Silva kiérve a folyosóra, a sikítás helyét kereste. Aiko elszaladt mellette az emelet végében lévő ajtó felé.

- Takeru! – mielőtt odaért volna, hangos csapódással tárult ki az ajtó, ő pedig a rémültségtől hátraesett. Szemben vele a lakás bejáratában egy középkorú férfi állt, akinek az egész teste remegett. Elkínzott arccal bámult a nőre, aki levegőhöz is alig jutott.

- Segítsen… - felé nyújtotta az egyik reszkető kezét, de aztán a kíntól a fejét fogta meg. Mindkét kezével szorította, majd térdre esett.

A tanácstag érezte, ahogy felülkerekedik rajta a sötét aura. A férfi fájdalmában felordított, miközben a hátából hatalmas denevérszárnyak törtek elő. Aiko rémülten mászott hátrébb, mígnem a falnak ütközött. A férfi a kíntól vonaglott.

 Silva hirtelen a nő előtt termett és életre hívta a sok kis szellemét. Eközben a szörnyeteggé változott szomszéd feltápászkodott. Arca kivehetetlen lett, csak a vörös szemek világítottak erősen.

- Hol a gyerek? – hangja halk volt, de hátborzongatóan érdes és kaparó.

A következő pillanatban kattant a lift ajtó. Két kisgyerek egy idősebb lány társaságában lépett ki az emeletre. Összerezzentek a látványtól, és az egyik kis szeplős fiú erősen belekapaszkodott szőke testvérébe.

- Nénikém! – a másik megindult Aiko felé, de a lány visszahúzta, és erősen szorította magához.

- Megvagy, kis féreg. – tárta szét szárnyait a szörny, hogy a szárnycsontján lévő kisebb ágyúkból szabadjára engedje erejét.

- Takeruuuu!!! – nénikéje felpattant a helyéről, de mielőtt bármit tehetett volna, Silva hátulról minden erejével nekiment a hatalmasra nőtt férfinak. Az ágyúkból kilövellő zöld sav, így a plafont találta el. Viszont a szörny előrecsúszva a padlón, csak közelebb került a céljához.

Felemelte a fejét, de nem látott senkit, csak a lift állt még mindig a helyén.

- Hö… hova tűntetek?

Összezavarodva vakarta meg fejét, miután felállt. Ám, amikor körbeforgott szembe találta magát a tanácstag erős öklével. A szárnyas szörny átesett a korláton, ami a lépcsőházat jelezte a lift mellett. Szárny csapkodva áttörte a lépcsőház fordulójában lévő ablakot. Elmenekült. Mivel elvesztette célpontját, nem maradt más választása.

Silva a korláthoz szaladt, majd figyelte, ahogy a démoni lény sebesen repülve elveszik a sötétségben.

- Ez jól itt hagyott minket. – jegyezte meg a rózsaszín kígyószellem. Az indián komoran bólintott, majd figyelmét a mellette lévő mocorgás vonta el.

- Minnie! Most már elengedhetsz minket. Elmúlt a veszély, ha nem vetted volna észre. – ő engedelmeskedve nyitotta ki szemeit.

Mindhárom gyerek újra látható lett. A barnán melírozott szőke tinédzser, és a két kisfiú. Takeru boldogan rohant oda nénikéjéhez, aki szorosan ölelte át.

- Ugye, jól vagy?

- Persze, hogy jól vagyok, csak miattad aggódtam. – válaszolta Aiko-san a könnyeivel küszködve.

Eközben a folyosó végében lévő ajtóban felbukkant egy nő. Nekidőlt az ajtófélfának, miközben egyik kezével a fején lévő sebet szorította egy ronggyal. Elegáns kosztümöt viselt, és Aiko-val nagyjából egyidős volt. Mrs. Hikaru sikeres üzletasszony hírében állt. Ebbe a külvárosi emeletes házba, csak a gyerekei miatt ugrott be párszor.

Futó pillantást vetett az unokaöccsét ölelő nővel, majd kihúzta magát és felszegte a fejét.

