Tray melankolikus tekintettel, elmerengve figyelte a kínai fiú halk szuszogását, s arcába lógó rakoncátlan lila hajtincseit, ahogy bele kapott egy-egy lágy szellő fuvallat, ami az ablakon át suhant a kórterembe. Egyik kezével támaszkodott a szék támláján, másikat lelógatta előre, s fáradtan vett egy mély levegőt.

A hajnal első sugarai hatoltak be az ablakon.

“Sajnálom Ren... Nem kellett volna annyi mindent a fejedhez vágnom... Eskü haver... mindent visszaszívok, csak gyógyulj meg...” – az északi fiú tekintetében aggodalom ült, fekete szemei üvegesen meredtek ágyban fekvő barátjára. A szobára csend telepedett, rajtuk kívül senki sem volt a kórteremben, míg nem kinyílt az ajtó, s sietős, de halk léptekkel egy nővér, az orvos és Jun léptek be rajta.

Tray hirtelen megtelt energiával és rögtön felpattant a székből.

• Jun! Mi történt? – nézett kérdően a doshira, aki a fiú mellé, állt hogy dolgozni hagyja a doktort és asszisztensét.
• Toshiko-san, azért jött, hogy megvizsgálja Rent, a doktor úr specialistája ennek a területnek a legjobb orvost akarom az öcsémnek. – nézett határozottan Trayre, aki egyetértően bólintott. Az északi fiú arca komoly volt, nem volt benne az a sejtelmes mosoly, ami mindig bujkált szája szegletében, s így kisugárzása is férfiassá vált.

Az orvos átfutotta a kórlapot, majd néhány ahhoz csatolt lapot, aztán karjára csatolt órájára nézett. Pár pillanatig meredten figyelte a mutatókat, majd a vele szemben álló nővérre emelte tekintetét, aki az ágy másik oldalán ált, kezében egy fém tálcával, ami tele volt pakolva a legkülönbözőbb színű és méretű üvegekkel.

• Kérem, Yoko-san adjon be a fiúnak 1 gramm trimetil-xantint. – majd tekintettét újra a papírokra helyezte.
• Mi a baja az öcsémnek Toshiko-sensei? – lépett közelebb Jun, Tray továbbra is fürkészően figyelte a férfit, majd tekintette a sürgölődő nővére siklott. A nő elhelyezte az ágy mellet lévő szekrényen a tálját, majd felvett róla egy inyekciós tűt és az egyik kisebb üveget, majd a tű hegyét felszúrta az üvegcsébe a kupakon keresztül leszívott belőle egy sárgás anyagot, majd miután kimérte a megfelelő mennyiségű serkentőt, beadta Rennek vénásan az 1g adagot.
• Tao-san, az öccse végtelenül kimerült, most felébresszük, hogy megtudjam vizsgálni utána hagyom őt pihenni.
• Meg fog gyógyulni? – szólt hirtelen közbe az északi fiú, aki most már aggódó tekintetét az orvosra emelte.
• Te hoztad be a barátodat a kórházba ugye? – nézett kérdően az északi fiúra, aki csak egy határozott fejbiccentéssel válaszolt. – Ez esetben örülnék, ha elmondanád mi történt pontosan...

Ren arcizmai meg rándultak, majd kezén is apró rándulás futott végig, aztán lassan arany szemei is kinyíltak. Homályosan tekintett körbe a szobában, a fókuszálástól erős fájdalom hasított halántékába, így összeráncolt szemöldökkel hunyta le szemeit.

Jun és Tray zavartan vegye aggodalommal néztek Renre, ahogy a fiú lassan eszméletéhez tért. A doktor letette egy másik szekrényre a kórlapot, majd közelebb lépett az ágyon fekvő kínai fiúhoz.

