Trey egyszerűen nem bírt aludni. Már vagy fél órája jobbra-balra forgolódott fekhelyén, de mindhiába, holott máskor jó alvó volt. Maga mellől, Lyserg irányából mocorgást hallott, míg Yoh, másik szobatársa bőszen durmolt.

 Kezdett elege lenni ebből az egész „csendkirályból” közte és az angliai fiú között. Sok mindent nem értett Lysergben, de nem akarta élete végéig fenntartani ezt a viszonyt vele. Viszont ha ezt valaha is meg akarja szüntetni, ahhoz tennie is kellene valamit… Kezdetnek ennyit is elégnek gondolt:

-         Lyserg, ébren vagy? – kérdezte halkan. A fiú először nem válaszolt, majd nem túl jó hangulatban kivágott egy igent. Trey belátta, hogy mégsem volt túl tanácsos épp őt kérdeznie meg, de mostmár nem volt mit tenni. Mindenesetre a stílus, ahogy a zöldhajú sámán válaszolt neki, nagyon felidegesítette. Hirtelen eszébe se jutott korábbi békére vágyó gondolata.

-         Lehet, hogy dühös vagy, mert megsértettem a te szent Kívülállóidat, de ezt ne így add tudtomra, oké? – fakadt ki, de csak halkan, nehogy felébressze Yoht. Erre már Lysergnek is elege lett. Felült és megpróbált a másik szemébe nézni, holott ez a sötétben elég nehéz feladat volt.

-         Hagyj békén, Trey! Én csak annyit mondtam, hogy ne sértegesd a Kívülállókat, mert… - de itt a fiú elakadt. Trey azon nyomban kihasználta a pillanatnyi beállt csendet:

-         Mert? Mert akkoriban ők voltak a családod? – Lyserg meghökkenve nézett a fiúra.

-         Tudod is te, mi az, hogy család… - morogta. Jobb nem igazán jutott eszébe, holott ez nem volt túl jó érv. Erre a jégsámán is azonnal rájött, mikor így válaszolt:

-         Hát, képzeld, nagyon jól tudom! És furcsa, hogy ezt pont te mondod.

-         Fogd be, Trey.

-         Csak szeretnéd. – A jégsámán halkan, de annál hevesebben adta a másik tudtára álláspontját. - Tudod, mi a véleményem, Lyserg? Neked mindig van pár ember, akire családként tekintesz és mindenáron védelmezel. Először úgy tűnt, ezek leszünk mi, de aztán a Kívülállók ígérete kecsegtetőbbnek bizonyult, majd mikor ők majd’ mind meghaltak, visszajöttél hozzánk. Mindenképpen ezt tetted volna? – Trey merész kijelentéseire és a végén a sértő kérdésre egy pillanatig néma csend volt a válasz. Lysergben mintha elpattant volna valami, olyan szavak csúsztak ki a száján, melyeket egyébként soha hangosan ki nem mondott volna.

-         Ha jól emlékszem, akkor még nem ellenkeztél, hogy végül visszatértem, mikor megmentettem az életed! De persze gondolom, erre már rég nem emlékszel. Ha annyira okot akarsz találni a tetteimre, keress ERRE okot, mert én már nem találok! – Mindkettejük részéről elsült a végső kegyelemdöfés. A két fiú még egy pillanatig megpróbálta kifürkészni a másik tekintetét a sötétben, majd szó nélkül visszafeküdtek a durmoló Yohhoz.

 Arról nem tudhattak, hogy Yoh ezúttal mégsem aludt olyan mélyen…

                                                                ***

 Lennek sem sikerült aznap éjszaka egykönnyen álomba merülnie, ellentétben a vele egy szobában levő Fausttal, aki azonnal mély álomba merült. Lenny úgy két óra álmatlan mocorgás után feladta a hiábavaló próbálkozást és kis sétára indult a házban. Mint kiderült, ez nem volt túl jó ötlet, mivel a sötétben, ismeretlen helységekben a fiú minduntalan elbotlott és ráadásul egy idő után azt se tudta, merre kell mennie, hogy kijusson a teraszhoz. Végül az egyik ajtón kilépve végre hűvös éjszakai levegő csapta meg az arcát. Most, hogy elérte, már nem is volt olyan nagy kedve itt kóricálni. Elindult vissza a szobája felé, de ekkor tekintete találkozott egy gesztenyebarna szempárral a sötétben.

