-Tehát ezért voltam veszélyben odaát... – állapította meg Rin szomorúan, megtörve ezzel a beálló csendet. Mira és Wyn szinte egyszerre hajtották le a fejüket és sóhajtottak fel mélyen. Sóhajuk mindent elárult az elmúlt percekről: szomorúsággal vegyes sajnálat visszhangzott bennük, mintha annyi év fájdalma egyetlen sóhajba sűrűsödött volna.

Rin megrázta a fejét, majd összeráncolta a homlokát:

-Most azt akarjátok nekem bemesélni, hogy a lelkem szinte nem is a sajátom? Mert azt még megértettem, hogy Ereniel reinkarnációja vagyok...valahogy azt is sikerült elfogadnom, hogy Zik lelkéből is kaptam egy kis részt...de hogy még Mira is bennem élt eddig...Nah, ez nekem már sok. – a szőke lány nagyot sóhajtott,majd egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy ismét átgondolhassa a dolgokat. Az  elmúlt percekben átélt információ-áradat egy csöppet összezavarta, rengeteg homályos részlet maradt, elsősorban Mira személyével kapcsolatban. Mert az egy dolog , hogy a lány Ereniel gyereke, de attól még nagyon sok mindent nem tudott róla. Példának okáért, hogy egyáltalán milyen élete volt. Mert azt tudta, hogy sámán, hiszen a Bono-nak nevezett macskaszerű lény egyértelműen egy szellem volt. Rin ránézett a kis lényre. Bono szokása szerint összetekeredve szendergett Mira nyakában, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy mi történik körülötte. Ahogy a szőke Asakura lány tovább figyelte a szellemet, tekintete egyszercsak összetalálkozott Mirájéval.

-Ne aggódj, majd egyszer mindent elmesélek, de most nincs erre időnk. A barátaink veszélyben vannak odakint, segítened kell nekik. – a régen halott lány hangja szelíd volt, mégis parancsoló és ez végre kizökkentette Rint is a néma elmélkedésből.

-Igen, igazad van. Gyerünk! – bólintott a fiatal sámán és leugrott az ágyról. Egy másodpercre megszédült, de nem vesztette el az egyensúlyát. Wyn és Mira aggodalmas pillantást váltott.

-Még nem nyerte vissza a teljes erejét. Talán várnunk kéne... – állapította meg félve a vízitündér szelleme, de mielőtt még a másik szellem válaszolhatott volna, Rin közbeszólt:

-Semmi bajom, csak hirtelen álltam fel. Siessünk inkább, minden perc számít, ha késlekedünk csak Zik esélyeit növeljük. – mondta halkan, majd a kilincs után nyúlt,de mielőtt elérhette volna Mira elállta az útját:

-Van még valami amiről tudnod kell. – mondta, mire Rin szemei elkerekedtek:

-Igen, és mi lenne az? – kérdezte meglepetten, miközben szemeivel megkereste a fegyverét. A díszesen faragott fabot a sarokba volt támasztva, mintha csak rá várt volna. A sámánlány elmosolyodott, majd a kezébe vette és várakozóan nézett Mira-ra.

-Nos?

-Nem fogod tudni legyőzni Ziket csak úgy. – közölte a szellemlány tárgyilagosan, mire a másik lány meghökkent:

-Mi az hogy csak úgy nem fogom tudni legyőzni? Hiszen az erőm meg van hozzá, van fegyverem és nem utolsósorban Wyn is itt van. – szavaira Mira mélyet sóhajtott:

-Hát még mindig nem érted? Anyám se tudta ennyivel legyőzni! Szüksége volt mégvalamire…egy…egy különleges fegyverre.

-Mire?

Rin kíváncsisága hirtelen felébredt. Egy fegyver, amire még szüksége lehet? Ez több mint érdekes… Türelmetlenül várta a folytatást,de Mira még hallgatott egy rövid ideig. Amikor végül megszólalt, hangja még sokkal titokzatosabb volt,mint az előbb.

-Ereniel annak idején majdnem hasonló fegyverrel küzdött,mint te. – kezdett bele a mesélésbe, miközben jelentőségteljes pillantást vetett először Wynre,majd a szőke Asakura kezében tartott fegyverre.

