Az égbolt, kék tengerként úszott a fenti magasságban. A nap, ragyogóan fényes sugarai átvilágították a várost. Habár büszke királyként tündökölt, kinek birodalma a végtelennek tűnő halványkék ég volt, magány kísérte vándorló útján. Nem üldözték őt szemtelen felhők, most nem kellett megküzdenie a játékosan kergetőző fehér árnyalatú gomolyagokkal. Most nincs senki, aki feldíszítse birodalmát, nincs semmi más, csak a fenségesnek tűnő uralkodó. Ugyan hatalmának páratlansága kétségtelen volt, egy kihalt királyság csupán a látszólagos és előbb-utóbb elmúló dolgok bizonyítéka. Talán az a hatalom, ami örökéletű és igazi fényt nyújt, nem a páratlan dolgokban rejlik és valójában nem is nehéz rátalálni…

Anna lassan sétált Tokió forgalmas járdáján. Gondolataiban elmerülve, lábai lassan vitték őt. Tekintete olykor-olykor megakadt a sokszínű kirakatokon. Az idő semmit sem árult el a tegnapi vihar tombolásából. Az aszfalt rideg, szürke színe a nap fényétől csillogott. A szőke lányt idegesítette útjának halovány oka. Már nem érezte a szorító érzést, ami cselekvésre késztette. Mintha minden rosszérzése oda lett volna az ég kitisztulásával együtt. Ügyes megtévesztése ez a dolgok valódiságának, annyira, hogy átláthatatlan lepellel fedi az emberek szemét. Átláthatatlan, de nem egy médiumnak. Anna arcára mosoly költözött, ahogy felismerte a tőle nem messze álló, magas férfit.

- Szóval, mégsem hazudtoltam meg magam. A képességeim nem koptak el. –állt meg előtte, aki felé fordulva viszonozta a mosolyt.

- Régen találkoztunk, Anna. Örülök, hogy rám talált. – e szavak komorabbá változtatták a lány arcát.

- Biztos ez, Silva? Nekem úgy tűnik, hogy nem a legvidámabb ürügy miatt futottunk össze. – a szőke médium tudta, hogy a tanácstag megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok rossz irányba terelődtek.

*

Faust, amint megpillantotta a lányt, elé szaladt és a vállaira tette a kezeit. Lehajtotta a fejét és kissé meggörnyedt, hogy a nála jóval alacsonyabb Kagome teljesen ráfigyeljen. Amaz megszeppenve állt és értetlenül ráncolva homlokát meredt a férfira. A sámánon tökéletesen látszott a felzaklatott lelki állapot és kialvatlanság. Ibolya árnyalatú szemei fakóan csillogtak. A lány felemelte mutatóujját és épp meg akarta érdeklődni, hogy mit akar tőle, amikor Faust recés hangon hadarni kezdte mondandóját.

- Segítened kell!!! Len beteg!! Súlyos…nagyon…!!! Az az arcnélküli szellem megmérgezte!! Kerestem ellenszert…!! Nem volt!! Nem találtam!!! –a Kamiya lány döbbenten pislogva próbálta emészteni a szavakat és figyelmeztetni akarta a férfit, hogy vegyen levegőt, nehogy összeessen itt neki, amikor hirtelen éles csörrenés hallatszott a háta mögül. Nénikéje szája elé kapta a kezét ijedtében. Mogyoróbarna színű szemei elkerekedtek és arca most épp olyan sápadt volt, mint a férfié, aki vele szemben állt. De nem a külsejével, sokkal inkább a szavaival rémítette meg. Remegő lábai előtt ott hevertek a szilánkokra tört tányér darabjai. Kagome szíve összeszorult nénikéje láttán. Közelebb lépett hozzá, hogy segítsen neki, de tekintete akaratlanul is megakadt az egyszem vendégen. A pohár víz, félúton megakadt a szája és az asztal között. Száját jó szélesen tátva meredt Faustra. A Kamiya lány, nehézkesen, de lenyelte nevetését, és csak meg-megránduló szájszéle és világító kék szemeinek mosolygása tükrözték, hogy milyen jól szórakozik is szerencsétlenen.

