Nathan élénken emlékezett, hogy szerzett tudomást Molly –ról. Egy kalandos nyárral a háta mögött, éppen egy ivóban ücsörgött. A bárpultnál ült és töprengett a gyümölcsleve felett; a becsületes csapos csak ezzel volt hajlandó kiszolgálni. Egyébként is jó ideje méregette Nathan –t.

-         Nem ismerjük egymást? – kérdezte a pultot törölgetve, mintegy mellékesen.

-         Nem hiszem. – szürcsölgette italát Nat.

A felszolgáló elhallgatott. De nem nyugodhatott.

-         De, egész biztosam találkoztunk már!

-         Azt nem hiszem. – felelte Nathan szkeptikusan. – Egész biztosan emlékeznék magára.

A csapos valóban elég emlékezetes jelenség volt, hordó hasával, sűrű, kefe bajuszával, fekete hajával, középen tar fejével. Fehér mellényt, kis fekete csokornyakkendőt viselt, fekete nadrágot, ami elé egy fehér rongyot tűrt. A pecsétes ruhába törölte koszos kezét.

-         Hát ez az! – kapott a szaván a fickó. – Én minden arcot megjegyzek, amivel életem során találkozom. Ez néha nagyon jól jön ám, az én szakmámban; ha eszembe jut, hogy a vendég már járt itt, hogy mit szeret inni, enni... Te is ismerős vagy, de mégsem tudom hová tenni az arcodat. Ilyen még nem fordult elő velem.

-         Azt hiszem, jobb, ha megyek… - jegyezte meg Nat, mivel a férfi teljesen feldúltan viselkedett.

-         Megvan! – kiáltott lelkesen. – Megvan honnan ismerlek! Vagyis nem is téged ismerlek… hát ezért nem tudtam, hogy ki lehetsz!

Lehajolt a pult mögé. Eközben Nathan leszállt a magas bárszékről és kifelé indult. Ám még el sem érte az ajtót, a férfi felugrott.

-         Megtaláltam. – egy képet lengetett. – Nem is rád emlékeztem, hanem az apádra.

Nathan megtorpant. Nem olyan rég, nagyjából két éve veszítette el az apját. Még mindig fájón érezte a hiányát. Kapaszkodott minden halványuló emlékbe. Ezért állította meg a csapos mondata.

-         Michael, igaz? Jól emlékszem a nevére? És te a fia vagy ugye? Nathan?

-         Igen. – lehelte Nathan.

-         Jó pár éve beszéltünk utoljára. A barátom volt. Néha betért ide. Kedves, szimpatikus ember. Rég nem láttam. Mi lett vele?

-         Meghalt. – nyögte Nathan.

-         Oh… mindig a jó emberek mennek el először. – sajnálkozott a megtermett csapos. – Isten nyugosztalja. És részvétem.

-         Köszönöm. – mondta a fiú. A férfinál lévő képre pillantott. – Megnézhetem?

-         Persze. – odaadta a fotót. Azon valóban az apja volt, amint két gyermeket egyensúlyoz a karjaiban. Az egyik ő volt. A másik egy kislány. – Ez Michael. Ez itt ugye te vagy. Ez meg a másik gyermeke, a kislánya.

-         Tessék? – nézett fel csodálkozva Nat. Percek óta a könnyeivel küszködött.

-         Mondom. Apukád, te meg a testvéred. Ha szeretnéd, neked adom a képet.

-         De… de nekem nincs testvérem.

-         Az képtelenség. – ráncolta a homlokát a csapos. – Ő maga mesélte. Bemutatott téged, meg a kistestvéredet is. Egy pillanat. Te vagy Nathan Daves, nem?

-         De, de igen. Én vagyok.

-         Nem értem. Hogy lehet ez? Nem hiszem, hogy Michael hazudott volna. Te tudod, mi a helyzet?

-         Elnézést. – motyogta Nathan. – Telefonálnom kell.

*

Anyja fáradtan sóhajtott a kagylóba.

-         Évekkel korábban el kellett volna, hogy mondjam.

-         Egy csapostól kell megtudnom, hogy van egy testvérem? – kérdezte Nathan, fojtott indulattal.

-         Igazad van, ez így nem helyes. Sajnálom, kicsim…

-         Megtudhatnám végre, mi az igazság?

Anyja, a vonal túlsó végén, fél percig hallgatott. Mikor belefogott, hangja bizonytalanul remegett.

-         Az a kislány, valójában a féltestvéred, apád egy másik házasságából.

-         A fotón együtt vagyunk.

-         Egy darabig látogatta a kicsit. De aztán, ő az anyjával együtt, messzire költözött.

-         Mi van most a kislánnyal?

-         Nagyjából két éve hírt kaptunk róla, hogy az anyuka, nem sokkal az elköltözésük után meghalt. A kislány árvaházba került. Apád azonnal felvette vele a kapcsolatot. De aztán… tudod…

-         Igen. Meghalt.

