-         Te is érzed igaz? – kérdezte Jonas, nem először, mióta a városba jöttek.

Igen, Nathan érezte. Azt a nyugtalanító vibrálást a hely levegőjében. Azt a megmagyarázhatatlan rossz előérzetet, ami minduntalan kínozta. Egy sámánnak komolyan kellett vennie az ilyesmit.

Nyugodt léptekkel haladt végig a temető parcellái között.

-         Észrevetted? – sóhajtott Jonas, aggódva. – Itt nincsenek szellemek.

Nat tekintetét végigjártatta a márvány tömbökön. Szánt szándékkal kikerülte a gyermekek sírjait; az egyetlen hely, amit nyomasztónak tartott a sírkertekben a szívfájdítóan kicsiny hantokkal telített rész volt.
Időnként szeme elé került, egy-egy, mindössze névvel, vagy családnévvel ellátott fejfa. Volt, aki már előre megvette végső nyughelyét. Az ilyenek a nevükön és a születési dátumon kívül semmit nem írattak fel, hogy később csak a halál időpontját kelljen odabiggyeszteni. Nathan tekintete megakadt egy ilyen síron. Frederic O’ Neil számára tartották fenn. De nem a személy kiléte volt az érdekes.

-         Reménykedj, Jonas, hogy ez csak valami tévedés vagy tréfa. – nyögte a srác. – Az kell, hogy legyen, különben…

Nem fejezte be. Csak elakadó lélegzettel bámulta, az O’ Neil sírjára vésett születési dátumot. 1506. És a szám mögött nem állt ott a halál időpontja…

*

Molly az íróasztalnál ült, ami szemben helyezkedett el a parkkal. Kiváló kilátás nyílt az intézet körül elterülő udvarra. De a lányt nem az foglalkoztatta. Ismét a levelet tartotta a kezében. Nézte a betűket, elolvasta, újra meg újra, megnézte a dátumot. 2004. Két éve adták fel. Visszaemlékezett a két évre. Amikor, mint a főnix, ami saját hamvából éled fel, úgy gyulladt lángra ismét és ismét lelkében a remény. És hogy milyen szívet tépő érzés volt, amikor végleg meghalt. Úgy érezte, kettészakad a lelke.

-         Apa… - suttogta fájó szívvel és végigsimított a papíron.

*

A körben állók lázas izgalommal buzdították a küzdő feleket. Harc, harc! – kántálták. Joe átvágott a bámészkodók gyűrűjén. A megérzése helyes volt. Molly is a verekedő felek között volt. A másik lány haját tépte, gyomrát öklözte. Recsegve szakadt szét a tinta kék szoknya anyaga. Szétugrottak, hogy erőt gyűjtsenek, összeszedjék magukat. Molly –nak vérzett az orra, de ellenfele sem festett jobban. Joe biztosra vette, hogy elveszítette egy-két fogát az ütközet alatt.
Ismét egymásnak estek. Joe aggódva leste, hogy közbe tud –e avatkozni. Kissé féltette irháját a lányok éles körmétől. A verekedők a földre kerültek. Molly ellenfele harisnyás lábikráját harapta, míg az az ő térdének visszahajlításán fáradozott. A helyzet kezdett eldurvulni.
A küzdelem egy pillanat alatt ért véget; Molly –t arcba rúgta a másik lány, mire ő a fájdalomtól felnyögve eleresztette. Joe egy pillanatra azt hitte, barátja elájult. Nem csodálkozott volna. De nem erről volt szó, inkább csak elkábult, a fájdalom könnyeket csalt a szemébe. Időközben a harcos társ felkelt. Sántított, elégedett vigyora erősen foghíjas volt és göndör haját is megkurtította a Molly –val folytatott küzdelem. De győzött.

A bámészkodó banda szétszéledt, vállukon cipelve a győztest. Molly –t a földön hagyták. Joe volt, aki odaugrott hozzá és megpróbálta felhúzni a földről. A lány kézzel-lábbal tiltakozott, immár sírt, mint egy kisgyerek – Joe előtt nem szégyellt.

-         Ne nyafogj! – korholta a fiú. – Kelj fel! Szedd össze magad!