-A fegyver ősi eredetű volt, senki sem tudja, hogy mikor készült. Ereniel családjában öröklődött, a legenda szerint még egy híres amazoné volt, aki Atlantiszon élt. Mondjuk ez a történet szempontjából most lényegtelen információ. A lényeg annyi, hogy a fegyvernek hatalmas ereje volt. De csakis a megfelelő ember kezében, a megfelelő célra használva. Ereniel ilyen volt, ennek segítségével végül legyőzte Ziket 500 évvel ezelőtt. – fejezte be Mira, mire Rin összeráncolta a szemöldökét és Wynre nézett. A vízitündért állta a pillantását,de arca nem árult el semmit.

-Most azt akarjátok mondani, hogy van valahol egy ősi fegyver, ha egyáltalán létezik…ami Atlantiszról származik? – a két szellem egyszerre bólintott, de a lány hitetlenkedve megrázta a fejét.

-Egyszerűen képtelenség, hiszen Atlantisz nem is létezett. – kezdte,de Mira a szavába vágott, olyan hirtelen, hogy Bono felébredt. A kis szellem álmosan emelte fel a fejecskéjét, majd miután méltatlankodva tudomásul vette, hogy nem történt semmi érdmleges visszakuporodott gazdája nyakába.

-A szellemekben sem hittél, most mégis itt van három is melletted! Értsd meg Rin, ebben a világban sok olyan dolog van, amiben eddig nem hittél, mégis létezik. Többek között a kristályszigony is….

-A kristályszigony? – kérdezett vissza a szőke lány meglepődve, de Mira csak bólintott:

-Igen. A fegyver maga nem volt igazi harceszköz: csupán egy emléktárgy., a legszebb atlantiszi kristályból faragva, gondosan megmunkálva. Három ága volt, ezüsttel átfuttatva… Gyönyörű volt. – válaszolt Mira elmerengve, miközben halványan elmosolyodott

-Honnan tudod, hogy milyen volt?

-Hogy-hogy honnan? Természetesen,mert az enyém is volt annak idején. Én azonban nem adhattam már tovább senkinek…..- Mira egy pillanatra elhallgatott és mintha hirtelen ezer évet öregedett volna. Ajkairól eltűnt a mosoly és szemeinek eddigi jókedvű és magabiztos csillogása is fakóvá vált.

-Mi történt a fegyverrel? Nálad van még mindig?

-Hát pont ez az. – emelte fel a fejét a szellemlány és a benyúlt a zsebébe. Kinyújtotta a kezét és kinyitotta a tenyerét. Az ujjai között egy vékony ezüstlánc lógott, érdekes foglalattal a végén.

-Ez meg micsoda?- kérdezte Rin, le sem véve a szemét a láncról, ami különösen csillogott a szürke homályban.

-Ez az a lánc, amin a kristályszigony lógott annak idején…mielőtt…elvették tőlem. – válaszolt a szőke szellemlány és egyetlen mozdulattal visszatette a zsebébe az ezüstből készült ékszert.

-Elvették? De hát kicsodák? Így esélyünk sincs arra, hogy megtaláljuk. – Rin csalódottan sóhajtott:

-Úgyhogy ne is vesztegessük az időnket, a többiek odakint nagy bajban vannak! – tette hozzá gyorsan és tett egy lépést az ajtó felé, de Mira megint megállította:

-Emlékszel a templomra a sivatagban? – kérdezte, és hangja úgy hasított bele a szőke Asakura lelkébe,mint valami kés. Az emlékek megrohanták és hirtelen úgy érezte, hogy összeesik. Mélyet lélegzett, hogy elmúljon a hirtelen jött rosszulét, majd mélybarna tekintetét a szellemlányra emelte.

-Emlékszem, persze, de miért kérdezed? A Kívülállókra gondolsz?

-Mert… Akkor gondolom a vezetőjüket is ismered?

-Jeanne-t?

-Igen. – válaszolt Mira és a szemében mintha düh csillant volna.

-Igazán nem, de tudom, ki ő. Mi köze neki ehhez az egészhez? – kérdezte halkan és gyanakodva, de mintha már sejtette volna a választ.

