Hajnali hat órakkor kitárult házuk ajtaja és bejött rajta valaki. Mivel a nappalin nem tudta átverekedni magát, Nat, John meg Denis nem láthatta, ki az. Az illető elkiabálta magát.

-         Ébresztő hét alvó banda! Fél óra múlva reggeli az ebédlőben. Utána lesz egy kis eligazítás. És remélem nem akartok ilyen disznóólat hagyni magatok után. Hamarosan visszajövök és ellenőrzöm, hogy fest a ház.

Lassan mindenki magához tért. A fiúk felöltöztek. John egy tarka poncsó mellett döntött, ami alá farmert vett, meg egy élénk zöld pólót. Nathan egy fehér póló fölé inget húzott, amit nyitva hagyott. Hogy Denis mibe öltözött azt már nem láthatták, mert a fiú először a haját lőtte be és az elég soká tartott.
Nat és John inkább magára hagyta őt. A nappali csatatérre hasonlított. Néhány srác kiterülve, csorgó nyállal aludt a tv előtt. Volt, aki chips –es zacskót ölelt magához. A földön, pokrócokon és lepedőkön kívül kiürült kólás dobozok, egy meggyűrődött műsorfüzet és jó adag sült krumpli hevert.

A két srác átvágott valahogy az emberhalmon.

-         Hé nem hallottátok a fickót? Ki kell takarítani. – nyögte valamelyik gyerek kómásan.

-         A mi szobánk tiszta és rendes. – közölte Nathan.

Épp akkor csukta be az ajtót, mikor a beszélő utánuk hajított egy kólás dobozt. Johnnal egymásra vigyorogtak és nagy léptekkel megindultak az ebédlő felé. Mások is így tettek. Nat meglátta a hosszú hajú lányt, akivel már korábban is beszélt. Integetett neki. A csaj viszonozta a gesztust és feléjük indult.

-         Te ismered Octáviát? – kérdezte John szemrehányóan.

-         Csak felületesen. – válaszolta Nat és aggódva pislogott a nagy léptekkel közeledő lány felé. John nem nagyon vett erről tudomás, fennhangon szidta Octáviát.

-         Hát szerintem ritka beképzelt a csaj. – kezdte.

-         Te John… - próbált a szavába vágni Nathan, mert az emlegetett hölgy már ott állt mögöttük és minden szót hallott.

-         Láttad, hogy dobálja a haját? Tisztára el van szállva magától.

Ebben a pillanatban sokallt be Octávia. Szipogva elrohant mellettük, közben véletlenül beleszaladt Johnba. A srác csak ekkor figyelt fel rá.

-         Ezzel talán kicsit túllőttél a célon. – jegyezte meg Nat.

-         Érdkel is engem. – vont vállat a néger sámán.

Hamarosan más esemény vonta el a figyelmüket. Határozott kiáltás harsant valahol.

-         Nem, nem, nem! Próbáld újra! – arra vették az útjukat, ahol a parancsszó felhangzott.

A sportpályán egy alacsony öregember állt. Nagyon fiatal kölykök térdeltek körülötte és mind egy-egy falevél fölé hajoltak.

Nathan és John megállt, tisztes távolságban a gyakorlóktól.

-         Mit csinálnak? – hunyorgott John.

-         Megpróbálják megidézni a kis halott falevél lelkét. – magyarázta Nat. – Anyám is így kezdte az én tanításomat. Nézd az öreget! Látod a pici, zöld szellemeket, amik körbe veszik?

-         Aha.

-         Na olyat kell a törpéknek is előcsalogatniuk a falevélből.

-         Nem nagyon megy nekik. – jegyezte meg John.

-         A dolog nehézsége abban rejlik, hogy egy ekkora gyereket képtelenség hosszan lekötni.

Mintha csak alá akarnák támasztani, amit a fiú mond, a kicsik figyelme elkalandozott a levélről és hamarosan fogócskázni kezdtek.

-         Hé csibészek, megálljatok! – az öreg hangja szigorúan csendült, de a szeme mosolygott. – Na, kapjátok el őket!

