Nathan elkapta a felé zúgó lisztes zsákokat. Egyiket a jobb, másikat a bal kezével, de még mindig volt egy. Fürgén hátra vetette magát így a zsák a hasára esett. Felnyögött a súlya alatt. Aztán felmarkolta mindhárom zsákot és letette őket a sarokba.

-         Muszáj ezt minden egyes edzésen eljátszanunk, mester? – sóhajtott.

-         Igen. Azért csináljuk, hogy fejlődj. És lám; ezúttal végre elkaptad azokat a nyomorult zsákokat.

-         Nem akartam megint a lisztet söprögetni az edzés végén. Apropó edzés; mit csinálunk ma?

Hamar választ kapott. Yohmei beköttette vele a szemét és időnként rá támadt. Az lett volna a dolga, hogy a látásától megfosztva, hatodik, sámán ösztönére bízza magát és így védje ki a záporozó csapásokat. Sajnos ez nem mindig jött össze – márpedig Yohmei göcsörtös botja igen nagyokat tudott ütni.

Egy óra múlva végre elhagyhatta a templomot. Yohmei azt mondta, igazán sikeres edzés volt. Motyogva még hozzátette, hogy nem ér fel a tartarusz alagúttal, de azért megteszi. Nat nem tudta miről beszél, de nem is érdekelte túlzottan.
John és Octávia odakint várta. Mikor megérkezett a lány halkan felsikkantott.

-         Egek, Nat, hogy nézel ki már megint? Csupa kék-zöld folt vagy.

-         Kicsit brutális az öreg, mi? – vigyorgott rá John.

-         Á, a mai még jobb is volt, mint a múltkor. Akkor telerakta a termet ilyen drapédiákkal. A sok nagy függöny közt mászkálva kellet volna megvédenem magam tőle. Azoktól a hatalmas, lepedőszerű bigyóktól viszont öt perc múlva azt sem tudtam én hol vagyok, nemhogy még arra figyeljek, hogy ő hol van. Három héttel ezelőtt meg…

És Nathan csak mondta és mondta. December volt, harmadik hónapja tanult Yomeinél és az öreg edzésről edzésre keményebb dolgokat talált ki neki. Még akkor sem fogyott ki a szóból, mikor elérték a házukat és ott is csak azért hagyta abba, mert egy jaguár a nyakába ugrott.

Mic, a nagymacska barátságosan nyalogatta az arcát. A mozdulat közben időnként megcsörrent a nyakába akasztott csengő.

-         Jocó, szedd le rólam ezt a vadállatot! – nyögte Nathan.

Helyette Octávia tette meg. Megsimogatta és becézgető szavakkal magához édesgette a szellemmacskát. Aztán megnézte a nyakába akasztott csengőcskét.

-         Jó mi? – kukucskált ki hozzájuk egy néger srác, a szellem gazdája, Jocó. – A lelkére kötöttem. Haha! Ez állati. A lelkére kötöttem, értitek?

Senki nem nevetett a szánalmas poénon. Ismerték már jól Jocó szörnyű humorát. Az elmúlt hónapokban nem csak vele kerültek baráti viszonyba – a kék hajú srác, Trey, mint megtudták, folyton a minikék megmentésén fáradozott. Octávia természetesen édesnek találta Coreyt, a fiú védőszellemét. Akárcsak Lyserg Diethel, a zöld hajú mágus kis tündérkéjét, Cloét.
Aztán, ott volt még a társaságban Len Tao – kissé arrogáns, kissé cinikus, nagyon beképzelt. Valahogy mégis jóban voltak. Morty az apró fiú, határozottan állította, hogy csak félig-meddig sámán, de hála a kemény edzéseknek, egyre jobban belejött a „mesterségbe”. És persze Anna, Yoh Asakura jövendőbelije. Nathan őszintén örült, hogy nem vele hozta össze a sors a szigorú lányt, bár úgy tapasztalta, hogy Yoh jól elvan vele.

