Természetesen a másnapi nap nem sokban különbözött a többitől. Mindössze annyiban, hogy Nathan megpróbált eleget tenni ígéretének. A reggeli alatt akarta a meditálást gyakorolni, mire Octávia (aki egyre többet lógott velük) aggódva megrázta a vállát.

-         Nat, minden rendben?

-         Persze. Miért kérded?

-         Olyan furcsa képet vágtál… - vont vállat a lány.

Nathan csalódottan lapátolta magába zabpelyhe maradékát. Tekintetét közben végighordozta a társaságon. Az asztalnál a szokásos bolondozás ment. Csak egy valakit látott, aki hozzá hasonlóan fásult volt – a szőke kölyköt, aki tegnap megfenyegette Mikihisát.
Időközben két barátja is befejezte a reggelit, és ismét elindultak az órára. Már többen is ott voltak, mire beértek a fák közé és morcos képpel várták az aznapi két óra szenvedést. Nathan kiválasztott magának egy csöndes zugot. Hátát az egyik széles fatörzsnek vetette és várt. Lehunyt szemmel hallgatta a körben ülők beszélgetését. Röpke negyed óra múlva elkezdték az edzést. Már ki se nyitotta a szemét, mikor megjött Mikihisa és ekkor szokásos beszédet tartott. Szellemeik megint máshol voltak és csend telepedett a társaságra, miközben próbáltak meditálni, vagy legalább azt mímelni, hogy éppen ezt csinálják.
Nathan hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Mintha a fáradtság egy sötét örvény módjára szippantotta volna be. Álmodott.
Egy fekete helyiségben volt és lángok vették körül. Küzdött a tűz ellen és nagyon félt. Aztán egy hideg kacajt hallott és egy arcot látott a lángok között.
Felordított, de ekkor már magánál volt. Elterült a park füvén, zihált, mintha kilométereket futott volna, és homlokán verejték gyöngyözött. Összes csoporttársa fölé hajolt. Legközelebb John és Octávia állt hozzá. Csak elmosódottan látta az arcukat és a lány hangja is tompán csengett.

-         Álljatok hátrébb! – szólt egy hang, ez azonban tiszta volt és éles. Mikihisa zavarta szét a bámészkodókat. – Had jusson levegőhöz!

Nat nagy nehezen felült. Fejét fogta, ami lüktetett a fájdalomtól.

-         Mi történt? – kérdezte a tanár és leguggolt hozzá.

-         Semmi… csak rosszat álmodtam… - motyogta Nathan kitérően.

Mikihisa csak hitetlenkedve hümmögött egyet, de nem faggatta, amiért Nat hálás volt. Már így is épp elegen bámulták furcsálkodva, nem akarta még azt a rémálmot is elmesélni.

-         Azt mondom, pihenj le. Később még benézek hozzád, rendben? – ajánlotta a tanár.

-         Rendben. – motyogta Nathan és kissé szédelegve indult el.

Társai összesúgtak a háta mögött.

*

Amint kiért a figyelő tekintetek kereszttüzéből Nat megállt, hogy kifújja magát. Letörölte a verejtéket homlokáról és nagyot sóhajtott. Próbálta felfogni mi történt vele. Nem álmodott, ebben biztos volt. Ahhoz túlságosan valós volt a látomás. Igen, az a jó szó rá, látomása volt. Folytatta az útját a házuk felé. Más vágya sem volt, mint elfelejteni ezt az egészet és aludni egy jót. Egy furcsa érzés azonban megtorpanásra késztette. Körülnézett, de nem látott semmit. Azonban hangokra lett figyelmes. Arra ment, ahonnan a dulakodás zajait hallotta. Egy ház sarka mögé húzódva figyelte a jelenetet. A szőke fiú volt ott, aki összekapott Mikihisával. Nathan emlékezett rá, hogy nem látta csoportjában a srácot. Vele volt két haverja, akik Yoht, a lakótársát fogták le. Úgy tűnt a három fiú, szellemeik híján az ököljogokat részesíti előnyben. A szőke fiú időnként alaposan hasba vágta Yoht.

-         Mondd meg az apádnak, hogy néhányan nem díjazzák a módszereit. – mondta gonoszul vigyorogva.

-         Nem ő tehet róla, ha nem vagy jó sámán. – vágott vissza a fiú.

-         Mikihisa a legbénább mester, akivel valaha találkoztam. – köpte oda dühödten a srác.

-         Az a bajod, hogy nem tudtad sámán harcban legyőzni.