Az utasítás ezúttal a levélszellemeknek szólt, akik engedelmesen üldözőbe vették a kölyköket. A kicsik boldogan visongva fogadták az új ellenfelet. John és Nathan vidáman figyelte egy darabig a sámánovit aztán ismét az ebédlő felé tartottak. Denis -szel is összefutottak. Végül együtt foglaltak helyet a sámánok asztalánál.

-         Gondoljátok, hogy kapunk sajtburgert? – kíváncsiskodott egy barna hajú, fekete szemű srác.

-         Szörnyű, hogy folyton az evésen jár az eszed. – mordult rá a lila hajú fiú, aki összefont karokkal, lehunyt szemmel ült mellette, mire a barna hajú csak vigyorgott.

A kékhaj is a környékükön ült és ismerősként üdvözölte Johnt meg Nathant. A fiúk visszaintettek neki.
Nat tekintetével Octáviát kereste a tömegben. Nem láthatta, mert igen sokan ültek egy asztalnál.
A beszélgetés váratlanul elhalt. A szemüveges, rövid hajú tanárnő állt ki a banda elé.

-         Üdv gyerekek! Miranda vagyok, itt tanítok a sámán iskolában. Mint tudjátok, ez a hely azért létesült, hogy különleges képességeiteket fejlessze. Igyekszünk mindenben hozzátok igazodni; minden diákunknak egyéniségüknek megfelelő képzést adni. Hamarosan megkezdjük a tanítást. Előbb azonban egy kis reggeli vár rátok. Ezt az étkezést mindig együtt költjük el. Az ebédhez és vacsorához való már a házaitokban vár. Reggeli után mindenki kap egy órarendet. Nem lesz túl sok órátok, mert egy-egy koncentrációs vagy meditációs edzés nagyon kimerítő lehet. De választhattok számos szabadidős fogalakozás közül is a nap folyamán. Egyelőre ennyit, most lássunk hozzá!

Kiosztották az ételt – rántotta várt mindenkire. Hamarosan elfogyott a reggeli és megkapták az órarendjüket. Nem az a hagyományos darab volt. Az óra fajtája helyett a tanáruk neve volt rajta.

-         Neked kivel van az első? – nézett bele barátja lapjába John.

-         Mikihisa Asakura. – olvasta Nat.

-         Király, nekem is. – veregette vállon John.

-         Szívás, én valami Yohmei –hez lettem beosztva. Úgy néz ki, nem leszünk együtt fiúk. – sajnálkozott Denis.

Ez azért nem kergette mély depresszióba két szobatársát. Inkább mindketten elindultak. Csak az ebédlőből kilépve esett le nekik, hogy nem tudták, hová akarnak menni. Szerencséjükre megjelent a színen a tanár – a madárfejű férfi volt, aki Mirandá -val beszélgetett, a titokzatos és veszélyes dologról.

-         Szóval a csőrmestert Mikihisának hívják. – morogta John halkan

A férfi egy fákkal sűrűn benőtt részhez vitte őket, majd intett, hogy mindenki üljön le. Megtették, és feszülten figyelték a mozdulatlan maszk arcot.

-         Sziasztok. Mint azt már tudjátok, én Mikihisa vagyok. Az lesz a dolgom, hogy megtanítsalak titeket mindre, amit csak tudok. Szeretnék az alapokig visszanyúlni srácok. Szerintem csak így fejlődhetek egyszerre. – Nat figyelme szép lassan elkalandozott. Megpillantotta Octáviát a diákok közt. A lány halkan szipogott és időnként megtörölte az orrát. – Ma ezért csak egy egyszerű feladattal bíználak meg benneteket. Meditálunk egyet.

