Az elkövetkező hetekben barátai nagyon óvatosan bántak Nathannal. A fiú viszonylag hamar túltette magát a dolgon, de Yohmei és Mikihisa óráit következetesen elkerülte. Ezt senki nem tette neki szóvá, mi több, még a suli is tapintatos volt. Musztafa teljes egészben magára vállalta Nat oktatását, a fiúnak még kérnie sem kellett. Nem beszélt senkinek az indokról és nem érdekelte, mit mondanak a tanárok erről a dologról a többieknek.
Yohval sem állt szóba, amitől kissé feszült lett a helyzet a házukban. Úgy tűnt, az Asakura srác nem, de haverjai megsértődtek. A friss barátság fonalai ökörnyál vékonyságúvá váltak, és egy rövid időn belül teljesen megszakadtak. Még John sem tárgyalt velük, amiért Nathan titkon hálás volt, bár néha aggódva gondolt rá, hogy barátja talán nem akart haragot tartani a srácokkal. Mindenestre, ha így is volt, a néger sámán nem mutatta ki. Sőt, kissé félszegen kérdezte tőle, hogy nem bánja-e Nathan, ha ő továbbra is Mikihisánál tanul.

Ez így ment, egészen tavaszig. A karácsonyukat teljesen megmérgezte a hirtelen támadt viszály, de senki nem akart engedni az igazából. Pontosabban Nat úgy vette észre, hogy Yoh nem bántódott meg, talán szerette volna tisztázni a dolgokat, de barátai bizonyára nem hagyták, hogy meghunyászkodjon. Nathan nem tudta, hányadán áll a sráccal.

*

Egy márciusi délutánon egészen vidám hangulatban tartottak az ebédlő felé hármasban, ahogy szokták. Jót derültek Musztafa tesi beli újításain. Az öreg neander-völgyi azt javasolta, játszanak sámán kidobóst az órán. Mikor valaki megkérdezte, mik a szabályok, somolyogva csak annyit felelt, hogy mindent szabad. Ami ez után következett, az nem volt semmi. A srácok versenylázban égve az összes piszkos sámán trükkjüket bevetették. Nathan elkápráztatta Octávia teljesítménye. A szellemforma segítségével ő volt az egyik legjobb – amikor csúf polipszellemét a hajába küldte tincsei megnyúltak és megelevenedtek. Úgy festett, mint a mitológiai kígyóhajú asszony, a medúza. De azért mások is bevetettek pár cselt.

Éppen egymás tökéletes szellemformáját dicsérték felváltva, mikor feltűnt egy egészen pici kölyök és kissé félve megrángatta Nathan pulcsiját.

-         Téged és Johnt Mikihisa mester vár büntetőmunkára.

A két fiú összenézett. Szinte el is feletették a régen beígért feladatot. De úgy tűnt a „csőrmester” nem.

John és Octávia aggódva leste a reakcióját, de Nathan nyugodt maradt.

-         Mondd meg neki, hogy már ott is vagyunk! Várj; ne is. Majd mi megmondjuk.

Azzal nagy és határozott léptekkel megindult Mikihisa szobája felé. John kissé félve követte.

*

A férfi, miután jelentkeztek a büntetőmunkára, egy tágas mezőre vitte őket. Az idő tiszta volt, a smaragdzöld pázsit tenger módjára hullámzott a lábuk előtt, illatos szél fújt. Ha nem büntetésben vannak, és nem Mikihisával, Nat élvezte volna. Octávia úgy döntött, elkíséri őket, így velük együtt ácsorogott a rét szélén, feszülten figyelve, mivel rukkol elő a madár maszkos tanerő.

-         Lássunk hozzá! – az Asakura hangjában szokás szerint nevetés bujkált. Pár dolgot nyomott a srácok kezébe.

-         Egy szem rizs. – állapította meg Nathan a markába pillantva. – És egy ecset.

-         Írjátok rá annak a nevét a rizsre, aki a legdrágább nektek.

-         De… a rizs picike. – hebegte John.

-         Micsoda felfedezés! Gondolom nem atomfizikusnak készülsz. – jegyezte meg rosszmájúan Octávia. John küldött felé egy gyilkos pillantást.

-         Ez büntetőmunka, nem teadélután. – szólt rá Mikihisa. – Tegyétek, amit mondtam!