- Samantha! Ken! Gyertek be azonnal. – sandított a két testvérre parancsolóan. Majd behúzva maga után az ajtót, el is tűnt a folyosóról.

A szőke lány dühös pillantással nézett utána. Nem ismert fagyottabb jégkirálynőt az anyjánál. Aztán érezte, hogy mocorogni kezd valami féltett hajkoronáján.

- Te meg még mindig a fejemen vagy? – megfogta és leemelte fejéről a halványkék szőrű állatkát, majd óvatosnak nem nevezhető mozdulattal engedte a földre esni. A kis lény a pocakjára érkezve puffant egyet. Szomorúakat pislogva emelte szemeit a lányra, a ki a haját igazgatta.

Ken, 1 évvel és ugyanannyi fejjel volt kisebb, mint Takeru, a karjaiba vette Minnie-t.

- Hogy lehetsz ilyen undok? Megmentett minket.

- Jaj! – kapott az arcához ijedten felsikítva. – Letört a körmöm!!

Úgy rohant be a lakásba, mintha a legnagyobb tragédia történt volna.

- Azt a dögöt be ne hozd ide! – nézett vissza az ajtóból fenyegetően kistestvérére.

Takeru odasétált barátjához, miután a lány már sehol sem volt.

- Nahát, Kenji-kun! Nem is mondtad, hogy ismersz szellemeket. – lelkendezett, azonban Ken nem viszonozta ezt az örömöt. Minnie is csak bánatosan összehúzta magát a karjaiban.

- A papád volt az a szörny, igaz Ken? – lépett közelebb Aiko is. A kisfiú félrenézve bólintott. Szemei sarkában megcsillantak a lassan összegyűlő könnycseppek. Takeru el tudta képzelni, hogy mit érez, amikor az édesapjára gondol.

- De Kenji-kun…

- Nem mondhatok többet! Ne is faggass. – vágott a szavába, majd finoman lerakta kezéből a gömbölyű szellemet. Ő, a hasa miatt csak egyensúlyozva tudott megállni két tappancsán. Egy közepes plüssállathoz hasonlított. Megmozgatta hegyes manófüleit és nagyokat pislantott kerek, rózsaszín szemeivel.

- Most megyek. Viszontlátásra. – hajolt meg illedelmesen a legkisebb Hikaru, de nem tudott elindulni. Minnie átfogta a bokáját és hozzádörgölőzött. – jobb lesz neked másnál, mint nálunk.

Gyengén rázta le magáról, de a szellem így is orra bukott. Takeru és nénikéje figyelték, ahogy igyekezve próbál a fiú után rohanni. De gyorsabb volt nála, és becsapta az orra előtt az ajtót. Viszont ő nem adta föl. Két lábra állt és kapargatni kezdte, miközben sírásra emlékeztető hangot adott ki.

Bentről semmilyen reakció nem érkezett. A kis szellem pedig tovább sírdogált, mint egy kiskutya, akit egyedül hagytak.

Takeru megfogta Aiko kezét és megszorította.

- Szegényke…

A nő viszont a fiatal tanácstagot kereste már. A folyosón egy teremtett lélek sem tartózkodott rajtuk kívül.

Silva, miután megbizonyosodott a felől, hogy sem esett komolyabb baja, a denevérszörny után indult. Fehér angyalszárnyait hívta segítségül.

Az éjszaka tökéletes terep egy denevérnek. Nehéz lesz vele elbánni, még akkor is, ha láthatóan nincs túl sok esze.

A gondokkal a nyakában haladt tovább Tokyo szíve felé…

*

Kagome megkönnyebbült, amikor végre fényt pillantott meg. Lelassítva ért ki a parkból, majd sűrűn kapkodta a levegőt pár pillanatig. Közben elgondolkozott.

Boszorkányok és mágusok. Az ő történeteiket mindig szívesen hallgatta az édesapjától. Ha életben lenne még, meg is kérdezné tőle, hogy saját tapasztalatok alapján mesélte-e őket. Hogy vele is megestek-e hasonlóan varázslatos dolgok.

