Nathan ránézett a sárga iskolabuszra és nyelt egy nagyot. Oké-oké, tényleg látott már ilyet; minden sulibusz így fest. De mégsem mert hinni a szemének. Meg aztán, ez a sok gyerek… Álmában sem hitte volna, hogy ennyien lesznek. Gondolta, hogy van még pár olyan különc, mint ő, de nem is sejtette, hogy ennyi. És ilyen fiatalok. Rengetegen voltak korabeliek is. De látott törpe alsósokat és széles vállú gimis korú srácokat is. Az emberáradat a legkülönfélébb színekben pompázott. Volt egy lány, fekete szoknyában, arany csillámmal átszőtt fekete felsőben, fekete cipőben fekete hajjal, szóval talpig feketében. Viszont a placc másik végén tiritarka hippi kinézetű kölykök álltak. Tőlük kissé félrehúzódva egy szintén tarka cuccokba bújt srác. A fiún élénk sárga felső volt, amin kék és zöld minták díszelegtek. Fekete bőrével és raszta hajával egy brazil focistára emlékeztetett. Ráadásul legalább olyan önelégülten szobrozott, mintha tényleg az lenne. Nathan, aki nagyon elveszettnek érezte magát, hozzá somfordált, talán éppen magabiztos tekintete miatt. Mondjuk ez nem volt olyan egyszerű feladat nehéz bőröndjei miatt.

-         Üdv. – nyújtott kezet a srácnak. – Nathaniel Daves vagyok.

-         Cső, Nat. Engem Jonhnatan Noxnak hívnak, haveroknak csak John vagyok.

A társalgásuk itt ki is fulladt volna, ha nem ordít fel a buszsofőr.

-         Na hozzátok ide a cuccaitokat!

A kissé frusztrált figura morogva kapta el és dühös mozdulatokkal hajította fel a nehézkes táskákat. Valaki felnyikkant, mikor (feltehetőleg törékeny cuccokkal is megpakolt) bőröndje halk csörömpölést hallatott. Nathan rögtön sejtette, hogy ezzel az alakkal nem lesz egyszerű az utazás. Mikor az utolsó hátizsákot is elnyelte a csomagtér végre felszállhattak. John bíztatóan maga mellé intette őt, egy üres ülésre. Nat örült, hogy nem kell kényszerből valaki olyan mellé telepednie, aki mellett csak azért van szabad hely, mert senkinek nincs gusztusa odaülni. Már épp témát akart keresni, amin majd egész úton elcsámcsoghatnak új haverjával, mikor az táskájába nyúlt, majd rövid kotorászás után elővett egy discmant. Mindkét fejhallgatóját fülébe dugta és maximumra tekerte a hangerőt. Valószínűleg, ezért hogy elnyomja a buszban ülők zsibongását, bár Nat megkockáztatta volna, hogy azért tette, mert nem volt kedve társalogni. Szóval beszélgetés helyett végighallgathatta a buszsofőr hossza előadását arról, hogy mit tilos (ülni, állni, feküdni, lebegni, inni, enni, lélegezni). Mikor kifogyott a szóból, a morcos köpcös végre elfoglalta helyét a kormánynál és a busz hörögve beindult.
Nathan még egyszer hitetlenkedve körülnézett. Nem szokott hozzá, hogy ennyi szellem vegye körül. A szürke tömbházban, az új építésű lakótelepen, ahol élt, nem igen voltak több száz éve halott illetők, bár volt rá példa, hogy feltűnt egy-kettő. De ezen a járaton megfordult minden fajta, színű, szagú és méretű kósza lélek.
Nat saját őrszellemére pillantott. Jonas Daves a kalóz, az ő egyik felmenője. Apja bízta rá a szellemet még nagyon régen. Azokra az időkre Nat nem szeretett emlékezni, úgyhogy inkább elterelte a figyelmét azzal, hogy még egyszer végig jártatta szemét a társaságon. Jonas is ugyanígy tett és bíztatóan biccentett felé. Nathan viszonozta a bólintást, aztán ő is elővette táskáját. Egy könyvet vadászott elő belőle, melynek címe következetesen Kalózok volt. Nat hamar belefeledkezett az izgalmas történetbe.
Legközelebb csak akkor nézett fel, mikor a sofőr csikorogva fékezett. Csaknem lefejelte az előtte lévő szék támláját. Mikor felpillantott látta, hogy még John is kinyitotta a szemét, amit zenehallgatás közben végig becsukva tartott, és lustán körbejártatja a tekintetét. A köpcös buszvezető hangosan ordítozva ment a busz hátuljába, de Nat, akárhogy forgolódott, nem látta mi történt ott. Úgyhogy hátra szólt a mögötte ülő, vidám csevegésbe merülő lányokhoz.

