-         Utolsó figyelmeztetés: HOL A KÖNYV? –ismételte Kana és minden gyűlöletét beleadta kínzásba.

Yoh nem is ordított, visszafogta magát, hogy az ellenségeik ne érjenek célt. De látszott rajta, hogy szenved. És úgy tűnt, a többiek legalább ekkora fájdalmat éreznek, mert tehetetlenül kell nézniük, hogy mit tesznek vele.

-         Elég! – sikoltott fel Anna. Arcán könnyek folytak végig. – Hagyd békén!

-         Tudod mit kell tenned! – vágta rá a kék hajú lány.

-         Rendben… - hüppögte megtörten a médium. – Elmondom hol a kódex.

A banda egy emberként vigyorgott.

-         Anna… -suttogta Yoh. 

A médium nem volt képes a szemébe nézni.

Abban a pillanatban az ajtó betört. A keletkező porfelhőből három alak bontakozott ki.

-         Csak nem ezt keresitek? – kérdezte szórakozottan vigyorogva Nathan.

Feldobta a régi könyvet a magasba és (Mikihisától szerzett) kardjának egyetlen csapásával apró cafatokra szaggatta. A sárgás pergamen darabjai hó módjára, lustán hullottak alá, egyenesen Zick döbbenten bámuló csatlósai arcába.

-         Jaj, de ügyetlen vagyok… - húzta őket Nathan.

-         Ezért megfizetsz te kis patkányképű! – hörögte Kana és felé küldte Askrofot.

Új erőinek birtokában Nathan azonban könnyen félreugrott a páncélos lovag elől, ami tiszta erőből az ajtófélfának szaladt. Darabokra hullott, de egyből össze is állt.

Kana dühös, csalódott arcából Nat egyből leszűrte, hogy nem nézett ki belőle ekkora erőt.

-         Megleptelek?

-         Csak pár pillanattal hosszabbítottad meg a szánalmas kis életedet! – fenyegetőzött Kana.

-         Nem tudsz legyőzni! Mi vagyunk az utolsó emberek, akik olvasták Zick könyvét. – vágott vissza a srác. Erre a kék hajú lány váratlanul felnevetett.

-         Olvastátok?! Bolond kölyök! Azt nem tudom, hogy rád miért nem hatottak a mesterünk tanításai, de nézd csak a kis barátaidat!

Nathan rémülten fordult hátra. Octávia és John nem küzdött. Nem csináltak semmit. Csak álltak és dermedten néztek maguk elé.

-         Barátaim… mi van veletek? – Nat hangja remegett.

El sem tudta képzelni mi lelte őket. Eközben egy megtermett, kövér harcos, Zhan Ching hozzájuk lépett és súlyos mancsait atyai mozdulattal a vállukra helyezte.

-         Ők többé nem a barátaid.

Mintha csak erre a jelre vártak volna a kölykök felé pillantottak. A zavarodott, elborult tekintetük tényleg nem volt ismerős Nathan számára.

Zhan közelebb hajolt a két gyerekhez és egészen halkan, mégis tisztán érthetően annyit mondott nekik.

-         Öljetek!

Nathan alig tudta hasra vetni magát a két, pontosan egyszerre érkező csapás elől. A földön is maradat. Eközben egykori bajtársai fenyegetően felé lépdeltek.

-         John… Octávia… mi van veletek? – rebegte rémülten Nathan.

-         Bedőltek Zicknek! – kiáltott rá Trey, aki megkötözve feküdt, akárcsak barátai.

-         Jaj ne! – nyögte holtra váltan Nat.

Jobbra gurult – Octávia csapása mély krátert vájt a padlóba, ott, ahol egy másodperce még ő feküdt. A felszakadt padló deszkák fogak módjára meredtek ki a gödörből. Nat egy lendülettel talpra állt – de még így is túl sok időt vesztegetett és így John kardcsapása telibe kapta jobb vállát. A szablya kihullott a kezéből és ő földre roskadt a fájdalomtól. Érezte a meleg vért az ujjai alatt, amit a friss sebre szorított.

-         Nathan… - nyögte Jonas és megjelent mellette.

A jelenléte egy kis erőt adott Natnak, mivel érezte, hogy nincs teljesen egyedül. De nyugtalanító jel is volt – megtört a szellemkontrollja.

-         Mostmár Zick a mesterünk… - kántálta zombi módjára John.