• Tao-kun... Tao-kun érti, amit mondok? – nézte fürkészően a beteget, Ren újra fájdalmasan összeszorította szemeit, majd halvány aranysárga szemei újból felnyíltak, s lassan kezdett kitisztulni a kép.
• Igen... én... mi történt? – bár úgy tűnt ébren van, félig lehunyt szemein látszott, hogy még mindig nagyon kába a serkentő anyag ellenére.
• Megtudná mondani a teljes nevét és a lakcímét? – fonta karba kezeit az orvos.
• Erre mi szükség van? – suttogta oda Tray a fiú nővérének, aki rögtön csendre intette a faital északi fiút.
• Ren Tao és attól függ melyiket. – morogta fáradtan, egyáltalán nem volt ínyére a faggatás főleg nem ebben az állapotban.
• Teljesen jól van. – vigyorodott el Tray, amint a fiú szokásos mogorva hangnemére váltott.

Az orvos is bólintott, majd intett a nővérnek, hogy segítsen felülni a fiúnak. Ren erőtlenül és minden egyensúly érzék nélkül próbálta magát feltolni az ágyon, hogy feltudjon ülni, a nő segítségével némi küszködés során is, de sikerült. Az orvos leült az ágy szélére és egy kis tollszerű fémpálcát húzott elő zsebéből.

• Ren-kun kérem nézzen rám. – emelte fel a fiatal Tao fiú fejét állánál fogva, mire Ren fénytelen szemeit lassan az orvosra emelte, aki a tárgy végének a segítségével a szemébe világított, majd kezeivel is óvatosan vizsgálni kezdte a pupillákat, ami most teljesen össze volt szűkülve. Miután a férfi abba, hagyta a műveletet Ren végre jobban szemügyre tudta venni környezetét és csak ekkor vette észre a vele szemben álló Junt és Trayt. Szemei azonnal elkerekedtek, majd hirtelen düh lett úrrá rajta, s ezt érezhetően az északi fiúra vetítette. Aranyszemi most sötéten méregették a kék hajú sámánt.
• Te meg mit keresel itt? – mordult rá, de Tray ezúttal sem vette magára a fiú ellenséges hangnemét, s egy széles vigyorral díjazta a hangulatváltozást.
• Én is örülök, hogy jobban vagy haver! – kulcsolta össze tarkója mögött kezeit.
• Ccc... – nézett félre Ren, majd az orvos már kissé idegesen parancsolt rá.
• Megkérhetném, hogy vizsgálat közben ne mocorogjon? – majd pulzus és légzés mérés után fel kelt az ágya mellől. – Köszönöm, visszafekhetsz. - majd, azonnal kezébe vette a kórlapot, tollával újabb dolgokat jegyzett a papírra, aztán Junra emelte tekintetét. – Beszélhetnék önnel kint? Egy-két dolgot fontos lenne tisztázni.

Ren még nem feküdt vissza mindössze sértődötten karbafont kézzel dőlt a párnának, cseppet sem akart gyengének vagy esetlennek látszani Tray és az idegenek előtt, függetlenül attól, hogy igen csak így érezte most magát.

• Már bocsánat, de úgy gondolom, hogy rólam van szó. Szerintem célszerű lenne nekem elmondani, ha valami gond van. – nézett szúrós tekintettel az orvosra, a férfi előbbi megjegyzése sértette vezetői büszkeségét.

Toshiko-sensei zavart tekintetét Renre emelte, majd kérdően Junra nézett.

• Doktor úr, az öcsém felénk már hivatalosan is felnőttnek számít, nyugodtan beszélje meg vele a dolgot. – mosolyodott el a lány. A férfi párszor lassan bólintott, jelezvén, hogy érti a dolgot, majd zavartan újra a kórlapra nézett aztán Renre emelete kérdő tekintetét.
• Eltudnád mondani pontosan mi történt az este? – a fiatqal sámán fáradtan sóhajtott egy mélyet, majd bele kezdett:
• Nagyon egyszerű, mindössze este kimentem futni és... – ekkor egy pillanatra megakadt mondandójában, de aztán szemrebbenés nélkül folytatta – egyszer csak úgy éreztem nehezen kapok levegőt, köhögni kezdtem a többi pedig már homályos. – füllentette, egyáltalán nem akarta felemlegetni a Trayel való incidenst sem a vért és a kínzó fuldoklást, ami rátört akkor.
• Értem. – tekintete folyvást a papír és a fiú között vándorolt – Ez nagyjából helytálló, ha összevettem azzal, amit a barátod mondott. – válaszolta a férfi. Ren erősen koncentrált, hogy ne kezdjen fintorokat vágni a hallottaktól. – Nekem a papírokon az is szerepel, hogy nem régiben volt egy műtéted is. Tüdő műtéted. – Ren egyetértően bólintott – Őszintén szólva számomra ez mindent megmagyaráz. Űzöl valamilyen fajta sportot komolyabban, heti rendszerességgel?

