Reggel nyolckor már mindenki talpon volt, kivéve Etsukot. Szobatársai, Len, Yoh és Lyserg már rég készülődni kezdtek, mikor ő álmosan felült és megpróbálta kiűzni az álmot szeméből.

-         Jó reggelt. – mosolygott rá Lyserg.

-         Te aztán sokat alszol… Kivételesen még nálam is tovább durmoltál. – nevetett Yoh. Len magában még most is rejtélynek tartotta, hogy bírt az Asakura-fiú ilyen hamar felkelni. Az ő szavai nem voltak éppen kedvesek:

-         Tudod, hogy álmodban motyogsz és forgolódsz? Aludni se lehet tőled rendesen. – morogta, Etsukonak címezve mondandóját.

-         Nem tehetek róla… - sóhajtotta Etsuko. – Már mások is mondták. – Ezzel a sámántanonc kikászálódott kényelmes fekhelyéről és ő is készülődni kezdett. Elég lassú volt, így mikor már mindenki rég indulhatott volna, ő még mindig sehol nem tartott.

-         Nem várhatunk rád a végtelenségig. – jelentette ki Anna, mikor a lány még csak fel sem öltözött.

-         Sietek… - sóhajtotta kipirultan Etsuko. Akane, ideérkezésük óra először, megint feltűnt mellette és ellenszenvesen a médiumra nézett.

-         Ne sürgesd! Fogadok, ha te lennél ilyen helyzetben, rád mindenkinek várnia kellene.

-         Ez csak természetes. – bólintott tökéletes nyugalommal a lány. Akane meghökkenten ránézett. A szellem megszokta, hogy éles és parancsoló hangjára mindenki elhallgat, de Anna nem jött zavarba. Akane elmosolyodott.

-         Nyugalom, nem hajt a tatár. – mondta még, mielőtt köddé vált volna. Nem tudta eldönteni, hogy kedveli vagy ellenszenvezi-e az itakot, így inkább a semleges megoldást választotta.

 Morty is tudta, milyen érzés, ha az emberre rászáll Anna, így felajánlotta segítségét Etsukonak, aki ezt hálásan elfogadta és így nemsokára ő is elkészült. Végre valóban elindulhattak.

 Az úttervről Rio gondoskodott, országúti vándor lévén. Az Asakura-birtok elég messze esett Tokiótól, így a sámán csak átszállással tudta megoldani a kérdést.

-         Rendben, először a külvárosi villamoshoz kell mennünk. – jelentette ki a sámán. – Gyertek. – Ezzel végigvezette barátait a főút mentén rengeteg kisebb és nagyobb szakaszon, céljuk elérése érdekében.

 Rión kívül senki nem élvezte a rövid, ám kellemetlen sétát. A szűk járdán széltében maximum ketten fértek el, miközben a számukra szokatlan, nemrég felújított friss padkából még áradt a jellegzetes betonszag, keveredve a mellettük el-elsuhanó autók kipufogójának nem túl kellemes „illatával”… a hanghatásokról nem is beszélve. A járókelők mintha mind csak szembe akartak volna jönni felük, folyton elállták útjukat, majd vetve karórájukra egy gyors pillantást, aggódva továbbrohantak. Ez a színtelen és sivár világ nagyban különbözött azoktól a helyektől, ahol a sámánok eddigi életük nagy részét leélték: a legtöbben a csendesebb, ha nem is vidéki tájakhoz voltak szokva. Még Yohék háza is hiába volt Tokióban, de annak egy külvárosi szakaszában.

 Végre elértek a vonathoz, és még épp felcsusszantak a már induláshoz készülő tömegközlekedési járműre. Mindenki megkönnyebbülten huppant le a koszos, szénfekete ülésekre.

-         Nem ülsz le, Yoh? – mutatott a mellette levő székre Anna.

-         Á, kösz. – felelt szórakozottan a fiú. Mihelyt helyet foglalt, kinézett az ablakból és zenét kezdett hallgatni fülhallgatóján. Anna rásandított, majd elkezdte tanulmányozni a tájat körülöttük.

 Etsuko Morty mellé telepedett le, aki szórakoztató, kedves és empatikus fiúnak bizonyult. A lány a vonatúton végig vele beszélgetett.

 Len az egyik legelső helyen ült, de még innen is hallhatta a hátul ülők beszélgetését. Zavarta Morty és Etsuko vidám csevelye, de mielőtt elhatározta volna magát, hogy hátraszól nekik, Rio jelentette, hogy máris le kell szállniuk.

-         Na, és hol a busz, amire most kell majd felszállnunk? – kérdezte Faust, mikor már mindannyian újra kinn voltak egy nevesincs utcafalucskában.

-         Hát, innen úgy másfél-két óra gyaloglás, és jön a következő. – saccolt Rio.

-         Akkor induljunk. – mosolygott Yoh. Nem csak ő, mindannyian szívesen mozgatták meg zsibbadt végtagjaikat.