Akárhogy is egyiküket sem mondta volna a legjobb barátjának – erre a címre csakis Octávia és John pályázhatott. A srácok jóban-rosszban kitartottak mellette; végig támogatták, míg el nem csitult a botrány Yoh körül. Lassan mindenki megbékélt a gondolattal, hogy a srác Yohmei unokája és Mikihisa fia. Főleg azok után, hogy az edzés végre sikeresnek bizonyult és tovább léphettek – már a szellemkontrollt tanulták. Ez annyiból állt, hogy a sámán megosztotta testét a szellemével. Johnnak igazán jól ment; élvezte, hogy átveheti oroszlánja, Rex macskaügyességét. Szobatársuk Denis viszont folyton a szellemirányítást akarta volna gyakorolni.

Tehát lassan belejöttek a dolgokba.

-         Hallottátok srácok? – érdeklődött Octávia és ledobta magát Nathan ágyára. – Megint szétosztják a csoportunkat. A mágusok, doshik és egyszerű sámánok mostantól külön tanulnak.

-         Komolyan? – élénkült fel Denis.

-         Ja. Azt is rebesgetik, hogy új tanárt is kapunk.

-         Te meg honnan vagy ilyen jól értesült? – csipkelődött John.

-         Veletek ellentétben nyitva tartom a fülemet! – vágott vissza a lány.

-         Remélem, hogy nem lesz olyan vészes vele a tanulás. – nyögte Nathan és helyet csinált magának a lány mellett.

*

A férfi, aki az órát tartotta nekik leginkább egy majomra emlékeztetett. Guggolva, görnyedve járt. A finoman szitáló hóesésben is csak egyetlen ágyékkötőt viselt, afölött fűszoknyát. Arcára rengeteg tarka festéket kent. Bőre bronzszínű volt, haja ősz, csimbókos és kócos.

-         A csőrmester után itt a majomember. – suttogta John, mire Nathan halk, horkantás szerű nevetést hallgatott.

Mivel erre a férfi odakapta a fejét úgy csinált, mintha csak szipogott volna.

-         A nevem – Nathan meglepődve vette tudomásul, hogy a férfi beszélni is tud. Ki nem nézte volna belőle. – Musztafa. Az a dolgom, hogy lenyúzzak rólatok minden önbizalmat és büszkeséget, amit az elmúlt hónapokban magatokra szedtetek, míg csak egy nyöszörgő hús és csontkupac nem lesztek!

Mindenki dermedten hallgatott, csak Len vetette oda pimaszul:

-         Vagyis? – erre Musztafa hozzá lépett, csimpánz képét a fiú arcába tolta.

-         Vagyis – ismételte – testnevelést fogok nektek tanítani!

*

Musztafa legalább őszinte volt velük – valóban nem érezték magukat embernek a gyilkos óra után. Állandó futás, fekvőtámasz ezer számra. Akadálypálya, amit maga az öreg állított össze. Ő maga nem csak majom kinézetű, de majom ügyességű is volt. Fürgén szökellve mindig ott volt mellettük, ha lustálkodtak, vagy lazítottak, csak kicsit nyakon vágta őket.

Fiúk és lányok külön-külön teljesítették a pályát. Amíg az egyik csapat végzett, a másik lazított. Nathan nagyjából a harmadik akadálynál vette észre, micsoda ölre menő versengés folyik Octávia és egy másik lány között. Míg egy alacsonyan kifeszített háló alatt kúsztak, az olvadt hótól sáros földön egyre azt lesték, hol tart a másik. Mikor egy magas fa szerkezetet kellett megmászniuk a másik lány csaknem lerántotta Octáviát. Amiért visszafizetett, mikor egy csomó gumiba kellett beleugrálniuk, mert Octávia kigáncsolta. A dolog odáig fajult, hogy mikor Musztafa végre elengedte őket, egymásnak estek. Mindketten a másik hajába csimpaszkodtak, úgy fetrengtek a sárban.

-         Szuper, iszapbirkózás. – motyogta valaki.

Közben John és Nathan odaugrott és szétválasztották őket. Ekkor a lányok nem éppen finom szitkokkal illeték egymást.

-         Maga nem tesz semmit? – kiáltott mesterük felé kétségbeesetten Nat.

-         Nem. Az ő vitájuk, rendezzék le egymás közt. De megjegyzem, hogy ilyen sok energiájuk van, hogy még verekedni is tudnak. Legközelebb keményebb edzést kaptok.

Mindenki bosszankodva sóhajtott. Erre már ők is abbahagyták.

