Molly a földön hevert, az eget bámulta, a csillagokat. Gondolatai a messzeségben kalandoztak. Felrezzent, mikor Joe megszólította.

-         Na mi van, az ágy már nem elég jó neked?

Molly rávigyorgott és meglapogatta maga mellett a földet, hívva Joe –t, dőljön le mellé.
A fiú megtette. Karajit a feje mögé húzta és úgy nézte az éjszakai eget Molly –val. A lánynak időközben a hasára telepedett a macska, akit el sem lehetett tőle választani.

-         Szinte irigylem Mázlit. – tréfálkozott Joe. – Mostanság többet vagy vele, mint velünk.

-         Nem Mázlinak hívják.  – jelentette ki a lány. Maga felé fordította a cica szív alakú pofácskáját és mélyen a sárga szemekbe nézett.

-         Akkor minek? – ment bele a játékba Joe.

-         Bast. Ez a valódi neve.

-         Honnan tudod? – kérdezett vissza pimaszul.

-         Megsúgta. – felelte a lány sejtelemesen.

Joe csak fáradtan sóhajtott. Mostanság már semmin nem lepődött meg. Amióta megtudta, hogy Molly –val mindketten sámánok.

-         Az a hely, – kezdte lassan. – a Tartarusz alagút tette ezt velünk.

-         Szerintem nem. – rázta meg a fejét barátnője. – Ez a képesség valójában mindig itt volt bennünk. Csak az alagút hozta felszínre.

-         Sámánok. – ízlelgette a szót Joe.

-         Szerinted mekkora a hatalmunk? – kérdezte Molly.

-         Mire gondolsz?

-         Szerinted – bökte ki a lány. – vissza tudjuk hozni a halottakat? Úgy igazából?

Joe sokáig fontolgatta a választ. Olyan soká, hogy Molly már azt hitte, elaludt.

-         Nem tudom, Molly – suttogta végül. – De megmondom őszintén; ha megtehetném, sem változtatnék a dolgokon.

-         Komolyan beszélsz? – kérdezte a lány meglepve. Felült és úgy nézett Joe –ra.

A srác követte a példáját. Immár ülve folytatták a társalgást. Molly merően bámulta Joe –t, aki maga elé meredve beszélt hozzá.

-         Kezdem azt hinni, hogy mindez nem véletlen. Ami történik és történt velünk.

-         Úgy hiszed, el volt rendelve? Valami felsőbb hatalom által?

-         Nem tudom, mit higgyek. Úgy érzem, minden lehetséges. De azt gondolom, hogy a tragikus éjszaka, mikor a szüleim balesetet szenvedtek, nem csak egy szörnyű eset volt. Talán, e nélkül, nem tanultam volna meg valami fontos dolgot, ami szükséges volt a sámánná válásomhoz.

Molly azonban nem akarta elfogadni ezt az álláspontot. Ő annyit sóvárgott a szülei után. Most itt volta lehetőség; ki tudja, hol ér véget egy sámán ereje? Talán fel tudná támasztani őket, talán… És azt sem akarta, hogy Joe azt gondolja, nincs értelme. Vitába szállt vele.

-         Oké. De tegyük fel, hogy, mondjuk egyszer szerelmes leszel. Éltek boldogul, mikor az asszony váratlanul meghal. Akkor sem tennél semmit? Még ha életed szerelméről is van szó? Akit még saját magadnál is jobban szeretsz?

Joe hosszabban töprengett. Végül lehajtotta a fejét.

-         Fogalmam sincs, akkor mit cselekednék. De most itt vagyunk, az elképzelt nő nincs sehol. És most azt mondom, a holtakat inkább ne bolygassuk.

Fel akart kelni, de Molly megragadt a karját. Nem szólt semmit, csak a szemével kérte; „Ne menj el!” Joe pedig megtorpant és visszafeküdt mellé. Szótlanul bámulták a csillagokat.

*

Molly felriadt. Csodálkozva vette észre, hogy a szabad ég alatt nyomta el az álom. Felült, megdörzsölte a szemét. Nyújtózott egyet – egészen ébernek érezte magát, bár még sűrű éjszaka volt. Nem tudta, mennyit aludhatott. Bast, azaz Mázli még ott ült mellette, abban a pillanatban hagyta abba a mosakodást, mikor Molly felébredt. A lány rámosolygott, aztán körülnézett. Kicsivel arrébb Joe ült, összekuporodva, fejét komoran lehajtva. Látszott, hogy valami nyomasztja.

-         Mi a baj? – kérdezte Molly kedvesen.

-         Semmi. – morogta a fiú. De mivel barátja le nem vette volna róla a szemét, felsóhajtott és bevallotta. – Tényleg semmi, csak rosszat álmodtam. Telebeszélted a fejem.

-         Mégis mivel? – Molly őszintén meg volt lepve.

