A szellemvadászok másnap érkeztek. Ekkor már Nathant is kiengedték az orvosi szobából. Így Johnnal és Octáviával nézhette végig, mikor elviszik a díszes társaságot. A szellemvadászok komor alakok voltak. Kalapjaikat legtöbben mélyen a szemükbe húzva viselték. Láncon vitték el a szellemeket és gazdáikat.

-         Ezektől midig kiráz a hideg. – borzongott meg John.

Az elkövetkező napokban semmi érdekes nem történt. Eltekintve attól, hogy kitudódott – a bajnokság folytatódik. Ez legalább akkora izgalomba hozta azokat, akik nem indultak a versenyen, mint magukat a bajnokság résztvevőit.

Úgyhogy Naték újdonsült barátai is lázas pakolásba kezdtek. Egy másik faházat kaptak, tekintve, hogy mit történt az előzővel. A régi egyébként félig lerombolva, figyelmeztetően nézett a világba.
Nathan szándékosan kerülte a srácokat. De az utolsó estén, miután Yohmei és Mikihisa meghívta őt és Johnt meg Octáviát egy kis beszélgetésre, már nem tudott kibújni a találkozás kötelessége alól.

Ünnepeltek. Az Asakurák egy kis vacsorát adtak (mint kiderült Anna házimunkára fogta a táraságot, így minden kaja a fiúk munkája volt). Lelkesen csevegtek mindenféléről.

-         Igen és hamarosan találkozunk Rióval meg Fausttal. Őket nem ismeritek, de Yohval harcolnak a bajnokságon…. – újságolta Morty.

-         Én csak azt sajnálom – jelentette ki Len – hogy a sámán kódex elpusztult. Hasznos iromány volt.

Hirtelen csend ereszkedett a társaságra. Valószínűleg mindenki helytelennek érezte a Tao fiú kissé hálátlan megjegyzését – de Len már csak ilyen szókimondó volt.
Nathan még titkon örült és rosszul leplezett kis vigyorral köszörülte meg a torkát.

-         Az az igazság – vallotta be. – Hogy Johnnal és Octáviával kicsit titkolóztunk előtettek mostanában. Már sokkal hamarabb el kellett volna mondanunk; a könyv, amit akkor elpusztítottunk nem a kódex volt. Csak valami hasonló külsejű, poros kötet Mikihisa holmiai közül.

A csend még mélyebb lett.

-         Remélem nem valami értékes volt. – mondta Nat kissé elbizonytalanodva, mire Yoh hangos nevetésben tört ki.

-         Szép volt. – törölgette kicsordult könnyeit.

-         Elterelésnek szántuk. – vonta meg a vállát John.

Erre már mindenki kacagott.

-         Ha már úgyis szóba jött az a nap: - kezdet Mikihisa, mikor a jókedv kissé csillapodott. – hálával tartozunk, mert megmentettetek minket.

-         Igazából én meg egy bocsánatkéréssel vagyok adós. – szegte le a fejét Nat. – Nem kellett volna úgy kiborulnom, mikor megtudtam, hogy Zick az önök rokona. Mostmár beláttam, hogy maga és a fia nem olyanok, mint ő.

-         Fátylat rá. – szólt közbe Lyserg. – Mi is eléggé ki voltunk, mikor megtudtuk.

-         Ti biztosan. De én mindig is bíztam Yohban. – jelentette ki Len.

-         Khmm… persze. – motyogta Trey és próbált úgy tenni, mintha csak köhögött volna.

-         Célozgatsz valamire hónyuszi?! – kérdezte dühtől vöröslő arccal a Tao srác.

-         Hé skacok nyugi, inkább mondok egy viccet. – ajánlotta Jocó, mire az asztaltársaság egy emberként hördült fel.

-         NE!!