-         Mire volt ez jó? – kérdezte morcosan John, mikor sártól csöpögve leültek az ebédet elfogyasztani. A takarítónő gyilkos pillantásokat küldött feléjük.

-         Rose egy utálatos liba! – közölte Octávia. – Arrogáns, beképzelt dög. Bepöccentem, mert szidott téged, Nathan. Az Asakurák talpnyalójának hívott.

-         Nem kell helyettem megvívnod az ilyen harcokat. – motyogta sötéten Nat.

-         Nem helyetted vívtam, melletted. Amúgy is gyűlölöm és… jaj, ne szidj már, csak segíteni akartam!

-         Oké, bocsi. Tényleg rendes dolog volt tőled.

Ennek ellenére nem lett jobb kedve. Remélte, hogy már elfelejtették neki ezt az esetet. De nem; minden esetre pont olyan gonosznak érezte a Rose nevű lányt, ahogy Octávia lefestette. És eltökélte magában, hogy többé nem avatkozik senkinek az ügyeibe.

Hiába volt csábító az ebédlő melege, sajnos menniük kellett – várt még rájuk egy tortúra Mikihisával. Míg kicsoszogtak a tágas helyiségből fénylő nyomot hagytak sárból, akár a csigák.

*

-         Gondolom örültök neki, hogy a mai órán új anyagot veszünk. – jelentette be Mikihisa.

Valóban; mindenki elégedetten vigyorgott.

-         Méghozzá nem is akármit. A sámánság új szintjére lépünk. Mit tudtok a médiumokról és a szellemirányításról?

Nathan néhány elfojtott örömujjongást vélt hallani és maga is egészen izgatott lett. A szellemirányítást még soha életében nem gyakorolta. Izgalmas új dolog volt – nem olyan lerágott csont, mint az unalomig gyakorolt lélekkontroll.

Eközben Octávia jelentkezett.

-         A médium az, amit a sámán fegyverként használ a csatákban. – darálta. – Ez sokféle dolog lehet…

-         Például? – szúrt közbe egy kérdést Mikihisa.

-         Például egy kard vagy szablya. De egészen más is. Nekem a hajam a médiumom.

Most megrázta volna a tincseit, ha nem tapasztja őket össze a sár. Mikihisa érdeklődve hümmögött.

-         Jól van, jól mondtad. Tehát; a szellem irányítás lényege, hogy a már említett dolgokba, a médiumokba küldve küzdesz a szellemeddel. Ez a csatáknak egy egészen új dimenzióját nyitja meg…

Nathan nem nagyon figyelt rá. Szinte már látta magát, amint éles helyzetben használja az új technikát. Ez mérhetetlen elégedettséggel töltötte el.

*

Jonas és ő a bőröndje fölé görnyedtek. Nathan izgalomtól remegő kézzel bontott ki egy hosszú csomagot. A barna papírból egy régimódi fegyver került elő. Egy vékony, de erős és hosszú bot végére egy ezüstszürke, háromágú szigony volt erősítve. Nathan felpattant és megsuhogtatta a tárgyat.

-         Ez apádé volt. – jegyezte meg Jonas. – Büszke lenne rád.

Nathan boldogságát, mint egy sötét felhő, árnyékolta be ez a mondat. Talán a kalóz szellem is észrevette ezt, mert gyorsan másra próbálta terelni a témát.

-         Ne gyakoroljuk egy kicsit ezt a szellemirányítás dolgot? – érdeklődött.

-         Nem, ne most.

Nathan félredobta a fegyvert. Összehúzta magán a dzsekije zipzárját, nyakába sálat kötött és elindult ki a hóesésbe. A nap már lement – télen korábban sötétedett. A csillagtalan, fekete égből finom pihékben hullott a hó. Nathan lassan sétált és elmerült a rá törő szomorúságban és önsajnálatban. Apjára gondolt – a férfi akkor halt meg, amikor ő még egészen kicsi volt. Annyira régen, hogy már alig emlékezett rá. Nemrég, még szeretett volna bosszút állni; megszállottan faggatta anyját, ki volt az életerős, egészséges, harminc év körül férfi brutális gyilkosa. Mert gyilkosság volt, nem más. Anyja végül elárulta neki, hogy egy Zick nevű, rettenetes sámán. Ő azonnal elindult volna, hogy megtorolja – de csak tizenkettő volt és forró fejű. Anyja lehűtötte, mesélt Zick rémtetteiről. Megtiltotta neki, hogy megpróbálja megkeresni a sámánt. Nathan végül beletörődött a dologba. Az égető bosszúvágy lassan elcsitult benne, csendes szomorúságnak adta át a helyét. Olyannak, amit éppen érzett, miközben a hó paplannal borított tájat rótta.

