A domb fülledt levegőjében füst terjengett, az égett fű szaga mindent körbeölelt. A levegő izzott a még lobogó lángoktól, az erdő keserves jajszava megdermesztette a világot. A kiégett, élettelen domb már nem emlékeztetett arra a hajdan oly gyönyörű helyre, hol nem sokkal ezelőtt még sámánok tartottak erőnléti edzést, hol nem is olyan régen még szerelmek teljesültek be a csillagos ég alatt. Most mindent hamu és por borított, minden zöld szín eltűnt a tájról, hogy a helyét a táncoló lángok szívet égető színei vegyék át. Ha idegen tévedt volna erre a helyre, minden bizonnyal a szíve szakadt volna meg ennyi pusztítás láttán… Életnek szinte már nyoma se volt, egyedül egy alak tornyosult a domb halott füve felé..Egyetlen alak, aki mindezt a pusztítást a világra hozta…

***

Rin fejéből zuhanás közben minden gondolat kiröppent,egyedül arra tudott gondolni, hogy kudarcot vallott, s a barátai nem fogják túlélni ezt a csatát.. mint ahogy ő se.. Minden tagjába rettenetes fájdalom hasított, ahogy becsapódott a földbe. Az ájultnak tűnő Tao vezér mellé zuhant, szépmetszésű arcát vastag csíkban felhorzsolva esés közben. A seb jobban égett minden eddiginél, de a lány nem tehetett semmit. Megpróbálta magát felnyomni a földről,de hiába erőlködött, nem sikerült: két-három próbálkozás után tehetetlenül zuhant vissza.

„Esés közben a kelleténél jobban beüthettem a karom. Talán el is tört…”- gondolta, de aztán egy finom, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait, ahogyan végül mégiscsak sikerült felkönyökölnie. Az ujjai mozogtak, mint ahogy a karja is, egyedül a csuklója sajgott tompán, ahogy megmozdította. Halkan felnyögött, mire Len lassan kinyitotta a szemét. Szenvedéssel teli arca furcsa fintorra húzódott, ahogy a sámánlányra nézett, de aztán kissé nehézkesen megmozdult és megfogta Rin kezét. Erőtlenül megszorította a szőke lány ujjait, majd akadozva megszólalt:

-Miért jöttél vissza, te őrült?! Megmondtam, hogy menekülj! – suttogta kétségbeesett dühvel. Rin érezte a hangjában rejlő fájdalmakat, hiszen Len súlyos sérüléseket szerzett a Zikkel való harcban és ez könnyeket csalt a szemébe. Viszonozta a fiú szorítását, majd így felelt:

-Nem hagyhattam cserben azokat,akik fontosak nekem. –Len szemei megcsillantak egy másodpercre, majd nagyot nyelt és csak azután folytatta:

-Te voltál a világunk utolsó reménye, s tudom, hogy önzően hangzik, de… De örülök, hogy velem vagy..itt.. mindennek a végén.

-Még nincs vége! – Rin hangja dacossá vált és a következő pillanatban nyögve oldalra fordult, majd elszántan talpra állt. Egy pillanatra megingott, de aztán visszanyerve az egyensúlyát, körülnézett. Meglátta a guandao-t maga mellett, ígyhát lehajolt érte és felvette,majd miután összeszorította sajgó kezét a fegyver felett, Zik felé fordult. Erőt vett magán, arca már alig tükrözött fájdalmat, egyedül elszántság és bátorság játszott rajta.

-Rin! Ne csinálj hülyeséget! Menj vissza a saját világodba, oda nem tud követni!  -kiáltotta Len, nagy nehezen kipréselve magából a szavakat, de Rin szinte meg se hallotta. Mégcsak hátra sem fordult, úgy válaszolt:

-Ameddig van erőm, nem fogom hagyni, hogy ő győzzőn! Wyn! – felelte hideg daccal, de szelleme nem engedelmeskedett. A kékhajú víziszellem gazdája elé suhant és összetett kézzel könyörögni kezdett:

