- Au! – kiáltott fel Jocó a sötétben. Hirtelen megtorpant az úton. Késő este volt már, így a többiek nem láthatták ugyan egészen pontosan, mi történt vele, de a kiáltásra megtorpantak és a sötét félhomályban felé fordultak. Órák óta meneteltek már, így mindenki kissé lapos pillantásokkal próbálta felmérni a kialakult helyzetet.

 - Mi a baj? – kérdezte Faust.

 - Á, semmi, csak elbotlottam valami kőben… Már az orromig se látok. – A néger sámán ugyan kissé túlzott, de lényegében véve igaza volt: kezdett sötétedni, így egyre nehezebb volt tartani a tempót és közben még arra is figyelni, hogy az ember ne lépjen bele minden útjába kerülő kátyúba. A poénmester megtapogatta sajgó lábát, melyet az imént beütött.

 - Hát, ez jobban fáj, mint Anna edzése, haha! – próbált viccelődni, ám mostani megjegyzésére nem lehurrogás, hanem hirtelen beállt, feszült csend volt a válasz, mely azonban csak egyetlen rövidke másodpercig tarthatott – aztán jött a médium bosszúja.

 - Oké, hecckirály, azonnal lenyomsz ezer fekvőtámaszt! A többieknek pihenő. Ma éjszaka a szabadban alszunk. – jelentette ki az itako éles hangon, pengevékonyra összehúzott szemekkel.

 A sámánok innentől számítva legalább két óráig hallgathatták Jocó nyögéseit, mialatt mindenki kis túrára indult, hogy felfedezze a körülöttük levő tájat – jelen pillanatban senki nem kívánt a dühös Anna közelében tartózkodni. Yoh, Morty, Trey és Rio voltak a leggyorsabbak – ők már elég régóta ismerték a tüzes itakot ahhoz, hogy a pihenő szó kimondása után öt másodperccel ne legyenek sehol. Mindenki szétszóródott. Körülöttük a táj alapvetően erdős térségekből állt, de párszáz méterenként váltakozott kissé: hol a szinte már kősivatagi sivárságot, hol az ennél kicsit otthonosabb, szántóföldre emlékezető tereket, ugyanakkor legtöbbször az itt-ott fákkal, de leginkább füves földrészekkel körülvett szakaszokat figyelhették meg alaposabban a sámánok, mialatt Jocó Anna elnyomása alatt szenvedett, és a hatalmas erőfeszítések miatt sorvadozó izmaival végezte el egyik fekvőtámaszt a másik után.

 Etsuko kissé szorongott a szabad ég alatt a sötétben, de semmi kedve nem volt egy helyben ácsorogni, így Akanéval ő is elindult, csakúgy bele a vakvilágba. Sámán és őrszelleme egyre rótták a jó nagy köröket ideiglenes táborhelyük körül, miközben beszélgettek.

-         Hát, szép kis kalamajkába keveredtünk. – jelentette ki Etsuko. – Ki sejtette volna egy hónapja, hogy megismerkedek 8 ilyen erős sámánnal, és persze azzal a kedves kis figurával, Mortyval, akikkel egy nagy hatalmú Asakura-ereklyét kell elcipelnünk az otthonunkba? De végülis kedvesek velem. Azt hiszem, sikerült valamennyire beilleszkednem.

-         Igen, a legtöbbjük valóban nem tűnik rossz szándékúnak… Habár ami a néger sámánt, az itakot meg ezt a Len Taot illeti, ők eléggé zavarnak engem. – felelte Akane ironikus hangon.

-         Len is? – kérdezte Etsuko a tőle telhető legszíntelenebb hangon. Akane meglepődött egy cseppnyit.

-         Igen, ő is… Miért lenne kivétel? Gúnyolódott rajtad és kritizálta a sámánérzéked, nem emlékszel?

-         Ő mindenkivel ezt csinálja. – vont vállat lehetőleg minél közömbösebben Etsuko. – Én sem vagyok kivétel. – Akane azonban tüstént harcba szállt a lánnyal.

-         És miért ilyen mindenkivel, hm? Mi oka van rá? Etsuko, olyan régóta veled vagyok… Nagyon jó emberismerő vagy. Otthon is nevezetes vagy arról, hogy szinte már első találkozás után mindenkiről kialakítasz egy legtöbbször reális képet az illető jellemét illetően… De most nem értelek. Miben lenne jobb ez a fiú, mint az az idegesítő vicckirály vagy Anna, az itako? – Akane tényleg érdeklődve szemlélte társa arcát; látszott, hogy kíváncsi rá, mi a véleménye. Etsuko azonban nem tartotta a szemkontaktust. Nem éppen erről akart beszélni, pláne ebben a helyzetben; elvégre ki tudja, ki hallgatja ki őket a fák rejtekében…

-         Semmiben. – motyogta feleletként. – Kezd teljesen besötétedni, nem? – terelte gyorsan másra a szót. – Vissza kellene indulnunk.

-         Jól van. – vont vállat Akane, ám közben még visszaúton sem hagyta békén Etsukot. – Ha semmiben sem jobb, miért nem jegyezted meg például, hogy az itakot miért kritizálom?

-         Nem is tudom. – motyogott tovább a sámántanonc. Sajna nagyon rosszul tudott hazudni; az okos Akanét pedig még annyira sem tudta átverni.

-         Jaj, ugyan már, Etsuko! Miért vagy velem ilyen? Valami baj van? – sóhajtott a szellem. A hangja csalódottságról árulkodott. Valójában az egész Földön Etsuko volt az egyetlen lény, aki érdekelte, így még a legkisebb titkolózás jelentőségét is erősen eltúlozva fogadta. Etsuko azonban nem igazán gondolt most bele barátja érzéseibe. Mint mindig, a füllentésből újabb füllentéssel akarta kimenteni magát.

-         Öhh, egyszerűen furcsállom a fiú viselkedését, és érdekelt, mit gondolsz róla. – Ennél sablonosabb szöveget nem is adhatott volna elő (ráadásul nem is volt igaz), de Akane szerencsére nem faggatódzott tovább, így folytathatták útjukat visszafele. Etsuko akaratlanul is gyorsított kissé léptein. Még egy perc se telt el, de már most furdalta a lelkiismerete a hazugságok miatt.

 Már mehettek egy kis ideje, mikor Akane hirtelen megtorpant.

-         Hé, Etsuko, ki az ott? – mutatott egy a sötétben feléjük közeledő árnyalakra a lány őrszelleme. Etsuko is odanézett. Nem tudta kivenni, ki jöhet feléjük. Már épp kezdett volna kissé megijedni, mikor a furcsa figura közelebb ért és kivált Faust, a szőke temetőmágus kissé rémisztő, ez esetben mégis megnyugtató alakja.

-         Hát itt vagy? Yohék már kezdtek aggódni érted… Hosszú ideig eltűntél. – Etsuko gyorsan elmotyogott egy bocsánatfélét, majd követte Faustot vissza a többiekhez, szemeit mélyen lesütve.