-A Kívülállók vették el annak idején a kristányszigonyt..és az életemet. A vezetőjük, Jeanne, ahogy te ismered.. az akkori vezető egyenesági leszármazottja…

A szőke Asakura ereiben meghűlt a vér…

*

-Biztos, hogy ez az egyetlen megoldás? – kérdezte Rin a mellette rohanó Mirától, miközben Wynnel együtt sietve átvágtak az udvaron.

-Igen.. Szükségünk van a szigonyra, nélküle esélyetek sincs Zik ellen. Siessünk. – a sámán lány csak bólintott, majd megszaporázta lépteit és kirohant a kapun. Az utcára érve azonban megtorpant egy pillanatra és felnézett a dombra. Odefent ádáz csata dúlt a sámánok között, a támadások hatalmas port vertek fel, de a lány legnagyobb bánatára bátyja őrszellemének hatalmas alakja szinte mozdulatlanul állt egy helyben.

-Segítenem kéne nekik.. – gondolkozott Rin és beharapta a szája szélét. Keze görcsösen szorult a fegyverére és már épp indult volna, hogy meggondolva magát a többiek segítségére siessen, amikor Mira mellé lépett és megfogta a karját.

-Segíteni akarsz? Akkor gyere és ne állj meg többet, különben ők és te is elfogsz pusztulni! – a szellemlány hangja immár parancsoló és aggodalommal teli volt, így Rin végre igazán megértette, hogy nincs más választása, ígyhát csak bólinott és tovább rohantak a poros földúton.

Ahogy távolodtak a háztól, úgy halkultak el egyre jobban a dombon dúló csata zajai és úgy erősödött fel Dobby-village lármája. Most azonban a város felől jövő hangoknak is más színezete volt, amit Rin nem tudott mire vélni.

-A városban is csata dúl, amióta Zik megtámadta Yohékat. A követői a Tanács ellen fordultak, meg akarják szerezni a város irányítását. Jelen pillanatban nem sokat tehetünk értük, a Tanács is szinte tehetetlen.

-S Silva, Kalim? Velük mi van? Életben vannak még?- kérdezte meg sem állva a szőke sámánlány, ahogy élesen balra fordult, hogy a templom felé vegye az irányt.

A szellemlány azonban csak tanácstalanaul megrázta a fejét, majd egy nagy sóhaj uán ennyit mondott:

-Silváról semmilyen hírem sincs, Kalimról úgyszintén. De minden bizonnyal életben vannak még, hacsak nem támadtak rájuk túlerőben, hiszen mindketten igen erős sámánok.

Rin reménykedve bólintott és közben néma fohászt küldött a Lelkek Királyához, hogy vigyázzon a két indiánra, hiszen mindketten igen kedvesek voltak a szívének.

A sivatag körülöttük csendes volt, sehol egy teremtett lélek, de még az állatok is mintha elbújtak volna. A levegőben pedig folyamatosan ott rezgett az a láthatatlan fenyegetés, ami egyre jobban a hatalmába kerítette a fiatal sámán szívét. Rin kitartóan rohant tovább, tudta, hogy a barátai élete most rajta múlik és azon, hogy megszerzi-e a kristályszigonyt. Gondolatai csakis a dombon küzdőkön jártak, így nem vette észre, hogy Mira lefékezett előtte és egyenesen belerohant a testet öltött szellemlányba.

-Mira, mi tör.. – kezdte, de a sámán a szavába vágott.

-Cssss, figyelj csak.. Mi ez a zaj? – Rin összeráncolta a szemöldökét és koncentrálni kezdett, így pillanatokon belül ő is meghallotta, azt az egyre erősödő tompa dobogást, ami leginkább vágtázó patákra emlékeztette. Kérdőn nézett a védekezően elé lépő Mirára, de az nem szólalt meg. Várakozóan bámult a sivatagra, nem mozdult. A zaj egye közeledett és egyre erősebb lett, mégse lehetett senkit sem látni. A levegő is mozdulatlan volt, Rin idegei mégis pattanásig feszültek és nem bírva tovább, kifakadt:

-Semmi lényeges, menjünk már.-  mondta ingerülten és tett egy lépést, de Mira csak felemelte a kezét, majd a következő pillanatban félrelökte a sámánlányt és maga is felugrott a levegőbe. Éppen jókor: ott ahol az előbb álltak, most egy bölény altestű indián állt, szaporán szedve a levegőt.

