A felhős délután esős éjszakába csapott át. A Hold, a csillagok nem látszottak. A kupét arany fénybe vonta az egyetlen lámpa, a fülke plafonjában. Molly édesen aludt, elnyúlva az egyik ülésen, Nathan kabátjával betakarva. A két fiú a szemben lévő ülőhelyeken foglalt helyet. Nat az ablaknál ült, merően kifelé bámulva. Joe az ajtó felöli részen és az alvó Molly –t nézte.

Joe megkönnyebbült sóhajt hallatott és Nathan –ra nézett.

-         Tehát te vagy a testvére? – kérdezte Nat – től.

-         A féltestvére, hogy egész pontos legyek. – bólintott rá a fiú.

-         El se hiszem, hogy milyen ostoba vagyok. És én még… - „féltékeny voltam rád.” – akarta mondani. Aztán meggondolta, és gyorsan megváltoztatta a mondat végét. – szóval nem bíztam benned.

-         Remélem, mostmár kiérdemeltem a bizalmad. – vigyorodott el Nathan.

-         Hát persze. – biztosította Joe.

A fiú nagyot nyújtózott. Vetett egy pillantást az ablakon túlra. Aztán felkelt.

-         Megyek, kerítek valami kaját. – jelentette ki. – Kérsz te is, Joe?

-         Igen. – bólintott.

Nathan kilépett a kupéból. Mikor kinyitotta az ajtót egy pillanatra beszűrődött a robogó szerelvény kerekeinek sebes kattogása, aztán behúzta maga után, mire ismét süket csend lett, amit csak Molly egyenletes szuszogása tört meg.
Joe –t valamiféle nagy nyugalom öntötte el. Igaz, üldözték őket, a mellette alvó lányt megpróbálták elrabolni, azt sem tudta kicsodák és miért, és kénytelen volt életét egy olyan srác kezébe tenni, akit alig ismert, aki mellett csak annyi szólt, hogy Molly féltestvére – már ha igazat beszélt. Távol volt attól a helytől, amit – ha fájó keserűséggel is – de otthonának nevezett, az intézettől és olyan emberek árulták el, akikről azt hitte, a javát akarják. Az apró falu, ahol felnőtt, többé nem volt biztonságos és most robogott az ismeretlen felé, azt sem tudta hová. De Molly vele volt, épségben; csak ez számított, amióta az eszét tudta.

A lány, megmoccant. Előbb kicsit összegömbölyödött, majd nagyot, jóízűt nyújtózkodott. Kinyitotta a szemét, Joe –ra pillantott és arcát mosoly futotta el. Felült. Joe előre hajolt, megfogta az egyik frissen festett tincsét és megcibálta.

-         Észre sem vettem, hogy ilyen hamar felnőttél. – mondta, próbálva viccesre venni a figurát.

-         Ez a frizura kellett hozzá, hogy észre vedd? – kérdezte a lány.

Átkarolta a saját térdeit, fejét oldalra fordította, így nézte Joe –t. Nem szóltak semmit, csak ültek csendben. De ez épp elég volt, vagy még több is. Annyi év alatt megszokták és megismerték egymást. Eljutottak oda, hogy már nem kellet állandóan beszélniük; néha jobban esett a csend, és már szavak nélkül is megértették egymást.
Molly, Joe –n töprengett. Idáig a fiú volt a testvére, aki óvta őt, vigyázott rá. Most azonban itt volt az igazi tesója. Így nem igazán tudta, miként nézzen a fiúra, hogyan álljon hozzá.

Nem jutott a gondolatmenet végére. Nathan jött vissza, kezében és hóna alatt üdítős üvegeket, szendvicseket egyensúlyozva. Neki és Joe –nak is hozott enni- és innivalót.

Molly kipillantott az ablakon. Már messze jártak a falutól, amit utálkozva a szülőfalujának nevezett. Bizsergető izgalom fogta el – utazik, világot lát!

-         Hová tartunk? – kérdezte teli szájjal.

-         Hamarosan egy nagyobb városba érünk. Ott van egy reptér. Kerítünk egy gépet, ami Japánba visz minket. Anyámmal ott élünk, Izumóban.

-         Japánban? – kérdezett vissza Joe. – Mióta?

-         Ott is születtem. Eredetileg Tokióban éltünk, aztán, apu halála után vett anyám házat Izumóban.