-         Hé várj! – hangzott egy tompa kiáltás.

Arra fordult, amerről a hangot hallotta. John szaladt felé, hasonlóan bebugyolálva.

-         Te meg mit csinálsz itt? Mínusz ezer fok van. Meg lehet itt fagyni. – motyogta bojtos sapkája fedezékéből.

-         Csak sétáltam… - felelte kitérően a fiú.

-         Aha. Akkor kószáljunk együtt.

Pár percig hallgattak, majd John nyelve megeredt.

-         Jaj, még meg kell írnom a családnak a karácsonyi képeslapot!

-         Láttam, hogy gyakran írsz nekik. Hiányoznak?

-         Főleg így az ünnepek táján. Tudod kilenc testvérem van.

Nathan tisztelettel nézett a néger srácra. Egyrészt, mert együtt tudott élni kilenc lurkóval. Másrészt, mert férfiasan beismerte, hogy hiányolja őket. Számtalanszor hallotta már, hogy miként dicsekszenek bizonyos kölykök azzal, hogy elpáholták kisöccsüket. Neki szimpatikusabb volt John, aki szerette a tesóit.

Miközben sétáltak megláttak valakit, aki kihasználta a hideg időjárást. Trey vadul kurjongatva snowboardozott. Hosszú ideig ámulva figyelték a különféle trükköket, cseleket, amiket a srác végrehajtott.

-         Jól csinálja. – jegyezte meg Nathan.

Ahogy elnézte az északi srácot valami gyerekes boldogság lett úrrá rajta és egy hirtelen ötlettől vezérelve kiterült a hóban. Kezével és lábával kalimpálva egy angyalformát hozott létre. John rávigyorgott és utánozta a mozdulatban. Hamarosan már mindketten egy ilyen csinos hókupacban feküdtek és nevetve néztek fel az égre. Trey hangja közben elhalt és a fehér lepel elnyelt minden hangot. Csak saját szapora légzésüket hallgatták, meg a finom sercegést, amit a hópihék hallattak, mikor földet értek. Éppen az átható, jóleső csend miatt figyeltek fel a némaságban ágyúdörgésként ható, ropogó léptekre. Két pár láb közeledett – feltehetőleg tulajdonosaikkal együtt. Azok hamarosan megtorpantak és beszéd foszlányaira lettek figyelmesek.

-         Hogyhogy elhoztad ide a kódexet?

-         Csendesebben! Erről senki sem tudhat.

-         De hát miért nem? Abban olyan dolgok vannak, amik felettébb hasznosak egy sámánnak…

-         És legalább annyira veszélyesek is, ezt ne feledd! Különben én is így gondoltam, ezért hoztam el. De a tanárok többsége nem ért egyet velem.

-         Miért nem? Jó-jó, az igaz, hogy Ő írta, de… – Nathan megmozdult, hogy jobban halljon. A hó ropogott alatta, mire az egyik beszélő lepisszegte a másikat.

-         Azt hiszem, társaságunk van. – jegyezte meg.

Nat és John egymásra nézett, aztán felugrott, hogy menekülőre fogja a dolgot. Valami láthatatlan erő azonban megkötözte a lábukat, mire orra buktak a hóban. Nathan jó adagot le is nyelt belőle.

Hamarosan odaértek, akiket akarva, akaratlan kihallgattak. Mikihisa és Yoh Asakura nézett le rájuk.

*

-         Áruljátok el, mennyit hallottatok? – kérdezte Mikihisa.

Sem ő, sem a fia nem tűntek haragosnak, sőt Yoh felszabadultan és vidáman vigyorgott.

-         Maga valami kódexről beszélt. – bökte ki John és elfogadta a gőzölgő teával teli poharat, amit Mikihisa nyújtott felé. Nathan szintén. – Ami hasznos, de egyben veszélyes is.