-Rin, kérlek ne áldozd fel magad te is, mint Ereniel tette annak idején! Menekülj, még nincs késő… - a szellem szavai elvesztek a levegőben,ahogy a szőke sámánlány megcsóválta a fejét:

-Nem lehet Wyn, csak a gyávák menekülnek. Én harcolni fogok, mert ez a sorsom.. – a szellem mélykék szemei megcsillantak, majd elmosolyodott:

-Melletted állok Rin, büszkén harcolok egy ilyen sámán oldalán,mint amilyen te vagy. – Wyn fejet hajtott, de mielőtt Rin válaszolhatott volna, Zik gúnyosan megszólalt:

-Micsoda romantikus pátosz! Hát nem volt még elég Rin? Mindenképpen meg akarsz halni? – a lány a bátyjára emelte barna szemeit, s megcsóválta a fejét:

-Ugyan drága bátyám..nem fogok meghalni.. és veszíteni sem.. mert ameddig van erőm küzdeni fogok! Ellened, az elveid és az elképzelt világod ellen! – kiáltotta végül elszántan és azonnal támadásba lendült.

A guandao kéken felragyogott, ahogyan Wyn egyesült a fegyverrel, a penge megvillant a lobogó lángok fényében. A szőke sámánlány felszökkent a levegőbe, teste ruganyos könnyedséggel repült át a levegőn, tekintete összekapcsolódott Zik izzó barna szemeivel. Az Asakura fiú fölényesen elmosolyodott és a következő pillanatban sisteregve lángoló tűzgömböt küldött a húga felé. Rin arcán egy másodpercre félelem suhant át, de aztán a lány csak elszántan összeszorította az ajkait és ujjait szorosan a Tao fiú fegyvere köré fonta. Alakja halványkék fényben felderengett és a következő pillanatban vékony vízsugarak vették körbe, amik egyetlen szempillantás alatt összefonódtak, óriási vízgömböt hozva létre a lány teste körül. Zik tűzgömbje célba talált, tűz és víz sisteregve csapott össze, egy pillanatra mindent elvakítva. Ahogy a fényesség és a felvert por lassan eloszlott, már csak Zik és Rin állt egymással szemben a földön. Zik kezében vörös kard ragyogott, a Tűzszellem új alakja ijesztően kicsinek tűnt. A fiú testét apró lángnyelvek nyaldosták, mégse égették meg, hosszú, barna tincsei finoman rezegtek az enyhe, mégis forró szellőben. Szemei vad tűzben égtek, a sikertelen támadás feldühítette, nemrég oly higgadt arcán most érzelmek egész sora tükröződött. Vele szemben állt a húga, mozdulatlan csendben. A lány karcsú alakját vékony vízsugarak ölelték körbe, szőke haja lazán hullámzott. Barna szemei elszántan csillogtak, ujjai szorosan fonódtak a kezében tartott fegyver nyelére.

Zik elégedetten vigyorodott el, ahogy a lányra nézett.

-Nocsak kedves húgom… csak nem a tőlem lopott erőt használod?

-Ezt az erőt nem loptam Zik, hanem örököltem. – Rin válasza higgadt volt, egyedül csak a vízsugarak változtattak táncuk irányán.

A fiú dühösen felhúzta a száját és csak akkor válaszolt, amikor sikeült egy kicsit lenyugodnia:

-Nekem teljesen mindegy, honnan birtoklod a vizek erejét, de nekem szükségem van erre az erőre. Úgyhogy meg is fogom szerezni..és mivel nem maradt más út…erőszakkal, az életed árán! – kiáltotta vak dühvel a sámán és azonnal támadásba lendült. A vörös kard alakja imbolyogni kezdett, majd megnyúlt és új formát öltött: veszélyes dárdaként szegült a lány mellkasának, ahogyan Zik könnyedén átszökkent a levegőn. Rinnek még épp annyi ideje volt, hogy hárítsa a támadást és félreugorjon, Zik ismét felé lendült. A két fegyver csattogása betöltötte a levegőt, az ősi energia ott vibrált a két testvér körül. A küzdelem egyenlőtlen volt, Rin egyre jobban fáradt, majd egy váratlan pillanatban Zik dárdája eltalálta a bal karját és ő elejtette a Tao fiú fegyverét. A guandao tompán puffant a földön és utána nem sokkal Rin teste is erőtlenül zuhant mellé. A lány nyögve felkönyökölt, bal karján csúnya égési seb éktelenkedett. A szőke sámán a sebre szorította a kezét, arca mély fájdalmat tükrözött, de sikerült felállnia. Zik leeresztette a fegyverét és csodálkozva nézett húgára, meglepte a lány önzetlen kitartása. Pár pillanatig elgondolkozva figyelte, majd megszólalt:

