-         Egyszer volt, hol nem volt… - kezdte a nő. – Valamikor, réges-régen, megalakult a mi falunk...

Olyan idős nem vagyok, hogy azt láthattam volna, de azért sokat tudok erről a helyről. Az ezerötszázas évek legelején, vagyis, nagyjából ötszáz éve, ebben a jelentéktelen porfészekben, született egy sámán. A sámán hosszú éveken át tanult, képeztem magát; míg végül olyan hatalomra tett szert, mint talán senki előtte.
De a sámán ismerte az emberi természetet. Ezért senkinek, soha nem mondta el, hogy immár uralkodik az öt elem; tűz, víz, föld levegő és a szellemvilág; valamint élet és halál felett. Tudta, a kapzsi ember csak ki akarná használni őt.
Féltőn óvott titka azonban kitudódott. Egy falubéli kileste és sietett, hogy megossza a többiekkel. A falu fellázadt, az emberek zúgolódtak. Ártó szándékkal felkeresték a sámánt; követelték, teljesítse óhajaikat, vagy végeznek vele. És bármekkora hatalmas sámán volt, egy falunyi dühödt emberrel, bizony, lehet, hogy nem bírt volna el. Vagy nem akart bántani senkit? – sosem fogjuk megtudni. Csak az tudjuk, hogy nem támadta meg az embereket, ésszel próbálta meggyőzni őket; nem bolygathatja meg a természet törvényeit, még ha képes rá, akkor sem, egyszerűen nem lehet, nem támaszthatja fel halottaikat. De az emberek akkor mást kezdtek követelni; egyre hevesebben, egyre makacsabbul. Parancsolták a sámánt, adjon nekik örök életet.
A sámán belátta, az észérv itt kevés. Megadta, amit a balga falusiak kértek. Igen, azok voltak, balgák; mert örök életet kértek, örök fiatalságot azonban nem.
Azok, akik ott voltak akkor, eleinte gyanútlanok voltak. Éltek békén, sokasodtak. De meghaltak a gyermekeik, meghaltak az unokáik, ükunokáik és még több generáció. És ők már öregek lettek, pókhálós arcúak, gyengék, de évről évre öregedtek és öregedtek és sehogy sem akartak meghalni. A gyávábbak a könnyebbik utat választották; folyóba ugrottak, felkötötték magukat. De rá kellett jönniük, egyszerűen nem tudnak véget vetni a szenvedésüknek. Mert akkor már szenvedés volt, nem élet.
Aztán, kaptak egy jóslatot. Még a sámán mondta, mielőtt kilehelte lelkét; ha nyugalmat akarnak találni, végső békét, hozzanak áldozatot. Így mondta, szó szerint.
A falu mindent megtett. Áldoztak mindenféle állatot; ludat, libát, galambot, sast, kutyát, macskát, birkát, kecskét, sertést, borjút, egész ökröt, bikát. Aztán embert: nőt és férfit, szüzet, aggot, gyermekeket; tisztát és tisztátalant, jót és gonoszat, hívőt és pogányt. Mindent megpróbáltak.
Lassanként kezdtek belenyugodni, hogy ők már az idők végezetéig bűnhődni fognak a mohóságukért. Megszokták, hogy hetven, nyolcvan-évenként megjátsszák saját halálukat, nehogy gyanút keltesen a sok matuzsálem. De aztán, pár éve ismét remény gyulladt a szívünkben. Mert rájöttünk, milyen áldozatot nem hoztunk még. Nem is hozhattak volna ilyet. Ugyanis ötszáz év óta, mióta az utolsó sámán meghalt, egy sámán sem született a faluban. Az újabb jóslatok szerint azonban ebben az évben végre születik egy; vagyis, már született is. Mindenki tudja már, hogy a sámánt kell feláldozni, ha meg akarjuk törni az átkot.

*

Joe és Nathan borzadva hallgatta a szörnyű mesét.

-         Maga is benne volt… tehát maga is? – nyögte Nat.

-         Igen. Több mint ötszáz éves vagyok. – bólintott a nő.