Nathan dühösen vette tudomásul, hogy apja után a barátait is elvesztette egy és ugyanazon ember miatt.
Eközben John magasba emelte a kardját, egyértelműen azért, hogy megölje őt. Egy pillanatig mintha tétovázott volna. Nathan kihasználta az alkalmat. Haragjának minden erejét beleadta a támadásába. John messzire repült és a falnak vágódott. Összecsuklott és nem mozdult többet. Helyét azonnal Octávia vette át. Eközben Nathan összeszedte elveszített fegyverét és önmagát. A vérveszteségtől kissé szédelegve, de szilárdan állt. Újra felizzott benne a harag Zick iránt. Úgy érezte el kell pusztítania mindent és mindenkit, aki csak arra a gyilkosa emlékezteti. De feje közben tiszta maradt. Egyik kezével még mindig sajgó vállát markolta, de másikban egy éles kard volt, ami fenyegetően csillogott a rá vetülő fényben.

-         Azt hiszem csak egy valamit tehetek… - suttogta és az elszántságot a hangján is érezni lehetett. Közelebb lépett Octáviához, aki tétován meghátrált.

-         Mit akarsz csinálni? – kérdezte Yoh.

Megpróbált a fiú szemébe nézni, de Nathan arcára árnyék vetült.

Kardját a magasba emelete. Octávia láthatóan remegetett.

-         Megadom magam. – mondta Nathan.

A szablya kiesett a kezéből és halkan csörrenve padlót ért. Ő felnézett és bátran mosolygott a lány szemébe.

-         Ölj meg, ha akarsz. De én nem lennék képes végezni veletek. – mondta Nathan.

Tudta, hogy helyesen dönt. Még a Zick iránt érzett gyűlölet sem vakíthatta el annyira, hogy ártatlanokat bántson.

Erre Octávia felzokogott és térdre roskadt. Mintha a sírása magához térítette volna Johnt is, a fiú kábán körülnézett. De többé nem volt hatalma felette Zick tanításainak.

-         Mi történt? – kérdezve fájó kobakját tapogatva.

Meglátta a földön zokogó Octáviát. Elképedve nézett Nathanra, úgy tűnt nem emlékszik semmire. De nem volt idő magyarázkodásra.

-         Vigyázz! – kiáltott rá Nathan, mert a háta mögött egy fehér ruhás, bronzbőrű sámán támadni készült.

John gyorsabbnak bizonyult. A fehér sugárnyalábot kardjának lapjával másfelé tükrözte. A fény elérte és berobbantotta a tetőt. Törmelék zúgott alá. Fehér mész és por töltötte be a helyiséget, szemnek áthatolhatatlan függönyt képezve. Nathan vakon, pánikba esve botorkált. Ilyen helyzetben teljesen kiszolgáltatott volt.

„Emlékezz mit tanultál.” - súgta egy kis hangocska a bensőjében. Máskor ezt az őrület első jelének vette volna. De hirtelenjében eszébe jutottak Yohmei órái. Akkor ugyanígy, látásától megfosztva kellett küzdenie. Lehunyta a szemét és koncentrált. A kétségbeesett kiáltások, a lezúgó törmelék zaja - hirtelen elmúltak. Olyan némaság lett úrrá a helyen, mintha egyedül állt volna egy szobában. Váratlanul koppanó lépteket hallott maga mögött. Már a járásból tudta, hogy baráttal van dolga. John közeledett felé. Villámgyorsan megfordult és megragadta a fiú kezét.

Ezzel persze sikerült alaposan megrémítenie őt. Pár értékes percet arra vesztegetett, hogy megnyugtassa őt.

-         Segíts megkeresni a többieket! – kérte.

-         A rosszfiúk közben olajra lépnek. – emlékeztette John.

-         Nem számít. A könyv nincs többé, ők már semmit sem tehetnek.

-         Miről beszélsz, hiszen…

-         Most az a legfontosabb, hogy mindenkit megtaláljunk. Ketten amúgy sem tudjuk elkapni őket. Segítség kell.

Ez végre meggyőzte barátját. Elindultak. Nat, aki sámán ösztönére hagyatkozva látta a dolgokat maga körül, vezette Johnt. Hamar kiszabadították Lent és Treyt. Továbbiakban a két srác is segített. Yohmeit és Mikihisát egy gerenda maga alá temette, de nem lett komoly bajuk. Yoht Anna támogatta, mikor rájuk találtak. A barna hajú srác felmutatta hüvelykujját, hogy jelezze, minden rendben, de megviselt külseje másról árulkodott. Sikeresen megkerítették a többieket is. És szerencsésen elkerülték a Flor csapatot és a Deltás Debellákat. Nathan érzékelte, hogy ők is megzavarodva lavíroznak a porfelhőben. Igyekezett mindenkit az ajtó felé terelni. Mikor az utolsó ember is eltűnt a szabadban Nat még visszafordult.