-         Hé mi folyik itt? – pisszegte.

-         Nem tom. – vonta meg a vállát az egyik lány.

Hátra fordult és feltérdelt az ülésre, így Nat láthatta, hogy nagyon hosszú, fekete haja van. Hamarosan visszadobta magát, kicsit előre hajolt és közölte vele a tényállást.

-         Valami fagyott agyú északi jégbe borította a busz hátsó részét. – legyintett.

-         Na… - sóhajtott Nat lemondóan.

De azért titkon örült még ennek a rövid beszélgetésnek is, mert remélte, hogy ezzel a lánnyal később is jóban lehet. Tulajdonképpen minden kapcsolatnak örült volna.

A sofőr fél órás kiselőadást vágott le és megismételte a tiltott dolgok listáját (ami immár a sámánerő használatával is kibővült). Aztán dúlva-fúlva visszacsörtetett a helyére és ismét beindította a buszt. Az először csak halódott, de harmadszori indítózásra végre sikerrel jártak és folytathatták útjukat.

*

Nagyjából egy óra múlva pihenőt tartottak. Már mindenkire rá fért, hogy üríthessen, meg, hogy harapjon valamit. A nap lemenőben volt és Nat hangtalanul gyönyörködött az ilyenkor látható színorgiában.

-         Szóval… miért iratkoztál be a suliba? – érdeklődött John.

A körben ülők felfigyeltek a kérdésre.

-         Háát… az egész anyám ötlete volt. Neki mániája, hogy őrizni kell a hagyományokat, meg minden. – egy fekete ruhás, szőke lány lesújtó pillantást vetett rá. – Azt is mondta, hogy ő nem tud megfelelően edzeni, szóval inkább szakemberekre bíz. És te?

-         Én szeretem a sámán erőmet. – egy cseppnyi gúny vagy megbántottság nem volt a hangjában, csak közölte a tényeket, Nat mégis elszégyellte magát. – A falumban tiszteltek érte és büszkék voltak rám. Nálunk nem sok mindennel lehet kitűnni. Az oktatás nem túl jó mifelénk… minden fiú a focival próbálkozik, de az csak keveseknek sikerül.

Nathan megfigyelte, hogy kissé töri az angolt. Afrikai. – esett le neki. Megsajnálta a fiút; épp eleget hallott harmadik világ beli éhezőkről. De eltökélte, hogy nem mutatja ki. Inkább megértően bólogatott.

-         Engem meg a nővérem küldött ide. – kotyogott bele egy kék hajú srác, aki valamivel távolabb ült. – Néha vannak ilyen fura ötletei. Azt mondta, nem árt, ha tovább képzem magam. Persze én csak addig maradok, míg folytatódik a bajnokság.

Egy csomóan elképedve sóhajtottak fel. A kékhaj láthatóan meg volt elégedve a reakcióval.

-         Te bejutottál a második körbe és mégis itt vagy? – hitetlenkedett valaki.

-         Mondom, a nővérem találta ki. És Pilikának nem lehet nemet mondani, ha valamit a fejébe vesz.

-         Na elég a dicsekedésből hóhányó. – szólt rá a fekete ruhás lány, mire a srác behúzta a nyakát.

-         Igen Anna. – motyogta.

Nathan elvigyorodott – hirtelen már nem olyan nagy legény a fiú. Visszafordult Johnhoz, aki ismét a discmanan matatott. Belegondolt, hogyha olyan szegény a fiú, vajon honnan telik neki ilyenre. Figyelte már egy perce, mikor rájött, hogy John valamivel nem boldogul.

-         Ne segítsek? – érdeklődött. John csak bólintott és kezébe adta a tárgyat.

-         A nagynénémtől kaptam nem rég. Most volt a szülinapom. – magyarázta.