Nathan és Joe rosszat sejtve felpattant az ülőhelyéről; mindketten szinte egyszerre. Elkéstek. Az iroda ajtajában az Idős és a Fiatal állt. Akik elrabolták Molly –t.

-         És ők is? – szörnyülködött Joe. – Hiszen, a fiú ott csak tizenöt éves!

-         Tévedés. – rázta a fejét a Fiatal. – Egy ötszáz éves ember vagyok, egy gyermek testébe zárva. Ha hiszed, ha nem, már több mint harminc fiam és lányom született. Én vagyok annak a férfinak a gyereke, aki elárulta a sámánt. Apám volt az egyetlen, akit nem sújtott örökléttel. Én még csak tizenöt voltam, amikor ez történt; engem azzal büntetett, hogy örökre gyermeknek kell maradnom. Elviselhetetlen ez; egy ötszáz éves elme, egy kölykök testben. A becenevem is ez. Mindenki Kölyöknek szólít.

Amint befejezte a hosszadalmas szónoklatot, a két férfi meglódult a fiúk felé. A kicsiny irodában csapdában voltak. Bárhogy küzdöttek, hamar elkapták őket. Az Idős Nathan -t fogta le, a Kölyök Joe –t.

-         Tehát mindvégig ezt akarták? Feláldozni Molly –t a saját lelkük nyugvásáért?

Az igazgatónő nem is tagadta. Bólintott.

Az Idős és a Kölyök magával rángatta őket, kifelé az irodából, le az intézet alagsori részébe.

*

A pincehelyiségben egy szertár szolgált rögtönzött cellául. Molly órák óta ücsörgött kétségbe esve a felmosórongyok, partvisok, vödrök és súrolószerek, valamint Bast társaságában.
Nyílt az ajtó; félhomályhoz szokott szeme elvakult a beeső fénytől. Két újabb alakot löktek be mellé, majd gyorsan ismét bezárták.
Molly azonnal felismerte, kik kerültek szintén fogságba.

-         Nathan! Joe! – kiáltott fel.

Bátyja, amint fel tudott tápászkodni, azonnal hozzá rohant és magához ölelte őt.

-         Molly! Jól vagy? Mit tettek veled azok a szörnyetegek?

-         Nem bántottak, de bezártak ide. Nathan, mi folyik itt, mi ez az egész? Mit akarnak tőlem?

-         Ki kell jutnunk innen. – Nat szándékosan kerület a választ.

A szoba ajtajához ugrott, a zárat babrálta.

-         Felesleges. – rázta a fejét Molly. – Ha ki is tudod nyitni, akkor is két gorillába szaladsz odakint, akik a folyosót őrzik.

-         Márpedig itt nem maradhatunk. – csatlakozott Joe a reménytelen kereséshez.

Végigjárta a helyiséget. Tekintete megakadt a fölöttük magasodó, apró, kocka alakú ablakon. A szűk nyílás egy nagyobbfajta tengerimalacnak sem lett volna elég nagy, hogy kiférjen rajta.

Újabb zsákutca.
Molly nyugtalan pillantásokat vetetett, a félhomályos szobában zaklatott vadak módjára fel-alá keringő fiúkra.

-         Mi a baj srácok? – kérdezte gyanakodva.

Joe és Nathan váltott egy cinkos pillantást. Gondterhelten néztek egymásra. Hogy mondják el Molly –nak, sőt, egyáltalán elmondják-e, hogy fogvatartóik az ő életére törnek?
Végül Nathan vállalta a hálátlan feladatot. Molly -hoz lépett, megfogta a lány vállát, nagyot sóhajtva kezdett bele.

-         Remélem, nem tartasz majd őrültnek, mire befejezem a mondani valómat. Úgy tűnik, a két illető, aki el akart rabolni, minden esetben ugyanaz volt. Itt élnek ők is a faluban; immár ötszáz éve.

-         Mi?!

-         Úgy néz ki, hogy ezt a helyet egy átok sújtja. – segített a magyarázatban Joe. – Ezek az emberek, vagyis egy részük, valaha megfűztek egy sámánt, hogy adjon nekik örök életet. De megbánták a dolgot, és most vissza akarják csinálni. Ehhez pedig, azt állítják, az kell, hogy feláldozzanak egy sámánt. Rád gondoltak.