- Ha gondolja… elmehet. –mondta végül. Az erősen kopaszodó férfi szemei felcsillantak és száját végre becsukva felkapta a kabátját. Felpattant. Barna kalapja pedig a haja helyére került, majd mintha elfelejtett volna valamit, visszaszólt az ajtóból tökfödőjét a magasba emelve.

- Na… nagyon finom volt minden!! –dadogta, és esetlenül vigyorogva elhagyta az éttermet. Kagome jóízűen nevetni kezdett.

- Hallod ezt? Ízlett neki a vizünk!! –nézett a nőre, aki viszont elgondolkozva bámult maga elé - És úgy tátotta a száját, mint egy hal!! –folytatta a lány és megpróbálta utánozni a férfit. Faust meglepődve nézte a vidám, száját nyitogató, szemeit kidüllesztő Kagomét… majd felnevetett. Mrs. Kamiya megadva magát, szintén kuncogni kezdett. Unokahúga bohóckodása megnyugtatta a lelkét, akinek ettől boldogan ragyogtak fel a szemei. Ha csak pillanatokig is, de az asszony elfelejtette szívének szomorúságát. Nevetésük életet lehelve futott körbe a helyiségben.

- Ha nem lennél Kagome-chan, téged ki kéne találni!! – sóhajtott egyet a nő mosolyogva. De rövid életű mosoly volt, mert az ismét előtörő, aggasztó gondolatok komorsággá formálták át. Ezt szomorúan vette észre a lány is.

- Kár, hogy sosem tudsz őszinte lenni hozzám… - unokahúgát bántotta a megjegyzés. Jó. Volt benne igazság, de azért ez erős túlzás! Épp fel akart szólalni védelme érdekében, de a temetőmágus türelmetlenül megköszörülte a torkát.

- Elnézést… ha visszatérhetnénk a témára! Ez nagyon fontos! Nem tűr halasztást! Igazából minden perc számít! –hangja nyugodtabb és kivehetőbb volt, mint az előbb, és érezhetően igazat beszélt, mert valóban aggódik. Kagome hát megfordult és ránézett. Elmosolyodott.

- Jól van. És ha továbbra is megőrzöd ezt a beszédstílust, akkor talán még meg is értem, amit mondassz. –a férfi mosolyogva adott igazat a Kamiya lánynak. Eliza a karját átfogva, szorosan mellette állt.

- Kit is tisztelhetünk önben? –lépett közelebb Aiko-san is. Szavai kedvesen csengtek, de szemei bizonytalanul fürkészték a sámánt.

- VIII. Faust vagyok. Egy temetővarázsló. Ő pedig a kedvesen Eliza. Igazán örülök a találkozásnak. –a két Kamiyának nem volt alakalma eltöprengeni a hallottakon, mert a szélcsengő ismét az ajtóra szegezte tekintetüket.

*

Anna és a tanácstag helyet foglaltak egy kávézó teraszán. Mind kettejük előtt tea gőzölgött.

- Nos, Silva? Elmondanád végre, hogy mi történik? A levegő, a szél, az időjárás szörnyű dolgokat sugall. Mintha valami készülne. –emelte fel türelmetlenkedve hangját a médium

- Nem. Nem készül, hanem folytatódik. –a lány rezzenéstelen arccal ült tovább- Az egyik ok, amiért a fővárosba jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket! Sámánok tűnnek el, nem is beszélve az emberekről, és mindez egy régi ügy következménye.

- Miféle ügy? –a férfi sóhajtott és tekintetével a járókelőket figyelte

- Valójában, nem lenne szabad kivételeznem veletek. De már régóta vagyunk barátok, és ezért újra megszegem a szabályokat.

- Na igen, a szabályok betartása sose volt az erősséged. –mosolyodott el a lány, ami apró jele volt hálájának. Silva bólintott, elismerve a lány igazát.

- Mit tud a Kamiya legendáról?