Lábra állította Molly –t. Úgy kellett egyensúlyoznia, mint egy tehetetlen rongybabát. Bevitte a legközelebbi vécébe. Megnyitotta az egyik csapot, az ernyedt lányt lerakta az egyik sarokban. Megnedvesítette zsebkendőjét. Fogta és elkezdte letörölni a rászáradt vért a lány arcáról, de inkább csak elmázolta azt. Be sem kellett volna vizeznie a kendőt, Molly arcát úgyis könny áztatta.

-         Elég legyen! – csitította a fiú. – Megvertek már máskor is, most mit vagy úgy oda?

Molly nem felelt, szaporán szipogott. Joe nagyot sóhajtott, folytatta az arcmázolást. Mikor végre megpillantotta a lányt a kosz alatt, megvizsgálta.

-         Nem tört el az orrod. – állapította meg szakértőn.

Felhúzta a lányt a földről. Egyik karját átvetette a saját vállán, oldalazva vitte be őt a szobájukba. Lerakta az ágyra. Ismét megnézte.

-         Lesz majd egy szép monoklid. Jól megy majd a lila színével az egyenruhádhoz.

-         Nagyon vicces. – nyögte a párnába Molly.

-         Hozok jeget a szemed alá, csak áruld el, mitől vagy ennyire kibukva!

-         Megvert engem… - szipogta a lány és kisírt, smaragdzöld szemeit a fiúra emelte. – Hogy lehetnék annak a karate sulinak a reklámarca, ha még ez a kis liba Emily is megvert? Gyenge vagyok.

-         Hülye vagy, nem gyenge. – sóhajtott a fiú. – Hozok jeget.

Sajnálta zaklatott barátnőjét. Alig lépett ki a szobájukból, Tim –be szaladt bele.

-         Mi történt? – kérdezte a fiú aggodalmas képpel. Bizonyára hallott a történtekről.

-         Semmi. – felelt Joe kurtán, elutasítóan.

-         Segíthetek?

-         Igen. Azzal segítenél, ha elmennél! – mordult rá a fiú.

-         Tessék?

Nathan zavarodottan állt Joe előtt.

-         Eddig kiválóan megvoltunk nélküled. Még pár év és én nagykorú leszek. Megállok majd a saját lábamon és kiszabadulok innen. Akkor magamhoz vettem volna Molly –t. És élünk boldogul. Erre jössz te és mindent összezavarsz. Teljesen felzaklattad. Az én erős haveromból egy bőgőmasinát csináltál!

Félrelökte a fiút.

Nathan elképedve bámult utána.

-         Komolyan ezért rágott be rám? – hüledezett.

-         Te tényleg nem éted mi az igazi oka az egésznek? – kérdezte Jonas.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. A megviselt Molly állt előtte. Nathan –t furcsa, eddig nem is ismert érzés fogta el; a testvéri szeretet. Szíve magsajdult a lány szétvert arca, vörösre sírt szeme láttán.

-         Tim? – nyikkant Molly. – Te itt vagy?

-         Amint látod. – vont vállat a fiú.

-         Öhm… hát gondolom hallottál a verekedésről. – motyogta elhalóan a lány.

-         Igen. Jól vagy? Nagyon csúnyán elbánt veled?

-         Hát ezért a csaj is kapott egy párat. – bizonygatta Molly. Hagyta, hogy Nat is végigmérje, ellenőrizze hegeit. Aztán komoran sóhajtott. – Megértem, ha többé nem akarsz edzeni engem.

-         Mit beszélsz? – Nathan a kezeibe fogta a lány arcát. – Már miért ne akarnék veled dolgozni? Senkiben nem láttam még ennyi életerőt és kitartást, mint benned. Keményen dolgoztál. Igen, most csatát vesztettél. De ez nem az utolsó eset volt, és bizonyára nem is az első. Ne szívd mellre. Mindenből tanulsz egy keveset. És a szememben nem jelentesz kevesebbet, mint eddig.