A fiatal fiú magabiztos és némileg öntelt mosolyra húzta száját.

• Természetesen. – a férfi várakozó tekintette meggyőzte arról, hogy pontosítania kell a válaszát. Pillanatokig meredten bámult a férfira, amíg meg nem megtalálta a nagyjából megfelelő szót a sámán harcokra. – Hagyományörző sportot... Sok edzéssel jár és fegyverek használatával. – magyarázkodott tovább.
• Értem.
• Ez esetben most már elárulja végre, hogy mi bajom van? – nézett kissé megrovón, Jun továbbra is csak halványan mosolygott és belül hálát adott, hogy Ren még mindig életben van és láthatóan semmi komolyabb baja sincsen.
• Tao-kun, tudja a műtét, amit végre hajtottak a tüdején, elég bonyolult és veszélyes művelet volt. És az, hogy sikeresen kilábalt minden egyéb mellékhatás nélkül is sajnos a tényeket nem töri el. – Ren tekintete zavartá változott, ahogy a férfi hangjában érezni kezdte az élt, nem tetszett neki a magyarázkodó kezdés. A férfi folytatta. – A tüdeje sérült, súlyosan, és ahogy én látom a kórházból, a megengedetnél korábban távozott. – Ren egy pillanatig tétován gondolt vissza az akkori eseményekre, s eszébe jutott, hogy ekkor találkozott először Subvaruval, aki az életére tört. Tray mentette meg az életét, aztán az övékét pedig Yaro, ekkor savanyú mosolyt húzott arcára. “A korábban távoztam, enyhe kifejezés...” – Nem pihente ki magát a műtét után, pedig a seb gyógyulása szempontjából ez elengedhetetlen lett volna. Megtörténhet, hogy az orvosok akkor még nem tudták időben értesíteni, de sebének több idő kell a gyógyuláshoz.

Jun aggodalmasan szólt közbe.

• Ez mit akar jelenteni pontosan Toshiko-sensei? – lépett közelebb a doshi.
• Várnia kell egy hónapot a seb teljes beforrásához és addig is felírok pár gyógyszer, ami erősíti a szervezetét.
• Egy hónap? – nézett a férfira némi dühvel tekintetében, bár tudta mindezért nem hibáztathatja az orvost, ő csak a munkáját végzi.
• És utána, elmúlnak az ilyen rosszullétek ugye? – faggatózott tovább Jun.
• Igen, de valamit tudniuk kell. Ez a seb, amit az-az acél darabka okozott, felteszem az önök hagyományörző sportjukból származott, igen csak mély sebet ejtett és a műtét is gyengítette a tüdőt. Attól tartok sose fogja visszanyerni az eredeti állapotát és továbbra is gyenge marad.
• Mit akar ezzel mondani? – szorult ökölbe Ren keze, s erősen markolt fehér takarójába.
• Sajnos meg kell kérnem fejezze be ezt a megerőltető tevékenységeket. Persze apróbb dolgokat megtehet, elmehet kocogni, de ne fusson erősen. Ne emeljen túl nehezeket és legfőképpen abba kell hagynia ezt a sportot. – Tray és Jun szemei elkerekedtek, ahogy végig futtatták fejükben a hallottakat, majd egyszerre rezzentek össze Ren hangjára.
• AZT MÁR NEM! – fakadt ki a fiú. A férfi szemei elkerekedtek, s majdnem egy lépést is hátra hőkölt a hirtelen reakciótól. Ren idegesen zihálva nézett a férfira. – Ezt nem hagyhatom abba!!! – ordított rá újra.
• Doktor úr az öcsémnek ez az élete... kérem... nincs más megoldás?
• Sajnálom... – rázta a fejét a férfi.
• De hát azt mondták meggyógyultam, ez nem lehet! – akadt ki a fiatal vezér.
• Értsék meg, ha nem fejezi be ezt a sportot, belehalhat. Ez az igazság, a tüdeje nem fogja bírni ezt a folyamatos megpróbáltatást.