-Nem értem, hogy miért vállalod önként a halált, Rin. Yoht és a többieket már megöltem, s neked se szánok már sok időt. – hangja szelíd közönnyel csengett, s mintha egy árnyalatnyi szomorúság is bújkált volna benne, de Rin nem válaszolt, csak kezébe vette a guandaot és a fegyverre támaszkodva lassan felállt. Bátyja szemébe nézett, arca mocskos volt, vér és por keveredett hajdan oly puha bőrén, a könnyek apró csíkokat rajzoltak az arcára.

-Megölheted Treyt, Jocót, Riot, Faustot, Mortyt, Annát, Junt, Pilica-t, Tamarát… sőt Lent és Yoh-t is, nem számít. Velem is végezhetsz, de jobb ha tudod, hogy soha sem fogsz győzni felettünk! Ezeket a sámánokat egy olyan erő köti össze, amiről még álmodban sem gondolhattad, hogy ilyen erős lehet! Én se értettem sokáig, de mostmár rájöttem, hogy az őszinte barátságnál nincs nagyobb erő a világon! Amikor az életedet áldoznád fel a többiekért, amikor képes lennél akár meghalni is, hogy ők éljenek! Legyőzhetted bármelyiket, a többiek azonnal kiálltak mellette, minden erejükkel azon voltak, hogy bosszút álljanak érte és megvédjék! Hiheted azt, hogy legyőzted őket és megszerezted Yoh lelkét és erejét, de jobb ha tudomásul veszed, hogy ők mindannyian élnek! Egymás szívében és lelkében, így az enyémben is! -  Rin hangja olyan elszántan csengett, hogy az még a reinkarnálódott Asakurát is meglepte. Dühösen összeszorította a fogait, a lángok megerősödtek a teste körül.

-Ostobább vagy mint hittem! Méghogy barátság! Yoh is ebben hitt, s most nézd meg: halott és a lelke az enyém! S most te következel! – Zik az önuralmát elveszítve fúrta lángoló tekintetét húga meggyötört pillantásába, de Rin csak szomorúan lehajtotta a fejét. Szíve előtt összekapcsolódtak a vízsugarak egyetlen apró gömböt alkotva, mely halványkéken vibrált a levegőben.

„Az ereje..most végre az enyém lesz!” – gondolta Zik és diadalittasan támadásra emelte a fegyverét,majd a lány felé lendült. Rin lehunyta a szemét, s felkészült arra, aminek meg kellett történnie. Tudta, hogy már minden erő elhagyta a testét, alig maradt furyokuja és hogy többé képtelen elllenállni a bátyja támadásának.

„Talán nem is fog annyira fájni…” – gondolta és elkínzott arcán mosoly suhant át.

„Odaát ismét együtt leszünk, Len.” – gondolatai elhalványultak és már csaka feléje száguldó izzó dárdára tudott gondolni, ami hamarosan kioltja az életét…

Zik tekintete őrült tűzben lángolt, tekintete előtt már csak a vibráló energiagömb lebegett. Már előre élvezte a testét átjáró erőt, amit a lánytól fog megszerezni, ha magába olvasztotta a lelkét. Már érezte a diadal és a győzelem semmivel össze nem téveszthető ízét, tudta, hogy annyi év küzdelem után végre megszerzi azt, amire mindig is vágyott és övé lesz a Lelkek Királyának ereje, s az egész világ a lábai előtt fog heverni. Eljön a Sámánok Kora, a gyenge emberek elpusztulnak, a Föld ismét szép és jó lesz, az ő vezetése alatt.

