A hosszúhajú fiú szórakozottan üldögélt egy kőasztal tetején, egy hatalmas kőkör közepén. A kört vaskos oszlopok határolták, melyeket ősi faragványok díszítettek. Zik unottan lóbálta a lábát, s némán bámulta a Lelkek Királyának hatalmas energiaörvényét, mely mostmár alig pár méterre emelkedett tőle. A kékes ragyogás bevilágította az arcát, mely gúnyos mosolyra húzódott., ahogy meglátta a közeledő két alakot.

-Na végre, testvéreim, már azt hittem, hogy sohasem értek ide. Vagy csak megijedtetek?- kérdezte vidáman mosolyogva, miközben felállt és leporolta a ruháját. Yoh és Rin megállt az egyik kőoszlop árnyékában, s nem szóltak egy szót se. Feszült csend telepedett a három testvérre, miközben a három tekintet szorosan összekapcsolódott. Végül Rin szólalt meg:

-Nem félünk tőled, Zik.- hangja hidegen és elszántan csengett, miközben ujjai összeszorultak a kezében tartott miniszigony felett. Bátyja tekintetét azonban nem kerülte el a mozdulat.

-Mi van a kezedben?! – kérdezte dühösen Zik, mert hirtelen ismerős emlékképek rohanták meg.

-Gondoltam, hogy ismerős lesz… Hiszen találkoztál már vele 500 évvel ezelőtt! – válaszolt Rin érzelemmentes arccal és felmutatta a szigonyt. Zik mérgesen elhúzta a száját, ahogy felismerte Ereniel amulettjét,de aztán csak elmosolyodott:

-Nem fog mégegyszer sikerülni, húgocskám. Most sokkal erősebb vagyok. – mondta gúnyosan és a következő pillanatban már szelleme vállán ült:

-Túl régóta vágyok a Koronára és most túl közel vagyok ahhoz, hogy megszerezzem, úgyhogy ne merészeljetek az utamba állni! Készüljetek fel a halálra! – kiáltotta és a Tűzszellem azonnal lecsapott. Hatalmas vörös karja óriási csattanással vágódott a földbe,de célt tévesztett: Yoh és Rin még az utolsó pillanatban félreszökkent ellenfele elől.

A két fiatalabbik testvér összenézett,s mintha olvasnának egymás gondolataiban, egyszerre bólintottak:

-Wyn! Óriás-lélekkontroll! – kiáltotta Rin és Wyn azonnal eltűnt mellőle. A szellemlány aurája körberagyogta a lány kezében tartott ezüstszigonyt, s máris hatalmas harcosnő alakjában emelkedett az ég felé.

-Amidamaru a kardba! S most a régiségbe! Duplamédium! – a szellem azonnal engedelmeskedett, s teljesítette a parancsot. A fénylő kard meg sem remegett Yoh kezében,miközben Zikre szegezte:

-Kapsz egy utolsó lehetőséget Zik arra, hogy elkotródj innen! – szólalt meg, de hangja elveszítette vidám melegségét. Most hidegen és üresen csengett, még Rin is csodálkozva nézett le testvérére. Yoh arca kifejezéstelen volt, de egész lényét valami ismeretlen erő lengte körbe, mintha nem is önmaga lett volna, csupán egy árny, akit az elszenvedett kín gyilkolásra késztetett.

Zik türelmesen megvárta, amíg mindkét testvére felkészül a támadásra,s csak akkor válaszolt fivére szavaira, amikor már Wyn kezében is ott ragyogott a hatalmas, kéken fénylő szigony.

-Sajnálom, de nem áll szándékomban élni ezzel a lehetőséggel. – válaszolt a reinkarnálódott Asakura elfojtott dühvel és azonnal támadásba lendült. Szelleme Yoht célozta meg, de a fiú ügyesen kitért előle, majd felugrott Wyn vállára, Rin mellé. A szőke Asakura kutatva fürkészte a fiú arcát, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Zik újabb támadása eltalálta óriás-lélekkontrol alatt álló szellemét. Wyn egyensúlya megingott,de végül sikerült egyhelyben maradnia.

-Ellentámadás!- kiáltotta hirtelen Yoh és a szellem válláról elszökkenve óriási ütést mért a Tűzszellemre, de nem járt sikerrel: a hatalmas szellem úgy ütötte vissza, mintha csak egy könnyű játéklabda lett volna. A fiú felkiáltott a fájdalomtól, ahogy a tüzes kar megperzselte amúgy is sérült bőrét és a földre zuhanva megtört a szellemkontrollja.