Anna még soha nem érezte magát ilyen gyengének és kimerültnek. Maga körül gyengéd meleget érzett távoli szófoszlányokat vett ki a természet zaja mögött. Lassan nyitotta fekete szemeit a látása hamar kitisztult. A nap már feljött s kintről aranysugaraival a nyitott ablakon keresztül cirógatta a médium arcát. Anna a szobájában volt és az ágyában hanyatt feküdt fakó sárga takarója nehezen tehénkedett rá az ágyban. Úgy érezte magát mint, aki hirtelen évredt egy szörnyű rémálomból.

Lassan ült fel, remegő kezeivel óvatosan támasztotta meg magát, majd bal kezével betakarta arcát. Próbált vissza emlékezni a legutóbb történtekre, s hirtelen képek özönlötték el az agyát. Egy-egynél jobban megremegett. - Hao a kertben, a könyv, amit a kezében tartott még korábban, a tűz szelleme, ahogy kimagasodik a fiú mögött, Yoh és Amidamaru megjelenése, a fájdalom amit a hatalmas szellem fogságágban érzett. Mintha lángok perzselték volna fel az egész testét, és a lelkét tőből szakították, facsarták volna ki a testéből. – A lány hirtelen összehúzta magát, s két kezével a halántékát fogva felhúzott lábaira hajtotta a fejét, s fájdalmasan nyöszörögni kezdett. – Yoh vérző fejjel feküdt a kerti tóban, aztán Amidamaru és a Tűz szelleme összecsaptak, Yoh fájdalmasan szólítgatta őt, aztán szellemét “ANNA!!! ... AMIDAMARU!!!! AMIDAMARUU SZELLEMEM!!!”

• Yoh! – Anna halk elcsukló hanggal síkoltott fel egy pillanatra, ami nyomban ki is zökkentette emlékeiből és újra a szobájában találta magát. Hangosan zihálva nézett körbe, majd remegő kezeit leengedte a feje mellől és minden erejével azon volt, hogy megnyugodjon.

Percekig kábán és remegve ült ágyán, amíg teljes testéből el nem szállt a szorongás. Lentről hangfoszlányok szűrődtek fel, miután összeszedte erejét, kikelt az ágyból és felvette köntösét. Megigazította rakoncátlan okkerszőke tincseit és elindult a zajforrás irányába.

• Biztos, hogy teljesen jól vagy? – nézett aggódóan a barna hajú Asakura fiúra alacsony barátja.
• Persze Morthy semmi bajom, inkább azzal foglalkozz, hogy oda ne égesd a reggelit, hi-hi-hi! – vigyorodott el szélesen, miközben Faust kicserélte az oldalán lévő kötést.
• Yoh Mester az este szörnyű dolgok történtek és rettentően kimerültél, hogy-hogy mégis ilyenkorán felkeltél?
• Egyetértek Ryuval, ma még feküdnöd kéne Yoh. – rázta rosszallóan a fejét a szőke hajú férfi.
• Tudjátok, ha Anna felébred és azt látja, hogy én még mindig az ágyban henyélek páros lábbal rugdosna ki onnan. He-hee... – mosolygott továbbra is barátaira, bár közel sem érezte magát olyan jól, mint mutatta.
• Abban biztos lehetsz. – állt meg a médium a szoba ajtajában csípőre tett kezekkel. – Szerencséd van, hogy hamarabb felébredtél Yoh. – hangja azonban mosolygott csak úgy, ahogyan az arcán is halvány megkönnyebbülés jelei látszottak.
• Hééé Anna, látom te is sokkal jobban vagy! – nézett fel a médiumra megkönnyebbülten. Remélte, hogy mennyasszonya könnyen kilábal az esti megpróbáltatások ellenére, bár nem lehetett biztos benne, hogy minden rendben van, hiszen ő benne is megváltozott valami.

Anna helyet foglalt az asztalnál és fáradtan nézett fel a fali órára, ami fél nyolcat mutatott.