-         Engem akarnak feláldozni? – nyögte a lány rémülten.

-         Semmi pánik Molly, kiszabadítunk. – ígérte Nathan.

Sajnos, ebben a pillanatban nyílt a raktár ajtaja. A Kölyök állt ott, intett Molly –nak.

-         Itt az idő.

Nathan, Joe és Molly elhűlve pillantott össze. Azt hitték, van még idejük kitervelni valamit. Gondolhatták volna, hogy akik ötszáz éve várnak egy ilyen alakalomra, nem késlekednek majd, ha az az ölükbe hullik. Nathan végső kétségbeesésében puszta kézzel ugrott neki a Kölyöknek. Előre vetette magát; súlyával ledöntötte a lábáról az alakot. Odakint birkózni kezdtek. Az ajtó, a menekülés útja szabadon maradt.
Joe kézen fogta a dermedt lányt és kirántotta a folyosóra. Átugrották a birkózó párost. Megálltak. Jobbra és balra is mehettek volna, ám nem tudták, merre van a kijárat. Hamarosan azonban csak egy út maradt, mivel jobbról két sötét ruhás alak jelent meg.

-         Fuss Molly! – lökte odébb a lányt Joe. – Én addig feltartom őket!

Nathan eközben ártalmatlanná tette az ellenfelét. Kihasználta a lélegzetvételnyi időt, amit nyert magának és egyesült Jonas –sal. Sokkal jobb összhangban volt vele, mint Joe. Gyorsan vizet idézett; a hullámok elmosták ugyan a feléjük közelítő ellenséget, de teljesen megfékezni nem tudták. Már tápászkodtak is fel.
Bast eközben Joe –hoz lépett és a lábához dörgölőzött, mintegy jelezve, hogy ő készséggel hajlandó segíteni a fiút a harcban. Joe elfogadta a lehetőséget és egyesült a macskaszellemmel. Vetett még egy gyors pillantást sárga, macskaszemével Molly –ra, aki még mindig nem bírt megmozdulni.

-         Menj már! – sziszegte, majd egy macskaügyességű ugrással rávetette magát a hozzá legközelebb eső rosszfiú mellkasára, aki nem bírt a súllyal és elcsúszott a vizes padlón.

A lány végre vette az adást és szaladni kezdett az ellenkező irányba.

*

Az elsötétített terem egyetlen fényforrása a középen lobogó tűz volt. Egy fémedényben őrizték a lángot, és mellette egy asztalon ezüsttőr csillogott, visszatükrözve a narancsvörös fényt. A hatalmas ajtók kitárultak, egy férfi szaladt végig a termen. Lihegve torpant meg az egyetlen jelenlévő, az igazgató asszony előtt.

-         A foglyok… - lihegte.

-         Igen?

-         Kitörtek. A lány megszökött.

Az igazgatónő kezébe vette a tőrt. Ujjához tartotta a hegyesebbik végét, elégedetten szemlélte.

-         Ostoba. – mondta végül, hosszú hallgatás után. – Ezért vagy úgy megrémülve? Még mindig van két sámán, akit feláldozhatunk. Hozd elém őket!

A férfi hajlongott, aztán rohant vissza. Lába éktelen zajt vert a kőpadlón.

*

Immár telítve volt a helyiség. Úgy, mint ötszáz évvel ezelőtt, midőn felelősségre vonták a sámánt, hogy miért titkolta előttük megnövekedett hatalmát. Most is volt sámán a körükben; kettő is. A vén arcok megnyúltak, a fény furcsa árnyakat festett a képükre; olyanok voltak, mint több száz halálfej. Nathan a nőt is látta, akit első faluban töltött napján pillantott meg. Már tudta, honnan a nagy fájdalom a fekete szemekben.

A jelenlévők énekbe kezdtek. A hosszadalmas szertartás legelejét képezte a zsoltár. Nathan és Joe összekötözve figyelte a színjátékot, aminek a vége az ő végüket is jelentette.

