Hullarablóknak új vezérük van, valami Ayabito, és a nevük mostmár Örök Csavargók.

-         Ugye a Hullarablók voltak azok a fickók, akik azonnal ugrottak a szavadra, mikor még nem tudtátok rólam, hogy sámán vagyok? Próbáltak velem megküzdeni, de nem jártak túl nagy sikerrel. Én nem úgy láttam, hogy nagyon készültek volna otthagyni téged, de te tudod. – vonta meg a vállát látszólag közömbösen Len, valójában azonban erősen figyelte a reakciót.

-         Én is ezt mondtam neked. – emlékezette Tokageroh társát. – Ahogy az sem túl következetes, hogy a fiúk hirtelen így levegőnek néznek. Nézd, még ez a folyton gúnyolódó kisgatyás is utánad jött.

-         Ne hívj így! – kelt ki magából Len.

-         De ha kis gatyákat hordasz!

-         Komolyan, szólok Annának, hogy a Túlvilágon végezd! – fenyegetőzött Len; már nem is emlékezett a lidércre, úgy beleélte magát az egészbe.

-         Len mester!

-         Csend, Bason!

-         Hiába, Len, már rád ragadt a név. – kommentálta Rio.

-         Ó, igen, Zseléagy? – Len gúnyos felhangja jobban mart, mint bármilyen vegyszer.

-         Nem vagyok Zseléagy!

-         Rád ragadt. – vágott vissza a fiú, miközben magában elégedetten megállapította, hogy Rio kezd kizökkenni a magányból.

-         Yoh mester nem mondana ilyet! Ő sokkal toleránsabb, mint…

-         Ó, tényleg? Az előbb még azt mondtad, hogy közömbösen viselkedik veled. – csapott le Len. – Meg a Hullarablók is.

-         Az biztos csak átmeneti állapot, ők… - A temető eltűnt. Len elégedetten elvigyorodott. Elérte, amit akart: rábírta Riot, hogy kifejezze egyet nem értését a helyzettel kapcsolatban.

-         Hát, ez elég sokáig tartott.

-         Mi?

-         Föld hívja Zseléagyat, emlékszel a lidércre? – Len ezen mondatával kis híján megint veszekedést kezdeményezett, de végül valahogy sikerült elmagyaráznia Rionak a lényeget. Ezek után úgy döntöttek, hogy Rio Fausthoz megy (Len sejtette, hogy Faust félelme Elisával lesz kapcsolatos és semmi kedve nem volt egy szerelmespárt pátyolgatni), Len pedig Jocót keresi meg.

 Yoh már meg sem lepődött, mikor újabb helyszín tűnt fel előtte, ez a mostani azonban sokkal rémisztőbb volt az eddigieknél. Mindjárt feltűnt neki a végtelen lángtenger, mely a kis hálószobát borította. Lyserg ingájával próbálta védeni magát a tűztől, de ez a fegyver nem igazán ere lett kitalálva. A szobát betöltötte a Yoh számára oly ismerős testvérhang, Zeke Asakura kegyetlen nevetése.

-         Nincs is szükségem támadásra, a tűz egymagában megöl téged! – mondta gunyorosan, de nem látszott, épp hol rejtőzik.

 Yoh tüdejét elöntötte a füst, és tudta, hogy Lyserg sincs jobb helyzetben.

-         Lyserg, a szoba! Ki kell jutnunk a zárt helyről, így nem védekezhetünk! – kiáltott fel. Lyserg ránézett. Még meglepődni se volt ideje hirtelen jött feltűnésén, csak gyorsan tette, amit barátja mondott. Ingájával seperc alatt ajtót vágott a falon, ahol ő és Yoh kifuthattak. Mindketten harsányan köhögni kezdtek.

-         Kösz az ötletet… - nyögte Lyserg. – De hogy kerülsz ide?

-         Hála az ösztönömnek. – felelte Yoh magához képest kissé szűkszavúan, de azért higgadt hangon. Tudta, hogy bár ez csak rémálom, ha a rémálomban Zeke elpusztítja őket, az kihathat a valóságukra is. Gyorsan rá kellett ébresztenie Lyserget arra, hogy ez az egész nem igazi, mert Zeke a lidérc általi valóságban talán még erősebb Lyserg rémálmában, és legutóbb is csak rengeteg sámán és barát akaratának és furyokujának egyesítésével sikerült legyőzni őt.

 Egyelőre azonban arra sem volt alkalma, hogy egyáltalán beszéljen Lyserggel, mert Zeke is előkerült az égő szobából, és persze ő nem köhögött.