• Törpe mond mikor lesz kész a reggeli? Ugye tudod, hogy félórás késésben vagy vele?
• Ö, persze Anna már csak percek kérdése... – kezdett el kapkodni a fiú és megszaporázta mozdulatait.
• Mond, Anna jól érzed magad? Émelygés, vagy szédülés nem fogott el mikor felkeltél? –nézett rá aggódóan Faust, miközben visszapakolta ládikájába a maradék kötszert és gémkapcsot.
• Teljesen jól, nem vagyok cukorból nem kell engem félteni. – mosolyodott el magabiztosan, korgó gyomra pedig egyre csak türelmetlenkedett. Ekkor Tamara állt meg az ajtóban.
• Készen vagyok, indulok is, egy óra múlva vissza fogok érni, ígérem nagyon sietek! – hajolt meg a rövid rózsaszín hajú lány a társaság előtt, Anna kérdő tekintettel fürkészte őt.
• Persze Tami, vigyázz magadra! – intett neki Yoh vidáman.
• Egy pillanat mégis miről van szó? – vonta kérdőre a fiút a médium, s kezét felemelve megálljt parancsolt tanoncának. Yoh azonnal bele kezdett, mielőtt még feldühíti a lányt a megvárakoztatással.
• Nagyjából fél órával ezelőtt Tray telefonált...
• Remek, remélem tudja, hogy a teljes éjszakás kimaradásért ma délután ő fogja kitakarítani az egész házat a pincétől a padlásig! – mordult fel a lány, s az asztalon lévő csészébe teát töltött magának.
• Gondolom... hi-hi – válaszolta zavartan Yoh -, de tudod történt egy kis baj. Ugye Tray este elment Renhez, de az egész történetet nem mesélte el a lényeg, hogy Ren rosszul lett és korházba kellett vinnie, aztán bent maradt vele. Azért telefonált, hogy valaki vigye el neki az iskolai holmiját a kórházba, mert nem lesz ideje hazajönni érte.

Anna szemei kifürkészhetetlenek voltak, mint minden ilyen hasonló alkalommal, de jól láthatóan a gondolatok gyorsan peregtek végig agyában.

• Ugye nem szóltál neki, hogy Hao tegnap itt járt?
• Nem, persze, szerintem ő most, így is éppen eleget aggódik, majd ha hazajött elmondjuk neki mi történt. – komolyodott el kicsit az Asakura fiú is, de halvány mosolya még mindig ott bujkált szája szegletében. Egyszerűen nem tudta abba, hagyni a folytonos mosolygást, úgy érezte a tegnap történtek mindenki lelkében mély nyomokat hagyott, érezte barátaiban a feszültséget és az aggodalmat. Úgy gondolta, ha rajta nem látszanak ennek jelei, talán ők is megnyugodnak majd.
• Rendben. Mehetsz Tamara és haza felé vásárolj be. – adta parancsba a médium, a tanonc lány pedig gyors meghajlást és köszönés után távozott.
• Nem bánsz vele kicsit túl keményen Anna? – mosolygott rá Yoh.
• Te tanítod vagy én? – könyökölt az asztalra, s állát tenyerére támasztotta.
• Hát persze, hogy te... – nevetet fel zavartan a barna hajú fiú.
• Ha már itt tartunk Jocó, hol van? – nézett kérdően Faustra, aki tányérokat készített az asztalra, a reggelihez.
• Ő még alszik, tegnap elég súlyos sérüléseket szerzet, mindenképp feküdnie kell még ma. – Anna kivételesen belegyezésül csak bólintott.
• Kész a reggeli!! – pattant le a székről diadalittasan Morthy, ahol eddig azért ácsorgott, hogy a serpenyővel felérje a tűzhelyet.
• Éjjen!!! – hangzott fel a csapat örömrivalgása a hosszú várakozás után.

Az étkezőt teljes nappali fényben és friss reggeli levegőben úszott a teraszajtó nyitva tartása miatt az átlátszó fehér függöny lustán lengette a szél. A társaságra percekig csönd telepedett az asztalnál, míg nem Sasuke törte meg a nyomot hangulatot.

