-         Na lássuk Amidamaru; japán hadvezér, nyolc betű. – a barna hajú fiú feldobta a lábait az asztalra és egy lapot bámult a ceruzáját rágva. Szamuráj szelleme hümmögve töprengett.

-         Te meg mit csinálsz? – kérdezte Nathan kábán.

Ő csak most ébredt, míg a fiú már felöltözve üldögélt a nappaliban.

-         Keresztrejtvényt fejtek. Amidamaru minden kérdést tud, ami japán történelemre vonatkozik.

Nathan megállt és megnézte magának a furcsa párost. A cingár, barna hajú srácot, akinek haján mindig ott volt egy fejhallgató, meg nagydarab szellemét.
Nagyot ásított és belépett a konyhába. Töltött magának a kikészített kávéból és felhígította a keserű nedűt egy kis tejjel.

-         Puha és négy betű? – kiabált utána srác.

-         Párna. – felelte némi tűnődés után.

-         Nem jó, az öt betű.

Hallgatás állt be. Nathan újabb kortyot gyűrt le a tejeskávéból, hogy magához térjen. Mikor elfogyott vissza indult a szobájába.

-         Azt hiszem tudom mi ez, Yoh. – bökött a lapra Amidamaru. – Papagáj; nézd meg hét betű, p –vel kezdődik.

-         Ja, köszi. – azzal sietve beírta a szöveget.

Nathan bemenet a szobájába. Miközben felöltözött igyekezett minél kisebb zajt csapni, hogy ne ébressze fel alvó társait. Próbálkozása sajnálatos módon kudarcot vallott. Mindketten felültek, és álmosan pislogtak rá. Nat csak intett neki, aztán kilépett a nappaliba. Az öltözködés mindössze negyed órát vehetett igénybe, de Yoh és Amidamaru már nem volt sehol. Nathan belenézett az elkészült keresztrejtvénybe és elmosolyodott.

*

John bal kezébe támasztotta a fejét és még mindig kábultan rágcsálta az aznapi reggelit – vajas kalácsot. Nat vidáman jártatta a tekintetét a társai között. Valaki váratlanul ledobta magát melléjük.

-         Jó reggelt srácok! – nevetett rájuk Octávia.

-         Már mitől lenne jó? – kérdezte John vontatottan.

-         Uh, ha megint meditálunk egész órán én behalok! – nyögte a lány, de nem úgy tűnt, mintha komolyan gondolná.

-         Hát, pedig van egy olyan érzésem, hogy ma is ez a program. – jegyezte meg kissé lelombozva Nathan.

-         Ez annyira hülyeség! – fakadt ki a lány. – A mi csoportunkból még a legbénábbak is tudják legalább a lélekkontrollt! Van, aki már a szellemformát is és van egy kölyök, aki azt állítja, hogy a lélek fúziót minden gond nélkül el tudja érni. Egyáltalán nincs szükségünk a meditálásra!

-         Ezt Mikihisának mondd ne nekünk. – emlékeztette John kissé keserűen.

Felkeltek az asztaltól és kivitték reggelijük romjait. Egy morcos konyhás néni elvette tőlük a tálakat és azonnal neki is állt, hogy elmosogassa.

Nat, John és Octávia beszélgetésbe merülve vágtak át a házak között, a fákhoz, ahol az elmúlt nap tartották az órát. Ezúttal viszont a köpcös öreg is ott volt (mint Denistől megtudták a férfit Yohmeinek hívták). A diákok összesúgva figyelték a furcsa párost, senki sem értette, mit keres itt az öreg, aki tudvalevőleg másik csapatot edz. Mikor befutott a csapat utolsó, leglomhább tagja is, Mikihisa fürgén összecsapta a tenyerét.

-         Nos, gondolom, sejtitek, mi a mai feladat. – kezdte. A többség bólintott. – Remek. Ám mielőtt nekifognánk, kérlek, adjátok át a szellemeiteket Yohmei mesternek!

Mindenütt zúgolódás támadt. A sámánokat nem lelkesítette az ötlet, hogy megváljanak szellemeiktől.