*

Nathan még akkor is jókedvű volt, mikor elhagyta a kellemes kis vacsorát. Előbb ment el, mint barátai, de elég fáradt volt és kissé fájt a sebe. Így aztán jobbnak látta, ha előbb visszavonul. A suli amúgy is a végéhez közeledett – a jövő héten már ők is utaztak, és ahogy magát ismerte, jobbnak látta, ha máris nekiáll valamennyire összeszedni a cuccait.

Ahogy sétált lépteket hallott – igaz, Yohmei nem fejezte be képzését, de érzékszervei jobban működtek, mint azelőtt. Hamarosan pedig egy egész csapat, fehér ruhás ember kerítette be. Szinte a semmiből léptek elő.
Nathan kissé hevesen dobogó szívvel nézett körbe. A fehér ruhások pár méterre tőle megálltak, bezárva a szoros kört. Nem támadtak, de egész lényükből áradt valami nyugtalanító. Mindegyikük vállán egy fehér kendőn vörös felirat díszelgett: X laws.

-         Mit akartok? – kérdezte Nathan.

-         A kívülállók vagyunk. – mondta egy szőke férfi.

Előre lépett, mire gyorsan bezárták mögötte a kört. A szőke hajú sámán megigazította a szemüvegét.

-         Kívülállók? Azok meg mik?

-         A célunk azonos Nathan. Mi is el akarjuk pusztítani Zicket. – Nathan összerezzent. Honnan tud ez, a gonosz Asakura iránt érzett utálatáról?

-         Ébredjetek fel! – vetette oda végül. – Zick már meghalt.

-         De vissza akar térni. Hiszen láthattad. És nekünk, a béke harcosainak meg kell ezt akadályoznunk.

-         Sok sikert. – Nathan indulni akart, de nem hagyták.

-         Velünk tarthatnál. – ajánlotta a férfi. Kemény arcára most először valami mosolyféle ült ki. – Végre bosszút állhatnál az apádért.

-         Engem nem a bosszú éltet. – mondta kiszáradt szájjal Nathan. Megrémítette ez a férfi. – Nem akarom tőletek semmit. Engedjetek el!

-         Azt sajnos nem lehet. – jegyezte meg a szőke férfi.

Nathan hirtelen egy csomó, a Holdfényben fenyegetően csillogó lélekfegyverrel találta magát szemben.

-         Hagyd őt békén, Marco! – csendült egy hang a körön kívülről.

Yoh lépett elő. A Marconak nevezet szőke sámán, látszólag a megszállott kívülállók vezetője, felé fordult.

-         Örülök, hogy újra látlak. – mondta tetetett modorossággal.

-          Kár hogy én nem mondhatom el ugyanezt rólad. – morogta Yoh. Nathan nem látta még ilyen feszültnek. – Hallottad mit kértem?

-         Ugyan miért kéne hallgatnom rád?

-         Ennyivel tartozol Marco. Elpusztítottam a te legádázabb ellenséged.

-         Igen. De akkor is Zick vére vagy. Nem csak a testvére, de a leszármazottja is. Nem lehet benned maradéktalanul megbízni.

Másodpercekig csak hallgattak. Farkasszemet néztek egymással. Végül Marco leengedte a fegyvert. Így tett a többi kívülálló is. Távozni akartak.

-         Új csapat? Elmondtad már nekik, mi lett az előző adag kívülállóval? – vetette oda Yoh.

-         Ne feszítsd túl a húrt! – figyelmeztette Marco.

A fehér ruhások úgy olvadtak ismét az árnyak közé, ahogy előtűntek onnan.

-         Kösz Yoh! – sóhajtott Nathan megkönnyebbülve. – Ha nem jössz ki tudja mi lett volna velem…

-         Te is segítettél rajtam, én is segítek rajtad. – vigyorgott a srác. Az előbbi haragjának nyoma sem volt.

-         Mi lett a korábbi kívülállókkal? – tette fel a kérdést Nat.