-         Etsuko? – lepődött meg a sámán. Körvonalain és szemein kívül semmit nem láthatott a lányból.

-         Igen, én vagyok. – felelte ő. A terasz egyik nem túl kényelmes fapadján ült és onnan nézett a fiúra.

-         Te meg mit keresel itt? – kérdezte Lenny.

-         Csak kiültem nézni az eget… Imádom nézni a csillagokat, olyan regényes meg persze szép is, csak hát otthon a szüleim nem engedik, így életemben, ha kétszer láthattam. – A lány hirtelen rájött, hogy túl sokat beszél, így inkább gyorsan elhallgatott.

-         Hm, én mindig kimehettem… a családom nem az odaadó törődéséről volt épp híres. – fintorgott Len.

-         Hogy érted? – csúszott ki Etsuko száján, mielőtt meggondolta volna. „Miért kérdezek ilyeneket?! Lyukat beszélek a hasába.” – futott át az agyán.

-         Hahh, kérdezd En bácsit… - morogta Lenny. Etsuko figyelmesen fürkészni kezdte a fiú arcát, legalábbis amit látni lehetett a csillagok fénye által. Milyen más így, gondolta. Éjszaka mintha valahogy másmilyen lenne a tekintete, több látszik belőle.

-         Van testvéred? – tett fel egy újabb kérdést a lány, mostmár nem is figyelve rá, hogy ne beszéljen túl sokat.

-         Igen, egy nővérem. A neve Jun. És neked? – Meglepő volt a visszakérdezés, de azért Etsuko készségesen válaszolt rá.

-         Van egy kisöcsém és egy bátyám. Akane jól ért a kisebbikhez, de a bátyámat is helyre teszi, ha kell. – Len tűnődve Etsuko szemébe nézett.

-         Hogy ismerted meg a szellemed? Ki volt ő, mikor élt? – kérdezte, miközben leült a pad szélére.

-         Akane a tartományi háborúkban az egyik nagyhatalmú uraság lánya volt. – kezdett mesélni Etsuko. – Persze, mint ilyen, sosem volt túl sokat a szüleivel, hanem inkább a hozzá fogadott dajkával. Ez akkoriban általános volt az úri kisasszonyoknál. Csakhogy mikor Akane 21 éves lett, a dadájára már végképp nem volt szükség, aki kiöregedett, ezért elbocsátották az uraság szolgálatából. Akane ekkor kezdett kikészülni. A dajkája volt az az ember, akit mi ma már pótanyának hívnánk. Mikor ő elment, Akane megpróbált belekapaszkodni valakibe; természetesen a vérszerinti anyjába. Csakhogy kisült, hogy őnagyságának nincs elég ideje a saját lányára és nem is nagyon kötődik hozzá. Akane még fél évig tengődött céltalanul. Ez alatt a fél év alatt teljesen leépült, és a végén… öngyilkos lett. Ezzel a karddal ölte meg magát. – mutatta fel a lány a fegyvert, mellyel harcolni szokott. Miután Len megnézte a kardot, Etsuko újra eltette azt, és folytatta a történetet. - Szellemként aztán Akane ide-oda utazgatott a nagyvilágban. Mikor mi a családommal Manamiba költöztünk, gyakran ellátogattam az ottani temetőbe, diskurálni a holtakkal. Akane is köztük volt. Eleinte nem nagyon beszélgettünk, de ő felfigyelt rám és kezdeményezett. Később már nem csak a temetőben élveztük egymás társaságát. Követett mindenhova, és mikor egyszer bajba kerültem, felajánlotta, hogy egyesüljünk. Innentől a védőszellemem lett. – Etsuko most nem hadart; amíg beszélt, a szemkontaktust is folyamatosan tartotta. Szerette volna, ha a fiú is mesél egy kicsit, így visszakérdezett:

-         És te? Honnan ismered az őrszellemed? – Regényes és hosszú történetre számított, helyette azonban rövid szavakban jött a felelet:

-         Bason kínai harcos volt, mikor élt. A szüleim rendelték hozzám 4 éves koromban. – A fiú körülnézett, itt van-e most is a szelleme, de Akane is, Bason is eltűnt. – De végülis jó őrszellem. Követi az utasításaim és hűséges.