-         De minek? – kiabált be valaki.

-         Ez is segíti az összetartást köztetek.

-         Ha szétválasztanak minket? – vágott vissza egy gyerek.

-         Amennyiben nem bíztok a módszereinkben, hogy várjátok el, hogy sikert érjünk el a közös tanulás terén?

 Rövid, de heves szóváltás után végül minden diák átadta a szellemét. Nat nagyon elesettnek érezte magát Jonas nélkül. Nem emlékezett olyan időre, amikor a kalóz ne lett volna vele. Jonas számtalanszor megvédte kötekedő osztálytársaitól. A legszebb az egészben az volt, hogy az emberek nem látták a harcost. És olyan szöveggel, hogy: „Tanárnő, a padok maguktól lebegni kezdtek, mikor meg akartam verni Nathaniel Davest!” – egy gyerek sem mert volna a tanárok színe elé járulni. De Jonas nem egyszerűen a testőre volt, a barátja is. Ismerték egymás minden gondolatát. Sőt, Nat úgy tekintett a szellemre, mintha a testvére lett volna – és ismerjük el a kalóz szinte apja helyett apja volt. Megdorgálta, ha butaságot akart csinálni, de megbeszélte vele az olyan dolgokat, amiket csak férfi tud a férfival.
A lelkek is nyugtalanul pillantgattak sámánjaikra, miközben követték Yohmeit.

-         És most, kezdjük is a meditálást!

Ennél rosszabbul már nem is kezdődhetett volna az óra. Nathan egyáltalán nem tudott koncentrálni, gondolatai folyton Jonas körül jártak. Egy idő után, pedig arra lett figyelmes, (főként a fiú egyenletes, nyugodt szuszogásából) hogy John elaludt mellette. Két órányi szenvedés után Mikihisa is megunta a dolgot. Hármat tapsolt, erre szerencsére miden elbóbiskolt diák felriadt.

-         Ez megint borzalmas volt. Gyakorolnotok kell, különben soha nem jutunk egyről a kettőre. Azt ajánlom, vegyétek komolyan, mert ha nem, azt úgyis megtudom.

-         Már készen állunk arra, hogy mást is tanuljunk ne csak ezt a hülye meditálást! – hőzöngött valaki. Nathan alaposabban megnézte magának a szőke hajú, kék szemű, napbarnított srácot.

-         Igen? Bizonyítsd! – vágott vissza a tanerő.

-         Rendben. Megküzdök magával; most azonnal! Szellemem, egyesüljünk!

Egy másodpercig mindenki feszülten figyelt, csak Mikihisa állt hűvös nyugalommal. Néhányan félve hátrébb is húzódtak. De hosszú pillanatok elteltével sem kezdték a csatát. Aztán lassan mindenkinek leesett miért nem tud a fiú támadni – legutoljára neki magának. Hiszen Yohmei elvitte magával az összes lelket. Talán máskor hangos nevetésre fakadtak volna ezen. De senki nem találta olyan viccesnek, hiszen szokatlan volt az érzés, hogy nincsenek velük őrszellemeik. És egyébként is a srác mindenki egyöntetű véleményét közvetítette – szörnyen unták a sorozatos kudarcban végződő órákat.

-         Nos, attól tartok, maradunk az én tantervemnél. Legalább addig, míg el nem tudjuk érni, hogy egy olyan apróságot észrevegyetek, mint a lelkek távolléte. – adta meg a kegyelemdöfést a mesterük. – És most távozzatok! Holnap ugyanitt, ugyanekkor.

A legtöbb diák engedelmesen elbaktatott, köztük John és Octávia. De a szőke srác maradt és éppen ezért Nat is. A pórul járt sámán egész teste megfeszült és remegett a dühtől, ami kitörni készült belőle. Mikihisa lassú, nyugodt léptekkel indult el, háttal állt a két fiúnak, de mintha megérezte volna a jelenlétüket, megtorpant.

-         Igen? – kérdezte és alig láthatóan hátra fordította a fejét.

-         Maga… - suttogta a fiú fojtott indulattal és vádlón a madármaszkos férfira mutatott.