Rin összeszorította az ajkait és a kezeit, várta a halált, azonban meglepetésére nem történt semmi. Óvatosan kinyitotta a szemeit, s meg se tudott szólalni a döbbenettől. Előtte Yoh állt, teljes életnagyságban, kezében a fegyverével, amivel könnyedén feltartóztatta Zik csapását.

-Igaza van Zik! – kiáltotta és egyetlen kardsuhintással kiütötte a fegyverré vált szellemet a bátyja kezéből. A Tűzszellem ismét a küzdőtér felé magasodott, de nem ez vonzotta magához a továbbra is dermedten álldogáló Rin tekintetét. A lány melegbarna szemei egyenesen fiatalabb bátyjára szegeződtek, aki Dupla-médiumot használt, de olyan magabiztosan, mintha mi sem történt volna az elmúlt egy órában. Amidamaru aurája erőteljesen ragyogott, a kard meg se rezdült a sámán kezében. Arca dühöt sugárzott, de tekintete nyugodt volt, mint mindig.

-Én is támogatom az elhangzottakat. – szólalt meg hirtelen egy vidám hang és a következő pillanatban Trey Rin vállára tette a kezét. A lány bágyadtan elmosolyodott és a fiú felé fordult, aki csak egy kacsintással jelezte, hogy minden rendben van.

-S én is. – Jocó a lány másik oldalára állt, miközben Mic finoman hozzádörgölőzött Rin lábához.

-Csatlakozom. – Rio a két fiú mögé állva magasodott a kis csapat fölé.

-Mi is. – Jun hangja szelíden csengett, mégis határozottan és a követező pillanatban Pailonggal, Annával, valamint a Mortyt támagató Pilicával és Tamárával a többiek mellé lépett.

-Minket sem hagyhattok ám ki, igaz szerelmem? – nevetett Faust, majd Eliza-val együtt csatlakozott ő is a sámánokhoz.

-Ha már így összegyűltetek….én is csatlakoznék. – ez volt az a hang, amire Rin azóta várt, hogy kinyitotta a szemét és meglátta Yoht. Egyetlen pillanat alatt fordult hátra és szembe találta magát azzal, akire várt. Len sokat sejtetően rámosolygott, majd elvette a lány kezéből a fegyverét és Basont szólítva Yoh mellé lépett.

-Veled vagyunk, Rin. – szólt a bátyám vidáman

-Nem lesz semmi baj, együtt győzni fogunk!! – kiáltotta Trey és füttyentett egyet, ami mosolyt csalt mindenki arcára, s az egész csapat szinte egyszerre bólintott. Mindenki harcra készen állt, felkészültek arra, hogy akár az életük árán is megvédjék a fegyvertelen Asakura lányt, akinek a hála forró könnycseppeket csalt a szemeibe.

Zik viszont egyre dühösebb lett. Fogait csikorgatva figyelte az egyre növekvő csapatot, haragja nőttön-nőtt, ahogyan a legyőzőttnek hitt sámánok egyesével álltak fel. Szemei továbbra is vad tűzben égtek, de kezdte úgy érezni, hogy az események lassan kifolynak a kezei közül. Mikor már mindenki talpon volt, gúnyosan elnevette magát:

-Soha sem fogtok legyőzni, ostoba férgek! Erősebb vagyunk mindannyiotoknál, esélyetek sincs!

-Eddig sem győztél, Zik, miért gondolod, hogy most sikerül? – kérdezte Yoh higgadtan.

-Mert most az enyém lesz a Lelkek Királyának ereje, s ennek megszerzéséhez nincs is szükségem rátok, kedves testvéreim! Veletek majd később számolok… - válaszolt a hosszú, barnahajú sámánfiú, majd a következő pillanatban már szelleme vállán állt.

-S ti mind végig fogjátok nézni, ahogyan megszerzem a Sámán Koronát! – kiáltotta eszelősen és a következő pillanatban tűzgyűrűt varázsolt a kis csapat köré. Yoh és a többiek döbbenten forogtak körbe, de mielőtt megtalálhatták volna a menekülés módját, mindent elborított a lángok fénye...