-         Mindenki megvan? – kérdezte fennhangon.

Rosszul tette. Egy kéz nyúlt ki az áthatolhatatlan sötétből. Olyan váratlanul, hogy Nathannak felfogni sem volt ideje, nemhogy védekezni. A támadó elkapta őt és magához húzta. Nat nem láthatta az arcát. Érezte, hogy az ismeretlen kését az oldalába mártja. Aztán már el is engedte és visszahúzódott a porfüggönybe.
Nathan már végképp nem tudott koncentrálni, bár szerette volna tudni, hogy mindenkit kihoztak-e. De a fájdalom mindent kiszorított az elméjéből. Vállsérülése ehhez képest semmi volt. Kiáltani akart, de nem tudott. Ehelyett érezte, hogy vért köhög fel.

-         Nathan! – szólongatta Jonas aggódva.

De már válaszolni sem volt ereje. Csak arcra bukott és érezte, hogy elsötétül előtte a világ. Utolsó reménytelen gondolata az volt, hogy talán keresni sem fogják ebben a nagy kavarodásban és ő itt marad saját vérébe borulva…

*

Nathan ismét csak csalódott az időérzékében. Nem tudta hogy egy napja vagy egy hete vagy egy hónapja fekszik-e gondosan bekötözött vállal és odallal a szobában. De élt –és ez meglepte. Azt hitte vége van, hogy ott fog elvérezni abban a nyomorult porfelhőben. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy nem hagyták sorsára. Sőt még kicsit vitába is szállt magával – hogy is gondolhatta, hogy megfeledkeznek róla a barátai!

Önmarcangolásának Octávia érkezése vetett véget. Mikor meglátta, hogy ő ébren van a lány halkan sikkantott és nyakába vetette magát. Persze ügyelve, hogy ne okozzon fájdalmat.

-         Hamar felébredtél. – jegyezte meg és fejét Nathan vállára hajtotta.

A fiú csak ekkor vette észre, hogy kis tapasz van a lány homlokán. Végigsimított a heget rejtő kis négyzeten.

-         Mikor leszakadt a mennyezet megütöttem magam. Nem súlyos. – nyugtatta meg gyorsan

-         Sokáig voltam eszméletlen? – kérdezte Nathan.

-         Alig egy órát. – rázta meg a fejét Octávia miután felemelte a fiú válláról. – De még pihenésre van szükséged.

-         Nincs. – hazudta a fiú. – Jól vagyok.

Erre Octávia csak küldött felé egy megrovó pillantást.

-         Oké. Akkor mond el mi történt? – terelte el gyorsan a témát Nat.

-         Mi kijutottunk, de te nem jöttél utánunk. Aggódtunk; a fiúk, Yoh, Len Lyserg, Jocó, Trey, Morty meg John bementek utánad. Mikihisa is velük volt. Yohmei velem maradt meg Annával. A srácok egy csomó ideig bent voltak.

És Octávia töviről hegyire elmondta, (bizonyára a fiúk beszámolói alapján) hogy kapták el Zick összes jelenlévő összes csatlósát.

-         Egyenlőre arra várunk, hogy a szellemvadászok értük jöjjenek. – fejezete be a beszámolót.

-         Szellemvadászok? – kérdezett vissza Nathan.

-         Elveszik a szellemeiket és ezáltal megfosztják őket a sámán erejüktől. Így nem zavarnak többé túl sok vizet.

A sámánságuk elvevése az egyik legsúlyosabb büntetésnek számított, de Nathan elégtételt érzett, azok után, amit vele tettek. Bármilyen alaposan látták is el, sebei sajogtak. És egy halál közeli élménnyel a háta mögött, nem volt túl elnéző.

Pár másodpercig csak hallgatattak.

-         Johnnal mi van?

-         Eltört az orra, mikor a dühödt Zhan Ching beleöklözött a képébe. Egyébként semmi baja. Élvezi, hogy a többiek, akik megtudták mi történt, szinte hősként ünneplik. Érdekes módon a lányok figyelmét díjazza leginkább. – Octávia elfojtott egy gúnyos mosolyt.

-         És tudnak már a többiek a mi kis titkunkról? – kérdezte Nat, mire a lány már leplezetlenül vigyorgott és megrázta a fejét.