A fiúk nekiálltak. Nathan igazán sajnálta, hogy nem fér rá csak egy név az apró fehér szemekre, mert rögtön egy seregnyi ember jutott az eszébe. Végül legbizalmasabb barátja, Jonas mellett döntött. Úgy tűnt John is hasonló problémával küzd. Morgott valamit kilenc pöttöm lurkóról, aztán a legkézenfekvőbb és (legrövidebb) megoldás mellett döntött; Rex, a fiú védőszellemének neve került a rizsre.
Egy végtelennek tűnő fél óra és megfeszített munka után, verejtékező homlokkal, de felírták a két szót.

-         Apám! Gyilkos egy meló volt, mester. – ezt John szinte elismeréssel mondta.

-         Csak ne olyan sietve! Ez még csak a kezdet.

-         Lehet ezt még fokozni? – morogta Nathan.

Hamar választ kapott. Mikihisa kezét nyújtotta a rizsért. A fiúk kelletlenül, de odaadták. A férfi sétált pár lépést. Aztán megállt, tekintetét végigjártatta a réten. Végül a markára pillantott – és egy váratlan mozdulattal elhajította a szemeket. A szél felkapta és messzire vitte őket.

A srácok felnyögtek – ezért dolgoztak idáig?

-         És most – fordult vissza hozzájuk Mikihisa. – keressétek meg a rizst!

A válasz ismételt nyögés volt, ezúttal még kétségbeesettebb, mint az előző.

-         De… - rebegte John, de Mikihisa csak egy intéssel elhallgatatta.

-         Jól hallottátok!

Nathan indulatosan megrázta magát. Makacsul végignézett a mezőn (gyomra öklömnyire szűkült mikor felfogta annak méreteit) aztán dacosan felszegett fejjel elindult a derékig érő fűben gázolva. Jobbra-balra kaszált kezével, de olyan vadul, mintha azzal, hogy tépi az alj növényzetet, fájdalmat okozhatna Mikihisának. John a nyomába eredt. Mikihisa pedig csak elfordult és ellépdelt.

*

Lassan négy órája görnyedtek hiába. Már minden módszert bevetettek. Még sámán trükkjeiket is. De csak azt érték el, hogy furiokuh –juk majdnem elfogyott. John eleinte úgy okoskodott, hogy a fehér színű szemcse elég szembetűnő a zöld fűben, de tévedett.

-         Legalább ne lenne itt ez a sok gaz! – csépelt ő is a karjaival. – A sivatagban tuti biztos könnyebb lenne észrevenni azt a nyamvadt rizst.

-         Arra ne vegyél mérget! – szólt közbe Octávia.

Ő egész idő alatt lábát lógázva ült egy kövön és folytonos közbeszólásaival ingerelte a fiúkat.

-         Ha te olyan okos vagy igazán segíthetnél keresni azt a rizst. – mordult fel Nathan fájós derekát markolászva. – Biztos hamarabb megtalálnád, mint mi.

-         Van benne valami, de okulnotok kell. Erre való a büntetés nem? – vigyorgott kajánul a lány.

-         Elegem van! – jajdult fel John. – A nap is lement. Olyan sötét van, hogy téged sem látlak, nemhogy a rizst! Menjünk be majd holnap folytatjuk.

-         Vagy újra kezdjük. Mert holnapra az a rizs már nem lesz sehol az fix.

Felkerekedtek. A srácok kissé legörnyedve jártak, mint a nagyon öreg emberek.

Octávia alig bírta leplezni a mosolyát.

-         Áááh. – ásított John a házuk felé közeledve. – Nem vágyok semmi másra csak egy forró fürdőre meg egy jó alvásra.

Nathan ugyanígy érezte, mégis, ahogy közeledtek a házhoz valami furcsa érzés lett úrrá rajta. Igaz, nem járt eleget Yohmeihez, de egy ilyen erős látomást még így is meg tudott fejteni – valami veszély volt.

-         Feküdj! – kiáltotta és földre rántotta két barátját.

-         Mi van veled? Agyadra ment a rizskeresés? – hördült fel Octávia, de Nat szájára tapasztotta a kezét.

Mostmár a srácok is hallhatták. Dulakodás egyenesen a házukból.

-         Mi a… - nyögte John, de szájára fagyott a szitok, mert Nat elkezdett kúszni az épület felé.

Az ablakig osont aztán óvatosan feljebb emelkedett, hogy beleshessen. Amit látott, attól egy pillanatra kihagyott a szíve.