-         Hát azzal a mi lenne, ha elvesztenéd a szeretett nőt dologgal.

-         Joe, én azt csak kitaláltam! – védekezett a lány. – Csak érzékeltetni akartam, az egész csak egy fikció volt! Hiszen nem is lehetsz szerelmes; rajtam kívül nincs egy lány ismerősöd se… - Molly elhallgatott.

Ránézett Joe –ra. Úgy tűnt, a fiú tudja, hogy kezd sejteni valamit. Ha Joe –t megrémíti a gondolat, hogy elveszítheti a szerelmét, akkor mégiscsak van egy lány az életében. Márpedig Molly úgy tudta, hogy ő az egyetlen lány Joe életében; ami azt jelenti, hogy ő és szeretett lány egy és ugyanaz?

-         Joe? – nyikkant Molly.

-         Hagyj békén! – a fiú felpattant és elindult, kifelé a birtokról. Gyorsan kirohant a kapun és zsebre vágott kézzel végigsietett az utcán.

A lánynak nem volt ereje utána menni. Teljesen letaglózta a gondolat; Joe őt szereti? Nem akarta elhinni. Az képtelenség –érvelt – hiszen ők csak barátok. De ahogy elképzelte kettőjüket együtt, mint egy párt, furcsa, izgalmas, bizsergető érzés lett úrrá rajta. Aztán elhessegette a dolgot. Hiszen annyi csaj volt rajta kívül az intézetben. Csak hát Joe egyfolytában vele lógott. „Ne áltasd magad, Molly! – korholta önmagát. – Már miért lenne épp beléd szerelmes? Nem hiányszik, hogy elhitesd magaddal, hogy te vagy neki a nagy Ő, aztán pofára ess!”

Cipő kopogására lett figyelmes. Valaki jött visszafelé. Molly Joe –ra tippelt. Az alak zsebre dugott kézzel lépegetett. A sötétben nem láthatta. Az egyetlen fényforrás; a ház egyik szobájában égő lámpa világa, nem jutott el a fickóig, hogy láthatóvá tegye.
Az illető besétált a kapun. Molly –t rossz érzés fogta el. Maga sem tudta volna megmagyarázni, miért is volt nyugtalan. Bast hirtelen keservesen felnyávogott mögötte. Ekkor a lány már tudta, hogy komoly bajban van. A támadó fél kézzel elkapta, egy gyors, jól irányzott ütést mért a tarkója érzékeny pontjára, erre lehanyatlott, mint egy rongybaba. Már nem volt magánál.
A Fiatal könnyedén felkapta. Karjaiba emelte a könnyű testet és lopva elindult kifelé.
Az utca sarkán az Idős Joe val birkózott. A szívós kölyök állta a sarat, a torkát fojtogató Idős, jó pár kemény rúgást kapott. Végül megunta a macska egér játékot; kupán csapta a srácot. Joe, nak még volt ereje, hogy belekapaszkodjon a férfi kabátjának sarkába. Ujjait, hiába is próbálta, egyszerűen nem tudta lefejteni az alak, így rántott inkább egyet a szöveten; az anyag sarka a fiú kezében maradt, aki elterült a betonon.

*

Nathan nem sejtett semmit. Sérült karját pihentette és élvezte, hogy ágyba kapja a vacsorát. Maya szintén gyanútlan volt; nem szólt a sokáig kimaradó srácokra. Nevelt fiát sem fogta soha szigorúan, a két vendéggel sem akart rosszul bánni. De talán jobban jártak volna, ha időben ágyba parancsolja őket.
Joe feldúltan szaladt be a lakásba. Nat éppen akkor jött le a lépcsőn, valami harapnivalóért. Értetlenül állt a hevesen gesztikuláló, ám a lihegéstől szóhoz nem jutó fiú előtt.

-         Mit mondasz? – kérdezte ismét Maya. – Nem értelek kicsim.

-         Molly –t… az a két pasas… Molly –t elvitték!

Nathan végre kihámozta a mondat értelmét. Hitetlenkedve roskadt le a székre.

-         Hová mentek? – kérdezte

-         Nem tudom. – vallotta be a fiú szégyenkezve. – Leütöttek. Elájultam. Nem láttam, merre mennek.

Súlyos csend telepedett a szobára.

-         Legalább Bast vele van. Vagyis nem láttam sehol, úgyhogy csak vele lehet… - vigasztalta magát Joe.

-         Ki az a Bast? – nézett fel Nathan.

-         A macskája… azaz macskád. Hogy is hívták… Mázli!

-         Ez jó hír. – ismerte el Nat, de olyan síri hangon, mintha Molly –t máris gyászolni kéne.

Csak ültek és nem tudtak mit kezdeni magukkal; bárhogy is próbálták megakadályozni, Molly –t elvitték. Nathannak hirtelenjében számtalan képtelen ötlete támadt a testvére megmentésére. De rövid, alig egy percnyi fontolgatás után mindet elvetette.