Molly erre a nyakába vetette magát és szorosan átölelte. Nat viszonozta.
Egyikük sem vette észre, hogy a folyosó végén feltűnik Joe. Egy rongycsomóba jeget csavart, amit arra szánt, hogy Molly azzal hűsíthesse az arcát. Ám amikor meglátta az ölelkező párt, elernyedő kezéből kihullott a jég, szilánkokra tört, olvadozni kezdett a földön. Joe sarkon fordult és elrohant. Nat és Molly erről mit sem sejtett.

*

Molly belopakodott a szobába. Odabent már sötét volt, Joe a fal felé fordulva hevert az ágyon, izmos háta kecses ívben hajlott.
Molly, miután beszél Tim –nek a verekedésről, lement vele edzeni. Egész délután megállás nélkül gyakoroltak. Ugrásokat, rúgásokat, szaltót. De végzett guggolást, fekvőtámaszt, felülést százával. Aztán felment az intézetbe, elgyötört izmait a zuhany alatt masszírozta egy kicsit, majd frottírköpenybe bújt, szorosan összehúzta magán és most itt volt. Csak nehezen állta meg, hogy ne szisszenjen fel, mivel minden mozdulat kínzás volt számára; az izomláz már most elővette, belegondolni sem mert, mi lesz ebből a holnapi napra. Úgy érezte, muszáj megosztani a sikerélményt barátjával. De még inkább, meg akarta köszönni, hogy összekanalazta a bunyó után. Hálás volt a srácnak. Csendben a fiú ágya mellé telepedett.

-         Joe… - szólongatta halkan a fiút, de erre csak álmos nyöszörgés volt a válasz. – Biztos alszik már.

Gyengéden homlokon puszilta. Aztán, igyekezve, hogy ne csapjon zajt, a fürdőköpeny spanyolfala mögött gyorsan pizsamát húzott. Fél perc múlva elnyúlt a takaró alatt és jóleső sóhajjal vette tudomásul, hogy agyon nyúzott izmai végre megpihenhetnek. A kimerültség hamar leterítette. Alig egy negyed óra múlva már csak álmos hortyogását lehetett hallani.
Eközben Joe, aki eddig is éberen figyelt, visszafordult a hátára, karjait a feje alá rakta, ám előbb, szinte hitetlenkedve megérintette homlokát, ahol a lány megcsókolta.

*

Nathan behúzta a függönyt a motelszoba ablaka előtt. A vetett ágy már csábította. Előbb azonban gyorsan fogat mosott. Mikor végzett, Jonas –hoz fordult.

-         Szóval azt mondod, Joe féltékeny rám?  - vette fel, a korábban megkezdett beszélgetés fonalát. -Mert azt hiszi, hogy van valami köztem és Molly között?

-         Azt. – bólintott Jonas.

-         De Molly a testvérem! Én nem úgy érzek iránta.

-         De ő ezt nem tudja. – emlékeztette a néhai kalóz. – A szemében te Tim vagy az egyszerű srác, aki ráhajtott a lányra, akit, már szerintem, szeret.

-         Szerelmes belé?

-         Máskülönben miért lenne féltékeny? Nagyon szeretheti a lányt. Hallottad hogy beszélt; azt mondta, ha elég idős lesz, magával viszi. Úgy tervezi, mindörökre együtt maradnak. Vele akarja leélni az életét. Komolyak a szándékai. Kevés ilyen határozott fiút ismertem. 

-         Nem is tudtam, hogy ennyire szakértő vagy a szívügyekben. – vigyorodott el a srác.

-         Egy kalóz életében nem csak a tenger a fontos. A nők is legalább ekkora teret kapnak. – vallotta be a néhai.

Nathan lekattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát.

-         És szerinted Molly viszonozza az érzéseit? – kérdezte még a sötétből.

-         Azt csak ő tudhatja. – felelte Jonas sejtelmesen.

*

Molly az ütés erejétől elvágódott, gurult egy keveset a földön. De nem adta fel. Nyögve kinyomta magát és kiköpött. Vetett egy dühös pillantást Joe –ra, aki fölényes vigyorral nyugtázta sikerrel bevitt találatát. A fiú mindkét öklét feltartva, behajlított térddel várta Molly következő lépését. A lány feltápászkodott, leporolta ruháját. A küzdőtérnek kinevezett homokkal behintett földterület szélén Tim járkált fel-alá, figyelve kettőjük mozdulatait. Most megtorpant és odakiáltott Molly –nak.