-         Nem is volt sámán harc! – a szőke fiú már ordított. Aztán elővett valamit nadrágzsebéből. Nat egy kés pengéjét látta megvillanni. – Talán kicsit meghúzza magát, ha némileg átszabjuk a kisfia arcát.

Yoh tehetetlenül vergődött a két markos legény kezében. Nathan biztosra vette, hogy tisztességes harcban nem lenne esélye a késes srácnak. Így azonban a fiú védtelen volt.

-         Elég legyen! – kiáltotta és előugrott a ház mögül.

-         Megint te? – nézett rá a szőke fiú megvetően. – Takarodj innen Daves, ha jót akarsz magadnak! Téged nem akarlak bántani, de könnyen a kis barátod sorsára juthatsz.

-         Őrültséget csinálsz! Tedd azt el! – bökött a késre Nathan.

-         Nekem te ne parancsolgass! – ismét düh ült ki a szőke fiú képére és fenyegetően megindult felé.

Nat sokáig mozdulatlanul állt. Hagyta, hogy a fiú megfelelő közelségbe érjen, aztán alaposan orrba vágta. A srác nyögve hátraesett és vérző orrát markolta. Az egyik testőre erre elengedte Yoht és Nathan felé indult. Az alkalmat kihasználva a barna hajú fiú nekiesett a másik nagydarabnak. Eközben Nat is küzdött széles vállú ellenfelével. Csakhogy a csata hevében nem vehette észre, hogy a szőke összeszedi magát és megragadja a kést, amit elejtett. Aztán felkelt a földről és egy határozott mozdulattal feléjük dobta a fegyvert.

-         Vigyázz! – kiáltott fel Yoh.

Nathan arra nézett és épp időben lehúzta a fejét, lehasalt a földre. Melák ellenfele azonban túl lomha volt. Mind azt hitték, hogy a penge a hátába áll, de szerencsére pár méterrel arrébb fúródott a földbe.

-         Jerry… te majdnem… megöltél... – hápogta a fiú.

-         Fogd be és tűnés! – mordult rá a kölyök, mert léptek hangzottak fel a közelben.

Eközben Yoht, aki még mindig dermedten figyelte a jelenetet, arcba gyűrte az ellenfele. Jerry elégedetten felkacagott. Mindhárman menekülőre fogták a dolgot.

-         Jól vagy? – ugrott oda a sráchoz Nathan.

-         Aha, igen. Hála neked. – vigyorgott Yoh. Fogai pirosak lettek vérétől.

Yohmei mester érkezett.

-         Mi folyik itt? – kérdezte sürgetve.

-         Semmi gond nagyapa. – Yoh letörölte a vért a szája sarkából.

-         Nagyapa? – vonta fel a szemöldökét Nathan.

-         Igen. És mint hallhattad Mikihisa az apám.

-         Mint hallhattad? Áruljátok már el mi történt itt! – Yoh konokul hallgatott, úgyhogy Nat fogott bele a mesélésbe.

-         Pár kölyök megtámadta az unokáját.

-         Kik voltak?

-         Nem tudjuk. – vágott közbe Yoh és Nathanra nézett. A fiú helyeslően bólintott, bár az állítás nem volt igaz.

-         És te? – nézett rá az öreg.

-         Én… hát én csak erre jártam és…

-         Nathan megmentett. Nem is tudom, hogy talált rám. Senki nem hallott minket, pedig elég zajosak voltak.

-         Megérzés. – próbált kitérő választ adni Nat és zavartan legyintett.

-         Megérzés? – kérdezett vissza Yohmei, és hosszan, áthatóan figyelte őt.

Nathan állta a pillantását. Végül az öreg volt, aki elfordult.

-         Ha nincs rám szükség, akkor én lepihennék. – vonta meg a vállát Nat. – A mai edzés kicsit kikészített.

-         Persze, menj csak.

Nathan szinte örült, hogy leléphet végre. Nagy léptekkel tette meg az útját a házukig és azonnal bezárkózott a szobájába. Nem volt kedve senkivel beszélgetni; igaz a legtöbben még órán voltak, de attól tartott, Yoh megkeresi, hogy megköszönje vagy valami és ehhez egyáltalán nem volt kedve. Mire szelleme, Jonas visszatért, már el is aludt.