-         Ó, mégegy ellenségem, az én kedves testvérem? Akkor mindketten elpusztultok. – mosolygott jókedvűen. Könnyedén megtehette volna, hogy egyszerűen rájuk küldi a Tűzszellemet, ehelyett azonban szimplán válogatott tűztámadásokat használt. Yoh utólag nem értette, azért van-e ez, mert Lyserg így képzelte a rémálmában, vagy azért, mert megzavarta a lidércet és a hatása gyengébb lett. Akkor azonban nem volt alkalma ezen gondolkozni, mert minden egyes támadás elől egy kicsivel nehezebb volt kitérniük, mint az előzőnél. Zeke végül ráunt a játékra és mégis szólította szellemét:

-         Tűz Szelleme! Kapd el őket. – És a hatalmas őrszellem engedelmeskedett. Bár a valóságban bizonyára Yoh lett volna az első, akire Zekenek fájt volna a foga, ebben a rémképben a lény először Lysergért nyúlt és a magasba emelte a tehetetlen fiút, akinek azonnal megszűnt a szellemkontrollja – óriásszellemkontrollt a szűk szobában még nem hozhatott létre, kint pedig nem volt rá ideje a folyamatos támadássorozatok miatt.

 Cloe rémülten vette észre, hogy már nincs az ingában; így nem tehetett semmit. A Tűzszellem megragadta Lyserget, aki felnyögött. Már szólni sem tudott – állapota elég súlyos volt.

-         Lyserg! – kiáltott fel Yoh, de a fiú nem válaszolt; nem is tudott. – Amidamaru, készülj! – kiáltott szellemének a sámán, és minden furyokuját belehelyezte következő támadásába. Egy tiszta furyoku-lökettel a levegőbe emelkedett és lecsapott. Zeke szellemkontrollja még ettől a támadástól sem tört meg, de mindenesetre a Tűzszellem elejtette Lyserget, aki 2-3 méter zuhanás után, hangos nyögés kíséretében földet ért. Yohnak, bár nem örült barátja fájdalmának, a nyögés legalább azt jelezte, hogy Lyserg még él. Tudta, hogy így nincs esélyük, de gyorsan Lyserg felé hajolt, hogy megnézze, mi van vele.

-         Lyserg, jól vagy? – kérdezte aggódva.

-         Már nem lesz ideje, hogy válaszoljon! – kiáltotta Zeke. Szemében dühödt fény villant, és ezúttal egyszerűen egy körülbelül két méter átmérőjű, hengeres, hatalmas tűzcsóvát küldött Yohra – épp úgy, mint azután, hogy magába szívta a Lelkek Királyát, és úgy döntött, királyságát Yoh elpusztításával kezdi. Yoh, mint akkor is, fizikailag megtestesített furyoku-pajzzsal védte mind magát, mind az alatta fekvő Lyserget, de érezte, hogy ezt nem tudja sokáig tartani. Legutóbb is így volt ez, és barátai akkor siettek segítségére furyokujok és vágyaik elküldésével. Most azonban ezt senki nem tudta megtenni… Cloe felrázta Lyserget, aki döbbenten Yohra nézett, észrevéve a helyzet súlyosságát.

-         Yoh, te már… te már csináltad ezt…

-         Igen, Lyserg. Emlékezz! – próbálta rávezetni Yoh barátját. Cloe is helyeselve bólogatott. – Emlékszel, hogy mi volt utána?

-         Én… én segítettem neked. És Zeke… - Yoh térdre rogyott. Nem bírta; csak egy perc, és vége.

-         Zeke elpusztult! Ő már nem lehet itt! – nyitotta tágra szemeit Lyserg. Fehér villanás, és Zeke a tűztengerrel együtt eltűnt. Lyserg értetlenül és ijedt tekintettel felült, Yoh pedig lihegve lerogyott mellé.

-         Huh… ez meleg volt. – mosolygott. Lyserg merev tekintettel ránézett.

-         Yoh… Elmagyaráznád, mi ez az egész?

-         A lidérc miatt volt az egész, Lyserg. Semmi nem volt igazi. Zeke nincs már. – magyarázta a fiú. – Mostmár emlékszel?

-         Én… örülök, hogy nem volt valóság. – Lyserg tekintete még mindig kissé értetlen és egy cseppnyit sokkolt volt, de szép lassan megnyugodott. – A többiek? – kérdezte.

-         Rájuk már nincs gondunk. – mosolyodott el Yoh. – Pihenjük ki magunkat és várjuk meg, hogy a többiek ránktaláljanak. Nem tudhatjuk, ki „ébredt már fel” és ki nem, úgyhogy nincs sok értelme össze-vissza szaladgálnunk. Én, azt hiszem, alszom egyet. – Erre Amidamaru is feltűnt.

-         Jó is, ha kipihened magad. – helyeselt. – Nem volt könnyű dolog kivédeni azt a támadást.

-         Nem csak nekem volt nehéz. – mosolygott Yoh. – Szükségem volt egy erős őrszellemre is.

  Lyserg lehajtotta a fejét.

-         Ne haragudj, hogy olyan későn eszméltem. Ha előbb rájövök, hogy ez az egész csak a lidérc miatt van, akkor talán…

-         Ne rágódj ezen, Lyserg. – nyugtatta meg Yoh. – Nem történt semmi baj, és ez a legfontosabb. – Ezzel lehunyta szemeit. Lyserg eltűnődött, vajon hányszor köszönheti még az életét barátainak, akiket megtagadott és megpróbált megölni Babilon Kapujánál. Cloe boldogan és megkönnyebbülten mosolyogva nézett társára.