- Csak annyit, hogy elméletileg az volt a dolguk, hogy gonosz szellemeket és sámánokat gyilkoljanak, és kitanítva a környezetükben élő embereket, sajátos módon szálltak szembe a támadásokkal. Majd mindez később lételemükké vált. –felemelte csészéjét és lassan kortyolta italát – És, ahogy most összerakom a dolgokat, mindez igaz és ezért nem folytatódott a bajnokság. A háború miatt.

- Nem. A háború régóta tartott, a vége pedig még az első körben volt. A másodikban pedig az egyoldalú vérontás következett.

- Egyoldalú vérontás? –lepődött meg a lány.

- Nobunaga Kamiya és kis serege eddig bírták feltartóztatni ellenségeiket. A férfi bukásával az arcnélküliek kedvükre állhattak bosszút a szent hegy lábánál lévő falvakban.

- Arcnélküliek? Mégis, mik azok az arcnélküliek? – nézett zavartan és értetlenül a médium.

- Undorító teremtmények. Úgy szereznek maguknak saját arcot, hogy megszállnak valakit, és életerejüket kiszívva magukba olvasztják a lelküket is. Egyesülve egy sámánnál, még erősebbek lesznek. „Arcuk” csupán egy halvány derengés, fakó, mint egy ködfolt és élettelenül üres. Karmazsin vörös szemük izzó, akár a parázs. Teremtőjük pedig sötétségbe burkolódzva rejtőzik. Egyetlen öröme a szenvedés…- Anna megdöbbenve próbálta felfogni a szavakat. Szigorú, sötét szemei elkerekedtek. Mindez nem hangzott valami jól, de nem sokáig tátotta a száját.

- Szóval, kiszórakozták magukat, és azután? Mi miért nem találkoztunk eggyel sem?

- Mert eltűntek!! Sokáig kutattuk nyomaikat, de a leszámolás után, elnyelte őket a föld. Egyrészt ezért volt a hosszabb szünet. Biztosítani akartuk a harmadik forduló békés lefolyását. Másrést pedig… a gyász… a Lelkek Királya gyászos csenddel fedte magát. –a szőke lányt ez nem lepte meg, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Most viszont, úgy tűnik, nem kutattunk elég alaposan. –folytatta Silva.

- Hogyan? Most akkor eltűntek vagy, nem?

- Félek, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint, visszatértek. –Anna szemei az aggodalomtól csillogtak. Erre felfigyelt a tanácstag is.

- De ne aggódj! Úgy értesültem, hogy nem rég költözött ide családjával Kagome. Igazából ez utazásom pontos célja, hogy segítséget kérjek tőle. –hangja valóban reménykedő volt, úgy tűnt ismeri már a lányt. Ennek ellenére a médium nem nyugodott meg.

- Ha jól értettem, amit mondtál, amíg mi Dobby-faluban a viadal második körével foglalkoztunk, addig elpusztították a lány otthonát. Nos, eltart majd egy darabig, amíg meggyőzöd, hogy mentsen meg minket. – válaszolta némi iróniával hangjában. Silva mélyet sóhajtott, és tekintetét a teájára terelve, elgondolkodott.

- Igazad van…de szükségünk van rá, és az is bizonyos, hogy a szellemek először majd vele akarnak végezni…- beszélgetésük végeztével, Anna Yoh-val közös otthonuk felé vette az irányt. Az idő az ősz évszakának köszönhetően hűvös volt és csípős. Még így is, hogy a nap szabadon, csak egymaga tarkította az eget. A házban furcsa mód, nem talált senkit. Ez nagyon meglepte. Körbejárta otthonát, de csak az üres szobák köszöntek rá hangtalanul. Mindez megrémítette Yoh leendő feleségét, és csak a tv képernyőjén talált cetli mentette meg a kétségbeeséstől. Szívének lüktetése megkönnyebbülten csillapodott le.

   „ Szia Anna!!