-         Egy alkar védéssel meg tudod akadályozni. Kívülről indítod, a füledtől és befelé viszed. Joe, csináld ezt még egyszer! Te meg Molly tedd, amit mondtam. Rajta!

Felálltak egymással szemben. Joe szélesen vigyorgott. „Mindjárt letörlöm azt az ostoba mosolyt a képedről!” – fogadkozott Molly gondolatban és erre ő sem állhatta meg nevetés nélkül. A küzdelem nem vérre ment, csupán edzettek.
Joe előre ütött, a lány gyomra felé – ám ellenfele alkar védése megfékezte.

-         Szép. – bólintott Tim.

A küzdők szétváltak. Molly elvette a törülközőt, amit Tim felé nyújtott, megtörölte verejtékező homlokát. A fojtóan hideg reggelben ők csak pólót viseltek; kimelegedett testük gőzölgött.
Nathan gyorsan kabátot terített Molly vállára. Igyekezett észre sem venni Joe ingerült pillantásait. A srác maga is pulóverbe bújt és nagyot húzott az oda készített ásványvízből.

-         Nagyon jók vagytok. Szépen haladunk. Gyorsabban is, mint hittem. Ilyen tempóban csakhamar átadok mindent, amit tudtam. – dicsérte a megfáradt párost. – Azt mondom, már elég is volt. Menjetek be, zuhanyozzatok le és a többi. Délután még gyakorolunk egy keveset.

-         Jól hangzik. – sóhajtott fel Molly. Felkelt a földről, ahová elcsigázottan lerogyott és megindult az intézet felé. Aztán megtorpant, visszanézett a fiúkra. – Ti nem jöttök?

-         Én még maradnék egy kicsit. – nyújtózott Joe.

-         Rendbe szedem a helyet magunk után. – magyarázkodott Tim.

Molly vállalt vont és folytatta útját.

*

Mikor a fürdőszobába lépett, egyből látta, hogy nincs egyedül. Emily a tükör előtt tollászkodott. Kócos, göndör, seszínű haja az égtáj minden irányába meredezett. Fogatlan vigyort meresztett a fehér köpenyében tétován ácsorgó Molly –ra.

-         Csinos monokli.

A cukkolástól egyből megjött a másik lány hangja.

-         Na mi van, visszavágót akarsz?

Emily elfordult a tükörtől és kitartóan vigyorgott:

-         Akár itt és most.

A beálló feszült csendben csak az egyik zuhanyfülke csöpögő csapja hallatott zajt. Molly az egyik öltözőfülke ajtajára dobta a törülközőjét. Aztán elfordult Emily –től és vetkőzni kezdett.

-         Nem érdekelsz. – mondta nemes egyszerűséggel.

Ezzel alaposan felpaprikázta a kötekedőt; a lány ősellensége volt, első intézeti napja óta. Emily kezdte a versengést. Először nem is egészen nyíltan. De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a sekélyes csaj szánalmas kis életét egyedül az tölti ki, hogy mindenben felülmúlja Molly –t. A tanulás terén nem volt nehéz; vetélytársnője nem volt ugyan buta. Inkább csak az akarás hiányzott belőle. Ahelyett, hogy odafigyelt volna a tanárokra folyton keresztbe tett nekik, gúnyolta őket. Molly következetesen utált mindent és mindenkit, aki az intézethez tartozott. Ez alól csak Joe volt kivétel és egyetlen magyartanár; az egyedüli, akinek az óráján Molly nem a rendbontással volt elfoglalva.
Tehát Emily hamar elhúzott; számtalan ötöse ott gömbölyödött, míg Molly csak a szaktanári- és igazgató intéseket tudta volna felmutatni. Emily mégsem elégedett meg. Az egyetlen dologban próbálta legyőzni a lányt, amiben jó volt, amit szeretett. A sportban. Amelyik versenyen Molly ott volt, ott ő is. Sosem nevezhettek egy csapatban, mert folyton egymás ellen játszottak, nem egymás mellett.