Rin szemébe könnyek szöktek,de azonnal támadásba lendült, s mielőtt Zik bármit is tehetett volna, Wyn szigonya sebesen átszelte a levegőt, egyenesen a hatalmas vörös szellemet célozva. Zik azonban ügyesebb és gyorsabb volt annál,mintsemhogy egy ilyen erőtlen támadást elszenvedjen, így egyetlen mozdulattal félreütötte a kéken ragyogó fegyvert, majd szinte azonnal ellentámadásba lendült át. Szelleme karja olyan sebesen szelte át a levegőt, hogy emberi szemmel szinte lehetetlen volt követni, de nem tévesztett célt: Wyn karcsú alakja megremegett,majd ezernyi darabra robbant szét és Rin felüvöltött a fájdalomtól. Teste erőtlenül zuhant a földre, a szellemkontroll megtörése hirtelen túl nagy erőt rabolt el tőle, így még felállni is alig tudott. Yoh viszont még nem tért magához a zuhanás óta. Rin könnyes szemekkel nézett rá, de nem volt ereje, hogy segítsen neki. Amidamaru is aggódva lebegett mestere felett,de végül a fiú felnyögött és kinyitotta a szemeit. Kissé nehézkésen bár, de talpra állt ő is és felvette a kardját a földről, Zik legnagyobb bánatára. A legidősebb Asakura ajkai dühös vigyorra húzódtak:

-Hát titeket se szépszóval,se erőszakkal nem lehet meggyőzni? -  kérdezte mérgesen,s barna szemei csak úgy lángoltak a haragtól. Kezei ökölbe szorultak, de igyekezett megőrizni a hidegvérét.

-Ha a világ sorsa a tét, Zik, akkor semmiképpen. Mondj le a Korona megszerzéséről! – szólt Yoh csendesen, de hirtelen megroggyantak a térdei és majdnem elesett. Rin mellé lépett és hagyta, hogy a fiú megkapaszkodjon a vállában, megőrizve ezzel amúgy is kényes egyensúlyát. Yoh nehezen vette a levegőt, láthatóan sokkal jobban megsérült esés közben, mintahogy a lány először gondolta. A fiú oldalán felszakadt egy seb, amiből lassan,de folyamatosan szivárgott a vér, egyre szélesedő vörös foltot rajzolva Yoh felsőjére.

Rin aggódva figyelte testvérét,de nem tudott mit csinálni, Zik továbbra is fenyegetően tornyosult föléjük, viszont bennük nem volt már annyi erő, hogy megidézzék szellemeiket. Amidmaru és Wyn a két fiatal sámán előtt lebegett, de ők is tudták, hogy nincs esélyük.

-Sajnáljuk Zik, de csak a holttestünkön át szerzed meg a Lelkek Királyának erejét! – kiáltott fel Rin a szelleme vállán ülő fiúnak,miközben a háta mögötti energiaörvényre gondolt. de Zik csak kegyetlen hangon felnevetett:

-Ugyanmár, hiszen ez lenne a cél! Mert hamarosan mindketten örökre búcsút mondtok a világtól! – nevetése eszelőssé vált és a Tűzszellem megemelkedett a levegőben. Hatalmas karjai előrelendültek és ujjai között egyre növekvő lángcsóva jelent meg, nem sok jót ígérve a két kisebbik testvérnek. Yoh védekezően megszorította Rn vállát, de a lány csak elmosolyodott:

-Ne aggódj Yoh.. Bízz bennem! – mondta szelíden és óvatosan a nyakába akasztotta a vékony ezüstláncot, melynek a végén megcsillant az aprócska szigony alakú medalion.

Zik nem várt tovább, azonnal támadt. Rin és Yoh szinte egyszerre emelte fel a fejét, hogy méltóképpen készüljenek fel testvérük csapására. A lány látta a bátyja szemében lobogó eszelős és vad lángot, de aztán az egyre közeledő lángcsóva mindent eltakart előle. Utoljára még látta, ahogy a szigony felizzik a forróságban és két aura bontakozik ki belőle,de aztán behunyta a szemét és elfordította a fejét.

Zik Asakura szemei tágra nyíltak a döbbenettől, ahogyan támadása semmivé lett a halványan vibráló erőtérben. Az energiapajzs megingott, de kitartott és a támadás sértetlenül hagyta a két fiatalt, akik csukott szemmel és lehajtott fejjel álltak az örvény előtt, a pajzs védelmében.

-Az nem lehet…- nyögte halkan Zik, miközben a Lelkek Királyának örvénylő energiaáradatába fúrta a tekintetét, mely egy pillanatra megremegett, majd rohamosan növekedni kezdett. Hamarosan a támadást hárító erőtér is átvette a különös ragyogást,s a Lelkek Királyának óriási áradata elnyelte Rint és Yoht…

***

Ha az ember érezhet valódi békét és nyugalmat, akkor ezt most az volt. A néma, hangtalan semmiben lebegve Rinnek fogalma sem volt arról, hogy hol van. Csukott szemhéján keresztül ködös derengés szűrödött át, testét ismeretlen energia töltötte meg. Hiába próbálta meg kinyitni a szemét vagy egyáltalán egyetlen apró mozdulatot tenni, nem sikerült. Érezte, hogy Yoh ujjai még összefonódnak az övével, de akárhogy próbálta megszorítani a fiú kezét, nem tudta. Az erő pedig láthatatlanul körbelengte, átjárta testének minden apró pontját, békét és nyugalmat hozva magával. Rin gondolatai lassan semmivé lettek, feje kitisztult, érezte, hogy ennél jobb már nem történhet vele. A hangtalan semmi, amelyben a bátyjával együtt lebegett, nem a Túlvilág volt, ezt biztosan tudta.