Japán. Molly elkomorodva gondolt bele, milyen messze is van. Apja és anyja, mintha szándékosan a világ két túlsó végébe költöztek volna. Mi történhetett köztük? Miért hagyták el egymást? Mi volt az oka, hogy neki évekig árvaházban kellett élnie, mert az apja nem tudta, merre van, él-e, hal-e?
Torka elszorult. Belegondolt – egészen árva. Mindig valamiféle büszkeséggel töltötte el, felsőbbrendűnek érezte magát; nézzétek, nekem van apám. Mindössze nem kíváncsi rám. De ő is meghalt. Egy pillanatra nagyon magányosnak érezte magát. Aztán megnyugodott – elég volt Nathan –ra pillantania, aki tűnődve nézte a mellettük elsuhanó éjszakai tájat. A fiú enyhén ráncolta a szemöldökét, mintha tűnődne valamin. Mintha mindig gondolkodna, terveket forgatna a fejében. Molly most rajta gondolkozott – úgy tippelte, Nathan biztos nagyon okos. Erre utalt magas homloka, értelemtől csillogó szemei. Szerette volna megkérdezni, milyenek a jegyei. Hogy ugyanabba az iskolába fog –e járni, mint Nathan? Ha rossz jegyeket visz haza, majd korrepetálja, mint egy igazi testvér? Elálmodozott; elképzelte, hogy első randevújára majd Nathan viszi, aki úgyis mindig fel akar vágni frissen szerzett jogosítványával. A gondolat mosolyt csalt az arcára. És újabb kérdések jutottak az eszébe, csupa bugyuta gondolat. Mindenről tudni akart, ami testvérével kapcsolatos; attól kezdve, hogy milyen zenét hallgat, egészen addig, hogy miben hisz, miben nem.

Végül azonban semmit sem mondott, vagy kérdezett. Csak elhallgatott és ő is a kinti tájat kezdte nézni.

*

Nathan ismét felriadt, már harmadszor az út alatt.

„Mostmár mindig így lesz? Egy nyugodt éjszakám sem lesz Molly miatt?” – a gondolat sokkal inkább örömmel töltötte el, mint aggodalommal. Van egy testvére! Valaki, akinek az ő szeretetére, gondoskodására van szüksége. Molly –ra nézett. A lány mélyen aludt. Arca feszült volt, komoly. Nat szinte mindig ilyennek látta. Szerette volna megérdeklődni; sokat kellet szenvednie? Szerette volna megvigasztalni a lányt. Mesélni akart apjukról; hogy milyen nagyszerű ember volt valójában. Hogy Molly ne csak arra emlékezzen, hogy megígért valamit, amit nem teljesített.
A hajnal már derengett az ablakon túl. Nathan tudta, hamarosan megérkeznek.

*

Két nappal később, egy késői órán kopogtattak az izumói ház ajtaján. Anyja szinte azonnal ajtót nyitott. Mintha az elmúlt hónapban, mindig feszülten leste volna, mikor hangzik fel a várva várt csengőszó, ami jelzi, fia megérkezett. Bár mosolygott, nem tudta elrejteni a gond festette karikákat a szeme alatt.

-         Nathan! – sóhajtott megkönnyebbülte, mikor megpillantotta kisfiát.

Szorosan átölelte. Szinte kiszorította belőle a szuszt. Aztán elengedte, végignézett a másik két elcsigázott gyereken. Molly –n különösen soká időzött a tekintete. Aztán hozzá lépett és őt is megölelte, kissé kevésbé hevesen, mint Nathan –t.

-         Szia Molly! – suttogta kedvesen.

Joe elejét vette az érzelgős üdvözlésnek, mivel kezét nyújtotta az asszonynak.

*

Molly –nak a hölgy az első pillanattól szimpatikus volt. Virágos köntöse, méz szőke haja, finom illata, féltő szeretete, aggódó gondoskodás mind olyan anyukássá tették. Azonnal tejjel és sütivel kínálta őket és bár Molly eleinte úgy érezte, csak arra lesz már ereje, hogy ágyába zuhanva aludjon egy jót, mégis leült a konyhában, falatozni. Soha nem ízlett neki még ennyire az étel, mint a barátságos családi viszonyok között. A falon képek, mindegyik a kis családot ábrázolta; Nathan, az apja Michael és az anyukája Maya. Még a hűtőn is olt egy, egy mágnessel feltapasztva. Aztán Maya az emeletre vitte őket, ahol két üres, tisztán tartott szoba várta a vendégeket. A jobb oldalit Molly kapta, a bal oldalit Joe. Nathan a fiúval ment, hogy megmutassa hol találta ágyneműt, huzatot, merre van a mosdó. Molly –nak Maya segített.
Ágyat vetettek, aztán az asszony hagyta, hogy lezuhanyozhasson és végül, pizsamát húzva, ágyba bújjon.