-         Az egy csúnya történet. – sóhajtott szomorúan a fiú. – Az életüket áldozták a bátyám elleni elkeseredett harcnak; mindhiába. Feláldozták magukat olyan tervekért, amikkel még meggyengíteni sem tudták őt, nemhogy elpusztítani.

Némán ballagtak el a házukig. Csak a teraszon szóltak ismét egymáshoz, mielőtt beléptek volna a házba.

-         Még egyszer bocs, Yoh. A családját nem válogathatja meg az ember. És ahogy elnézem már épp elégszer meghurcoltak Zick miatt.

-         Én sosem haragudtam rád. Na jó, talán kicsit. – zavartan megvakarta a tarkóját. – Talán hamarabb is megbeszélhettük volna ezt a dolgot.

-         De mindketten túl büszkék voltunk. – fintorodott el Nathan.

-         Hát igen… - nevettek fel egyszerre.

A fal, ami az utóbbi időben láthatatlanul húzódott közöttük hirtelen leomlott.

-         Nem jössz be? – bökött az ajtóra vigyorogva Yoh.

-         Menj csak én maradok. – intett Nat. – Ja és Yoh: sok sikert a bajnoksághoz.

-         Köszi.

-         Bátor dolog, hogy egyáltalán indultál. Ha nyersz iszonyatos felelősség szakad a nyakadba.

-         Oh, hát amiatt még korai aggódni. – viccelődött Yoh.

-         Most komolyan. Én is szívesen segítenék az embereknek, de ezt azért mégsem merném elvállalni. Belőlem nem lenne jó sámán király.

-         Ugyan én biztosra veszem, hogy…

-         Nem, nem. Én tudom. – jelentette ki Nat nagy komolyan. – De a te királyságodban szívesen élnék.

-         Köszi. Nekem tudod, muszáj lesz nyernem; Anna megígértette velem.

Nathan felnevetett. Yoh csak állt egy másodpercig. Úgy tűnt, nem tud mit mondani, szóhoz sem jut. Nathan jóindulatúan kisegítette zavarából.

-         Jó éjt! – köszönt el.

Yoh egy másodpercig tétovázott, csak aztán felelt.

-         Neked is!

Nathan sóhajtva bámult ki a csillagokkal tarkított, bársonyos kék égre. Egy nagyon fényes égi tüneményt pillantott meg – a Végzet csillagát. Ő is, akár a többi sámán, tudta jól, hogy ez csakis a bajnokság kezdetét jelentheti. A nagy kaland. A második forduló. Komolyan gondolta, amit Yohnak mondott – érzete, belőle nem lenne megfelelő sámán király. De úgy érezte, a srác, újdonsült barátja viszont igazán megfelelő. Maga sem tudta biztosan miért gondolja így; betudta titokzatos megérzései egyikének. De ott az éjszaka közepén többször is eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ő is ott lenne a bajnokságon. Jó-jó, nem mint induló, de az, hogy egyáltalán eljusson Doby village –be a sámánok lakta városba csábító, izgalmas kalandnak tűnt.

-         Te is azt nézed? – szólította meg John.

A ház felé lépkedett és közben a Végzet csillagára bökött. Nat bólintott.

-         Jó lenne elmenni és megnézni a bajnokságot. – jegyezte meg a néger sámán.

-         Ja, szerintem is.

Egy másodpercig hallgattak, aztán összenéztek.

-         Szerinted….

-         Megpróbáljuk?

Ugyanaz járt a fejükben. Eljutni Doby faluba.

-         És Octávia? – kérdezte John.

-         Hát… egy ilyen komoly, sivatagi utazás talán túl nehéz lenne neki.

-         Nem hagyhatjuk itthon! – háborgott a fiú. Nathan rövid töprengés után felelt csak.

-         Igazad van. Holnap beavatjuk. És ha minden összejön, irány a sámán torna.

Jóleső érzéssel néztek fel ismét az égre. Nyugaton már narancsvörös sáv jelezte a hajnalt. Szívük izgatottan dobogott a gondolatra – részesei lesznek a nagy kalandnak.

