Molly kivágódott a teremből a kongóan üres folyosóra. A tanár még utána hajította a kemény fedeles osztálynaplót, de a lány reflexei jobbak voltak, lehajolt, így a kötet a háta mögött csattant a falon. Becsapta a teremajtót, olyan hangosan, hogy zengett bele az iskola. Aztán a naplóhoz lépett. Az, mint egy szárnyaszegett madár, elhalóan lebegtette lapjait. Molly megkereste a saját nevét és kitépte az oldalt, amin szerepelt. A kicsapás rémével játszadozott, de már rég nem érdekelte. Miután megfosztotta a nem kívánatos oldaltól, a naplót egy elegáns mozdulattal kecsesen az egyik kukába hajította. Lerohant a lépcsőn a földszintre, gondosan ügyelve, hogy a lehető legnagyobb hanggal tegye mindezt. Eközben kitépte copfjából a hajszalagot. Utálta kötelező hajviseletet; a gondosan, szorosan befont frizurát. A szabályzat ugyan csak a tinta kék egyen mellényt és szoknyát és fehér blúzt írt elő; de íratlan szabály volt, hogy a lányoknak legalább olyan hosszú hajat kellett növeszteniük, hogy kínzó copfba lehessen fogni. A fiúk sem jártak túl jól az utálatos egyenruhával, de nekik lehetett akármilyen rövid a frizurájuk. A hajzuhatag melegítette, folyton kócos volt. Molly megfogadta, számtalanszor, hogyha kikerül innen, rövidre vágatja, olyan rövidre, mint Joe. Ezt a fiúnak is említette néhányszor. Erre Joe többnyire csak legyintett. „Úgysem szöksz meg.”

Molly leért az udvarra. Leült az egyik pad támlájára, ott várta a fogadóbizottságot, ami majd a felbőszülten szűkölő szaktanárból, a kárörvendő, hiénavonású pedellusból és a skatulyából kihúzott igazgatónőből áll. Eközben egy csomag cigit vadászott elő az egyenruha valamelyik zsebéből és egy bűzrudat a szájába vett.

-         Joe is olyan kishitű. – motyogta maga elé, a fiún töprengve, hogy elterelje saját figyelmét. – Nincs benne semmi ambíció. Folyton akadékoskodik, mint valami lány…

Épp azon volt, hogy a markába rejtett öngyújtó lángjával meggyújtsa a cigit, mikor valaki egy gyors mozdulattal kivette azt a szájából.

-         Na ez az, amit el kell felejtened. – jelentette ki az illető. Tim volt az. Gondosan eltaposta a csikket.

-         A bagó a magánügyem. – vágott vissza a lány.

-         Jogos… lenne, ha nem arra készülnél, hogy a sulinkat reklámozd. Mostantól a szíved, a tüdőd, az izmaid a cég tulajdonát képezik.

-         Mit mondtál, honnan is jöttél?

*

Nathan hallgatott, agya sebesen dolgozott. Nem talált ki alibi céget!

-         A Dao-don-do egyesülettől. – a lány bólintott. Nathan belelendült. – Ugyanazt a technikát adjuk tovább, amit a nagyszerű Le Pailong is használt, míg élt.

Régi barátjától, Morty –tól idézett. A kis sámánnak példaképe volt az elhunyt harcos. Mindent tudott a múltjáról és mindent el is mesélt, akárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Nat sosem hitte, hogy valaha is hasznát veszi ennek. Jonas, aki mini alakjában ott lebegett mellette, rosszalóan csóválta a fejét.

-         Oké, cigi kilőve. – vont vállat a lány.

Nathan felpillantott az épületre. A megszámlálhatatlan ablakon át diákok bámultak kifelé sóváran a napfényes, párát lehelő, avarszagú őszbe.

-         Nem kéne órán lenned? – kérdezte Molly –tól. – Mint a többi gyereknek?

-         Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Különleges vagyok. Elvégre azért választottál pont engem. – Molly mellébeszélt. – Tényleg, hogy esett a választásod éppen rám?

-         Ez egy hosszú történet, amit nem most kéne éppen megbeszélnünk. – most Nat adott kitérő választ. – Ha már úgy is ragaszkodsz hozzá, hogy lógj, legalább töltsük hasznosan az időt. Tedd le a táskád!

A lány örömmel szabadult meg az amúgy is feleslegesnek tartott holmitól.

-         Indítsunk mondjuk öt kör futással. – javasolta Nat. – Az udvar körül.

-         Nem gond. – hencegett a lány. - Ha tudnád a gondnok hányszor kergetett itt körbe! Annyit megsúgok, hogy több mint, öt körön át menekültem.