Molly összegömbölyödött a széles, öblítő illatú, zizegő paplan alatt. Szinte otthon érezte magát; arra gondolt, talán lehet, hogy ez lesz majd az otthona. Ez a saját szobája; amiről a kényelmetlenül zsúfolt intézeti szobában mindig álmodott. Ám fél óra múltán még mindig álmatlanul hevert. Rájött, hogy így egyszerűen nem tud elaludni.
Kilépett a szobájából a folyosóra, halkan átsettenkedett Joe –hoz. Óvatosan, hogy ne ébressze föl a fiút, megpróbált bebújni az ágyába mellé. Ám Joe sem aludt; félrehúzódott, hogy helyet adjon, mindenkori szobatársának. Aztán összekucorodtak; összegömbölyödve feküdtek egymás mellett, Joe volt a nagyobbik kifli, Molly a kisebb. Fél perc sem kellett és elnyomta őket az álom.

*

Molly egyszerűen nem tudott betelni a házzal, Maya –val, a kerttel, amiben egy, két személyes hinta állt. Naphosszat ott ücsörgött, álmodozott. Aztán bejárta az udvart; megmászta, birtokba vette a fákat, leheveredett a gondosan ápolt, zöld gyepre. Magába szívta az őszi avar illatát, ami beterítette a pázsitot, mint valami tarka szőnyeg. Aztán a házat járta körbe. Kezébe vette a fényképalbumokat, megnézte a fotókat; némi irigységgel szemlélte a vidámparkban, állatkertben, bowling-pályán készült képeket. Nathan –nak boldog, kiegyensúlyozott gyermekkora volt, míg ő egy árvaházban szenvedett nap mint nap.
Aztán gyorsan elhessegette a féltékeny gondolatokat.

Egyszerre összefutott Nat édesanyjával. Maya éppen a frissen mosott ruhákat vitte a kertbe, hogy kiteregesse.

-         Gyönyörűszép házad van! – dicsérte meg az épületet.

-         Köszönöm. – mosolygott Maya. – Talán kicsit nagy Nathan –nak és nekem. Sokan mondták, mikor megvettem. De fiatalon mindig egy ilyesmi házról álmodtam. És a férjem halála után rádöbbentem, hogy az élet fájón rövid; arra gondoltam, eljött az ideje, hogy beváltsam a gyerekkori álmokat; ki tudja, lesz-e holnap, amikor megtehetem. Szóval lett egy házam. Eddig kicsit üres volt, de ti a srácokkal majd jól belakjátok.

Azzal mosolyogva tovább állt. Molly is folytatni akarta felfedező útját a számtalan szoba között. Ám ekkor érintést érzett a bokájánál. Egy szép, cirmos macska púpozta dorombolva a hátát a lábainál.

-         Hát szia! – köszönt rá Molly és lehajolt, hogy megcirógassa.

A macska hagyta, sőt még hangosabban dorombolt.

-         De szép cica vagy… - becézgette Molly. – Mi a neved?

-         Mázli. – felet a macska helyett a szobába lépő Nathan.

A kisállat azonnal magára hagyta Molly –t Nathan lábához futott és a fiú mellett lebegő kalóz szellem, Jonas ruhájának lecsüngő részeivel kezdett pofozkodni.

-         Érdekes név egy cicának. – jegyezte meg Molly.

-         A találkozásunk ihlette. – mesélt Nathan. – Mikor meglátott engem, átrohant a legforgalmasabb főúton, a délutáni csúcsban. És nem ütötték el! Pedig, csaknem kisebb tömegkatasztrófát idézett elő. Ekkora szerencse után csakis a Mázli nevet kaphatta meg.

-         De aranyos! – kiáltott fel Molly. – Játszik.

Mázli hangosan nyávogva csapkodta puha mancsával Jonas kabátja szegélyét. Molly csak azt látta, hogy a levegőt pofozgatja; egész pontosan csak azt láthatta – a szellemek nem mutatkoznak meg, csak a sámánok számára. Ám Nat elbizonytalanodott Molly következő mondata miatt.

-         Mintha szellemekkel játszana, nem?

*

Maya éppen valami finom vacsora elkészítésen munkálkodott a konyhában. Nathan belépett, a konyhaasztalhoz telepedett és nézte anyját.

-         Akár segíthetsz is, ha jobb dolgod nincsen. – jegyezte meg nevetve Maya.

Nathan elvette a kést anyja kezéből és folytatta a zöldség hámozást, míg az asszony a rotyogó fazékhoz lépett.

-         Mondd anya – kezdte Nat megfontoltan. – szerinted mekkora az esélye hogy Molly… hogy ő is….

-         Sámán? – tapintott a lényegre az anyja. – Nem tudom. Különleges lány, az egyszer biztos.

-         Elvégre, én is örököltem aputól, akkor ő miért ne… - érvelt Nat. Közben minden figyelmét a kezében tartott répának próbálta szentelni.

-         Ez nem egészen így működik. – jegyezte meg anyja. – Nem hiszem, hogy ez örökletes lenne, mint a szőke haj, meg a kék szem.

-         Igaz. Meg aztán, az is lehet, hogy a te génjeid is kellettek hozzá, hogy én sámán legyek. – vigyorgott Nat. – És nekünk nem ugyanaz az anyánk, úgyhogy valószínű, hogy kettőnk közül csak én vagyok sámán.