Csakhogy nem teheti. Neki már nincs apukája.

Bárhogy is igyekezett, sosem sikerült legyőznie magában ezt a keserű gondolatot. Pedig mennyire szerette volna. Nem érezni a fájdalmat…

A válla fölött hátrasandított a ronda parkra, majd elindult. Ez a része a városnak ismerős volt neki. De ez nem is volt fontos, hiszen egy olyan helyet keresett, ahol még nem is járt. Most az érzékeire kell összpontosítania, és nem a memóriájára.

Erős energiát érzett valahonnan nem messze. Nagyon erőset.

A sok sámán egy helyen! Nem is lesz nehéz rájuk találni. Mosolyogva tisztázta ezt magával, és sietősre vette a tempót. Csak néhány utca és már ott is van.

Ösztönei kis idő múlva egy óriási szállodához vezették. Rengetek ablaka volt, mint egy százlábúnak, csak neki lábakból volt sok.

Körülnézett, hogy melyik utcában van egyáltalán. Csak találjon haza.

Aztán vállat vont, és odasétált a nagy forgóajtóhoz. Mellette egy egyenruhás férfi ácsingózott. Amint odaért, ő udvariasan megemelte fura kalapját, ami a munkaruha fontos része volt. Kagome mosolyogva emelte fel a kezét, hogy integessen neki. Az a férfi úgy áll ott, mintha az épület része lenne.

Aztán figyelmét a bejárat kötött le. Olyan volt, mintha sok ajtót megfeleztek volna hosszában, és valami gurugát ragasztottak belőlük. Miért nem jó a sima ajtó? Azt legalább tudja, hogy hogy kell használni. Kissé tanácstalanul fogdosta meg a részeket. A portás felvonta a szemöldökét.

A lány eddigi élete során nem igen látott még ilyen bejáratot. A falvakban kedves és szép tolóajtók voltak. Nem pedig ilyen guriga!

- Mami, gyere! Siessünk! – rángatta egy kislány belül az anyukáját. Megfogta a kezét, és az ajtóhoz húzta. Ő gyengén megtolta az egyik üvegszárnyat, és párat lépve hopp! Kint is voltak. A mozgó bejárat szó szerint kiforgatta őket onnan. Kagome összecsapta tenyerét.

- Forog! – nézett a portásra, aki valamiért nem volt olyan boldog, mint ő.

A lány meglökte az egyik szárnyat, aztán egy másikat, aztán a következőt. A bejárat pedig pörgött és pörgött.

- Kisasszony.

- Megyek már! – egy szempillantás alatt átforgatta magát a szálloda halljába. Felnevetett. Ide máskor is jön.

Már ez az előtér is hatalmas volt. Fölötte vakítóan fényes csillárok, körülötte pedig drága bútorok. Csicsás és fényűző volt minden, mint egy kastélyban, és csak az alkalmazottak fáradt arca volt számára ismerős.

Tovább haladt a vörös szőnyegen. Egy díszes ajtó az étterem részt jelezte. Mellette egy félköríves pult állt. A csiszolt faanyagon enni is lehetett volna, olyan tiszta volt. Elhaladt előtte, de egy hang megállította.

- Elnézést, kisasszony! Mit óhajt? – Kagome visszafordult, és szembenézett a recepció mögött szálka egyenesen álló férfival. Magasan hordta az orrát, mintha félt volna, hogy leesik.

Feltűnően végigmérte a lányt, majd elfintorodott. – az alkalmazottak és rokonaik a hátsó ajtón közlekedhetnek.

A Kamiya lány ledöbbent, majd végignézett magán. Viseltes farmernadrág volt rajta, mint általában. A meleg miatt széthúzta egyszerű szabású dzsekijét. Alatta fehér garbó volt, ami kiemelte aranybarna haját. Jó, nem a legújabb divat szerint öltözködik, meg a haja is kócos, de azért mégis! Hogy jön ez az alak, hogy sértegesse? Csak azért, mert egy pult mögött áll. Ő is szokott pult mögött állni!