-         Ez… ez volt az, amiről év elején beszélt a tanárnővel? – kapcsolt Nathan és felidézte a régi beszélgetést. – Mégis mi féle könyv ez?

-         Mindig rosszkor vagytok rossz helyen, ez a baj veletek! – csóválta meg a fejét Mikihisa.

Aztán szobájának egyik szekrényéhez lépett és egy ősöreg, szakadt kötetet vett elő. Nathan látta korábban is, egyszer ugyanitt, Mikihisa szobájában. Ez volt hát a furcsa erő, amit akkor érzett, már biztosan tudta. Hiszen ott lüktetett a poros fedél alatt.

-         Ez itt – kezdte némi hatásszünet után a madármaszkos férfi. – a sámán kódex. Tényleg hasznos. Egy nagyon erős sámán minden tudása rejlik benne. Ugyanakkor ez is a veszély; a nagyon erős sámán ugyanis Zick Asakura.

-         Zick?! – kiáltott John.

-         Asakura?! – hördült fel Nathan

Természetes volt, hogy John is megrettent; nem volt a világnak olyan szeglete, ahol ne ismerték volna a rettenetes Zicket. De Nathant sokkal jobban elborzasztotta az oly gyakran elfeledett vezetéknév. Asakura? A férfi tehát rokona Mikihisának, aki tanítja őt? És Yohnak, akinek megmentette az életét? A gyűlölet szikrát kapott és lángra lobbant a lelkében. Dühös pillantásokkal méregette a két embert.

-         Igen. Tartalmazza az ő hitvallását, összes gondolatát. Aki a könyvbe férkőzik izgalmas, új erőkre tesz szert. De félő, hogy nem tudja szétválasztani Zick valóságát, az övétől. Azaz elkezdi gondolni, hinni, amit ő és…

-         Kije maguknak? Kije önnek és Yohnak Zick? – kapta fel a vizet Nathan.

Dermedt csend volt a válasz. Majd Yoh fogott bele; nagyon lassan és megfontoltan.

-         Az ötszáz éve élt, eredeti Zick az ősünk. A mostani Zick az ikertestvérembe reinkarnálódott születésünkkor, hogy indulhasson a bajnokságon.

A testvére. Nathannal fordult egyet a szoba.

-         Hálával tartozunk neked Nathan. – jegyezte meg Mikihisa és felé nyújtotta a kódex foszladozó példányát. – Ha szeretnéd, elolvashatod a könyvet.

Ennél rosszabbat már nem is mondhatott volna. Nat hátrált egy lépést és haragosan sziszegte.

-         Tartsa azt távol tőlem! És magát is. Meg a fiát. – azzal kilépett a szobából.

Be akarta vágni az ajtót, de mivel John követni próbálta, őt verte vele kis híján orrba.

*

-         Megmondanád végre mi ez az egész? – kiáltott fel Octávia kétségbe esve.

Nathan fél órája megszállottan rótta a köröket a szobában és egy szót sem szólt. Az utóbbi néhány percben John is csak sértődötten hallgatott és a kinti hózáport bámulta. Azután hallgatott el, hogy ordítva kifejtette, nem érti mi ütött Nathanbe és hogy ő egész jó lehetőségnek tartotta, hogy belenézzenek a könyvbe. Mivel a fiú nem reagált ő is hallgatott inkább. Csak Octávia kapkodta a tekintetét értetlenül, egyikükről a másikukra.

-         Kérlek Nathan! – motyogta és gyengéden megragadta a vállát, hogy megállásra késztesse. Nat nagy levegőt vett és belefogott.

-         Az a könyv Zick könyve. Nem olvasom el – itt Johnra pillantott. – nem olvasom el, mert Zick volt, aki megölte az apámat.

Ugyanolyan dermedt csend borult a szobára, mint nem is olyan régen, Nathan dühkitörésekor. Aztán Octávia halk nyikkanást hallatott és szája elé kapta a kezét.

-         Ó, Nat! – nyögte, aztán hirtelen felindultságában a fiú nyakába borult és szorosan átkarolta.

-         Haver… ezt… ezt nem tudtam. – John bűnbánóan hajtotta le a fejét, míg Nathan viszonozta Octávia ölelését.