Molly hamar belefáradt; békét ajánlott, de csak még jobban meggyűlöltette magát. Végül már ott tartottak, hogy heti rendszerességgel összebunyóztak. Emily csak nagy ritkán nyert. A verekedés ellenfele specialitása volt.

Időközben Molly már megnyitotta a zuhany csapját. Emily felhúzta magát.

-         Ne fordíts nekem hátat! – kiabálta, Molly –hoz lépett és megragadta a lány vállát.

Azt a trükköt alkalmazta, amit Tim mutatott. Megfogta Emily kezét, levette a válláról és kicsavarta. Térdre kényszerítette a támadót. Éppen úgy tartotta, hogy ne törje el a csuklóját, de megfelelő mértékben fájdalmat okozzon.

-         Leszállnál rólam? – sziszegte indulatosan.

Emily –nek csak egy könnyes bólintásra futotta; erre elengedte. A lány kisslisszolt, ő pedig végre lefürödhetett.

*

Joe és Nathan hallgatólagosan békét kötött. Nem próbáltak haverkodni, nem balhéztak össze; nem szóltak egymáshoz, de összetartottak, mert mindkettőjük, és Molly érdeke úgy kívánta. Éppen az aznapi edzéshez levitt sportszereket vitték vissza az intézetbe. Ahogy haladtak, egymás mellett, némán, egyszerre hallották meg a dulakodás zaját.

Futva közeledtek a hang irányába. Már mindketten tudták, hogy akármi történik is, Molly –t a legsűrűjében találják. Igazuk volt.
Odaérve azt pillantották meg, hogy barátjuk egy szál köpenyben hadakozik a lánnyal, akivel már korábban is összekapott.
Joe tudta ki a lány; Emily vak dühvel, gyáván ütött, Molly elegánsan hárított. Kiválóan alkalmazta a felülről és kívülről indított alkar védéseket, amiket csak az imént tanult. Végül oldalra rúgott; a mozdulatba csípőjét is belevitte, sarokkal érte el Emily gyomrát. A lány hátra repült, hápogott, levegőhöz sem jutott a meglepetéstől és a fájdalomtól. Molly harciasan visszahúzta a vállára, lecsúszó fürdőköpenyét.
A két srác még egy fél pillanatig elhűlve bámult; aztán örömujjongásban törtek ki.

-         Szép volt Molly! – rivalgott Joe, tenyerét nyújtotta a lánynak, akitől kapott egy pacsit.

-         Gyönyörűen harcoltál. – ismerte el Nathan. – Úgy verekszel, int egy valódi harcművész.

*

A fényes győzelem örömére az este a Tomboló ököl című, klasszikus Pailong film megnézésével ünnepeltek. Rájuk esteledett, mire a két órás mozi csoda véget ért. Nathan –nak indulnia kellett.
Már épp a kabátját vette, mikor Molly felkelt a tévé készülék elől és megállt vele szemben.

-         Nem árultad el, miért éppen engem választottál ki erre a feladatra.

Nat tűnődött, mit válaszoljon. Végül úgy döntött, igazat mond; legalább is részben.

-         Ismertem az apádat. – ez igaz volt. Elvégre ugyanaz volt az apjuk.

Ám Molly nem úgy reagált ahogy várta. Nem ugrott a nyakába, könnyekig meghatódva. Sőt, inkább elkomorult.

-         Ó. – csak ennyit mondott. – Szóval az öreg még nem felejtett el teljesen. És mi ez a nagy múlt idő? Tán már nem ismered?

-         Molly… ő meghalt.

Molly ajka kinyílt a meglepettségtől és megremegett; szemét könny futotta el. De az egész csak egy pillanatig tartott. Megrázta magát és már nem látszott rajta semmi.

-         Hm… kár érte.

Nathan mérges lett; hogy lehet a lány ennyire nem törődöm?

-         Most tudod meg, hogy meghalt az apád és csak ennyire futja tőled? – ripakodott rá.

-         Miért, mit csináljak, rendezzek könnyes jelentet? Én sem érdekeltem őt, ő sem érdekel engem.

-         Miről beszélsz? – vitatkozott tovább a fiú. – Ő rendes ember volt.