- Hát ez csodálatos. – húzta fel szemöldökét gúnyosan, majd lassan a lifthez indult. – ezt mindenkivel közli?

A drága öltönyben lévő férfi szája tátva maradt, de nem volt ideje reagálni, mert hirtelen a pultjára csapott egy idős testes hölgy. Felháborodva rikácsolt valamiért, és olyan hevesen gesztikulált, hogy az ékszerek majdnem lerepültek róla.

Elnézve a szerencsétlen recepciós elkínzott arcát, Kagome kárörvendve mosolyodott el. Aztán csilingelt egyet a lift, jelezve, hogy megérkezett.

Arrébb állt az útból, hogy a házaspár ki tudjon szállni, aztán lassacskán feljutott a legfelső emeletre. Ezért a hosszú menetért simán lehetne jegyeket szedni.

Minden egyes ajtóhoz odahajolt, hogy érezze az aurákat. Már nagyon unta.

Végül ráakadt a lakásra, ami hihetetlen erőtől sugárzott. Becsöngetett.

- Miben segíthetek, kisasszony? – nyitott ajtót szinte azonnal egy szobalány.

- Tao rezidencia? – hangja gúnyosabb volt, mint szerette volna, de a kínai lány csak mosolyogva bólintott. Betessékelte őt az előszobába.

- Kit jelenthetek be?

- Kago...

- Kagome! – kiáltott fel valaki a háta mögött. Megfordult, de a hang tulajdonosa már előtte is termett. Trey vigyorogva üdvözölte őt. Az aprócska szelleme pedig ott lebegett a vállánál. – mit csinálsz itt? Öö… ne érts félre! Tök, jó, hogy itt vagy.

A lány visszamosolygott. Ez  a sámán az első, aki kedves vele ebben a nagy házban.

- Képzeld csak. Hoztam valamit. – elővette zsebéből a sok kalandot megélt üvegcsét, és felmutatta a magas fiúnak. Ő közelebb hajolt, hogy tanulmányozza a feliratot.

- Hmm… mi ez? Valami hashajtó?

Kagome halkan felnevetett.

- Hát neeem. Ez az ellenszer, és légyszi…

- Mi? Mi? Mi? Miiii? – hadonászott a kezeivel, mint, aki nem hisz a fülének. – azt akarod mondani, hogy az a trutyi képes megmenteni Lenny-t? Tényleg? Ez komoly?

Sok-sok örömszikra pattogott a szemében, és Kagome tovább mosolygott rajta.

- Öhm… aha.

Ahogy ezt kimondta a sámán magához szorította szellemét, és pörgött egyet a tengelye körül.

- Hallottad, Corey? Juhééé!!

- Hát ez bolond. – kacagott fel megint a lány, de rögvest abbahagyta, amint Trey a vállára tette kezeit. Megfordítva őt tolni kezdte egy irányba. Corey szédülten lebegett utánuk.

- De én nem akarok… én csak… - ellenkezett a lány, a válla felett ránézve, viszont a sámán ügyet sem vetett riadt tekintetére.

- Ugyan már! Csak nem hitted, hogy elküldelek, miután leadtad a csomagot? Aa! Szépen velünk maradsz ünnepelni. – most nem viszonozta a kedves mosolyt, de azért hagyta, hogy Len szobájához vezesse. – olyan kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni Lenny-boy, ha meglát!

- Mit szólna?

- Ö… semmi, semmi. Csak azt hittem magamban beszélek. – legyintett Trey zavartan.

- Én is szoktam magamban beszélni! Meg magammal is, de az, ritkább. – válaszolta a Kamiya lány, habár a fiú biztos volt benne, hogy kineveti.

Egy hosszú folyosón haladtak át. Kagome nézegette a kínai tárgyakat útközben. Csaknem mindenütt ráköszönt egy-egy. Úgy tűnt a Tao család nagyon szereti a hazáját.