Rin felkönyökölt, majd kiköpte a szájából a homokot és kérdőn pislogott felfelé.

-Kalim! – tört fel belőle a megkönnyebült sóhaj, miközben lasssan felállt. Mira gyanakodva figyelte az indiánt, de az csak megbiccentette a fejét és megtörte a szellemkontrollját.

-Rin, hála az égnek, örülök, hogy visszatértél. Silva tehát sikerrel járt.

-Igen, hála neki..

-De most nincs időnk üres fecsegésre, sietnünk kell, bármelyik pillanatban itt lehetnek. – vágott a lány szavába a magas férfi, majd felhúzta a szemöldökét.

-Viszont mit keresel itt a sivatag közepén?

-A Kívülállók templomába tartunk, meg kell szereznem valami nagyon fontos dolgot onnan.

-A kristályszigonyt, tudom.

-Mi, de honnan..

-Ez most nem fontos, sietned kell, viszont gyalogszerrel hosszú időbe fog telni,mire odaértek és pont az idő az, ami most szorít minket. Úgyhogy engedd meg, hogy segítsek.

-Mivel?-  kérdezte Rin kíváncsian és az indiánra nézett.

Az elmosolyodott, majd éleset füttyentett. A következő pillanatban ismét vágtató paták robaja hangzott fel, de most a tulajdonosuk is látható volt: egy gyönyörű, hófehér ló vágtatott feléjük a sivatagi homokon át, majd megállt Kalim mellett és lehajtotta a fejét. Halkan prüszkölt néhányat, majd bal mellső lábával idegesen kapálni kezdte a forró és szikár homokot.

-Ő itt Fehér Főnix.. – mutatta be a nemestartású állatot az indián, majd megfogta a kantárszárat és Rin kezébe nyomta.

-Len lova, segíteni fog neked, hogy minél hamarabb eljuss a templomba. Makacs állat, nem enged fel akárkit a hátára, de benned bízni fog, úgy érzem. Tudsz lovagolni?

-Tudok, de..

-Ne kérdezz, nincs időnk. Siessetek, én pedig megyek és segítek a többieknek a domb..- ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a körülöttök lévő tájat. Hatalmas por verődött fel és mire leülepedett, már legalább 10 jól felfegyverzett sámán állta körül a kis csapatot.

-Látod, erről beszéltem. – szólt Kalim meggyötörten, majd egyesülve szellemével, folytatta:

-Álljatok hátrébb és ha jelt adok meneküljetek.

-Azt már nem. – válaszolt Mira indulatosan és előhúzva a kardjait az indián mellé állt. Bono halkan morogva ült a vállán, csak arra várva, hogy gazdája harcba szólítsa.

-Kegyed túlzottan vakmerő, ezek a férgek itt az életünkre törnek. – jegyezte meg keserű mosollyal a magas indián, de azért készségesen odébb állt, hogy a régen halott sámánlány is elférjen mellette.

-Felesleges féltenie, uram. – válaszolt mosolyogva Mira és a következő pillanatban már a levegőbe is ugrott, hogy jó pár méterrel előrébb földet érkezve, támadásba lendüljön. Bono lelke fényes auraként ölelte körbe a borotvaéles pengéket, ahogyan a sámánlány ügyes táncba kezdett a rátámadó otromba és behemót férfiak között. Kalim sem maradt tétlen, szinte azonnal bekapcsolódott ő is a küzdelembe és hamarosan már két szintén jól megtermett, sötétképű sámánnal küzdött.