Nat mosolyra húzta sajgó, feldagadt ajkát.

-         Öröm volt veled harcolni, haver.

-         Nekem szintén. – felelte Joe. – Jó testvére vagy Molly –nak.

-         Te pedig jó testvére voltál. Sajnálom, hogy belerángattunk. Neked nem kellett volna idejutnod.

-         Ne viccelj. Mindenben benne voltam, ugyanúgy, mint te vagy Molly. Mi több, hat lóval se tudtatok volna visszatartani.

Bast, a macskaszellem vigasztalóan dörgölőzött Joe –hoz.

-         Sicc. – mondta neki Joe. – Mentsd az irhád pajtás!

A cica, mintha értette volna, mit akar, kirohanta teremből, áttetsző alakja átúszott a nehéz faajtón.

-         Jonas, te sem maradj itt! – kérlelte barátját Nathan. – Épp eleget tettél értem egész életem során. Kár, hogy sosem fogom tudni meghálálni.

-         Ne beszélj így, Nat! Kitalálunk valamit, megszökünk innen. Ez még nem a vége. – könyörgött a szelleme.

-         Nem, tényleg nem. Hála neked tudom, hogy a halál nem a legvégső állomás.

Időközben elhallgatott a kísértetiesen zengő kórus. Az igazgatónő előre lépett. Felemelte a tőrt és jelentősség teljes pillantást vetett a két sámán fiúra…

*

Molly a parkban ült egy padon. Lábait felhúzta maga elé, átkarolta. Térdére hajtott fejjel sírt. Valami hideg, párás dolog simult a kezéhez. Molly felnézett. Bast volt, két mellső mancsával neki támaszkodott. Felnyávogott, panaszosan.

-         Ó kiscicám! – zokogott fel ismét Molly.

Megpróbálta megsimogatni a kis állatot, de átnyúlt az anyagtalan testen, immár nem volt képes megérinteni. Majdnem felsikoltott, mikor arra gondolt, hogy barátjával és bátyjával is ez lesz. Szellemekké válnak.
Nézte Bast –ot, a vékony pupillájú macskaszemeket, amik, mintha állandóan vártak volna valamire, vagy mindig egy kérdés lappangott bennük.

-         Te mit tennél a helyemben? – kérdezte a néhai Mázlit.

Szinte hallotta a fejében a macska válaszát: „Nathan és Joe feláldozták önmagukat érted. Ne kockáztass! Ne tedd semmissé az áldozatukat!”
Ugyanakkor egy belső hangocska hevesen tiltakozott.

„Azelőtt sem futamodtam meg soha! Most sem fogok! Nem hagyhatom őket cserben. A bátyám van ott és a legjobb barátom! Ki fogom őket szabadítani”

Már nem sírt, mint egy tehetetlen kisgyerek. Ő sámán volt; és úgy érezte, mindenre képes.

-         Mit gondolsz Bast, megpróbáljuk? – kérdezte és a macska szinte rábólintott. – Esküszöm, néha az az érzésem, hogy mindjárt megszólalsz!

    Úgy csinálta, ahogy Joe –tól és Nathan –től látta. Bast engedelmesen vette fel az apró alakot, és tenyerébe suhant. Molly érezte a vibráló, forró energiát a tenyerében. Magához húzta a szellemet; a lelkük egyesült. Hirtelenjében a kitisztult a látása. Az éjszakai sötétségben is, mintha nappal lett volna. Orrában milliónyi szagot érzékelt. Meg tudta volna mondani, milyen úton jött ide a bátyja, mert érezte jellegzetes illatát. Felemelő érzés volt észlelni a legapróbb neszeket, a legfinomabb szagokat, a legkisebb mozgást a távolban; Molly azon kaptamagát, hogy már-már dorombol. Próbaképpen felugrott a pad háttámlájának vékony peremére. Kiválóan tudott egyensúlyozni rajta, és mikor leugrott könnyedén ruganyosan érkezett két lábra, olyan halkan és puhán, mintha semmi súlya nem lenne.

-         Nos, Bast – szólította meg a testében lakó macskát. Pupillája kitágult az izgalomtól. – itt az ideje, hogy vadásszunk egyet!