-         Megpróbáltam elintézni, hogy a testvéred hozzánk kerülhessen. – bizonygatta anyja. – De én vad idegennek számítok, nem akarták megengedni.

Nathan a fejét fogta. Szédült. El sem akarta hinni, amit hallott. Van egy testvére. 14 évig nem tudott róla.

-         Nathan? – szólongatta anyja. Mivel elhallgatott, azt hihette letette a kagylót. – Nat?

-         Hogy hívják? – kérdezte hirtelen.

-         Kit?

-         A kislányt.

-         Ja, hát persze őt! A neve…

*

-         MOLLY! – ordított Nathan.

A lány elbizonytalanodott, el akart lépni az ál Nathan –től, de az elkapta őt. A pánikba esett lány, mintha minden harctudását elfelejtette volna, kapálózott, de nem bírt a fogva tartójával.

Nathan nem siethetett a segítségére. Az egyik fekete ruhás torkon ragadta és fojtogatta. Szeme előtt lassanként elsötétült a világ, de azt még látta, hogy Molly –t elragadják, kihurcolják az épületből…

Fémes kondulást hallott és közvetlenül utána ismét kapott levegőt. A szorító, kesztyűs ujjak, lefonódtak a torkáról. Hátra nézett.
Joe állt az alélt fekete ruhás felett, egy poroltóval felfegyverkezve, roppant harciasan. A tárgyat minden bizonnyal út közben szerezte. Tűzvédelmi okokból több ilyen is ki volt rakva. Könnyedén elemelhette.

-         Kösz. – nyögte Nathan.

-         Nincs mit. – bólintott Joe. Mikor látta, hogy a támadó éledezni kezd, gyorsan lefújta a poroltó tartalmával. A férfit nem nagyon fékezte a testét beterítő hab, ezért újabb ütést kapott a fejére. - Hol van Molly?

-         El… elviszik… - köhögte Nathan.

Joe villámgyorsan felrántotta őt a földről és együtt szaladtak arra, amerre Nathan Molly –t és elrablóját eltűnni látta. Ő szaladt elöl, mutatva az utat. A kapunál a matuzsálem korú portásba botlottak. Az öreg a földön feküdt, zihálva lélegzett. Sapkája elferdült. Nathan hozzá ugrott felsegítette. Támogatnia kellett a vénembert. Nagyon rossz bőrben volt, szívét fogta, mintha infarktus kerülgetné.

-         Me… megpróbáltam megáll… megállítani őket. – lihegte.

-         Merre mentek? – sürgette Joe.

-         Nem láttam. – vallotta be a portás.

Joe és Nathan egymásra nézett. Elvitték Molly –t. Nem tudták megakadályozni. Nathan legszívesebben felordított volna és sejtette, hogy Joe sincs ezzel másképp. Magukba roskadva álltak a sötétben. Nathan gyorsan leültette az öreget, csak hogy csináljon valamit. Nem bírt tehetetlenül állni.

-         Ne hívjuk a mentőket? – kérdezte a szerencsétlen öregtől.

A férfi lihegve nemet intett. Megint nem volt mit tenni. A sötétben a nullával volt egyenlő az esélye, hogy megtalálják a támadót és Molly –t. Joe dühösen belerúgott az intézet széles, kovácsoltvas kapujába, ami most tárva-nyitva ásított. A kapu fájdalmasan döndülve válaszolt.
Hirtelen koppanó léptekre lettek figyelmesek. A hangok egyértelműen hozzájuk közeledtek. Nathan és Joe, rögtön ellenséget szimatolt. Harcara készen küzdő pozíciót vettek fel. Egy alak dülöngélt be. Nem mertek támadni, mert nem látták ki lehet az. Végre az egyik lámpa fénykörébe ért az illető. Molly volt.

-         Végre eszembe jutott mit kéne tennem. – motyogta a fiúk felé, akik még mindig mozdulatlanul álltak. – És eltörtem a fickó orrát.

Egy percig még dermedten figyelték a lányt, aztán Joe hozzá ugrott, felkapta és nevetve megpörgette, remegő lábai állni is alig tudó barátnőjét.

*

A Fiatal törött orrát markolászta. A vér elöntötte egész ingét. Az Idős hozzá lépett, felrántotta a földről.

-         Elvesztetted? – kérdezte egyszerűen.

-         Ezúttal igen. – vallotta be.

-         Remélem is, hogy többet nem vallasz kudarcot. Hidd el, még neked is tudnék méltó büntetést kitalálni…. – fenyegette az Idős. – Ez a lány fontos nekünk. Sose felejtsd el!

-         Nem felejtem. Hogy is felejthetném. – motyogta a Fiatal.

*

-         Mit csinálsz? – értetlenkedett Molly.

Nathan előtte rohant a folyosón, kezét fogta, rángatta őt fölfelé. Joe a nyomukban futott.

-         Szedjétek össze a cuccaitokat! – szólította fel az értetlenkedő párost. – Csak a legszükségesebbeket.

-         De miért?

-         Elviszlek titeket innen. Azonnal.

A saroknál megtorpant.

-         Az igazgatónő?