Többen csalódottnak látszottak. Nathan sejtette, hogy jó pár gyerek már igen sokat tud. Hiszen a kékhaj (aki másik csoportba került) már be is jutott a sámán bajnokság második körébe. Ahhoz, pedig nem elég az egyszerű lélekkontroll.
Mikihisa utasításait követve törökülésbe helyezkedtek és lehunyták a szemüket. Nem más volt a dolguk, mint hogy tökéletesen elcsendesítsék az elméjüket. Elsőre könnyűnek hangzott. De fél óra szenvedés múltán Nat rájött, hogy nem is olyan könnyű. Néhány lány folyamatosan vihorászott. Miután elcsendesedtek a fiúk kezdtek szórakozni, mire a csajokon megint úrrá lett a röhögés. Végül mikor már az összes gyerek megkomolyodott, a természet zajai kezdték idegesíteni; a madárcsivitelés, a kutyaugatás. Újabb negyed óra elmúltával Nat csalódottan nyitotta ki a szemét. Hiába igyekezett. Ráadásul a rövid koncentrálás jobban kifárasztotta, mintha több kilométert futott volna. Körbenézett – már mások is feladták a küzdelmet. Azok lassan beszélgetni kezdtek, ezzel végképp meghiúsítva a többiek próbálkozását.

-         Hát… ez szánalmas volt. – közölte a szomorú tényt Mikihisa. – Sámánnak valljátok magatokat és még egy egyszerű meditációs gyakorlat is meghaladja a kép…

Nem tudta befejezni. Valahonnan ordítás harsant. Majd megjelent az apró öreg, aki az előbb még a kicsi sámánokkal birkózott.

-         Gyere gyorsan! – szólt rá Mikihisára.

-         Az órának vége. – rivallt rájuk a férfi és rohant is a kis öreg után.

Mindenki a nyakát nyújtogatta. Azt akarták tudni, mi lehet a gond. Nat a jobb szemébe fogadott volna, hogy két sámán összebalhézott. Ha sok ilyen ember lett összezárva ott folytonos volt a feszültség. Mondjuk az elég ritkán fordult elő, hogy ilyen hamar párbajozni kezdtek, de mit lehet tudni?

Nathant sokkal jobban érdekelte Mikihisa titka – a vitából, aminek a minap fültanúi lettek egyértelműen kiderült, hogy a férfi valami veszélyes dolgot tart magánál. Itt van vele. Nat csak arra tudott gondolni, hogy a szobájában tartja. És a kíváncsisága mindig erősebb volt a józan eszénél. A társaság lassan szétszéledt, úgyhogy ő is felpattant és odaszólt Johnnak.

-         Gyere!

Úgy tűnt a fiú sejti mire készül, mert csak bólintott, és ment utána kérdezés nélkül. Azt azonban, a nagy izgalomban, nem vették észre, hogy egy harmadik illető is a nyomukba szegődött.

*

-         Oké, nem tom mi történt, de biztos lefoglalja egy darabig a csőrmestert. – használta barátja kifejezését Nat. – Addig megnézzük mi az a veszély, amit előlünk itt rejtegetnek.

A tanári épületben voltak és egy fehér ajtó előtt álltak, amin két betű díszelgett: M. A. Innen lehettek benne biztosak, hogy jó helyen járnak. John megrángatta a kilincset.

-         Zárva. – jelentette szomorúan.

-         De nekünk muszáj bejutnunk oda. – toppantott Nat. – Méghozzá úgy, hogy ne fogjon gyanút.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet haver. – motyogta elbizonytalanodva John, de Nathan nem akarta feladni.

-         Van hajtűd? Vagy egy gémkapcsod?

Szerencséje volt, mert az utóbbival barátja rendelkezett. Kinyitotta a gémkapcsot és babrálni kezdte vele a zárnyelvet.

-         Honnan tudsz te ilyeneket? – ámult John.

-         Az őseim közt kalózok vannak, ezt sohase feledd! Még az apám tanított meg a trükkre. – hirtelen elkomorodott. Ő maga emlegette fel a fájó témát.

Nem maradt ideje régi emlékeken rágódni, mert John, aki eddig legörnyedve nézte, mit csinál, hirtelen kiegyenesedett és beleszaglászott a levegőbe, mint egy vadászkopó, ha érzi a prédát a közelben.

-         Valaki jön. – motyogta és Nathan most először látta a szellemét. Egy kifejlett hím oroszlánt.

Gyorsan ő is felegyenesedett. Épp jókor, mert megjelent Mikihisa.

-         Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte meghökkenve.

-         Mi… mi csak…

-         Hát izé…

-         Engem. – szólt közbe egy hang.

Mind arra fordultak. Octávia állt ott, leszegett fejjel, mint az engedelmes kisdiák mintaképe.