-         Igen, Akanével is ez a helyzet. – bólintott Etsuko, bár közben alig figyelt arra, amit mond. Hevesen verni kezdett a szíve. Len Tao és ő az éjszaka közepén, egyedül, egy padon ülnek – hihetetlen!

 Len is egészen jól érezte magát. Szerette hallgatni Etsuko hosszadalmas történeteit. A fiú kissé zavartan megvakarta a fejét, majd ahogy visszacsúsztatta kezét a padra, valami meleget érzett – nem szándékosan, de hozzáért Etsuko maga mellé leeresztett kezéhez. A fiú érezte, hogy elvörösödik. Gyorsan felpattant.

-         Nekem… vissza kell mennem, már fáradt vagyok… - hebegte, majd egyetlen „Jó éjt” nélkül megfordult és erőltetetten egyenletes léptekkel elment. Etsukonak még válaszolnia sem volt ideje, már nem volt sehol. A lány még egy darabig megpróbálta kivenni valahol a fiú körvonalait, majd rájött, hogy hiába teszi. Sóhajtott egyet, azzal ő is elindult vissza kényelmes fekhelyéhez.

                                                                         ***

 Yohnak még mindig az imént hallott beszélgetés járt a fejében Lyserg és Trey között. Úgy érezte, mindenképpen meg kell beszélnie a dolgot valakivel – márpedig ki volt erre alkalmasabb, mint Amidamaru?

 A barna hajú fiú biztos lehetett benne, hogy társai alszanak, de azért nem szeretett volna ugyanabba a hibába esni, mint ők – beszélgetéséhez nem volt szüksége fültanúkra. Halk léptekkel elhagyta szobáját és útját egyenesen a birtok hátsó része felé, az egykori sámániskola tavacskával díszített részének irányába vette. Mikor elért a tóhoz, leült az elé és halkan szólítgatni kezdte őrszellemét:

 - Amidamaru! Hé, Amidamaru… Beszélhetnénk? – A szamuráj szellem kis energiagömb-alakban megjelent mellette.

 - Mi az, Yoh? Valami baj van? – A szellem nem látszott túl izgatottnak. - Egyébként ez az Asakura-birtok szebb, mint gondoltam… Mikor legutóbb itt voltunk, nem nagyon volt eszemben, hogy kicsit körülnézzek, de most megejtettem azt is.

 - Kösz. – mosolygott hálásan Yoh. – Tudod, nem szándékosan, de kihallgattam egy beszélgetést Trey és Lyserg között. Úgy tűnik, Trey még mindig nem bízik meg teljesen Lysergben, aki ezt nem tartja jogosnak. Persze ezeket az érzéseket azzal palástolják, hogy amögé rejtik, hogy Trey sértegette a Kívülállókat – de lényegében mégsem erről van szó. Nem hittem volna, hogy még mindig így áll a helyzet köztük.

 - Hát, Yoh… - kezdte volna a szamuráj szellem, de egy meglepődött lányhang közbevágott:

 - Yoh? Mit keresel te itt? – Yoh megfordult. Úgy tűnik, Anna se szándékozott ma éjszaka túl sokat aludni.

 - Anna? Te ébren vagy, ilyenkor? – A médium meglepődött. Hát Yoh nem tudja, mennyit szokott kószálni, mialatt a többiek durmolnak? De persze, honnan is tudná, mikor más esetekben mindig tovább alszik, mint mennyasszonya.

 - Mint láthatod… - felelte végül a lány. A vidám Yohra nézett. Már kezdett kissé pirkadni, így láthatta a fiú szokásos nevetős arckifejezését, melyet azóta ismert, mióta tudott Yohról.

 - Mindenesetre jobb, ha mindketten visszamegyünk aludni, nem? – kérdezte Yoh. Anna kizökkent gondolataiból. Csalódott volt. Ő még szeretett volna kicsit beszélgetni, ahogy korábban a buszon is és annak előtte otthon is számtalanszor – Yoh azonban sosem volt jó partnere ebben. Miért is erőltetné?

 - Igen, menjünk. – bólintott az itako, s ezzel az álmatlan éjszaka két utolsó ébren maradt tagja is elvonult lefeküdni. Ám Amidamaru töprengett még egy kissé. Ez az Anna…