*

A nő megfürösztötte a kést a lángokban. Háta mögött kántált az izgatott kórus. Az asszony a fiúkhoz lépett. Intett a kezével, a kötelékeik lehullottak ugyan, de testüket láthatatlan erő béklyózta meg.

Hallották a szavakat, amit a nő maga elé súgott:

-         Engesztelésül fogadd e fiatal vért… - megvágta Joe és Nathan karját is. – Bocsásd szabadon lelkünket, ezen ártatlan lelkekért cserébe!

Körben minden jelenlévő ugyanezt mormolta. Az asszony magasba emelte a tőrt, lehunyta a szemét. Joe és Nat hasonlóan cselekedett. Összeszorított fogakkal várták a fájdalmas szúrást, ami majd véget vet minden további fájdalomnak. Jonas tehetetlenül figyelte, mit tesznek a gazdájával. Senki sem láthatta, hogy csendesen elsírja magát.  

Nathant egyetlen gondolat vigasztalta: hogy Molly megmenekült. Nem bánt meg semmit. Még a kilátástalan helyzetben is úgy érezte, mindent megért, hogy megismerhette testvérét. Erre a gondolatra bátran kinyitotta a szemét. Rámosolygott a kétségbeesett Jonasra, aztán felnézett az asszonyra, aki döfésre készen tartotta föléjük a kést. És szúrt…

*

Abban a pillanatban, amint megindította a magasból a tőrt, amint közelíteni kezdte a fiúk felé, üvegcsörömpölés hallatszott. A helyiség egyik embermagas ablaka betört, a beáradó szél ereje feldöntötte a tűzet őrző vasedényt. Az izzó fa szétgurult a kőpadló, utolsót lobbant, majd kialudt. Az amúgy is félhomályos szoba ezzel teljes sötétségbe borult. Csak a szél zúgott rémítően. 
A tőr, milliméterekre Nathan –től érkezett csengve a kőpadlóba. Nat a fejét kapkodta, próbálta kivenni a sötétben, mi történik, de szeme nem szokta meg a félhomályt. A tömeg felbolydult, néhányan felsikoltotta az ijesztő, váratlan fordulat hatására.

Joe is felkapta a fejét. Úgy számította, ekkorra már rég halott lesz. Egészen közel hozzá egy alak mozdult, hallotta ruhájának surrogását. Váratlanul valami lágyat és édeset érzett az ajkához érni – egy másik szájat. Az érzés egy pillanat alatt véget ért, ő pedig hiba hunyorgott, nem tudta, kitől kapta a csókot.
Valaki felhúzta a földről a bűbájtól még mindig kissé nehézkes fiúkat.

-         Húzzunk innen! – suttogta egy hang, hogy csak ők hallhatták

-         Molly! – hördült fel egyszerre a két srác.

A lány lepisszegte őket és húzni kezdte maga után a vakon botorkáló fiúkat. Velük ellentétben ő tökéletesen látott a sötétben. A jelenlévő falubéliek megrettenve rohangáltak fel-alá, tökéletes volt a káosz.

Lassan lavíroztak, kikerülve minden eléjük kerülőt, senki sem vehette észre őket. Már elérték a kőajtót és egy pár méterre volt csak a szabadulás, mikor valaki úrrá lett a káoszon és egy értelmesebb ember fáklyát gyújtott. Erre a többiek is észbe kaptak és hamarosan már az egész teremet narancs fénybe vonták a hevesen lobogva égő farönkök.
Az őket rejtő áldott sötétség megfutamodott, visszahúzódott az ablakokon túlra. Ők ott álltak a világosságnak kiszolgáltatva, rémülten az ajtóban, miközben minden fej feléjük fordult és minden szem rájuk szegeződött.

-         Kapjátok el őket! – harsogta egy hang.

Molly azonnal a két fiú elé lépett, kitárt karjaival óvta őket. Ám ők sem nagyon akartak meghátrálni. Nathan és Jonas azonnal egyesült. Joe, jobb híján karate tudását akarta latba vetni.