*

-         Nagyon, nagyon vigyázzatok magatokra! – kérte könnyeivel küszködve Octávia.

Sorban puszit nyomott a fiúk arcára. Len halványan elpirult, de próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

-         Szegény Rió, ha tudná miből marad ki! – nevetett Trey.

Jocó próbált úgy ügyeskedni, hogy kétszer is jusson neki, de balszerencséjére Octávia észrevetette a turpisságot. Csak Yoh maradt ki, miután a lány elkapta Anna gyilkos tekintetét.

-         Sok szerencsét. A jövő tanévben talán találkozunk! – rázott kezet a barna hajú srác Nathannal.

-         Szerintem annál sokkal korábban is! – vigyorgott a fiú.

Yohnak nem maradt ideje megkérdezni, hogy érti ezt. Az idegbajos buszsofőr türelmetlen dudaszava a beszállást sürgette. A sámán csapat felküzdötte bőröndjeit és magát a sárga járműre, aztán már indultak is. Nathan, John és Octávia még sokáig integetett utánuk.

-         Hiányozni fognak. – jegyezte meg a lány.

-         A bajnokságon majd látjuk őket. – vigyorgott Nat.

Elfordultak és indultak vissza a házaikhoz. Nathan boldogan pillantott végig a lemenő nap fényében fürdő sulin. Élvezte az itt töltött hónapokat, még a bajok ellenére is. Remélte, hogy Yohnak igaza lesz és még visszatérnek ide.

-         Te mit gondolsz Jonas? – fordult szelleméhez.

-         Azt, hogy még sok mindent nem tudunk. – kezdte megfontoltan a szellem. – Még sok leckét tartogat a számunkra az élet. És talán, érdemes lenne itt megtanulnunk őket.

-         Én is így érzem.

-         Ilyen kellemes tanévem még sosem volt. – mosolyodott el a kalóz.

-         Kár, hogy bizonyítványt nem kapunk. – nevetett rá Nathan.

-         Annyira nem. Egy – két dologból biztos megbuktam volna.

Nevetve hagyták el a helyet. Bár Nathan könnyűnek érezte a szívét nem kerülte el a figyelmét a távolban leskelődő, fehér ruhás alakok sziluettje.

*

-         Srácok!

-         John!

Kilenc pöttöm lurkó vette körbe a srácot. A sötét bőrű srác azt sem tudta, melyikükhöz forduljon először.

Octávia szülei nyakába vetette magát. Aztán gyorsan visszaszaladt Nathanhez. Elkapta a fiú tenyerét és egy e-mail címet firkantott bele.

-         Ne felejts el írni! – mondta és gyorsan megölelte őt.

-         Még látjuk egymást! – ígérte a fiú.

Aztán mindketten a tesói gyűrűjében álló Johnhoz fordultak.

-         El fognak engedni titeket? – kérdezte két barátját aggódva.

-         Hat lóval sem tudnának visszatartani. – nevetett Nathan.

-         Hamarosan találkozunk. – ígérte a fiú.

Neki is és Octáviának is mennie kellett. Nathan az állomás végében megpillantotta édesanyját. Hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon neki először. Hogy mennyire hiányolta az elmúlt hónapokban? Vagy meséljen a kalandjairól? Nem – ezt végül elvetette. Ha meghallaná, nem engedné el a bajnokságra. Visszatartani nem tudná –de nem akart az engedélye nélkül útra kelni. Lelkében ott érezte a kaland hívó szavát. Jonas is így lehetett; egészen megváltozott.

Nathan csak arra eszmélt fel legközelebb, hogy anyja, ki eddig lelkesen beszélt hozzá, becsukja kocsijuk ajtaját. Remek volt, kicsit visszatérni az átlag életbe, de Nat tudta, hogy úgysem maradhat mindig így. Sóhajtva bámult az éjszakai égboltra, amin megjelent az első csillag; a Végzet csillaga…

**Vége**