Rin felugrott a lóra és gyors vágtába kezdett,de aztán a kantárt visszarántva lefékezte a Fehér Főnix névre hallgatóállatot és visszafordult a küzdők felé, kétségbeesetten és tanácstalanul figyelve a kibontakozó harcot. Mira és Kalim azt parancsolta neki, hogy menjen azonnal a templomhoz és ő tudta is, hogy a két harcosnak igaza van, hiszen most jóval több múlik rajta, mint holmi kisebb csetepaté. Viszont a lelke mélyén azt is érezte, hogy nem hagyhatja őket most itt egyedül, mert akármilyen erősek is, a túlerő le fogja őket győzni. Rin idegességében megint beharapta az ajkát és mélybarna tekintete megkereste őrszellemét. Wyn apró gömb alakban lebegett mellette, szintén a harcot figyelve. A két szempár egy pillanatra találkozott, de erre szinte már nem is volt szükség, hiszen a sámán és szelleme egyből tudta mire gondol a másik. Wyn elmosolyodott, majd bólintott és a következő pillanatban már gazdája mellett suhant, ahogy Rin leugrott a hatalmas fehér lóról s fegyverét erősen szorítva visszafelé kezdett el rohanni.

Mira félreszökkent a lecsapodó buzogány elől és ellentámadásba lendült, de kardja lecsúszott ellenfele vastag pajzsáról és tompa puffanással kiesett a kezéből. A lány fájdalmasan felszisszent, ahogy féltérdelő állásba érkezett a földre, de nem volt sok ideje a gondolkozásra, hiszen súlyos buzogány ismét a feje felé közelített. A lány oldalra fordult, majd félregurult a csapás elől, de ellenfele cselesebb volt annál, mint elsőre hitte: hirtelen éles fájdalom hasított a bal csuklójába, ahogyan a buzogányos harcos bakancsa belenyomta a homokba a kezét. Kiáltani már nem volt ideje, hiszen már látta a diadalittas vigyort a férfi arcán, ahogyan a végső csapásra emeli fegyverét. Mirát nem arra tanították, hogy ilyen könnyen feladja, de most már ő is érezte, hogy nincs menekvés. Bono rémült sipítozással rohangált körülötte, de a kis szellem már tehetlen volt. A szellemlány becsukta a szemét és felkészült arra, hogy ismét visszatérjen a szellemvilágba, amikor hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe és a csuklójára nehezedő súly hatalmas port verve fel, jó pár méterrel odébb csapódott a földbe, úgy hogy a Zik oldalára álló férfi soha többet nem mozdult meg. Mira csodálkozva nyitotta ki a szemét és nézett fel a mellette álló Rinre, aki a kezét nyújtotta felé, arcán bocsánatkérő mosollyal.

-Sajnálom, hogy ellenszegültem a parancsnak, de úgy éreztem itt a helyem, hogy segítsek. – mondta halkan, de Mira csak megcsóválta a fejét, majd elfogadta a feléje nyújtott kezet.

Összemosolyogtak, majd a lány lehajolt a kardjáért és újabb szellemkontrollt létrehozva, mostmár fej-fej mellett szálltak harcba. Kalimnak és és a szellemeknek hála, gyorsan legyőzték a rájuk támadókat, akikről utóbb kiderült, hogy tényleg Zik szolgálatában álltak, de nem nyertek bebocsátást a viadalra és ezért döntöttek úgy, hogy az Asakura fiú védelme alatt betörnek a városba és elpusztítják azt, a Tanáccsal együtt.

-Akkor ezzel megvolnánk. – sóhajtott mélyet Kalim, majd megtörölte izzadt homlokát és nagyot fújtatott, mintha sokkal jobban átlényegült volna bölénnyé a kelleténél. A lányok elmosolyodtak, de a férfi arca mosolytalan maadt, ahogy sürgetve közelebb lépett hozzájuk:

-Mostmár viszont tényleg induljatok, ne késlekedjetek tovább, szorít minket az idő. Miattam ne aggódjatok, tudok én magamra vigyázni. –tette még hozzá, majd biccentett egyet a lányok felé és ismét egyesülve szellemével, immáron négy lábon elrobogott Zik és a többiek csatájának helyszíne felé. Mira merengve nézett utána, gondolatai visszarepültek sok száz évvel korábbra, amikor még.. Felsóhajtott,majd elmosolyodott és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Egy pillanatig még Kalim után bámult, de ekkor valaki megbökte a hátát. Mira hátrafordult. Mögötte Fehér Főnix állt, nyergében Rinnel, aki mellett Wyn lebegett mosolyogva , de némi türelmetlenséggel a szemében.

-Indulhatunk? – kérdezte Rin, majd ismét a kezét nyújtotta a szellemlány felé.