-         Nagyszerű. Akkor, hogy mégse unatkozz annyira, csináld magas térdemeléssel!

Molly immár szidta a saját, nagy száját. De nem tiltakozott. Nathan –t meglepte, mennyire motiválja a lányt az ígéret, hogy megszabadítja majd az intézetből. A lány egy hang nélkül vágott bele a kimerítő gyakorlatba.

*

Az intézet előtt húzódó park azonban nem volt üres. Rajtuk kívül még sokan pihengettek a padokon, a fák ezer színben tündöklő koronája alatt. A levelek a vérpiros, a színarany, a barna árnyalataiban pompáztak. Az egyik tölgy fedezékében két alak találkozott. Az egyik, az Idős, pipázva foglalt helyet a padon. Kabátja gallérját fázósan összehúzta magán. Kalapja árnyékot vetett az arcára. A Fiatal egy papír zacskóból morzsákat szórt a körbe gyűlő galambok és a télire gyűjtögető, szelíd, szinte kezes mókusok elé. Időnként különböző hívó hangokat és szavakat hallatott, hogy még közelebb gyűjtse az állatkákat.

-         Honnan veszed, hogy itt van a válasz a kérdéseinkre? – kérdezte az Időstől, mindvégig a jószágoknak szentelve a figyelmét.

-         Ha annyi idős lennél, mint én, te is tudnád. Ez tapasztalat kérdése.

-         De hiszen annyi idős vagyok. – tiltakozott a Fiatal.

-         Tévedés. – mutatott rá a pipáját szopogató férfi. – Ott van az az ötven év közöttünk. És az az ötven év tapasztalat.

-         Azt hiszed, ez tesz téged bölccsé? – gúnyolódott a Fiatal. – Én is eleget éltem már. Még sokat is.

Az összes megmaradt morzsát leszórta. Az állatkák még mohóbban csipegettek.

-         Ez az intézet. – bökött pipája szipkájával a szürke falakra az Idős. – Ez az, amit már oly régóta keresünk.

-         Ezúttal biztosan? – a fiatal mellé telepedett, kezeit zsebre vágta.

-         Igen. Biztosan.

Hallgattak. Nézték a katedrális szerű árvaházat. Csengőszó jutott el a fülükig, halkan, tompán. Aztán kitárult a kapu. Néhány gyerek kilépett a napfényre. Amint tehették megszabadultak a tinta kék kabáttól. A lányok hajába, a kötött sálakba belekapott a szél.

A Fiatal csökönyösen a madarakat bámulta.

-         Gyűlölöm a galambokat. A mókusokat is, meg az összes rágcsálót.

-         Akkor meg minek eteted őket? – horkant fel az öreg.

Erre a Fiatal arcán kegyetlen vigyor terült szét. Mind a harminckét foga fehéren villogott penge vékony ajkai között. Felmutatta a kesztyűs kezén sárgálló, egy-két szem maradék eledelt.

-         Mérgezett. – suttogta, szinte boldogan mutatva a morzsákat.

Tőlük jobbra, egy galamb egyszer csak oldalára dőlt és nem mozdult többé.

*

Nathan tekintetét hol a kezében tartott stopperre szegezte, hol az előtte elfutó lányra. Korán volt még, a Nap épp csak most festette szürkére az ég alját. Sápadt, narancsszín korongja még elő sem bújt. Köd ült az utcákon és hideg csikorgatta a fogakat.

-         Gyerünk Molly húzz bele! – kiabált a mellé érő lánynak Nathan.

Dühös sziszegést kapott válaszul, amit nem értett tisztán, de sejtette, hogy jobban járt így.

Joe tűnt fel, topogott és karjait dörzsölte a hideg ellen.

-         Nem vagytok normálisak! – vacogta. – Mit csináltok itt hajnalok hajnalán?

-         Miről beszélsz? Nincs is korán, hiszen már majdnem hat óra.

Joe megvető nevetést hallatott. Molly ismét elhúzott mellettük.

-         Hogy megy neki? – pillantott a stopperre a srác.

-         Ha nem fullad ki a végén, akkor megdönti a saját rekordját. Nagyon hajt a kislány.

-         Csodálkozol? – érdeklődött a fiú. – Hiszen azt ígérted neki, hogy elviszed innen. Nem véletlenül edz ilyen keményen.

-         Különleges lány. – mondta Nathan elgondolkozva.

-         Ez igaz. Néha egyszerűen képtelen vagyok megérteni. És furcsa dolgok esnek meg vele.

-         Mire gondolsz?