Az végtelen lassúsággal megfordult. Aztán szigorúan összefonta a karjait. Szél támadt és belekapott a sámán srác hawaii mintás ingébe és Mikihisa hosszú hajába. A feszültség szinte tapinthatóvá vált köztük – olyannyira, hogy Nathan önkéntelenül megborzongott.
Úgy tűnt a szőke gyerek nem bírja tovább és puszta kézzel nekiesik a felnőttnek. Aztán visszafogta magát, egy dühös fújás kíséretében leeresztette karját és csak annyit motyogott:

-         Ezért még megfizet… - aztán elfutott, amilyen gyorsan csak tudott.

Nathan dermedten állt és nézte a férfit, aki ismét elfordult és csak utána szólt.

-         Semmi baj, Nathaniel.

 Nat csak hangtalanul bólintott (bele sem gondolva, hogy a gesztust a férfi nem látja) és elindult háza irányába, de továbbra is a látottakon rágódott.

*

A kis házban a szokásos nyüzsgés fogadta. Octávia a teraszon üldögélt és John discmanjét hallgatta. A sötét bőrű fiú mogorva képpel ügyelte, hogy nehogy tönkretegye a lány új szerzeményét. Nat csak intett nekik és belépett a házba, ahol ismét csak tumultus fogadta. Yoh a szőke hajú, Anna nevű lánnyal ücsörgött a kanapén. A lila hajú fiú egy néger srácot kergetett körbe szoba szerte. Denist is meglátta a kavarodásban. A hiú srác rögtönzött, esőtáncnak tűnő mutatványt hajtott végre.

-         Te meg mit… - kezdte, de Denis a szavába vágott.

-         Trey már egy órája a wc-n trónol! – nyögte és bedörömböl a „szükség szoba” ajtaján.

-         És még egy darabig ott is lesz. – világosította őket fel valaki.

A hang gazdáját Nat először nem is látta. Az oka ennek az volt, hogy a fiú nagyon alacsony teremtés volt, neki a térdéig ért és éppen egy lap topot nézegetett.

Nathan vidámat sóhajtott, majd belépett saját, sokkalta nyugisabb szobájába.

Az egyetlen személy, akit ott talált, Jonas volt.

-         Hé, szevasz! – kiáltott rá vidáman. – Na mit csináltatok egész nap?

-         Hát az elég… érdekes volt. Nekünk is órát tartottak. Olyasmiket mutattak meg, mint az internet, mobiltelefon, tv. Azt mondták, fontos, hogy megismerjük ezeket, hogy mindenben a sámánok hasznára lehessünk.

-         Szép, mondhatom. Mi szenvedünk az unalmas meditálás alatt, míg ti neteztek meg tvztek.

-         Értsd meg, egy több száz éves, vén kalóznak egy ilyen kurzus sokkal inkább kemény tanulást jelent, mint szórakozást! Hidd el nem könnyű nekem épp ésszel felfogni, hogy azok a dobozban nem valódi emberek!

-         Na jó, belátom ez igaz, de akkor is jobb lehetett, mint úgy tenni, mintha transzban lennél, pedig dehogy.

-         Talán – kezdte megfontoltan Jonas. – komolya kéne venned, amit ez az ember, Mikihisa mond. Tudod, nagyon bölcs, tapasztalt embernek látszik.

-         Nehéz komolyan venni azzal a madármaszkkal.

-         Nathan! – a kalóz szemrehányóan nézett rá.

-         Oké, oké, ígérem gyakorolni fogok.

Nat ezúttal igazat mondott – gyakorolni akart, hiszen bántotta, hogy még meditálni sem tud rendesen. Úgy tervezte, este, lefekvés előtt teszi meg. Sajnos arra nem számított, hogy a lámpaoltás utáni órák a legalkalmasabbak a dumálásra. Miközben John és Denis mohón faggatta a nőügyeiről egyáltalán nem tudott elméje elcsendesítésén fáradozni. Mire, pedig a fiúk elhallgattak, már másra sem vágyott, minthogy aludjon egy jót, a holnapi nap előtt.