 Fogalmam sincs, mikor érsz haza, de a biztonság kedvéért hagytam neked üzenetet, és ha otthon lennénk, meg amúgy sem olvasod el, igaz? Ne akadj ki, de FAUST KÉRÉSÉRE, ismétlem nem szánt szándékból elmentünk a Cseresznyefa étterembe. Azután pedig meglepjük Lennyt és felugrunk hozzá. Szóval, majd megtalálsz!

                                                                                                                Yoh”

A médium nem tétovázott. Elindult a vendéglő felé.

*

Négy sámán lépett be az ajtón, szellemeik társaságában. Négy nagyon különböző ember, és négy nagyon különböző szellem. Bámészkodva néztek szét a helyiségben. A falak mellett párnázott, félköríves asztalok ácsorogtak, szorosan egymás nyakán. Középen pedig négyfős körasztalkák. Szemben velük, a szoba végében volt a pult a pénztárral, az italokkal és a bárszékekkel. Közvetlenül mellette pedig a konyhába nyíló fémajtó. Bal oldalt, a fal végében egy papír ajtó suhogott a széltől. Meleg napokon itt lehet kijutni a verandára a terasszal. Bent, füstölők árasztottak nárcisz illatot. A kis társaság közelebb sétált. Yoh a szokásos, kedves mosolyával üdvözölte a bentieket. Trey azonnal a kék szemű, fiatal lányhoz rohant.

- Ugye, te vagy Kagome? –neki csak egy gyors bólintásra volt ideje, mert a jégsámán vigyorogva elkapta a kezét, és jó sokszor megrázta- Az én nevem Horo-Horo, de mivel fellökted Lennyboy-t, már most hívhatsz Trey-nek. –a Kamiya lányt meglepte a fiú nyíltsága és ledöbbentette a kijelentése. Elmosolyodott, és világítóan kék szemeiben gunyoros szikrák pattantak.

- Szia, Trey. Sajna, ő jött nekem, de ha ennyire akarja, tényleg fellököm. –a sámán, snowboarddal a hátán, felnevetett. Majd, elengedve a lány kezét elpirulva nézett félre, aki ezen tovább mosolygott, most már kedvesen.

- Örülök, hogy végre itt vagytok! –fordult a fiúk felé Faust, aztán sorban bemutatta őket. Kagome lemondóan legyintett.

- Akkor ti sem kajálni jöttetek, ugye?

- Öö… igazándiból én bekapnék valami finomat… - mondta tarkóját, zavartan vakarva a jégsámán, amire a temetőmágus felkapta a fejét.

- Nem, Trey! Most nem érünk rá enni! –a megszólított fancsali képet vágva vonta meg a vállát.

- Tényleg, Faust! Miért kellett idejönnünk? És, ne sértődj meg, de nem festesz valami jól. Beteg vagy? –lépett közelebb az Asakura fiú is, és aggódva érdeklődött.

- A hideg levegő miatt van! Mindenki influenzás! –bólogatott a hullarablók egykori vezetője. Aiko-san csendben nézte a fiúkat. Nem kedvelte az idegeneket, de mosolya elárulta, hogy rokonszenvet keltettek benne.

- Nem én, hanem Len beteg. Méreg került a szervezetébe, amikor megtámadta egy arcnélküli szellem, és most… - mindenki döbbenten hallgatta a szőke sámánt, csak Trey szakította félbe hitetlenkedve.

- Miről beszélsz? Mi… mi az, hogy arcnélküli, és hogyhogy beteg? –értetlenül és az aggodalomtól nyugtalanul emelte fel a hangját.

- Súlyosan beteg…- sóhajtott Faust – és abban reménykedtem, hogy Kagome tud segíteni, hiszen megölte a szellemet is. –a sámánok mind egyszerre fordították tekintetüket a lányra, akinek zavartan kerekedtek el a szemei.

- Várjunk csak! Akkor igaz, amit Anna mondott és te tudod, hogy sámánok vagyunk? Sőőőt… szellemeket gyilkolsz? –esett le Jocónak, akinek eddig poén kiagyalásán járt az esze. Az idősebbik Kamiya kicsit ijedten nézett unokahúgára, aki viszont nem mutatott semmi nyugtalanságot.