-         Isten éltessen.

-         Kösz. A ruhákat is ő vette. – rángatta meg felsőjét.

-         Aha. – motyogta Nat a szerelésbe belemerülve.

Nyomkodta a gombokat egy darabig, mire megoldotta a problémát. Büszkén adta vissza a tulajnak.

-         Vigyázz, hogy ezt ne húzd be, mert azzal lezárod a billentyűket. Ez akkor hasznos, ha a zsebedbe teszed, vagy valami. – mutatta.

-         Értem. Kösz. – John mosolyra húzta széles ajkait.

-         Nincs mit. – vigyorgott Nat és jókedvűnek érezte magát.

A sofőr ismét elbömbölte magát, amiből tudták, hogy folytatniuk kell útjukat.

Már mindenki beszállt, csak Nat maradt hátra és egy másodpercig elgyönyörködött a tájban. A nap időközben lement és az ég mélykék színt öltött. Kigyúltak az első csillagok.

-         „Asszem szeretni fogom a sulit.” – gondolta Nathan.

-         Hé kölyök, gyökeret vertél, vagy mi van? – szólt rá a buszsofőr. – Méltóztatnál beszállni végre?

-         Ja… persze. – ocsúdott fel Nathan és bemászott.

A sofőr mérgében olyan gyorsan zárta be az ajtót, hogy csaknem odacsukta, őt, de még ezzel sem tudta elvenni a fiú boldogságát.

*

-         Rendben gyerekek, lássunk egy gyors sorakozót! – csattogtatta a tenyerét a nő. Tanerő lehetett. Barna haját férfiasan rövidre vágatta és egy szemüveg két nagy lencséje mögül pislogott ki a világba. – Révülők, médiumok, sámánok külön csoportba rendezőjetek!

Mindenki engedelmeskedett neki.

-         Mik azok a révülők? – kérdezte fojtott hangon Nathaniel.

-         Sámánok, mint mi, csak kicsit elvontabb figurák. – felelte a lány, aki a buszon mögöttük ült. – Bűbájostorral hadonásznak és az álmokban utaznak. Mondjuk az érdekes lehet…

Nat megfigyelte, hogy a csaj minden mondatnál meglobogtatja, vagy megigazítja a sörényét, mintha fel akarná hívni rá a figyelmet. Igaz, tényleg szép volt a derékig érő, sűrű lobonc.

Eközben a tanárnő elhaladt mellettük és számolta a párokat.

-         Húzd ki magad! – vágta hátba fontoskodva Nathan –t. Nem annyira, hogy fájjon, de épp annyira, hogy a fiú megtegye, amit kér.

Megszületett a három sor. A talpig feketébe bújt lány, akit Nat már korábban is megfigyelt, a révülők bandájába állt. Rajta kívül egyik gyerek sem tűnt elvontnak. A szőke hajú, szigorú tekintetű csaj, (akit a kék hajú Annának szólított) a médiumokhoz állt be, a kékhaj pedig közéjük, sámánok közé került.

-         Ön minket fog tanítani? – érdeklődött Nat a szigorú arcú, rövid hajú tanárnőnél.

-         Én a médiumokat képzem. – közölte szárazon a nő és annak a sornak az élére állt, ami hozzá tartozott.

-         Figyelem gyerekek; minden csapatot házakban szállásolunk el. A révülők, médiumok, sámánok külön házat kapnak. Fiúk és lányok sem kerülhetnek egy helyre. – páran csalódottan felsóhajtottak, majd felröhögtek. – Fogjátok meg a csomagjaitokat és foglaljátok el valamelyik épület egyik szobáját.

Három sorban viszonylag apró, furcsa házak vártak rájuk. Nem voltak olyan nagyok, mint egy rendes lakóépület. Mintha azok kicsinyített, direkt gyerekekre szabott másai lettek volna. Két emeltesek voltak. Terasszal is rendelkeztek, amint az első látásra kiderült.
A fiúk lelkesen óbégatva rohantak az egyik főhadiszállás felé. Beérve John és Nathan lefoglaltak egy háromágyas szobát. Eközben valaki vidáman kiabálva fedezte fel a házat.

-         Odass egy konyha! – kommentálta. – Hűtő is van, telepakolva! Apám, mennyi chips!