Majd, amikor megérkeztek, a sámán kinyitotta előtte az ajtót. A lány lépett be elsőnek, nyomában a fiúval.

A szobában sötét volt. Csak a halk szuszogásokat lehetett hallani. A sok sámán mind Len ágya körül aludt. Yoh a széket választotta, és szétterülve hortyogott. Ryo és Jocó a földön térdeltek a fekvőhely két oldalán. Rádőltek a takaróra, és a Tao fiú lábait használták párnának.

Álmukban meg-megmoccantak néha. Nem lehetett túl kényelmes most nekik.

Elnézve a Tao vezért… a barátai között nem is tűnt olyan Tao-snak.

- Alszanak! – suttogta Trey-nek meglepetten.

- Bizony. Anna pokoli edzése és az aggódás mindenkit ledöntött a lábáról. – súgta vissza.

Faust és Jun nem voltak sehol, viszont volt még egy kis alak az ágy végében. Az oldalára dőlve szuszogott ő is. Morty nem sokat nőtt az elmúlt két évben, de így legalább négyen is elfértek az egyszemélyes ágyban.

A szellemek közül csak a rózsaszín minialakos Bason-t látta. Sámánja párnáján osztozott a fiúval, akinek arca egészen kivehetővé vált társa aurájától. Kagome azon törte a fejét, hogy vajon, ha nem lenne öntudatlan, akkor is hagyná a szellemnek, hogy ilyen közel aludjon hozzá.

Aztán egyszer csak puff! Csapódott egy másik ajtó a szobában.

- Otthon kell aludni lusta banda! – kiabált Anna. Mintha a csapódás nem lett volna elég, hogy mindenki talpra szökkenjen.

Yoh hátraesett a székkel, Ryo pedig orrba csapta Jocót. A lárma miatt Morty is felriadt, és lefordult az ágyról.

Kagome hangosan felnevetett, aztán Trey is.

Anna szikrázó tekintettel kapcsolta fel a villanyt. Mögötte Jun állt mosolyogva, aztán észrevette a Kamiya lányt.

- Muszáj volt orrba vágni? Olyan szépet álmodtam! Volt egy nagy színpad és…

- A FRIZURÁÁÁM!!!

- Miért mindig a kicsi esik pofára?

- Ajjh… aludni akarok.

Élénkültek fel a fiúk, habár Yoh továbbra is a földön lapított. Két kezét a feje alá temette, hogy párnának használja. A többiek feltápászkodtak, és felháborodva veszekedtek egymással.

- Cseeeendeeet! – kiabálta a médium. – ti aztán nagy segítség vagytok Len-nek! – mondta, aztán ő is Kagome-ra nézett, de az ő tekintete inkább volt bizalmatlan, mint reménnyel teli. Jun közelebb lépett hozzá.

- Kagome!

- Kagome? – kérdezték egyszerre a fiúk, majd mind felé és Trey felé fordultak. A lány egyikről a másikra nézett, és hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon.

A csendet Yoh horkolása törte meg.

- YOOH!! – húzta fel jövendőbelijét fülénél fogva a szőke lány, aki nagyjából egyidős volt vele. Kisült, hogy ő itt a főnök. A fiú feljajdult, majd megdörzsölte szemeit. Anna keresztbefonta a karját.

- Mit keresel te itt? – tette fel a mindent eldöntő kérdést.

- Hát, én csak…

- Te, csak?

Olyan idegesítően vonta kérdőre, hogy a lánynak kedve lett volna bokán rúgni. Ehelyett csak fogta az üveget és Trey kezébe nyomta. Ő nagyokat pislogott, és mindkét kezével szorította, hogy még véletlenül se ejtse el.

- Én csak már itt sem vagyok. – fordított nekik hátat.

- Várj csak! – állította meg a médium parancsolóan. – Az arcnélküliek… a te családodat üldözik! Szóval, örülnénk, ha hamar elintéznétek a dolgot, és mi folytathatnánk a bajnokságot.

Hangszíne olyan egyformán csengett minden szóban, hogy még Yoh-t is meglepte.