*

Yoh, Mikihisa, Yohmei, és a srácok, Len, Trey, Jocó, Morty, Lyserg valamint Anna megkötözve hevertek szerte a szobában. Kana Yohoz lépett és felemelte barna hajánál fogva.

-         Utoljára kérdezem: hol van a kódex? – fenyegető lassúsággal ejtette ki a szavakat.

-         Minek az nektek? – nyögte ki a fiú nagy nehezen. – A mesteretek arra sem méltatott, hogy elolvashassátok?

-         Elég! – hördült fel sértődötten a lány és felpofozta Yoht. -  Már réges-rég is elolvastam akárcsak a többiek.

A háttérből Mati, Mari, a Deltás Debellák és Zick többi talpnyalója bólogatott.

-         De most szükségünk van rá, hogy Zick mestert feltámasszuk. – mondta Zhan Ching.

-         Te…tessék? – nyögött fel Lyserg.

-         Jól hallottad! Miért mit hittél, minek a kódex, esti mesének? – vigyorgott Kana gúnyosan.  – A kódexben van Zick hatalma; elég erősek lehetünk általa, hogy visszahozzuk őt.

Yoh ekkor keserűen felnevetett.

-         Hiába minden. Ilyen dologról sosem írt Zick a könyvben; hiszen tudta, hogy a pancser csatlósai hozzáférhetnek.

-         Elég! Hazudsz! – kiáltott Mari. – Altasd el Chuky – örökre!

-         Ne! – állította meg Kana. – Ha most végzel vele nem tudjuk meg hol a kódex.

-         Akár most is megteheti. Mert sosem mondom el nektek.

-         Te nem. – lépett elő Mati. Arcán kegyetlenség, kezében furiokuh izzott. – De apádat megtörhetjük, ha szenvedni lát téged!

*

Ami ezután történt azt nem látta Nathan, csak Yoh fájdalmas ordítása jutott el a füléig. Visszakúszott társaihoz és be akart számolni a történésekről; de iszonyodó arcuk láttán rögtön tudta, hogy nem kell semmit szólnia.

-         Most... most mi legyen? – nyögte Octávai. A sírás és a pánik szélén állt.

-         Meg kell mentenünk őket! – jelentette ki Nat. – Már van is egy tervem…

-         Egy pillanat! Fékezd a tudatod haver! Ezek a srácok elintézték Yohékat; de nem csak őt, Yohmeit és Mikihisát is! Ők képzett sámánok és mi még csak a közelébe se jutottunk a sámán bajnokságnak, mint a fiúk. Hogy tudnánk elbánni azokkal, akikkel ők sem tudtak?

-         Rajtaütés! Mi…

-         Igaza van Nat! Semmi esélyünk. Inkább szóljunk a többieknek!

-         Naná. És egy csapat fiatal, de képzetlen sámán persze többre menne. Csak bajba sodornánk őket. – akadékoskodott John.

-         Akkor sem nézhetjük tétlenül. A fiúk bajban vannak. Ezek ráadásul minden idők leggonoszabb sámánjának feltámasztására készülnek! – sóhajtott Nat. Miközben az utolsó szavakat kiejtette arca eltorzult a gyűlölettől, keze dühödten ökölbe szorult.

Agya sebesen pörgött – valamit ki kell, hogy találjon. Ahogy gondolkodott hirtelen egy ötlete támadt. Egyre határozottabban körvonalazódott benne egy terv. Elszántan nézett barátaira – de előbb tudnia kellett, fel vannak-e készülve.

-         Velem vagytok?

Értették a célzást. Bólintottak. Nathan kezét nyújtotta és ők belecsaptak.

*

Nathan harmadszor is nekiszaladt az ajtónak. És újra és újra.

-         Be… kell… jutnunk… ide… - nyögte. Minden újabb rohamra jutott egy szó.

Mikihisa szobájának ajtaja azonban nem engedett.

-         Állj félre! – szólt rá Octávia. – Ez nőnek való munka.

Azzal átvette Nat helyét. Szellemének egyetlen rohamával kidöntötte a makacs nyílászárót a helyéről. A poliplény mind a nyolc karjával megragadta és kirántotta a fa szerkezetet. Por és vakolat szállt és ők végre bejutottak.

A szoba nagyjából úgy festett, mint a múltkor, a könyv lazán lehajítva egy székre.

-         Hogy bánhat ilyen felelőtlenül ezzel? – John olyan óvatosan vette fel a kódexet, mintha az megégethetné. Két ujjával csippentette fel az egyik sarkát.