-         A nappaliban tv is van, meg csocsó! - folytatta körútját.

Aztán hangja elhalt. A fiúk nekiláttak, hogy kipakolják cuccaikat és elhelyezzék valamelyik szekrényben. John rikító ruhák egész halmát vette elő. Nat elkapott egy vörös, sárga, zöld és fekete színekben pompázó, kötött, kissé tányérforma sapkát. John ösztönösen utána kapott, de félbehagyta a mozdulatot; hagyta, hogy Nathan megpörgesse ujján, majd fejébe húzza a tökfödőt. Végül visszadobta John ágyára.

-         Ezt is a nagynénédtől kaptad? – érdeklődött.

-         Az összes cuccot. – bólintott a fiú. Egy pillanatig kereste a szavakat, tűnődött, hogy folytassa. - Ő nagyon… jómódú. A sulit is ő hozta össze nekem.

-         Aha. – bólintott Nat.

Megint nem jutottak tovább öt mondatnál, mert egy srác bedugta a fejét.

-         Hé skacok, van egy kisebb fajta medence a ház mögött. Olyan jacuzzi szerű. Csak fel kell tölteni vízzel.

-         Jól hangzik. – pattant fel Nathan.

-         Hoztok vizet? – kérdezte a fiú.

Nat és John összenézet, aztán bólintottak. Félbe szakították a kicsomagolást. A nappaliban, a bejárat mellett előkészítettek nekik két vödröt. Mindketten megragadtak egyet és elindultak, hogy keressenek egy csapot. Nat látott egyet a szabadban.
A házsorok között nagy, füves terek húzódtak. Hátrébb tornapályát is láttak. Egészben véve úgy nézett ki a hely, mint valami üdülőtelep. Voltak közös helyiségek – közös mosdó és egy ebédlő. Meg egy tágasabb fajta ház, feltehetőleg a tanároknak.

Eközben ráakadtak a csapra. Ahogy Nat meg akarta nyitni beszélgetésre lett figyelmes. Félbehagyta a mozdulatot. John helyette próbálkozott, de lefogta és pisszegett. Erre már a sötét bőrű srác is fülelni kezdett.
A tanárnő beszélt, aki idehozta őket. Nem látták hol van és kinek magyaráz. Nat arra tippelt, hogy az egyik ház mögé húzódtak be.

-         Hogy képzelte, hogy ide hozza azt az izét? Egy iskolába? Veszélyes lehet a diákjainkra!

-         Miért? Ha ennek a csábításának nem tudnak ellenállni, akkor mit tennének, mikor szembe kerülnek a hús-vér…

-         Ki ne mondja a nevét! – vágott közbe a nő. – Itt nem akarok ilyesmiről hallani. Különben sem fognak soha szembe kerülni vele.

-         Ne áltassa magát asszonyom. Ő mindenkit megpróbál maga mellé állítani. Ezek a kölykök sem képeznek kivételt. – a beszélő úgy tűnt, ott akarja hagyni a helyszínt, mert lépteket hallottak.

-         Erre jön… -suttogta John.

-         Gyorsan! – Nat felkapta a vödrét, sarkon fordult és indult vissza a ház felé. Barátja követte a példáját.

Időnként azonban hátra pillantottak. Látták, hogy egy magas, hosszú hajú férfi megy el, akinek arcát egy madárfej alakú maszk takarta.
John és Nathan nem szólt egymáshoz, míg el nem érték a házuk teraszát. Ott aztán kifakadt a sötét bőrű sámán.

-         Ez meg mi a fene volt?

-         Nem tudom. Valami veszélyről beszélgettek. – Nathan azt ismételte, amit a legjobban megjegyzett, bár az egész beszélgetés az emlékeibe égett.

-         Ami itt van a suliban. – egészítette ki John. Aggódva néztek össze.

Kicsapódott a ház ajtaja. Lakótársuk belebámult az üres vödrökbe.

-         Nem hoztatok vizet? – kérdezte értetlenkedve.

-         Most menjünk vissza? – sóhajtott John.

Jonas, Nat szelleme, megkocogtatta gazdája vállát.

-         Majd mi elintézzük. – jelentette ki a srác magabiztosan.

Hátra mentek a medencéhez, ahol a velük lakó fiúk már fürdőnadrágban állva várták, hogy feltöltsék a medencét.