Alig fejezte be a mondatot, Maya kezéből kihullott a főzőedény fedele és csörrenve ér földet a padlón.

-         Anya? – kapta fel a fejét Nathan.

A nő a sütő szélére támaszkodott, arcát egyik kezébe rejtette, válla rázkódott. Maya hangtalanul sírt.

-         Anya! – nyögte Nathan. – Valami baj van?

Édesanyja leült a konyhaasztalhoz. A fedetlenül hagyott fazékból ételgőz szállt fel, isteni illatot árasztva. Az egyik kukta sípolt, fehér vízpárát eregetett, így jelezte, hogy az étel már kész, ám Mayát ez most a legkevésbé sem érdekelte. Homlokát a kézfejébe támasztotta, az asztallapra bámulva kezdett beszélni.

*

Molly a nappali szobában üldögélt a sötétben. Bár kapcsolhatott volna lámpát, tévét, ő jobban érezte magát a félhomályban. Mázli felugrott hozzá a kanapéra, hozzá törleszkedett, simult, dorombolt, kellette magát. Molly simogatni kezdte az állat begörbített hátát. Mázli szép macska volt, és mint fajtája minden egyede, tudta is ezt. Nagy, borostyán sárga szemét most egészen feketévé festette óriásira tágult pupillája, ami visszaverte a beszűrődő kevés világosságot, furcsán csillogva. Oldalra dőlt, kecses végtagjait nyújtóztatta. Molly szeretettel simogatta.

Egy pillanattal később azonban Mázli nyugtalanul felugrott, az ajtóhoz futott, felpúpozott háttal, felborzolt szőrrel fújt az előszobába vezető ajtó csukott lapjára.

-         Mi a baj Mázli? – beszélgetett az állattal fennhangon Molly.

Mázlihoz lépett, aki továbbra is nyugtalanul szemlélte az ajtót. Molly követte a pillantását, az imént feltett kérdésre mégis a füle adott választ. Valami motoszkált az ajtó mögött. Vagy valamik…

*

-         Azt hittem, titokban tarthatom. – kezdte Maya. – Mikor hírt kaptál Molly –ról, megijedtem. Őt soha nem akartam elhallgatni, csak nem tudtam, hogy mondjam el. Aztán rájöttél. És akkor kérdezni kezdtél apád múltjáról. Már akkor el kellett volna mondanom. Ülj le Nathan!

A fiú zsibbadtan engedelmeskedett. Lerogyott a székre, amilyekre anyja mutatott. Maya megfogta a kezét, mosolyogva rápillantott, bár a szeme bánatot sugárzott. Bocsánatkérőn megcirógatta Nat arcát.

-         Tudom, képtelenül fog hangzani, amit mondok, de hazudtam Nat. Molly nem a féltestvéred. Nemcsak az apátok ugyanaz, de az anyátok is. Kétpetéjű ikrek vagytok. – Nathan szólásra nyitotta a száját, de Maya a szavába vágott. – Nem, bármennyire szeretném is, nem én vagyok az anyukátok. Jó pár évvel ezelőtt, a szüleitek elváltak. Az igazi okot még én sem tudom. A papírokban az állt, összeférhetetlenség. A válásnál kimondták, hogy két gyermeküket, Molly –t és téged, szétválasztják. Molly az anyukátoknál maradt, te apáddal jöttél. Alig lehettél fél éves, mikor apád és én megismerkedtünk és egymásba szerettünk. Michael már az első találkozásunkkor elárulta, hogy van egy fia. De ez sem riasztott el mellőle. Nagyon megszerettelek. Hamarosan hozzámentem apukádhoz, téged pedig a saját fiamként neveltelek. És akként szerettelek. Ezért nem jutott eszembe soha, hogy elmondjam az igazságot. Mikor rájöttél Molly –ra, szólnom kellett volna. De azt gondoltam, hogy ha ez kiderül minden megváltozik; talán meggyűlölsz engem. Eltussoltam a valóságot. De csak időt nyertem és ma rájöttem, hogy úgysem tarthattam volna örökké magamba. Már a lelkiismeretem miatt sem… egyszerűen nem hagyott nyugodni…

Maya elsírta magát, de tekintetét nem vette le Nathan -ről.

-         Molly az ikrem… az igazi anyám halott… - suttogta a fiú.

-         Nem kellett volna ezt így egyszerre a nyakadba zúdítanom. Tudod, ez volt az oka, hogy Molly –t nem akarták nekem adni. Még te sem voltál a valódi fiam, nem hagyták, hogy a testvéredet neveljem… Kérlek, Nathan bocsáss meg!

Mielőtt Nat bármit mondhatott volna, lövés dörrent a szomszéd szobában…