-         Menjetek fiúk. Én majd feltartom őket! – kérte Molly

-         Ne marhulj! Nem hagyunk magadra! – felelte Nathan.

-         Senki nem hagy senkit magára. Mi összetartozunk srácok! – jelentette ki Joe.

Nat és Molly rápillantottak és helyeslően bólintottak. Joe végre kimondta, ami nyilvánvalóvá vált. Ők hárman, jóban-rosszban együtt maradnak majd; még ha ez az utolsó kalandjuk, akkor is.

Több száz vénséges, ráncos kéz nyúlt értük, az ötszáz éve saját testük börtönében raboskodó alakok mohó indulattal rontottak rájuk.
Ám mielőtt elérhették volna őket, egy zengő hang mindenkit megtorpanásra késztetett.

-         MEGÁLLJATOK!

Egy legalább tíz méter magas szellem emelkedett elő a semmiből. Örvénylő alakja lassan formát nyert. Mikor ez megtörtént, az ötszáz éves emberek egyszerre hördültek fel.

-         A sámán!

A sámán, vagyis a szelleme, mogorván összefonta a karjait és vádló pillantásokkal illette egykori kortársait.

-         Bolondok! Szörnyen bolondok vagytok! Hát még mindig nem értitek, mit kívántam tőletek? Hogy mit kértem, cserébe a lelketek szabadságáért?

A jelenlévők értetlenkedve pillantottak fel a monumentális alakra; még a három kölyök is.

A sámán nagyot sóhajtott. Lélegzete kisebb szélvihart kavart.

-         Ötszáz éve, mielőtt a másvilágra távoztam volna, jóslatot mondtam nektek. Azt mondtam, csak az törheti meg a rátok bocsátott átkot, ha áldozatot hoztok. Nem pedig áldozatot mutattok be! Ti mindig is önzőek voltatok és csak magatokra tudtatok gondolni. Azt akartam, hogy önzetlenek legyetek, megtanuljátok, mi az, másért is tenni valamit, nem csak magatokért. De mostmár elengedlek titeket. Mert ez a három ifjú sámán alapos leckét adott nektek önfeláldozásból. És azt hiszem, eleget szenvedtetek már.

Intett hatalmas tenyerével. Erre az emberek felnyögtek. Testük lassanként porladni kezdett, de arcukon nem szenvedés tükröződött, inkább földöntúli boldogság. Végül semmi nem maradt utánuk, csak sok-sok hamukupac. Egyedül a sámán szellem és a három gyermek maradt a helyiségben. A hatalmas kísértet alakja lassan kisebbé vált, végül már csak akkora volt, mint egy átlagos ember. Egy fél fejjel még alacsonyabb is, mint Joe.

-         Sajnálom a kellemetlenségeket! – lépett közelebb hozzájuk a hajlott hátú, nagy szakállú bölcs.

-         Kellemetlenségeket?! – hördült fel Molly. Látszott, arra készül, hogy alaposan kiossza a nagy hatalmú szellemet.

-         Molly! – szólt rá csillapítólag Joe.

-         Na idefigyeljen; fogalma sincs róla, mit álltunk ki az utóbbi időben! – folytatta nagy hangon a lány.

-         Molly kérlek… - szólt rá Nathan. De a sámán csak nevetett.

-         Hagyjátok. Néha nem árt, ha engem is helyre tesz valaki. Bátor hölgy vagy, tudod–e?

-         Inkább csak meggondolatlan. – jegyezte meg Nat. Molly eközben fülig pirult.

-         Tehetek bármit, amivel kiengesztelek titeket? – kérdezte a szellem jóindulatúan.

A srácok összenéztek, végül Joe lépett elő.

-         Ha nem nagy kérés és nem nagy tiszteletlenség… szóval…tulajdonképpen…

-         Nyögd már ki Joe! – nevetett a háttérben Molly.

-         Igazából nekem még nincs őrszellemem és arra gondoltam, hogy ön esetleg…

-         Megtiszteltetés lenne. – hajbókolt az öreg.

-         Hát… ez szuper! – kis híja volt, hogy a langaléta srác nem vette magát a kísértet alak nyakába.