- Hello, mindenki! – nevetett fel vidáman Yoh, kezével a reggelizőasztalnál ülő társaság felé intve. Épp most lépett be a konyha ajtaján, lusta lépekkel, még pizsamában.

 - Yoh, fél tizenkettő van! Nem úgy volt, hogy korán indulunk? – kérdezte Len, miközben nagy bögre tejét itta, szintén éjszakára felvett ruháiban. Sürgető szavai ellenére a Tao-vezér által felvett nyugodt pózból és zöldes szemeinek higgadt villanásaiból úgy tűnt, nem nagyon csábítja a Manamiba érkezés lehetősége.

 - Elaludtam volna? – vigyorgott Yoh félszegen. – Mindenki ébren van már?

 - Egyvalaki még nincs. – hallatszott Yohmei hangja az ajtóból. Az egész társaaág az őszülő Asakura felé fordult annak kijelentésének hallatára. – Anna még mindig az ágyban van, pedig ez nem vall rá. De ami azt illeti, ti is későbben keltetek, mint kellett volna. Mikor én felöltöztem és tettem egy kis sétát itthon, csak azt a nagyhajú sámánt, a szőke temetőmágust, a viccmester fiút meg Mortimert találtam ébren. Rosszul aludtatok? – Ezen mondatok rögtön láncreakciót váltottak ki az asztalnál ülőknél. Trey és Lyserg egy pillanatig a másik szemébe néztek, majd gyorsan el is fordultak. Yoh vetett rájuk egy tűnődő pillantást, eszébe se jutva, hogy ha Anna itt lenne, valószínűleg ő is éppilyen merengő tekintettel nézne őrá. Ami Lent és Etsukot illeti, egyikük se nagyon tudta eldönteni, hogy most beszédes tekintetekkel emlékezzenek vissza vagy kerüljék a feltűnést és tegyenek úgy, mintha nem is tudnának a másikról.

 - Mi ez a csend? Lustaságok, még nem készültetek el? – Ez a hang most nem Yohmeitől, hanem a mellette hirtelen megjelent Annától származott, aki már készen állt az útra: szokásos fekete szoknyájában, nyakában kék gyöngyökkel, hátán hozzá nem illő hátizsákkal, tincseiben a lengedező vörös kendővel türelmetlen pillantást vetett az épp csak ébredező társaságra. – Na, jó, elég a pihenésből, egy-kettő, indulás átöltözni!

 - De Anna, még nem is ehettem meg a pirítóst… - nyögte Morty, Rio helyeslő bólintásaival, aki szintén aránytalanul kevésnek találta a reggeli étkezésre fordított időt.

 - Én meg még le sem ülhettem reggelizni. - kontrázott Yoh azonnal, a lány azonban nem enyhült meg.

 - Nem érdekel! Kibírjátok, ha egy étkezést kihagytok! Mozgás! – Persze a médiummal senki nem ellenkezhetett, így mindenki felállt (bár Len csak azért is megitta az utolsó korty tejet, Jocó pedig gyorsan ruhája zsebébe gyűrte az egyik pirítóst), és gyorsan magukra kaptak valamit, fel-fellélegezve, ha Anna egy pillanatra ellépett mellőlük, hogy pár percig a társaság egy másik klikkjét ösztönözze éles szavaival és duplaedzést ígérő fenyegetéseivel a hamari elindulásra.

 Hála a médium meggyőző módszereinek, alig fél óra múlva már mindenki indulásra készen állt a hallban, mostmár csak a Kódexre várva. A szépen lakkozott faajtó előtti kis helyiségben nehézkesen összezsúfolódott társaság türelmetlen hangulatban leste a pillanatot, amikor végre kiléphetnek az udvarra. A Kódexet azonban csak itt, az Asakura-házban merték átadni nekik – kint könnyebben megleshetik őket, érvelt Kino még tegnap, mikoris eltervezték az egészet.

-         Etsuko, - kérdezte indulás előtt Yoh, - egyáltalán mennyit kell mennünk, hogy elérjük Manamit?

-         Öt nap, legfeljebb hat. – saccolt Etsuko.

-         Olyan kevés? – lepődött meg Faust. – Látod, Elisa, nem is vészes táv. – jelentette ki a mellette álló szellemlánynak.

-         Hááát, nekem eléggé, de majdcsak kibírom… - sóhajtotta Morty.

 Végre megérkezett Mikihisa, kezében egy piszkos kis barna csomagolópapírba bújtatott könyvvel. A madármaszkos férfi reflexszerűen jobbra, majd balra nézett, aztán átnyújtotta a Kódexet a kinyújtott kezű Annának, ahonnan kicsivel később Yoh hátizsákjában landolt a rejtélyekkel övezett, misztikus ereklye.

-         Köszönöm, Mikihisa mester. – biccentett Anna. – Jól van, induljunk! – Ezzel a társaság mostmár viszonylag jó hangulatban kilépett az ajtón. Még egyszer végigsétáltak az udvaron kifelé menet, magukban búcsúzva a helyes kis tavacskától; a rendezetlenül eloszló, zizegő füves udvarrésztől, ahol az épp kibújó virágok mind értéktelen gazok voltak, itt azonban mégis gyönyörűen festett még az egyszerű pitypang is sárgás szirmaival; és a valaha sámániskolának használt épület takaros kis teraszától, ahol ugyan nem járt mindegyikük, de ahonnan a legtökéletesebben lehetett szemrevételezni az évszázadokra visszanyúló Asakura-família gazdag színorgiában tündöklő, megunhatatlan, végtelen birodalmát. Végül kiléptek a nagykapun, egy pillantást sem vetve hátra.

 Etsuko sosem volt túl jó a tájékozódásban, így ha Rio ezeréves zsebtérképe nem kerül elő és a sámán nem segít a lánynak, valószínűleg már az első nap rossz irányba mentek volna. Szerencsére így, ketten azért elboldogultak valahogy – Rionak fogalma sem volt, hogy általánosságban merre kell menni a térképen fel nem tüntetett Manamihoz, Etsuko pedig az egészből csak ennyit tudott, így, mint zokni és foltja, kiegészítették egymást. Etsuko eközben kicsit jobban is megismerte az Elvis-hajú sámánt. Bohókás és kedves egyénre találhatott rá az országút vándorában, aki fontos szempontnak tartja sámánkirálynője megtalálását – szerencsére Etsukora nem vetett szemet; a lány talán még túl éretlen volt ehhez az ő mércéje alapján.

 Senki nem volt túl friss a tegnap éjszaka után, de a sámánok megszokták, hogy kimerülten is haladjanak, így nem volt szükség túl sok pihenőre. Egyenletes középtempóban haladtak, melyet még Etsuko is tudott tartani, bár Morty kissé lemaradt a lány mögött.

 A legutóbbi felállással ellentétben a csapat most nem oszlopban, hanem egyetlen kisebb tömegként hömpölyögve közeledett céljuk felé. A társaság így nem oszlott kisebb klikkekre; mindenki mindenkivel elbeszélgetett. Bár igaz, ami igaz, Lyserg és Trey úgy kerülték egymást, mint tűz és víz; Faust és Elisa a tübbiektől kissé elkülönülve sétáltak egymás mellett, és Etsuko ezúttal Yohval töltötte a legtöbb időt (meglepte, hogy az álmos és lump fiú valójában milyen jó beszélgetőpartner), nagy részben újra csak együtt lehetett rájuk gondolni, külön-külön kevésbé.

 És ezzel a Kódex megkezdte útját Yoh Asakura hátizsákjában…