-         Az egyik ütésem úgy eltalálta, hogy a feje a falon koppant. Elájult. Bevittem a szertárba és bezártam. – felelte Joe.

Berontottak a szobába. Joe és Molly felkapkodta a ruháit.

-         Igyekezzetek. Innen azonnal a vonatállomásra megyünk. Aztán el hozzánk.

-         Egy pillanat! – torpant meg a pakolásban Molly. – Valamit még muszáj megtennem, mielőtt elmegyünk!

*

Nathan úgy érezte, megöli az ideg. Nem is érette, miért ment bele mindebbe. Joe is türelmetlenül topogott az üzlet előtt. Nat szólt, hogy sétál egyet, amíg Molly el nem készül. Megindult a szűk utcán, Jonas követte.

-         Annyira idegesít! – suttogta. – Nem tudok egyesülni veled, hogy megvédjem őket. Még ha nem is látják a szellemeket, az mégiscsak feltűnne nekik, ha a semmiből vizet idéznék.

Jonas hallgatott. Még öt lépést sem tettek, meghallották Joe kiáltását. Nat azonnal visszafordult. Rohanva tette meg a kis távolságot; a rövid út alatt is számtalan szörnyű eshetőség jutott eszébe; mi van, ha megtámadták őket, ha Joe egyedül nem tudta megvédeni Molly –t, ha a testvérét elrabolták.

Ám odaérve azt kellett látnia, hogy Joe egy idegen lány frizurájában gyönyörködik. Egy másodperccel később az is leesett neki, hogy a lány nem idegen. Molly volt az. Haját jóval rövidebbre vágatta és színes tincsekkel festette tele.
Joe ámulva állt az új hajviselet előtt. Molly sokkal érettebbnek és kicsit idősebbnek is tűnt. Csábos mosollyal zsebelte be a bókokat, amiket a fiúktól kapott. Joe tűnődve figyelte. Rá kellett jönnie, hogy Molly már nem kislány. Sokkal inkább kész nő.

- Megfogadtam, nem emlékszel? – kérdezte Joe –tól. - Ha egyszer kijutok innen, megszabadulok a hajamtól is…   
A fodrászattól végre útnak indulhattak a vonatállomásra. Nem vették észre az őket követő alakokat.

*

-         Mit akartak tőlem, Nathan? – kérdezte Molly egy árnyalatnyi aggodalommal a hangjában.

-         Bárcsak tudnám. – sóhajtott a fiú és elvette a jegyeket.

Megindultak a szerelvény felé.

-         Szóval… - kezdte Molly. – Te vagy a testvérem.

-         Hát igen.

Hallgattak.

-         Gőzöm sincs, mit mondhatnék. – nyögte Molly zavartan és hajába túrt.

-         Több tíz éve nem láttuk egymást. Nem csodálom, hogy szóhoz sem jutsz. – mosolyodott el Nathan. – Nem várhatom el, hogy a nyakamba ugorj. Voltaképpen, előröl kell kezdenünk mindent.

-         Azt hiszem – kezdte lassan Molly. – a lelkem mélyén tudtam. Valahogy emlékeztem rád. Talán ezért bíztam benned.

-         Sajnálom, hogy becsaptalak. Csak… megrémültem.

-         Tőlem?

Megálltak a vonat előtt. Nathan fél lábbal már a kocsin volt.

Az Idős megpillantotta őket. Füttyentett a fiatalnak és elkezdtek rohanni a tömegen át. Mindenkit félre löktek.

A szél belekapott Molly hajába, Nathan kabátjába. Álltak és méregették egymás, barátkoztak a gondolattal – ők voltaképpen testvérek. Fejük felett komor, sötét, nehéz fellegek suhantak, szürkébe öltöztetve az egész tájat.

Az Idős mindössze ötven lépésre lehetett. Feldöntött egy idős hölgyet, mire egy jobb érzésű fiatal nyakon csípte, visszarántotta, követelte, hogy kérjen elnézést. A Fiatal eközben elhúzott mellettük. A távolság közte és a szobrozó testvérpár között vészesen fogyott.

Mennydörgés robajlott és egyetlen kósza esőcsepp pottyant Nathan arcára. A fiú ráérősen felpillantott. Nézte a kékes szürkében játszó esőfellegeket és beleszagolt a vízillatú levegőbe. Minden esőt ígért. Nathan úgy érezte, ez valami újnak a kezdete. Visszanézett Molly –ra. Bíztatóan elmosolyodott

-         Hát igen, nem tök hülye helyzet? Megrémültem. Tőled. De lásd be, néha eléggé fúria módon tudsz viselkedni! – ere végre Molly is elnevette magát.

Felugrott a vonatra. Testvére követte. A kalauz behúzta mögöttük az ajtót. A vonat nagy lökésekkel megindult.

A Fiatal keze már csak a levegőt markolta. A szerelvény kissé nehézkesen, kissé lustán pöfögött, mégis olyan sebességgel, hogy a peronon csalódottan megtorpanó alak már nem érhette utol.