-         Szólhatnánk a rendőrségnek. – jegyezte meg Maya.

-         Csak negyvennyolc óra után foglalkoznak eltűnt személyekkel. – rázta meg a fejét Nathan. – Addig bármi történhet Molly –val.

Ismét hallgattak. Joe a kezét tördelte, leült az egyik székre. Nat rápillantott. Látta rajta a szeretetet, a féltést, a gyötrődést.

-         Az én hibám… - motyogta. – összevesztem vele, magára hagytam és akkor vitték el.

Nathan rá akar szólni; az önsajnálat most senkin nem segít. Ám a lélegzete is elakadt. Ismerős volt neki a kék papír fecni, amit Joe egy szakadt szövettel együtt szorongatott.

-         Mi az ott nálad? - bökött a fiú kezére.

-         Megszaggattam az egyik pofa kabátját. – kinyitott markát.

Nathan elvette a gyűrött lapot. Azon egy szöveg, önmagában értelmetlen töredékei álltak és valamiféle azonosító szám. És még valami. Egy légi társaság logója – vagyis annak egy része.

-         Egy repülőjegy! – örült fel Nathan. – Azt mondod, az egyik fickótól csórtad?

Joe bólintott, mire Nat felpattant, felrohant az emeletre. Barátja alig bírta követni.

-         Mit csinálsz? – kérdezte Nathan –től, aki máris ledobta magát a számítógép elé és azon nyomban bekapcsolta azt.

A gép halk pityegéssel beindult, amíg felizzott a kép a monitoron, Nathan magyarázni kezdett.

-         A jegy azonosítója alapján megkereshetjük melyik repülőre szándékoznak felszállni. Abból pedig megtudjuk, mi az úti céljuk, vagyis…

-         Vagyis azt, hogy hová vitték Molly –t!

-         Pontosan!

Eközben a gép bekapcsolt. Nathan bepötyögte az Interneten a légi társaság webcímét. Megjelent a főként kékben tündöklő oldal. Nathan valamiféle kódot ütött be a billentyűkön, mire új ablak nyílt. Ide írta az azonosítót, a megfelelő helyre – vagyis azt, amit ismert belőle.

Indulások, leszállópályák, országok, érkezések helyeinek és időpontjainak százai futottak le a monitoron.

-         Na és ezek közül melyik járaton van Molly? – veszekedett Joe.

Nat gyorsan lepisszegte. Lehunyta a szemét. Csak az ösztöneire hagyatkozott. Kiürítette elméjét, míg végül nem zúgtak benne gondolatok, csak a tökéletes csendet hallotta. És ekkor élesen suttogva, szinte sziszegve megszólalt egy hang. Nathan ösztönösen kinyújtotta a kezét. Lassan felnézett. Ujja határozottan egy úti célra bökött.

-         Ez lenne az? – próbált belesni Nat ujja mögé Joe. – És miért olyan biztos ez? Nekem úgy tűnt, csak találomra böktél rá.

-         Joe, én sámán vagyok. Jóstehetségem van. Ha erősen figyelek, a jövő megmutatja magát előttem, látomások, megérzések formájában.

-         Ezt a jövőben láttad? Látomásod volt?

-         Ez inkább a megérzések közé sorolható. És most nézzük mi ez a hely.

Mindketten a monitorra meredtek. Joe szeme elkerekedett.

-         Hiszen ez a város pár kilométerre a mi falunktól található!

-         Biztos a faluba vitték. Akkor nekünk is oda kell menünk! – jelentette ki Nathan ellentmondást nem tűrően.

Már fel is pattant, de Joe még bizonytalanul toporgott.

-         Most meg mi van? – fordult vissza ingerülten Nat.

-         Semmi. Csak azt hittem, ti sámánok tök elvont dolgokat csináltok. Nem pedig bepötyögitek a gépbe, amit tudni szeretnétek. Ez olyan… már bocs a szóért, de normális.

-         Ennél „sámánosabban” is megpróbálhattam volna megtudni, merre van Molly, de azt megjósolni sokkal tovább tartott volna, amit nem akartam és bizonytalanabb eredményt is hozott volna. És mágusok, sajna, nem nőnek minden bokorban.

-         Mágusok?

-         Olyan sámánok, akik ingákkal, kövekkel, medálokkal, botokkal kikutatják hol található valami, vagy valaki… De erre most tényleg nincs időnk! – hadarta. – Jössz már?               

  Joe bólintott és követte őt.

*

A gép már vitte is őket. Joe ült az ablaknál. Nathan –t valahogy nem nyűgözte le az egyik légi kisérő pantomimja, amiben bemutatta, mit kell tenni vészhelyzet esetén. Hamar elfordult a hölgytől és a nyugtalanul kifelé bámuló Joe –ra nézett.

