- …ezért kellene elvinnem a Kódexet magammal. – fejezte be Etsuko, és egyúttal végre engedélyt adott magának egy mély lélegzetvételre, mellyel minden bizonnyal az elmúlt öt perc mulasztását akarta bepótolni. Előtte volt ugyan az étel, de szinte egy falatot se evett, helyette azzal töltötte idejét, hogy elmesélte Mikihisának és Yohmeinek, miért is jött ide.

 A két idősebb Asakura nem volt túl rideg vendégeivel szemben: fiuk eljövetelére legjobb ételeiket rakták az asztalra. Mindenki úgy falt a beinvitáltak közül, mintha egy hónapja nem láttak volna ehető emberi étkeket; ez alól csak Etsuko, Anna és az időközben megjelent Tamara volt kivétel – a három lány. (Ami Tamarát illeti, ő egyik ital után a másikkal kínálta Yoht, és minden egyes „Kösz, Tam”-ra elpirult.)

 - Goldwa a Kódexet akarja? – lepődött meg Mikihisa.

 - Miért csodálkozol, fiam? – vont vállat nála sokkal higgadtabban Kino, aki szintén asztalhoz ült ma. – Most, hogy Zeke nincs, sokan meg akarják szerezni a Kódexet, és Goldwa fél… Nem csodálom. De odaadhatjuk neki?

 - Goldwában mindig bízhattunk, ő nem adná oda senkinek. – vélekedett Yohmei. Etsukohoz fordult. – Rendben, lányom, holnap viheted. – Etsuko körül fordult egyet a világ. Szorongó hangon visszakérdezett:

 - Hogy én vigyem? Ne haragudjon, uram, de én nem… úgy értem, én csak küldönc vagyok… Csak át kellett adnom az üzenetet, mostmár mehetek haza. – könyörgő tekintetét a férfira vetette, aki azonban értetlenül pislogott rá.

 - Ha már mész haza, miért ne vinnéd magaddal? – kérdezte.

 - Én… nálam nem… - hebegte Etsuko.

 - Ő még csak tanonc. – vágott közbe Lenny pusztán tényfeltáró hangon. – Nem tudna vigyázni rá.

 - Ó, csak tanonc vagy? – kérdezte meglepetten Mikihisa. Etsukonak eddig nagyon szimpatikus volt a madármaszkos, jóindulatú férfi, de most ő is fürkészően nézett rá.

 - Pedig elég jól viselted a szellemeimet. – jelentette ki Yohmei. Vállat vont. – Egy biztos: én már nem fogok ennyit utazni, hogy a Kódex célba érjen… Yoh fiam, menj, kísérd el a lányt. – kérte, mintha csak annyiról lett volna szó, hogy menjen ki a boltba, és nem arról, hogy menetelje át fél Tokiót egy nemrég megismert kósza sámántanonccal.

 - Egészen Manamiba? De nagyapa, én pihenni jöttem ide… - nyögte a fiú. Látszott, hogy rosszkedvűsége nem Etsukora irányul, hanem a hosszadalmas túrára, a lány mégis kezdte magát kényelmetlenül érezni.

 - Hé, elfeledkeztetek a támadóról? – kérdezte Morty. – Valaki el akarta fogni Etsukot, így elég veszélyes! – Lehet, hogy az alacsony fiú csak jót akart, de kijelentésére Etsukonak összeszorult a gyomra. Teljes kétségbeesettség sütött a tekintetéből.

 - Igazad van, Morty. – jutott eszébe Yohnak. - Jól van, elkísérem Etsukot a Kódexszel. – egyezett bele.

 - Hé, ha elkaphatjuk azt a pimasz kis sámánt, engem se hagyj ki! – kérte Trey.

 - Engem se. – helyeselt azonnal Jocó.

 - Engem se… - kezdte volna Morty, de Len gúnyosan közbevágott:

 - Nehogy mindannyian elkezdjétek ismételgetni, hogy engem se! Mind megyünk, ennyi. – Lyserg elnevette magát (és egyúttal mélyen magában tartotta, hogy épp ő is készült kimondani, hogy „engem se”…).

 Etsuko megkönnyebbülten felsóhajtott. Végignézett a társaságon, tekintetét kissé lebzseltetve annak minden egyes tagján.

-         Köszönöm. – motyogta félszegen a jelenlevőknek.

-         De ugye nem kell már ma elindulnunk? – kérdezte Yoh.

-         Én úgy terveztem, hogy vacsora után már mentek is, de ha ennyire akarjátok, aludjatok itt ma éjszaka még… - egyezett bele Kino vállvonogatva.

 Nemsokára mindenki befejezte az evést és felálltak az asztaltól. Most jött a napnak az a része, mikor beosztották, melyik szobában, ki kivel fog aludni. Etsukonak végre nem kellett a fiúkkal aludnia, helyette kiutaltak neki egy kis vackot, ahol egyedül, békésen alhatott. Yoh Treyjel és Lyserggel hált, míg Anna Kinoval, tanítójával. Rio, Jocó és Morty egy negyedik helyiségben voltak együtt, míg Len Fausttal került össze. Minden olyan békésnek ígérkezett…