Nathan kikapta a kezéből.

-         El kell olvasnunk! –jelentette ki határozottan.

-         De Nathan! – barátai megütközve pillantottak rá. Nat meg tudta érteni; legutóbb elég nagy botrányt rendezett ugyanezen ok miatt.

-         Muszáj srácok! – mondta mégis. – Szükségünk van a könyv erejére. Ez az egyetlen esélyünk, hogy megmentsük a barátainkat.

Fejében visszhangoztak Mikihisa mondatai: „Aki a könyvbe férkőzik izgalmas, új erőkre tesz szert.” Ugyanakkor azt is tudta, hogy veszély is les rájuk. Barátaira nézett. John még mindig gyanakodva fürkészte őt, mintha megbuggyant volna. Octávia azonban elszántan csillogó tekintettel állta a pillantását.

-         Veled vagyunk. – ismételte Nat korábban hozzájuk intézett szavait. – Na hol az a könyv?

Kezét nyújtotta a kötetért. Nathan odadobta neki. John a lány mellé lépett és válla felett nézett bele a megsárgult lapokba. Nat szemben állt velük és figyelt. Amint Octávia kinyitotta a megviselt borítót a levegő megrezdült. Furcsa jelenséggel találták szemben magukat. A lég színes volt, mintha egy tarka szappanbuborékon át nézték volna, de eléggé sűrűnek látszott. Nathant, aki kicsit távolabb állt, elválasztotta két barátjától a furcsa jelenség.

-         Octávia! John! – szólongatta őket, de nem kapott választ.

Számtalan rémséges lehetőség jutott eszébe – arra gondolt, hogy a srácok bajban lehetnek a túloldalon. Úgyhogy legyőzte félelmét és átlépett a finoman foszforeszkáló „kapun”.

John és Octávia valóban ott voltak. Csakhogy a szoba eltűnt helyette a magasban lebegtek és felülről néztek egy jelenetet. Nat arra pillantott, amerre barátai. Egy sudár, magas, hosszú hajú sámán állt az embereke gyűrűjében. A férfiak félkört alkottak és ámulattal vegyes félelemmel nézték, ahogy a sámán elpusztít két shikigamit. Olyan könnyedén tette mindezt, mintha nem vérszomjas, sokszemű szörnyekről, hanem cicuskákról lenne szó. Mindeközben Nathan hallani vélte az emberek irigységgel és rettegéssel átitatott gondolatait. Azt tervezték, hogy elpusztítják a sámánt, aki épp megmentette őket. Démonnak mondták azt, aki hősként viselkedett.

-         Látjátok őket? – szólította meg a hosszú hajú sámán a triót. Nat úgy sejtette az eredeti Zickkel van dolgunk. – Milyen szánalmasan gyengék, igaz?

*

Nathan, mikor végül befejezték túrájukat a könyvben, nem tudta volna eldönteni, hogy hónapokig, vagy csak pár percig voltak távol. Első gondolata az volt, hogy talán máris elkéstek és valami szörnyűség történt Yohékkal – már nagyon bánta, hogy úgy összeveszett velük.

Persze nem feledkezhetett meg mindarról, amit a könyvben láttak. Zick (vagyis annak a naplóba rejtett mása) olyan világ ígéretét sugallta nekik, amilyenről még álmodni sem mert. Gyomra összeszűkült, ha csak emlékezett arra a végtelen békére.

Végignézett magán. Érezte a bensőjében izzó, új erőt.

-         Váó… - John csak ennyit tudott kinyögni.

Bizonyára még az események hatása alatt volt. Négykézlábra zuhant, mikor visszaérkeztek és úgy is maradt. Fejét lehajtotta, arca árnyékba borult. Nat meg tudta érteni, min megy most keresztül a fiú. De nem volt idejük megbarátkozni ezzel a hirtelen elnyert hatalommal. Minden perc drágának számított.

-         Octávia. – utasította barátját Nathan. – Nézz körül gyorsan! Keress fegyvereket, amik alkalmasak a szellemformához!

A lány gyorsan bólintott és nekiállt felforgatni Mikihisa szobáját.

Eközben Nat gyűlölettel pillantott a kódexre, ami most úgy hevert a lábuknál, mint egy ártalmatlan kötet.

-         El kell pusztítanunk! – jelentette ki és kezébe vette. – Minél hamarabb.