-Még meg se köszöntem, hogy megmentettél.

-Ugyan, szóra sem érdemes. – felelt a szőke Asakura egy vidám mosollyal kísért kacsintással, mire Mira megragadta a kezét és egyetlen lendülettel felugrott mögé a lóra. Átfogta az elől ülő fiatal sámánlány derekát, majd kissé félénken megszólalt:

-Biztos, hogy tudsz lovagolni? Mert én nem tudok, sőőt, kifejezetten félek ezektől a lényektől.

-Ne aggódj, Odaát volt elég alkalmam gyakorolni, csak kapaszkodj erősen.

A szellemlány bólintott, mire Rin sarkát finoman Fehér Főnix oldalához nyomva elindította a hatalmas fehér állatot. A ló mintha kitalálta volna a gondolatait, ellenállás nélkül engedelmeskedett neki és hamarosan már szélsebes vágtával száguldottak a Kívülállók bázisaként szolgáló templom felé.

*

A templom hűvös levegője végigfutott a szőke sámánlány hátán, ahogy résnyire tárva a vastag faajtót beljebb lépett. Eltelt néhány pillanat, amíg szemei megszokták a bent uralkodó félhomályt, de aztán kissé félve körülnézett. Az épület belseje nem sokat változott legutóbbi látogatása óta. A falak ugyanolyan méltóságteljes szilárdsággal álltak,mint akkor és ugyanannyira kevés fény jutott be az ablakokon,mint azon a szörnyű napon. Az ajtóból előrelépve Rint megrohanták az emlékek. Újra látta maga előtt, ahogyan a Kívülállók a barátai és a bátyja életére törnek, ahogyan a támadás feléjük száguld és ők tehetetlenek.. ahogyan egyik pillanatról a másikra eléjük veti magát, és a vízfal.. A lány gyomra összeszorult és keserűen elfordult. Ismét érezte, hogy milyen szörnyűséget követett el, amikor elvette két ártatlan ember életét. „Nem voltak ártatlanok.” – figyelmeztette magát. „Ők ugyanúgy ölni akartak..”

Ez a gondolat valamelyest megnyugtatta, így képes volt továbbmenni. Ujjai görcsösen fonták körbe fegyverét, minden érzékszervével egy esetleges támadásra figyelt, ám a templom néma volt és üres. A hideg és dohos levegő ingerelte a tüdejét,de nem mert köhögni, csendben lépkedett tovább. Az oszlopok árnyékai ijesztően húzódtak végig a kövezeten, de mögöttük ellenségnek nyoma sem volt.

-Biztos, hogy ide kellett jönnünk? Nincsenek is itt.. – kérdezte halkan Rin, miközben mélybarna tekintete ismét végigsuhant a templom belsején.

-Egészen biztos.. gyerünk tovább. – válaszolt Mira fojtott hangon és megelőzte a szőke sámánlányt, szigorú tekintetét mereven előre szegezve.

Jó pár lépést tettek még meg, amikor hirtelen felemelte a kezét és visszatartotta az Asakurát. Rin a sivatagi szituácíó óta megtanulta, hogy érdemes hallgatni a szellem megérzéseire és most sem csalódott. Épp annyi ideje volt, hogy felemelve a fejét átnézzen Mira válla fölött, máris több pisztoly szegeződött rá, mint amennyit elsőre meg tudott számolni.

-Már vártunk rátok. – szólalt meg hirtelen egy hideg férfihang és a tulajdonosa is előrelépett. Szürke szemüvegkeretén megcsillant az egyik törött ablakon betűző fény. Arrogánsan hűvös arcán érzelemnek nyoma sem volt, ahogyan felemelte a fegyverét és a lányokra szegezte.

-Feleslegesen jöttetek, nincs itt amit kerestek és még ha itt is lenne,sem segíthetne rajtatok.

-Hogy érti ezt? – kérdezte Rin ijedten és összerándult a gyomra.

Marco elvigyorodott. Még várt pár pillanatig, kiélvezve a lány szemeibe költöző rettegést és csak utána válaszolt:

-Zik túl erős, nincs esélyetek ellene. Se neked, se a testvérednek, Yoh Asakurának. Viszont.. az a veszély még mindig fent áll, hogy csatlakoztok hozzá. S ez az, amit semmiképpen sem engedhetünk. – folytatta és kegyetlenül elmosolyodott.