• Ahhoz képest, hogy már október vége van még egész jó az idő, nem? – nézett ki a kertben zöldellő fűre. Hiei és Yaro lassan bólintottak, de egy hang nem hagyta el ajkukat. – Jesszusom, ez már szánalmas. Az időjárásról beszélek és még erre sem mondotok semmit. Rosszabb a hangulat, mint a temetőben. – fakadt ki a hosszú barna hajú fiú, már nem tudta hova tenni a dolgot. Ritka alkalom, hogy barátaival töltheti a reggelt, most viszont egészen, úgy tűnt számára cseppet sem örülnek a látogatásnak.
• Ne haragudj Sasuke hosszú volt az éjszakám... – válaszolt fáradt a kék hajú sámán fiú, majd egy újabb adag tejet öntött Ryuu asztalon lévő tálkájába, amit a sárkánygyík gyorsan meg is pályázott.
• Mért? Mit csináltál? – vigyorodott el a fiú egy pimasz mosoly keretében, amire Yaro csak egy fáradt tekintettel jutalmazott. Úgy érezte magát mint, aki évek óta nem aludt, ami nem is ált teljesen távol az igazságtól.
• Perverz vagy. – rázta a fejét továbbra is.
• Mert te nem, igaz? Jaj, lazíts már hihetetlen, komolyan nem értem mi ütött belétek. – komolyodott el, s tekintetével fürkészően figyelte a párost.
• Nincsen semmi, tényleg. – mosolyodott el Hiei. – Mikor indulunk? – s, ahogy a fiú látta a félvér lányba pillanatok alatt élet költözött.
• Nekem mindegy, ma elmarad az első órám. – vigyorodott el örömtelin. – De arra gondoltam este elmehetnénk valahová, péntek van nincs kedvem otthon ücsörögni.
• Sasuke-kun, a hétvégén sok dolgod lesz én nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. – jelent meg mellette védő szelleme, s csak óvatosan emlegette fel neki a hétvégén ráváró feladatokat.
• Mero ne félts engem tele vagyok energiával. – könyökölt fel az asztalra s állát megtámasztotta kezén, ahogy széles mosoly keretében a hosszú rózsaszín hajú lányra nézett.
• Meroko túl sokat aggódsz, Sasuke már nem gyerek. – mosolyodott el Yaro is, s tekintetéből gyengéd szeretet sugárzott, mint minden alkalommal, amikor a Sasuke védőszellemére nézett. Amaz elvörösödve pillantott fel egy, majd karba font kézzel törökülésben lebegett tovább, s sértődötten fordul el.
• Én nem féltem, de már úgy érzem magam, mint egy határidő napló. – morgolódott a lány, mire Hiei vidáman felnevetett.
• Meroko aranyos vagy. – mosolygott a szellemre, majd újra Sasukéra nézett. – Sasuke, miért nem Junnal mész el ma este valahová? – a fiú fáradtan sóhajtott fel.
• Sajnos Junnak most sok a dolga, de ne kérdezz semmit, családi dolog úgy, hogy nekem se mondta el. És egyébként is rég voltunk valahol együtt!
• Persze, mert te már álruha nélkül ki se mozdulhatsz otthonról. – vágott vissza Yaro, gonosz mosoly keretében.
• Hé, úgy csinálsz, mintha ez az én hibám lenne. – mentegetőzött a fiú.
• Erre figyelmeztesd legközelebb a rajongóidat is. De, persze te nem tehetsz róla, hogy imádnak a nők. – nevetett fel a lány, miközben felkelt tányérjával az asztal mellől, s vállon veregette a sértődötten félre néző fiút. – Biztos vagyok benne, hogy nem lehet könnyű egy sikeres együttes, coolos dobosának lenni.
• Phuuu... – Sasuke szúrós tekintettel kísérte végig a lány lépteit a konyháig, de persze mindezt csak kisfiús sértettségből tette, ami ebben a helyzetben inkább aranyosnak hatott, mint sem ijesztőnek. Yaro is elmosolyodott a jeleneten. Azonban ahogy Hiei visszaért Sasuke újra visszaváltott az előző témára.
• Akkor megyünk este? – nézett az újra helyet foglaló lányra. Hiei pillanatokig elgondolkodva meredt a fiú barna szemeibe, majd megrázta a fejét.
• Sajnálom, de ma biztos, hogy nem érek rá sok a dolgom. A hét elején kimaradtam a suliból, még nem sikerült behoznom a lemaradást. A fiú csak megértően bólintott, a következő pillanatban megcsörrent a telefonja.
• Bocs, de ezt felkell vennem. – kelt fel az asztaltól, Yaro intett, hogy menjen az előszobába ott nyugodtan beszélhet, s Sasuke sietősen kiment az étkezőből, csak kint vette fel a telefont. Yaro karbafonta kezét s komoly tekintetét a tálból szürcsölgető sárkányszellemére emelte, ami Hiei figyelmét sem kerülte el.
• Valmi gond van? Egész reggel furcsán túl komoly voltál. – nézett aggódóan védőjére. Yaro lila szemeit a sámánlányra emelte, és átható mély tekintettel nézett a lány zöld szemeibe. Hiei teljesen ledermedt, s értetlenül meredt a fiúra.
• Hiei, mi dolgod van ma este? - nézett rá komolyan a fiú, hangja némileg ijesztően faggató volt.