-         Óóó nagyon! – kapta fel a vizet Molly. – Két éve írt egy levelet, amiben égre-földre esküdözött, hogy majd értem jön. Két évig hittem neki. Aztán rájöttem, hogy hitegetett csupán. Már éppen elégszer sírtam nedvesre a párnám miatta. Többet nem teszem.

-         Molly… - enyhült meg Nathan. – hallgass meg…

-         Nem, Tim, most te hallgass meg; engem már nem érdekel. Csak ne említsd őt többé és vigyél el innen! Nem kedvelem az apámat. Arra nem volt ideje, hogy eljöjjön értem; de mindenféle haverjainak azért csak dicsekszik, hogy van egy lánya, egész jó húsban, biztos jó kis harcos lenne belőle.

-         Molly! – kiáltott fel Nat, mert a lány annyira belelendült, hogy másképp nem tudta beléfojtani a szót. – Az apád… két éve halt meg. Minden bizonnyal nem sokkal azután, hogy megírta azt a levelet. Ezért nem tudott eljönni érted…

Féltestvére köpni-nyelni nem tudott. Aztán elfordult Nathan –től és kivágtatott az ajtón.
Nat értetlenkedve fordult Joe felé.

-         Most meg hová ment?

-         Nem tudom.

Joe visszaült a fotelbe és csatornát váltott a tévében.

-         Ezt nem értem. Nem mutatja ki az érzéseit. Hiszen meghalt az apja és még egy könnyet sem ejtett. – csóválta a fejét Nathan.

-         Mit csodálkozol ezen? Ez egy intézet. Itt, aki gyenge, aki kimutatja azt, amit gondol, vagy érez, kegyetlenül kikészítik.

-         De miért?

-         Ki tudja. A gyerekek néha kegyetlenek. Molly –val keserves áron tanultuk ezt meg. Szóval vagy úgy csinál, mintha érzelmileg egy kőszikla szintjén állna, vagy egész biztosan felőrlik.

-         Szegény lány. Elárulod hová ment?

-         Keres egy helyet, ahol kibőgheti magát.

Nat felpattant. Kilépett a szobából. Egy vastag testbe szaladt, egy kék kosztümbe bugyolált, oszlopszerű alakba. Az igazgatónő megfogta a vállát. Kimanikűrözött körme a fiú húsába mart.

Nathan –t rossz érzés kerítette hatalmába, de most csak a testvére érdekelte. Ha Molly itt jött el, az igazgató nőnek látnia kellett.

-         Hol van Molly? – kérdezte és megpróbálta kirántani magát a kellemetlen fogásból.

-         A testvére eljött érte és épp most veszi magához.

-         Ezt nem értem. – hüledezett Nat. – Hiszen én vagyok a testvére.

-         Nem is kell, hogy értsd. – mosolygott az asszony kegyetlenül.

A sötét folyosón húzódó számtalan ajtók némelyike mögül emberek léptek elő. Talpig feketében voltak, sí maszkban, amin szemet vágtak és orrnyílást a lélegzéshez. Körbevették őket. Az egyik előre lépett, kezét nyújtotta Nathan –ért. A fiú hátra rúgott, ép lágyékon találva az illetőt, akit így, lévén, hogy férfi volt, jó pár pillanatra harcképtelenné tett. Kirontott a támadók szűkülő gyűrűjéből és szaladt a folyosón, arra, amerre Molly –t sejtette.
Hamarosan meglátta. Az előtérben, a portánál ölelt, egy vad idegen fiút.

-         Molly! – ordított teli torokból.

A lány felé fordult, arcán boldog mosollyal.

-         Tim, ő a tesóm, Nathaniel Daves! – kiabált vissza.

Eközben a fekete ruhás üldözők beérték Nathan -t és földre teperték. Molly értetlenül figyelte a kibontakozó jelenetet. Az ál Nathan féltőn magához húzta őt. Eközben Nat mindent megtett, hogy a lány tudtára adja az igazságot.

-         Molly ő nem a testvéred! Ő nem Nathan Daves.

Mivel testvére még mindig értetlenkedő képet vágott, ismét felordított.

-         Én vagyok Nathan Daves!