-         Egyszer belezuhant egy rég kiszáradt kútba. – mesélt Joe. – Azt állította, hogy segélykiáltásokat hallott a mélyből, úgyhogy le akart nézni és ekkor esett le. De rajta kívül senkit nem találtak a kútban. És ez csak egy példa. Van benne valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit sehogy sem értek. Néha úgy érzem, engem is átjár ez a… dolog, nincs jobb szó rá. Aztán elbizonytalanodom. És ismét nem értem őt.

Nat hallgatott. Nem tudott, mi hozzá tenni a ez elhangzottakhoz. Ő is érezte. Molly más, mint a többiek.

-         Hogy lettetek ilyen jó barátok? – érdeklődött inkább, eltérve a témától.

-         Van az úgy, hogy az emberről első látásra megállapítod, hogy szimpatikus. Na velünk is így volt. Mikor idekerültünk, zavarodottan az árvaházba, csak egymásra számíthattunk. Ez a mai napig így van.

-         És hogyhogy egy szobában vagytok? A fiúk meg a lányok többnyire külön szoktak aludni.

-         Itt is így van. Mi vagyunk a kivétel. Összeszoktunk, és mikor külön lakrészbe akartak rakni minket, Molly akkora hisztit rendezett, hogy majd megfulladt a saját könnyeitől. Sehogy nem tudták leállítani, az egyik nevelő pánikba esett és mentőt akart hozzá hívni. De amint megígérték neki, hogy együtt lakhatunk elhallgatott és angyali mosollyal becuccolt mellém. – jót kuncogott az emléken.

-         Mikor került ide?

-         Nem tudom. Mióta az eszemet tudom, itt vagyunk. Errefelé másképp telik az idő. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, hogy ide jutottunk.

-         Mi lett a szüleiddel? – kérdezősködött tovább Nat.

-         Autóbaleset. – vont vállat Joe, mintha mi sem történt volna. – Egyik reggel kocsiba szálltak, aztán nem jöttek haza többé.

Elhallgattak. Nathan eddig úgy érezte, nyomorúságos sorsa van, mert apja már nem él. De most, hogy megismerkedett ezzel a két gyerekkel, már nem is értette, hogy sajnálhatta ennyire önmagát.

„Hazaviszem Molly -t. Még ma beszélek az igazgatónővel. Nem maradhat itt tovább.”

*

-         Nem megy. – csóválta meg a fejét az asszony.

-         Ezt nem értem. – hitetlenkedett a fiú. – A testvére vagyok. Hogyhogy nem vihetem magammal?

-         Csak a féltestvére. – emlékeztette az igazgatónő. – és ez különben is egy hosszadalmas procedúra, amit nem vihetsz végbe egyedül, amíg be nem töltötted a tizennyolcat. Még nem vagy annyi, igaz?

-         Igaz. – csikorgatta a fogát Nathan.

-         Akkor beszélnem kell a szüleiddel. Velük is alá kell íratnunk egy csomó nyomtatványt. Nem lesz könnyű.

-         Mennyi időt vesz majd igénybe? – kérdezte Nat.

-         Nem tudom. Két hét, egy hónap, akár egy év. Még csak tippelni sem tudok.

-         Kérem, amint lehet, fogjunk bele. – kelt fel a bőrfotelból Nathan. – És köszönöm, hogy szánt rám időt.

Elhagyta a szobát. Az igazgatónő talán csak erre várt. A telefonhoz lépett. Ódon, fekete szerkezet volt. Elfogtatta a tárcsát, várt, amíg kicsengett.

-         Igen? – recsegte a vonal másik végén egy érdes hang.

-         Remélem most boldog. – veszekedett az asszony. – Az imént zavartam el egy illetőt, aki örökbe akart fogadni. Ez az állapot tarthatatlan. Mit szöszmötölnek annyit? Meddig kell még kockára tennem az intézményem jó hírét? És főként; mikor ér már véget ez a rémálom?

-         Nyugodjon meg! – válaszolt a hívott fél. – Még egy kevés idő, és immár semmire nem lesz gondja.

-         Csak nem úgy érti? – roggyant meg a nő lába. Leroskadt székébe, kezét szája elé kapta, csaknem sírt. – Végre megvan?

-         Még nem egészen biztos. – vallotta be az illető. – De a kutatás már két személyre korlátozódott.

-         Alig merem elhinni. – nyögte az asszony reszkető hangon. – Hát végre vége…

Kábult örömmel tette le a kagylót. Egy pillanatig meredten a semmibe bámult, aztán felzokogott, az asztalra borulva sírt.