- Háát… azt nem tudom, hogy mit mondott Anna, de igen. Tisztában vagyok vele, hogy kik vagytok, és igen én végeztem a szellemmel. Arról viszont eddig még nem hallottam, hogy egy arcnélküli megmérgezzen valakit. Ezek vagy gyilkoltak, vagy ők pusztultak el, de köztes megoldás nem létezett. –nyers keserűséggel hangzottak a szavak, aztán a lány elgondolkodott. „Nyílván azért nem ölte meg Lent, mert az öcsémet akarta. Takeru volt az elsőszámú áldozat… és ezek nem hagynak félbe semmit.” De tekintettel nénikéjére, gondolatait megtartotta magának, majd megint a kis társaságra figyelt. A temetőmágus dermedten állt, és a többiek is eléggé letaglózódtak.

- Te jó ég… vagyis nincs ellenszered?! –mondta ki végül Faust, a lány mondandójának lényegét.

- Ez most azt jelenti… azt jelenti, hogy… - a jégsámán félve nézett szőke barátjára, a többiek pedig követték tekintetét. Amaz leült egy székre és a kezeibe temette arcát.

- Nincs sok esélye, az biztos… - a levegő szinte megfagyott az étteremben. Kagome döbbenten figyelte a sámánokat, akik megdermedve merültek gondolataikba. Hangtalan kétségbeesés költözött a helyiségbe.

„ Hogy aggódnak érte… el sem merik hinni, hogy talán meghal… úgy tűnik, igaz barátai vannak.” Ezektől a gondolatoktól a Kamiya lány arckifejezése szánakozó lett. De mivel utálta, ha rajta sajnálkoznak, ő is felhagyott ezzel.

- Sokáig fogtok még itt bambulni? Nem mintha zavarnátok, csak úgy érdeklődöm. –tette csípőre egyik kezét, és gúnyosan mosolygott. Yoh, zavartan nevetett fel.

- Hihi! Igaza van, srácok! Jun-nak szüksége van a támogatásra, és Len… nos, őt nem kell félteni. Hisz, még sosem adott fel semmit harc nélkül! Nekünk sem szabad feladni, és mellette kell lennünk, hogy biztassuk!! – Trey is vidámabb lett, és mókásan legyintett egyet kezével.

- Ez a csóri kis méreg nem nyomja le a mi nagy, egomániás vezérünket, igaz Jocó? –amaz mosolyogva bólintott.

- És a tüskéshajú a barátaival a legerősebb! Tuti, hogy minden rendben lesz. –szólalt fel Ryo is, Faust pedig felpattant helyéről.

- Menjünk, és nézzük meg hogy van!!

- IGEN!! –mondták mind, egyszerre, és nyomatékosítva még a magasba is emelték egyik kezüket. Kagome meglepetten nézte őket, ekkora lelkesedést nem várt. A csapat optimizmusa mosolyt csalt arcára. Elköszöntek és magabiztos vigyorral az arcukon indultak el.

- De, én még mindig nem tudom, mi is az az arcnélküli izé!!?? –mondta még az ajtóban Trey.

- Arcnélküli szellem. Karcnélküli jellem. –vágta rá Jocó, hasát fogva a röhögéstől… majd egy ütés és a nevető sámán elhallgatott…

Kagome pedig egyedül maradt nénikéjével, aki nem igazán értette, hogy min mosolyog a lány. De ezt nem tette szóvá, csak némán elindult a konyha felé.

- Nénikém… - ekkor megtorpant, unokahúga hangja kérlelően csengett. Megfordult, és a világos, barna szemei ütköztek a fagyos, kék szemekkel.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyen bánatosan nézel a csodás szemeiddel… így nem tudok rád haragudni. –mosolyodott el a mondat végén, és a lány arca azonnal felragyogott. Vidáman, nevetve ugrott a nő nyakába.

- Úgy szeretlek!