*

Másnap szánt szándékkal kerülte John –t és Octáviát. Még őrszellemével sem beszélt a dologról, pedig Jonassal aztán tényleg mindent megosztottak egymással.
Bár biztosan tudta, hogy Yoh nem mesélt volna az esetről senkinek, másnapra mégis mindenki erről beszélt. Némelyek nem voltak annyira elragadtatva a dologtól. Elsősorban az Asakura srácot hurcolták meg, hiszen nem elég, hogy az apja, de még a nagyapja is ott tanított. A diákok azt az ellenszenvet, amit a két férfi iránt éreztek, Yohn próbálták levezetni. A sunyibbak, akik nem mertek ilyen erős sámánok leszármazottjával kötekedni, Nathant találták meg. Mindenki, látszólag véletlenül, beleszaladt. Ennyi lökést még nem kapott egy nap. A teát kétszer borította magára egy reggeli alatt. John és Octávia aggódva állt a jelenség előtt.

Végre véget ért a kínokkal teljes reggeli. Nathan örült, hogy kiszabadulhat az őt dühös pillantásokkal méregető sámánok, médiumok közül. Nagy léptekkel indult el az edzés színhelyére a hideg őszi reggelben. Valaki azonban vállon ragadta. Nathan a legrosszabbtól tartva pördült meg a tengelye körül, de csak Mikihisa volt. A férfi nem állt neki hálálkodni.

-         Yohmei vár. – mondta hűvösen. – Arra menj.

-         Értem.

Nathan megindult a mutatott irányba. Egy kicsiny, templomhoz hasonlatos épületbe vitte az útja. A szentély piros, arany, fekete és zöld színekben pompázott. Teteje vége ívelt volt, kissé visszahajló. Falait faragványok díszítették, amik többnyire sárkányokat ábrázoltak.

Nathan lerúgta a cipőjét, csak aztán lépett be. Egy másodpercig nézelődött a kissé homályos teremben, amikor valami suhogást halott a feje felett. Felpillantott. Három zsák száguldott lefelé, egyenesen őt célozva. Villámgyorsan arrébb ugrott. A zsákok kiszakadtak, liszttel borítva be mindent. Nathan tüsszentett az orrába szálló portól.

Valaki halkan tapsolt. Nat arra nézett, ahonnan a hang jött. Yohmei volt az és elismerően mosolygott rá.

-         Remek reflexek.

-         Csak szerencsém volt. – vallotta be Nathan és megpróbálta lesöpörni a fehér lisztet, fekete pulóveréről.

-         Ó ez több annál. – biztosította az öreg. – A szerencsédet a hatodik érzékednek köszönheted.

-         Az sosem működött valami jól. – mosolygott kissé hitetlenkedve. – Egyszer se tudtam megmondani, hányast kapok a dolgozataimra.

-         A hatodik érzéked a sámán ösztön fiú és tegnap bebizonyítottad, hogy működik; mikor megmentetted az unokámat.

-         Az nem… - próbált volna ellenkezni Nathan, de az öreg belé fojtotta a szót.

-         Mikihisa szerint tegnap rosszul lettél az óráján. Vagyis, ő úgy fogalmazott, hogy látomásod volt.

Nat mostmár érdeklődve hallgatta az idősödő férfit.

-         Ezek, mind arra utalnak, hogy jövőbe látó vagy.

-         Na ne… - nyögött fel szkeptikusan Nat. – Nézze én az ilyesmiben nem hiszek.

-         Ez nem hit kérdése! – kiabált rá Yohmei. Hangja visszhangot vert az ódon falak között. – El kell fogadnod és fejlesztened ezt az adományt!

-         De az a tegnapi eset; inkább zavaros álomnak tűnt, mint jóslatnak.

-         Senki sem mondta, hogy egy jóslat tiszta és érthető! – mordult rá az öreg. – Azért jöttél hozzám, hogy megtanulhasd majd értelmezni a jeleket.

Nathan összefonta a karjait és hallgatott.

-         Ez hosszú, fárasztó tanulás lesz. Nem ígérkezik könnyűnek. De tudnod kell, hogy nem vagy egyedül. Több sámán is rendelkezik ilyen adottságokkal. Például egy régi tanítványom, Tamara. Vele később akár találkozhatsz is. De csak a közös edzéseink során.

-         Miért, ma nem lesz edzés? – kérdezte Nathan meglepve.

-         Ó, dehogynem. Kezdetnek fel is takaríthatod, amit ide csináltál.

  A fekete padlót vékonyan beborító fehér lisztporra bökött. Nat tiltakozni akart, mivel az tényleg nem az ő műve volt, de addigra Yohmei már eltűnt, csak egy felmosóvödröt, meg rongyokat hagyott hátra.