-         Nem sokat tudsz erről a sámánság dologról, igaz?

-         Valahogy kimaradt az általános iskolai tanulmányaimból. – motyogta a fiú válaszul. – Annyi világos, hogy van egy szellemed, aki minduntalan veled tart. Mint Molly –nak Bast, neked Jonas.

-         Ezt, vagyis őket hívják őrszellemeknek. Mindvégig kitartanak a sámánjuk mellett. – bólintott Nathan, mintha vizsgáztatná a fiút.

-         És van amikor, hogy is mondjam, a lelked összeolvad ezzel a szellemmel.

-         Ezt hívják szellemformának. Az első szint. A legegyszerűbb formája a furioku használatának.

-         Furioku? És az nagyon súlyos? Fertőz? – élcelődött Joe.

-         Nagyon vicces. – ironizált Nat válaszul. - A furioku -d szintje megmutatja, milyen erős sámán vagy. Ahogy fejlődsz, növekszik.

-         Mint egy videó játékban. – értelmezte Joe.

-         Igen – sóhajtott Nat fáradtan. – Így is mondhatjuk.

-         És azt állítod, másként is lehet küzdeni a szellemekkel, nemcsak úgy, ahogy Jonas meg én csináltuk?

-         Több módja is van. Ha szeretnéd majd megtanítalak rá. – ígérte. És hogy valami megnyugtatót is mondjon a fiúnak, hozzátette. – És Molly –nak is.

Joe azonban ettől sem derült jobb kedvre.

*

Joe ismét ott állt a régi városban, amihez annyi emlék kötötte; többnyire nem túl szép emlékek, de mégiscsak az övéi. Mostmár világosan érzete, amit annyi éven át, csak tudata legmélyebb részén, szíve sötét zugaiban vélt felfedezni; a helyet körüllengő, furcsa, borzongató, nyugtalanító hatalmat.

-         Átkozott egy város ez…. – motyogta.

Nathan felkapta a fejét. Neki is mindig ez jutott eszébe a nyugtalan hangulat miatt.
Álltak a városka szívében és nem tudták, hogyan tovább. Mindketten sebesen töprengtek, majd egyszerre kiáltottak fel.

-         Az igazgatónő!

-         Az a nő sáros. Egyértelmű. – jelentette ki Nathan. – El akart fogatni és cimborált azzal a kölyökkel, aki nekem adta ki magát.

-         Az az asszony sosem volt normális. Én zártam be a szertárba, mikor Molly –t először próbálták elrabolni.

-         Mi legyen, felkeressük?

-         Gondolod, hogy jó ötlet?

-         Hát, mi ketten vagyunk ellene, ráadásul sámánok.

-         Az rendben, de nekem nincs őrszellemem.

-         Igaz. De ne reménykedj, itt nem találsz egyet sem. Ezt a várost még a szellemek is messze elkerülik valamiért.

Joe töprengett. Talán nem a legnagyszerűbb ötlet volt és egész biztosan nem a legokosabb. De nem ülhet tétlenül, miközben Molly valahol bajban van.

-         Próbáljuk meg! – bólintott és elindult előre.

*

Az asszony pongyolában állt és mahagóni színű irodája széles ablakából nézett a félhomályba burkolózó, szürkületi tájra. Ezüstös haját kiengedte; a combjáig ért és valahogy lágyabb alakot kölcsönzött neki.
Szemével simított végig a tájon; búcsúzott tőle. De ez nem fájó búcsú volt, bár végső. Ám a nő már évek óta erre várt. És a pillanat egyre közeledett.

Az ajtó valósággal berobbant. Nathan egy jól irányzott rúgása törte be. A két harcias kölyök megállt az ajtóban, küzdő pozícióban.

-         Azonnal mondja meg, hol van Molly! – követelte Joe.

-         Vajon miért nem lep meg, hogy itt vagytok? – tette fel a költői kérdést az igazgató asszony. Kényelmes léptekkel a foteljéhez sétált, nehézkesen leereszkedett rá, a széket asztalához húzta. Egyik srác sem vette észre, hogy a mozdulat közben lenyomott egy kapcsolót, ami az asztal alsó lapjába volt építve.

-         Egyáltalán, mit akarnak tőle? – kiabált Nathan.

-         Azt hittem, már meg sem kérdezed. – sóhajtott az asszony.

Felkönyökölt az íróasztalra. Hosszú ujjait előbb egymásnak, támasztotta. Majd intett a srácoknak, hogyha óhajtják, foglalják el az ülőalkalmatosságokat, amik oda voltak készítve. A fiúk gyanakodtak, nem mozdultak.

-         Én azt javasolnám, üljetek le. – vont vállat a nő. – Parancsoltok inni valamit? Ez hosszú mese lesz…