- Én is téged, te bohóc! –ölelte át Aiko is Kagomét…

Hamar bezárták az éttermet, aztán kerülőutat téve egy parkban találtak rá Takerura. A kisfiú focizni járt az étteremhez közeli parkba. Viseltes melegítőjén a zöld fű, otthagyta nyomát. Arca piszkos volt, szemi pedig a kimerültségtől csillogtak. Hazamentek. Nővére kezdte a zuhanyozást. Korán volt még, de ő szeretett pizsamában és papucsban lenni. Fehér színű, bő, hosszú ujjú pizsama volt.  Hosszú, gesztenyebarna haját kiengedte, és megkaparintva az első bögre kakaót a kanapéra kuporodott iszogatva azt. Kis idő múlva, Takeru ugrott fel mellé. Feltérdelt és a lány felé fordulva rúgózni kezdett. Fel-le, fel-le. Kagome nézte a szeme sarkából.

- Mi vagy te, gumimaci? –mosolygott rá végül.

- Kagomeee… építesz velem legó helikoptert? –kérte az ő kedvesen hízelgő módján.

- De mindig helikoptert építünk!

- Azért építünk most is! –nővére meglepetten pislogott párat, majd felnevetett az egyszerű indokon.

- Jól van, bolha. De ha kiöntöd a kakaómat, harapok! –ezt félkomolyan mondta, csak szemei nevettek. Testvérkéje boldogan ugrott le a díványról szobája felé.

- Előbb zuhanyozz le! –szólt nénikéje a kiskonyhából, ami majdnem szemben volt a kanapéval. Takeru bólintva egyet, eltűnt a fürdő ajtaja mögött. A Kamiya lány, letette az asztalra az üres, cicás bögréjét, és kinyújtóztatta karjait. Aztán felhúzva lábait, kényelmesen hátradőlt. Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, a nénikéje mellé helyezkedett és őt figyeli.

- Mi a baj?

- Csak eszembe jutott, hogy ha Len nincs, akkor én megint késve érkezem és őt is elveszítjük… - mindez elborzasztotta a nőt is, így Kagome megbánta szavait – De! Nem így lett! És én most nyugodtan legózhatok vele! –kacsintott a nőre mókásan.

- Szóval, sajnálod őt? Sajnálod a Tao-k örökösét? A Tao-k vezérét?- nem kérdőrevonásképp kérdezte, csak kiváncsian és érdeklődve. A lány, bólintott.

- De annak örülsz, igaz, hogy a barátai vele vannak? –állapította meg, és unokahúga meghökkent képétől nevetni kezdett. – Csak rájöttem!! Gúnyolódsz, de jó szándékból. Furcsa természeted van. –Kagome mélyet sóhajtott.

 - Igen, valóban célozgattam egy icike-picikét. De, csak mert nem szeretem sokáig nézni a szomorú embereket. Csak lehangolnak, ezért…

- Ezért, vagy megszabadulsz tőlük, vagy felvidítod őket. –fejezte be a mondatot nénikéje, mosolyogva.- Ismerlek jól, és engem nem versz át! –válaszképp a lány ismét felsóhajtott és inkább elterelte magáról a szót.

- Remélem a barátságuk és a nővére szeretete elég lesz…- Kagome meglepetten bámulta a nőt, aki se szó, se beszéd faképnél hagyta a lányt. De nem kellett sokat várnia, visszaült mellé és a kezébe nyomott egy szépen csiszolt és megmunkált, fából készült, régi dobozt. Nem volt nagy, sem nehéz. Pont elfért a lány ölében. Kiváncsian nézegette, majd nénikéjére vigyorgott.

- Mi ez, a titkok doboza?

- Látod a virág alakú mélyedést az elején? Az a zár. –ennyi elég is volt neki, hogy összeadja a dolgokat. Kagome levette nyakából a hosszú, ezüstösen csillogó függőn lógó medálját. Hipp-hopp kinyitotta a dobozt, és már kutatgatott is benne kíváncsian. A nő felnevetett.

- Mit keresel benne? Aranyat, gyémántot?

- Áhh… egy halálizgi kincsestérkép is elég lesz… -válaszolta vidáman, de szomorúan vette tudomásul, hogy egy térképet sem tartalmaz.