-Úgyhogy készülj a halálra Rin Asakura, már nem tudsz elmenekülni! -  tette még hozzá, miközben felemelte a fegyverét, mely így már egyenesen a lány szívére mutatott.

Rin agya lázasan járt, kereste a megoldást. Egyedül esélye sincs a Kívülállók ellen, csak akkor ha olyan mértékben használja az erejét..hogy életeket vegyen el. A lány felsóhajtott, majd hűvösen megszólalt:

-Nem érdekel, hogy mit gondoltok, se én, se Yoh nem fog Zikhez csatlakozni, hiszen tudjuk, hogy mit akar és mi ebben nem akarunk részt venni. Yoh ebben a percben is azon van, hogy megállítsa a bátyánkat. Teljes szívéből és erejéből küzd, a barátai pedig őszintén támogatják. Ha ti ezt sem ismeritek el, az már nem a mi gondunk. Nekem segítenem kell a bátyámnak, hogy megmentsem ezt a világot. Megpróbálhattok megállítani, de nem ajánlom. – mondta annyira halkan, hogy szinte alig mozgott a szája. Marconak arcára fagyott a vigyor egy pillanatra, de aztán csak tovább moslygott és bólintott:

-Űrnőnk parancsára.. – kezdte, de az egyetlen nőnemű Kívülálló, Mina mellé lépett és lefogta a kezét:

-Hagyd Marco… Nincs értelme… - mondta szelíden és szomorú szemeit Rinre emelte. Pillantásuk egy pillanatra összekapcsolódott, aztán a szőke sámánlány sarkon fordult és lassú léptekkel elindult a templom kijárata felé. Wyn követte, a sámán és szelleme hamarosan elhagyta a padok leghátsó sorát is és már éppen ki akartak lépni az ajtón,amikor éles kiáltás hasított a levegőbe:

-Rin Asakura, ezek voltak az utolsó perceid! – a lány rémülten fordult hátra, arcára kiült a rettegés. Marco kitépte magát Mina kezeiből , előrelépett és fegyverét egyenesen rászegezve, a következő pillanatban támadt. Éles fehér fény szökkent ki a fegyver végéből és a pillanat törtrésze alatt átszáguldott a csarnokon. Rin szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, de már késő volt ahhoz, hogy félreugorjon. Egy másodpercre végigszaladt az agyán az élete és összeszorította sötétbarna tekintetét. Felkészült a halálra, gondolatban elbúcsúzott mindenkitől,akit szeretett. Azonban nem történt semmi, csupán egy elhaló kiáltás hangzott fel és a következő pillanatban mintha egy üvegből formált test robbant volna ezer darabra. A zaj egészen a szívekig hatolt, az Asakura lány kinyitotta a szemét, de már csak Mira földre hanyatló testét láthatta. A szellemlány elterült a padlón, haja kibomlott és eltakarta az arcát. Rin mellé sietett, letérdelt hozzá és az ölébe emelte a fejét:

-Mira… - suttogta, mire a lány kinyitotta a szemét. Alakja lassan halványodni kezdett, ahogy utolsó erejével megszólalt:

-Ennyivel még tartoztam neked, Rin. Veled voltam mindig, segítettél, hogy megértsem anyám döntését. Bono és én szívesen áldoztuk fel magunkat,ne aggódj miattunk, jó helyre megyünk, már várnak ránk. Viszont tegyél meg értem valamit..

-Mit? – kérdezte a szőke lány és elfátyolosodott a szeme. Egy könnycsepp ki is csordult a szeméből és lassan lefelé vándorolt gondterhelte arcán, melyre mély nyomokat rajzolt a születő kétségbeesés.

-Végezz Zikkel és állj bosszút helyettem is rajta. A kristályszigony segíteni fog, csak bízz magadban. S küzdj a szíved szerint.. – Mira hangja elcsuklott és a lány becsukta a szemeit. Kezével még megfogta Rin kezét és az Asakura lány meglepetten érzékelte a tenyerébe csúszó hűvös ezüstláncot, a kristályszigony foglalatával együtt. Mira ajkai szelíd mosolyra húzódtak és alakja lassan feloldódott a templom félhomályában, ugyanúgy ahogy néhány pillanatal ezelőtt Bonoé is.