A félvér lány hátán a hideg futott végig védője hangjától még sose beszélt vele, így, de most az eddiginél is nagyobb lelkiismeret furdalása lett. Nem tudta, elmerje-e mondani Yaronak az igazat, hogy Rennel ma este kilenc órára sámán harcot tűztek ki és ő mindenképpen, ott akar lenni a megbeszélt időpontban és helyen, hiszen ezért edzett annyit a héten. És pontosan ezért próbálta még a napokban elsajátítani azt a bizonyos fordított kard technikát.

Hiei elkerekedett és zavart tekintettel bámult Yarora, aki továbbra is várakozón nézett. A lány ajkába harapott, miután megkísérelt belekezdeni egy mondatba, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem tudta, mit tegyen. Félt attól, hogy Yaro most nagyon ingerült lesz és nem tudta mire számíthat, hiszen még sosem látta őt idegesnek vagy dühösnek.

A fiú még pillanatokig bámult a lány mély zöld szemeibe, majd kiengedett némi bent tartott levegőt, s lehunyva szemét újra előre fordult.

• Rendben. Hiei tudom, hogy ma este mindenképpen ott akarsz lenni a Rennel megbeszélt sámán harcon és én nem is akarlak visszatartani ez a te döntésed, csak annyit kérek, hogy vidd magaddal az Ankokut (Hiei fordított kardja), használd a fordított technikát és ne hagyd győzni Rent.

Hiei elkerekedett szemekkel nézett a fiúra. Egyszerűen hihetetlen meg könnyebbülés volt hallani Yaro szavait, másészt teljesen ledöbbent, hogy védője mindent tud a ma estéről. Harmadrészt viszont a kérése igen furcsa volt, nem tudta hová tenni a hallottakat.

• Yaro... ho... honnan tudtál a harcról? És mért mondasz ilyeneket? – rázta értetlenkedve fejét, s fürkészően nézett a fiúra, aki lila tekintettével kifejezően nézett rá, s ajka szegletében halvány mosoly bujkált.
• Hiei a védőd vagyok, mindent tudnom kell, ami veled kapcsolatos. Ne hidd, hogy egy pillanatra is szem elől tévesztelek. – Hiei érezte, hogy teljesen elvörösödik, ha csak azokra a pillanatkora gondol, amiket Rennel töltött a teázó, a parki séta, a téren a veszekedés. “Mindig ott volt, és látott mindent?” – nézett meglepetten, s hirtelen úgy érezte majd meg sül, az egyébként kissé hűvös szobában. Yaro hirtelen elmosolyodott a lány zavarán. – Csak azt szeretném, hogy tudd attól, hogy testet öltöttem még mindig a védőd vagyok és nem foglak cserbenhagyni. A sámán és a szelleme között lévő kötelék sose szakad meg, csak ha végleg elengedik egymást. A ma estével kapcsolatban pedig, nem tudom, mit gondolsz, csak arra kérlek, ne becsüld le Rent, ő egy Tao és biztos lehetsz benne, hogy nem fog kegyelmezni, ha arra kerül a sor. Ezért kérlek, hogy te se hagyd magad. Figyelj, tanulj és Nagyon vigyázz magadra.