- Óh! Affene!! Pedig, én akartam lenni a kalózok királynője! –nézett nevetve nénikéjére, aki fáradtan megrázta a fejét. Papírok voltak benne, és néhány üvegcse. Ahogy a lány közelebbről szemügyre vette a cetliket, rájött, hogy azok receptek. Méghozzá gyógyszerreceptek. Döbbenten olvasta a különféle gyógynövények neveit, melyek a régi tapintású papírokon sorakoztak fel. Aztán kérdően nézett Aikóra.

- Ez itt a mamád hagyatéka. Nem sokára 16 éves leszel, itt volt az ideje, hogy a tied legyen. –a Kamiya lány szemi elkerekedtek. A kezeiben szorongatta édesanyja régi dolgait… még sokáig.

- A mama bámulatos gyógyító volt… -mondta csendesen, tekintetét egy pillanatra se véve le a papírokról. Nénikéje bólintott, és csak figyelte a meghatódott Kagomét, majd érezte, hogy elmosolyodik.- Ez csodálatos! Nagyon fogok vigyázni rájuk! Tényleg!! –élénkült fel. Aiko ismét felnevetett.

- Remélem is, hogy nem adsz túl rajtuk. –unokahúga mosolyogva helyezte vissza egyenként a lapokat. Majd, tekintete megakadt egy piros fedelű, apró üvegcsén.

- Mi ez a lötty? –kérdezte vidám hangján.

- Ez a lötty, az ellenszer. –ettől teljesen elképedt a mellette ülő lány.

- De, miért nem szóltál előbb?

- Mert ez a tiéd. Neked kell eldönteni, hogy megmented-e azt, aki megmentette az öcséd életét. –Kagome elgondolkodva szorongatta az üveget, elkomorodott. „Vajon mekkora pofon lenne a Tao családnak, ha Len meghal? Ha elveszítik vezérüket… ez nyílván maradandó nyomot hagy En Tao lelki világában… vagy ha azt nem is, de nem fog örülni… másrészt viszont, Len nem érdemel halált…” Szorítást érzett a lelkében… mintha nem találná önmagát, nem értette, miért gondolkozik valakinek a szükségtelen haláláról. Senkinek sem lenne szabad örömet lelnie egy élet elmúlásában. Talán a gyűlölete zavarta össze… az, ami egyfolytában nyomasztja, és sötétséggel fedi lelkét.

- Kagome? –kereste tekintetét nénikéje, amaz lassan fordult felé. Arca rezzenéstelen volt és komoly, ami egyáltalán nem jellemző a lányra.

- Tudod… eddig mindig helyesen cselekedtem… és majdnem mindent elvesztettem… -Aiko szomorúan sütötte le szemeit. Nem tudott tiltakozni, nem volt mivel. Aztán, érezte, ahogy az ölébe kerül a doboz. Meglepetten nézte unokahúgát, aki épp visszaakasztotta medálját magára.

- Vigyázz a dobozkámra!! Nem sokat leszek távol. –mondta mutató ujjával fenyegetőzve, majd meglátva a nő boldog arcát, elmosolyodott. Aztán felpattant a helyéről, és kezében az ellenszerrel sietősen elhagyta a lakást.

- Kagome! –szólt utána Aiko. Úgy tűnt, hasztalanul. Sóhajtva lehajtotta a fejét. Majd kis idő múlva hallotta, hogy újra csapódik az ajtó.

- Miért nem szóltál, hogy pizsamában vagyok??? –kérdezte felháborodott hangon a lány, de arcának mosolya játékosságot fejezett ki.

- Jellemző…- rázta meg fejét nénikéje. Percekkel később unokahúga, már utcai ruhában lépett a bejárati ajtóhoz.

- Hova mész Kagome?- hangzott az ijedten csengő kérdés háta mögül. Megfordult, és Takerura vigyorgott.

- Hozok a helikopternek fagyit! –majd meg sem állt a szinte eget hasító szállodáig.