 Az iménti tokiói séta után szinte már furcsa volt most megint csendesebb vidéken menni, és a sámánok akaratlanul is szűk, bár kevésbé tömött sorba rendeződtek, mintha itt is egy keskeny járdasávon kellene haladniuk. Legelöl természetesen Rio haladt, aki folyamatosan az útra figyelt. Gyorsabban szedte lábait, mint a többiek, így a mögötte levő pár méter a menetből kitöltetlen maradt. Anna ráérősen sétált a furcsa frizurájú sámán mögött. Megint mögötte Yoh és Jocó bandukolt, utánuk szorosan Trey, majd Faust Elizával kézen fogva egymást. Lysergnek most nem volt nagy kedve előremenni a jégsámánhoz, akinek még mindig nem bocsátott meg. Pár méterrel a zöldhajú sámán után Len haladt egyenletes léptekkel; a sort természetesen a rövid lábú Morty zárta. Etsuko vissza akarta fizetni a fiú kedvességét reggelről, ezért még mindig mellette haladt, holott már szeretett volna beszélgetni kicsit a többiekkel is. Habár ez amúgy is lehetetlen lett volna: a lány ugyan szeretett sétálni és akár 20-30 kilométereket is könnyedén legyalogolt, de mindig csak a saját lassú, még Mortyéhoz képest is csigatempójában. Azért nem mondhatni, hogy kocogott a fiú mellett, de mindenesetre gyorssétára kellett fognia magát, hogy együtt haladjon a társasággal. A kis csapat körül még a vidéki környezet ellenére is folyt az élet, ha nem is olyan iramban, mint a városban: a járókelők kedvesen és ráérősen köszöntötték egymást, arcuk telt volt és egészséges, szemükből tudatlan és ösztönszerű kedvesség sugárzott.

-         Akkor mindjárt megyek és elmondom nekik is…

-         Jocó, neee…

-         De hát miért, Yoh? Biztos felvidítja őket…

-         Szerintem már így is elég vidámak a sétától.

-         Nem baj, a vidámságból sosem elég. – vigyorgott a néger sámán.

-         Lehet, de… de ők most… még épp az előző vicceden nevetnek! És ha most elmondod ezt az újat, akkor… akkor… akkor össze fognak zavarodni, igen, ez az! – próbálkozott Yoh. Már vagy fél órája próbálta meggyőzni a néger sámánt (előre is sajnálva őt következő „mesteri” poénja következményei miatt), hogy mostani sziporkázó viccének publikussá tételét Len és Trey számára halassza még kissé. Jocó nem vette az adást, helyette újra és újra visszakérdezett, hogy miért is nem mondhatja el a srácoknak nevettető miniparódiáját. Ám mikor a sámán megint akadékoskodni kezdett volna, Annának elfogyott a türelme és hátraszólt neki.

-         Na ide figyelj, vicckirály, ha csak egy szót szólsz, rád küldök egy ősi túlvilági szellemet, hogy még Len guan-daoja és Trey Nipopo Ütése előtt a túlvilágra küldjön. – A médium hangja közönyös és inkább tényfeltáró, mint dühös volt, Jocó mégis egészen kicsire összehúzta magát és a sor végére hátrált. Yoh fellélegzett.

-         Már tényleg nem akartam, hogy még eggyel nőjön a kék és zöld foltok száma Jocó testén… Kösz, Anna.

-         Önös érdek volt. – vont vállat a lány. – Különben Yoh… - De a fiú ekkor már nem hallhatta mennyasszonyát, mivel éppen Treynek mesélte el, hogyan mentette meg a poénmestert („Jól tetted, haver, mert most aztán kapott volna!”). Annában egy pillanatra felötlött, hogy gyöngyeinek egy erőteljes csapásával vőlegényén elégítse ki feltörni készülő bosszúságát, de végül magában tartotta a csalódottságot.

 Etsukonak, kezdeti véleményével ellentétben, mostmár nem volt kedvére a séta. Mortyval lassan kifogytak a témából. A lány fojtogatónak érezte az egyre gyakrabban beálló csendeket, így még a tőle várhatótól is jobban elkezdett leszakadozni a csoporttól. Egy árnyékos kis településen haladtak át épp, amely leginkább a hollywoodi filmek vadnyugati tájára emlékeztetett. A csapattól jobbra is, balra is régies építési stílusú, tágas, mégis alacsony épületek meredeztek a talajtól mindössze vagy két méternyire; köztük épp csak fél méter volt a távolság, és ajtajuk egyenesen az országútra nézett, ha nem vesszük a fél méter szélességű, betontalan földsávot, ami elválasztotta őket attól.

 A lány egyre mélyebben elmerült gondolataiban; ehhez nagyon értett. Nem is figyelt már arra, hogy legalább hozzávetőlegesen közel legyen a többiekhez; helyette elmélyülten fixírozta maga előtt a poros és növényeket nélkülöző talajt. Egyszer csak lánccsörgés ütötte meg a fülét, és mielőtt még észbe kaphatott volna, jobbról egy kaszaszerű fegyverben végződő, bíborvörösen villogó, vastag lánc fonódott a teste köré, egy szempillantás alatt kiszorítva minden levegőt a tüdejéből…