- De, Anna… - nézett rá kikerekedett szemekkel. – hogy mondhatsz ilyeneket? - A lány nem válaszolt, csak Kagome reakcióját várta. Ő továbbra is csak állt az ajtóban egy ideig mozdulatlanul.

Majd féloldalt fordult, hogy belenézzen a szőke lány szemébe.

- Hát persze. Már el is felejtettem, hogy mire való az én családom. Esetleg akarsz még valamit, vagy megelégszel azzal, hogy feláldozzuk magunkat?

A médium szemei villantak egyet. Felháborodásának nem adott hangot, habár nagyon dühítette a lány szemtelensége.

- Cinikus vagy.

- Te meg kedves. Mondták már?

Csak úgy pattogtak a szikrák a fejük felett. A szobában lévők pedig kicsire összehúzták magukat. Aztán Faust is megjelent Jun mögött. Megtámaszkodott az ajtófélfában, és szomorúan lehajtotta a fejét.

- Faust, van valami? – kérdezte az idősebbik Tao halkan. Ő pedig csak a fejét ingatta. Minden tudása kevés volt Len életének megmentéséhez. Az északi sámán elvigyorodott, és magasra felmutatta a piros kupakos üveget.

- Hé, srácok! De hisz Kagome már elhozta azt a bigyuszt… öhm…szóval…

- Az ellenszert? – kérdezte a temetőmágus türelmetlenül.

- Azzzzzt!!

Az arcok egyszerre ragyogtak fel. Trey köré gyűltek, hogy szemügyre vegyék a kis palackot.

- Szerintetek, hogy működik?

- Csavard le a tetejét, Trey… - válaszolta Morty.

Miután sikeresen leszerelték a kupakot, Jun az öccse teájához lépett. Fölé tartotta, hogy öntsön belőle.

- És, ha nem is az ellenanyag? – Anna váratlan kétkedésétől a doshi is visszahőkölt. Bizonytalanul zárta a markába, majd tekintetével a Kamiya lányt kereste, ahogy a fiúk is mind. – már vagy egy félórája elindult.

Az északi sámán fogta magát és az ajtóhoz lépett.

- Hova mész?

- Hát utána…! – vonta meg vállát, de a médium korántsem volt olyan laza, mint ő.

- Nem tartozik közénk.

Volt igazság a szavaiban, az tény. Trey sem ellenkezett tovább, csak elgondolkozott, ahogy a többiek is. Közben Len mocorgott az ágyában. A takaró lecsúszott róla, és az arca egyre jobban tükrözte a fájdalmat. Nővére szépen betakarta és letérdelve mellé, a kezére fektette sajátját.

- Itatni, vagy nem itatni? Ez itt a… - fejezte volna be Jocó, de a Hullarablók volt vezére elszörnyedve tömte be a száját egy zsebkendővel.

- Hogy találod meg mindig a legrosszabb pillanatokat?

A néger sámán zsepivel a szájában vállat vont.

- Figyelj, Anna… szerintem nem rossz lány ez a Kagome. Nem hiszem, hogy becsapna minket, különben is! Miért mérgezné meg újra, amikor már meg van mérgezve?

- Szerintem is jó fej. – bólogatott Trey, egyetértve Asakura barátjával. Igazából mind egyet értettek, így a médium is kénytelen volt beadni a derekát. Len megkapta az ellenszert. Most már csak az eredményre kell várni.

A fiatal Kamiya kimerülten dőlt neki a lift falának. Ha egyedül lett volna, még le is hunyta volna szemeit. A földszinten már egymaga szállt ki és nagyot ásított. Egész egyszerűen túl sok volt ez mára. Bárcsak már otthon is lenne.

Aztán a hallban hirtelen rossz érzés hasított belé. Valami furcsát érzett. Egyszerre volt jó és rossz is.

A hatalmas előtér közepén egy szürke ballonkabátos magas férfi állt. Mozdulatlanul, mintha várna valamire. Vagy éppenséggel valakire.

Folyt. Köv.