Hiei hálásan nézett Yarora, csak akkor érezte magát igazán biztonságban, ha tudta védője is mellette áll és helyesli a döntését. S most érezte biztosan, hogy a fiú sose fogja magára, hagyni bármit is tegyen és akármi történjék. Jó volt látni, hogy védője újra önmaga és eltűnt az a sötét felhő, ami eddig kerülgette őket.

• Soha többé nem titkolok el semmit. – nézett Yarora bocsánatkérően, aki csak halkan felnevetett. – Arigatou! (Köszönöm!) - bújt oda hozzá, s szorosan ölelte át a derekánál a fiút, aki viszonozta az ölelést, és megsimogatta a lány fejét.
• No csak, mi ez a családias hangulat? – állt meg az ajtóban Sasuke, a páros mosolyogva s láthatóan sokkal jobb kedvűen nézett vissza a barna hajúra, aki zsebébe süllyesztette telefonját. – Akkor indulhatunk?
• Umm... – bólintott helyeslően Hiei, miközben visszaült a helyére, s szemei hálásan csillogtak, ahogy barátaira nézett.

Ren elkerekedett szemekkel meredt maga elé. Arany szemei most teljesen elfehéredtek, s remegő kezeivel takarójába markolt erősen.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz hírt kellet, közölnöm, de ne lássa ilyen tragikusan a dolgot, ettől még nem dől össze a világ. Nem kötözzük székhez. – mosolyodott el halványan az orvos bátorítóan, de láthatóan Renre semmi hatással nem voltak a szavai - Hamarosan megkapja az első adag gyógyszerét és később még visszanézek javult-e az állapota. Most a legjobb lenne, ha tovább pihenne, ahogy eddig. Röstellem, hogy felkellet ébresztenünk. További kellemes pihenést. – fejezte be az orvos, majd intett a nővérnek, s magukra, hagyták a beteget és látogatóit. Jun még egy gyors és halk “Köszönöm-öt” hadart az orvosnak mielőtt távozott volna, majd újra öccsére emelte tekintetét.

Megszólalni sem tudott, nem tudta mit mondhatna most Rennek, biztos volt benne, hogy ebben a pillanatban minden összedőlt benne. Az álmai, az elképzelései és minden ami eddig éltette.

• Haver, tudod talán a dokinak igaza van, nem kéne tragikusan felfogni a dolgot...
• Fogd be Tray! – szólt közbe a Tao fiú, s egész testében megremegett, ahogy újra beszélni kezdett.

Bason teljesen elképedt Mestere reakcióján, ő meg sem mert szólalni, elképzelni sem tudta mi játszódhat most le a lelkében. És nem is, mert belegondolni.

Jun és Tray még pillanatokig csak csöndben álltak, s azon törték a fejüket mit is mondhatnának még, amíg Ren újra meg nem szólalt.

– Kifelé... – a sámán és a doshi értetlenül néztek rá, majd egymásra, de Ren csak újra ismételte a szót. - Kifelé!

• Ren! – képedt el Jun, majd az ágyhoz indult.
• Azt mondtam KIFELÉ! MINKDETTEN!!! – ordított rá dühösen nővérére, aranyszemeivel dühösen meredt az övéibe, s kezei ökölbe szorultak amennyire csak erejéből tellett. – Jun megtorpant a mozdulatban.
• Rendben, gyere Tray. – hangja kimért és nyugodt volt jele sem volt a benne lévő félelemnek, ami most hirtelen hatalmába kerítette. Ren még sosem ordibált így vele és nagyon félt, hogy most végleg elveszíti az öccsét, és mindent, ami az igazi Renből még meg maradt. Az a kedves és meleg szívű fiút, aki valójában valahol mindig a szíve legmélyén lakozott, talán most tényleg örökre eltűnik.

Tray követte a lányt, s fájdalmasan nézett maga elé, halkan csukta be maga mögött az ajtót, ami egy kattanással jelezte, hogy belülről lezárult.