Rin megsemmisülten hajtotta le a fejét, könnyei a földre hulltak. Wyn megjelent mellette és együttérzően a vállára tette a kezét, de a lány nem mozdult.

A Kívülállók döbbent csendben álltak. Az iménti jelenet olyan gyorsan játszódott le, hogy szinte idejük se volt felfogni. Tátott szájjal bámultak hol a még mindig térdelő Rinre, hol a fegyverét mereven rászegező Marcora.

A beálló hosszú és néma csendet végül Wyn törte meg:

-Rin, ideje lenne indulni. Segítenünk kell a barátainkon…

Az Asakura lány nem emelte fel a fejét, de bólintott. Lassan feltérdelt, majd felegyenesedett és elindult a kijárat felé. Léptei csendesen visszhangzottak a komor falak között, de senki sem merte megállítani. Szőke tincsei az arcába hulltak, eltakarva könnyáztatott bőrét. Már majdnem kilépett a vastag ajtón,amikor Marco megállította:

-Ezzel még nincs vége, Asakura! – kiáltotta és ismét támadásba lendült. A fénysugár kétszeres erővel söpört végig az oszlopok között, halált ígérve. Rin mélyet sóhajtott, majd egyetlen mozdulattal megperdült a tengelye körül és parázsló tekintettel maga elé emelte a kezét, megidézve a hatalmas vízfalat. Marco támadását elnyelte a hullámzó víztömeg, a szőke Kívülálló megsemmisülten esett térdre, fegyvere kihullott a kezéből. Ajkai szólásra nyíltak, de hang nem jött ki a torkán. Egyre csak bámult a sámánlányra, aki lassú mozdulatokat tett a kezével, amitől a vízfüggöny kettévált és a férfi szembetalálta magát a lány izzó tekintetével, melyben már nyoma sem volt szomorúságnak.

-Rin, kérlek ne! – nyöszörögte Marco és leborult a földre. A lány ránézett, majd leeresztette a kezét és elfordult. A vízfüggöny eltűnt, de az erő rezgése még ottmaradt a levegőben. Az Asakura sámán lassú,kimért léptekkel indult el ismét a kijárat felé, s ezalakalommal akadálytalanul jutott ki a sivatagba, hogy ott Fehér Főnixre pattanva, elvágtasson az Asakura-rezidenciához.

A templomban senki sem mozdult. A falak fenyegető hidegsége a szívekbe kúszott, mindenkit mélyen megrendített az imént lejátszódott kis közjáték. A fejekben zavarodottság lett úrrá, senki sem volt képes elhinni a történteket. Rin Asakura megkímélte Marco életét, pedig könnyedén átsegíthette volna a férfit a szellemek világába. A Kívülállók összezavarodtak. Már senki sem volt biztos abban, hogy a lány Zik oldalára fog állni. Egyedül Marco hitt még ebben.

A szőke sámán dühösen verni kezdte ökleivel a templom kemény padlóját, összeszorított fogai közt szitkokat szórva a lány után. Társai szótlanul figyelték, de ne avatkoztak közbe.

Hirtelen Jeanne tűnt fel a templom oltáránál, Lyserggel az oldalán. Egyenesen Marco felé tartottak, a többiek engedelmesen utat nyitottak előttük. Az ezüsthajú lány csititóan a szőke férfi hátára tette a kezét,amikor melléért,majd megszólalt:

-Marco.. talán tévedtünk. Talán a világ változik és a reményünk bennük él…

-De Úrnőm.. – a férfi felemelte a fejét és a lányra nézett.

-Most nincs de, Marco. – válaszolt a lány szelíd mosollyal és felegyenesedett.

-Itt az idő, hogy a sámánok egyesítsék az erejüket. Lyserg..indulj.

A zöldhajú mágus előrelépett, majd bólintott és sietve kirohant a templomból. Társai vegyes érzelmekkel néztek utána, egyedül talán csak Jeanne szemében csillant fel egy pillanatra a remény.

A Sámánok Korának egyik legnagyobb csatája elkezdődött.