-         Szellemem egyesüljünk! – kiáltotta Nathan.

Fényesség támadt, mikor Jonas lelke a testébe költözött. Ő és a néhai kalóz ilyenkor teljesen egyek voltak; közösek lettek a gondolataik, az emlékeik, a tudásuk. Képesek lettek mindenre, amit a másik tudott és még sokkal többre.

-         Jonas; Vízsugár! – kiáltotta Nathan.

Kezeiből ekkor előtört az éltető nedű. A folyamot Nat a medencébe irányította, ami zubogva megtelt. A srácok rikoltoztak örömükben. Mikor elég magas lett a vízszint azonnal belevetették magukat.

-         Gyere öltözzünk át mi is! – javasolta John.

Nathannak tetszett az ötlet és követte a srácot.

*

A buli egészen tizenegyig tartott. Utána mind visszahúzódtak a szobákba. Natnak és Johnnak, még volt mit kipakolnia, ezzel akarták tölteni az este hátra levő részét. Eközben pár srác beült a tv elé, de műsor nem lehetett túl izgalmas, mert egyéb módokat találtak ki saját maguk szórakoztatására. Hónaljukkal adtak ki ingen furcsa hangokat.

-         Gusztustalan barmok! – kiabálta valaki és hamarosan megjelent egy srác az ajtajukban. – Nem bánnátok, ha átköltöznék ide?

-         Tőlem. – vont vállat Nat és John is bólintott.

-         Kösz skacok, az életemet mentitek meg.

A fiúnak egy vagon ruhája volt, meg meglepően lányos arca. Rövid fekete haját gondosan felzselézte és rózsaszín árnyalatú inget viselt. Hiú piperkőcnek látszott.

-         Helló, a nevem Denis. – mutatkozott be. – Ő a szellemem Ollókezű Edward. Köszönj szépen Ed!

Felderengett a kísértete és olló kezét üdvözlőn feléjük nyújtotta. Egyikük sem viszonozta a gesztust, féltve ujjaik épségét.

-         Te pedig őőőő…

-         John Nox vagyok. – mondta a sötét bőrű srác.

-         Aha. És te?

-         Nathan Daves.

-         Üdv Nathan. Tök jó a hajad John.

-         Kösz. – a fiú megigazította kissé raszta tincseit.

-         Tudjátok, én értek ám a frizurákhoz. – mesélte Denis, kissé lányos, magas hangján. Közben az ablaküvegben megszemlélte tükörképét és igazított kicsit külsejét. – Világ életemben fodrásznak készültem. Tiszta szerencse, hogy ilyen szellemre akadtam, mint Ed.

Nevetett egy kicsit.

-         Fodrásznak készültél és itt kötöttél ki? – érdeklődött Nat.

-         Ó, hát ez nem azt jelenti, hogy a sámánság nem érdekel. – magyarázta a fiú. Leült az ágya szélére és lábával harangozott. – Mindenkinek van valami terve azon kívül, hogy sámán akar lenni.

-         Ez igaz. – hagyta rá John. – Én orvos szerettem volna lenni.

-         És te Nat?

-         Háát… - a fiú ezen kissé eltűnődött. 14 évesen nem sokat gondolt a jövőre. Sokkal jobban érdekelte a gördeszkázás vagy egy új videó játék. – Én szeretek a számítógépemen ügyködni, szóval ezzel akarok foglalkozni, ha felnövök.

Röhögés harsant a szomszéd szobából. Denis megcsóválta a fejét, felhúzta az orrát. Aztán felkelt és ő is elpakolta a cuccait. Jóval tovább tartott neki a dolog, mint Johnnak meg Nathannak, mert nem csak behajigálta a ruhákat az első fiókba, hanem gondosan össze is hajtogatta. Így aztán hajnali egy után nem sokkal került ágyba. Mivel csak ekkor tudtak lámpát oltani, így a másik két fiú is csak ezután alhatott.

Nathan zavarosat álmodott; Denis -nek olló keze nőtt és John arra bíztatta, hogy vágja az ő haját is rasztásra. Végül felriadt, mikor álmában Denis rózsaszín masnikat erősítette a fejére. De aztán gyorsan vissza is aludt és onnantól nyugodt volt az éjszakája.