-         Téged? – az arcát ugyan nem látták, de Mikihisa beszédes hangja elárulta meglepettségét.

-         Azt mondtam, ide jövök, mert beszélnem kellett önnel.

-         Miről? – fonta össze karjait Mikihisa és ez arról árulkodott, hogy még nincs egészen meggyőzve.

-         Nem vagyok megelégedve a szellemformámmal és az óriás lélek kontroll is gondot okoz. – magyarázkodott a lány. Nat nem hitte, hogy ilyen gyakorlottan tud füllenteni. – Csak tanácsot akartam kérni, hogy mivel javíthatok az erőlétemen.

-         Egyelőre felesleges a szellemformával és hasonlókkal fogalakoznod. Dicséretes, hogy értesz az ilyesmihez, de mint mondtam, az alapoktól fogjuk újra kezdeni. Szóval erre egy darabig még nem lesz szükséged.

-         Értem. Köszi fiúk, hogy megváratatok. – szavait ezúttal hozzájuk intézte.

-         Öhm… szívesen. – nyögte ki Nathan.

-         Gyertek van még egy kis dolgunk. – intett Octávia könnyedén, de Mikihisa közbeszólt.

-         Egy pillanat. Nem kislány, te elmehetsz, csak a fiúk maradjanak. – mikor a csaj kilépett a helyiségből a madár maszkos rájuk szólt, de mintha egy kis nevetés bujkált volna a hangjában. – Első lecke srácok; sose próbálkozzatok velem. Tudom, hogy be akartatok jutni a szobámba.

Csettintett, mire megmutatta magát a két rókaszellem, aki az ajtó mellett posztolt.

-         Csak azt nem értem, mi olyan érdekes idebent. – azzal kinyitotta az ajtót.

Egy teljesen átlagos lakóhely volt. Egy széles ágy, íróasztal, székek. Ruhásszekrény. Még csak nem is volt pedáns rend. Itt-ott ruhák eldobva és egy ősöreg könyv hevert az ágyra lehajítva. Mégis, Nathannak fura érzése támadt, ahogy beljebb kukucskált. Neki is, mint minden sámánnak, meg volt rá a képessége, hogy megérezze, ha nagy erő van a közelben. És ebben a szobában sok és különleges erő volt.

-         Remélem tanultatok a leckéből.

-         Igen tanár úr. – motyogták kórusban.

-         Remek. Ennek ellenére számíthattok egy kis büntetésre; elvégre nem kisebb csibészséggel próbálkoztatok, mint hogy betörjetek az egyik tanár szobájába. Ráadásul rögtön a második napon!

Szégyenkezve lehajtották a fejüket.

-         Na menjetek. – intett Mikihisa és ők menekülőre fogták a dolgot.

Alig távolodtak el a sámán tanártól, összenéztek.

-         Te is érezted, igaz? – kérdezte John.

-         Naná! – bólintott Nat.

-         Mire volt ez jó? – korholta őket Octávia. Ők sokat sejtően összenéztek, de nem válaszoltak.

-         Kösz, hogy kihúztál minket a csávából. – mondta John.

-         Ja, örök hála érte.

-         Hát, Mikihisa most biztos azt hiszi, hogy nem figyelek az óráin. – sóhajtott a lány, aztán elvigyorodott. – De kit érdekel?

Azzal nagy léptekkel megindult a fiúk előtt.

-         Te tényleg tudod azokat a dolgokat, amikről ott beszéltél? – kérdezte Nathan.

-         Aha. – bólintott a lány álszerényen. – Nem nagy dolog, hamarosan ti is megtanuljátok.

-         Remélem. – sóhajtott pesszimistán Nat.

Az első (katasztrofálisan sikerült) óra után, ahol még egy fél óra meditáció is gondot okozott, nem bízott túlzottan a dologban.

-         Na én megyek, a lányok már várnak. – intett Octávia.

-         Ugye nincs harag? – kiáltott utána John.

A lány csak megrázta a fejét és továbbállt.

-         Hmmm… talán nem is olyan szörnyű lány ez az Octávia. – morogta a sötét bőrű sámán.