A ködös remegés kezdett alakot ölteni a lány lelki szemei előtt. Két halvány, karcsú alak rajzolódott ki az árnyakból. Nők voltak, mindketten hófehér ruhában, hosszú hajuk lágyan hullámzott a hátuk mögött. Arcuk egyre kivehetőbbé vált és ahogy közelebb értek, Rin látta, hogy mindketten mosolyognak. Bájos vonásaikon ezeréves, örök bölcsesség tükröződött, szemeikból szelíd jóság tükröződött. Az Asakura lány az egyikőjüket már ismerte: Mira gyönyörű szellemként jelent meg előtte, ruhája husszú ujjai a levegőben lebegtek. Vidáman mosolygott a lányra, majd a mellette álló alakra emelte csillogó szemeit. A másik nő nem sokkal tűnt idősebbnek nála, aranyszínű tincseibe itt-ott ezüstszálak vegyültek, mégse tűnt öregnek. Bűbájos arcán boldog mosoly ült, ahogyan közeledtek Rin felé. Az Asakura lány lelki szemei előtt immár önmaga is megjelent, egy felhőkbe burkolózó tér kellős közepén állt a két érkező nővel szemben.

Tanácstalanul nézett hol Mirára, hol pedig a társára, de nem tudott egyetlen hangot sem kinyögni. A beálló hangtalan csendet végül Mira törte meg:

-Büszkék vagyunk rád, Rin. – mondta szelíden, majd finoman fejet hajtott.

-Úgy van. Méltóképpen álltál helyt a Zikkel folytatott küzdelemben, de még semminek sincs vége. A végső küzdelem még rátok vár, ám ahhoz különleges erőre lesz szükségetek. A Lelkek Királya épp ezért választott ki Titeket: téged és Yoht. – vette át a szót a másik nő,s sejtelmesen a lányra mosolygott. Vonásai ismerősnek tűntek, ám Rin hiába kutatot az emlékei közt,nem tudott rájönni, hogy kicsoda lehet.

-Engem és Yoht?- kédezett közbe végül, miközben értetlenül a vele szembenállókra nézett.

-Igen, ám elsősorban téged, ugyanis a Lelkek Királya csak egy királyt választhat… - a szavak úgy hatoltak be Rin elméjébe, mint a tüzes kések, kérdések egész armadáját ébresztve fel a lányban, de mielőtt a szőke Asakura bármit is szólhatott volna, a két szellemalak körvonalai lassan, de biztosan egyre elmosódottabbakká váltak, jelezve, hogy hamarosan vissza kell térniük a szellemek valódi világába.

-De én… - kezét Mira felé nyújtotta, de a szellemlány csak mosolygott:

-Bízz magadban…és sikerrel jársz..Mi pedig melletted leszünk..Az egyetlen feladatod: elfogadni, hogy ki vagy… - a lány hangja beleveszett az ismét uralomra jutó csendbe,s Rin pedig zuhanni kezdett.

Néhány másodperc múlva a zuhanás véget ért, ő pedig végre igazából is kinyitotta a szemét, s pillantása összetalálkozott Yohéval. A fiú ugyanolyan értetlenül nézett rá, mint azelőtt ő a két szellemalakra, arcán meglepetés futott át, ahogyan körülnézett. Körülöttük csak a kékes-fehér fényben derengő semmi látszott, a láthatatlan energia mégis érezhetően körbeölelte őket. Görcsösen szorították egymás kezét, végül a csendet Yoh törte meg:

-Hol vagyunk?- tette fel a legegyszerűbb kérdést, ám húga csak megvonta a vállát.

-Hát a Túlvilágon semmiképp,mert érzem, hogy élek. Sőt,mintha újjászületnék…vagyis, hogy ez az energia… - a lány kereste a szavakat,de végül elakadt.

-Igen, én is érzem…Nem tudom, hogy mi ez, de nagyon jó érzés!- Yoh elvigyorodott, majd hirtelen ismét komoly lett:

-De ha nem haltunk meg…akkor mi történt? – mindketten elgondolkodtak, de képtelenek voltak felidézni a történteket…

-Talán a Lelkek Királya…-kezdte Rin, ám ekkor hirtelen erőst lökést éreztek és mindketten zuhanni kezdtek. A fiatalabbik Asakura tesvér sikítani kezdett, amikor a következő pillanatban vaskapocsként zárták körbe a Tűz Szellemének ujjai,s Zik kegyetlen nevetése közben a szellem-engedelmeskedve gazdája parancsának- a két kisebbik testvért kiszakította az energiörvény áramlásából. Yoh és Rin tehetetlenül kapálózott, szenvedésük gonosz vigyort csalt bátyjuk arcára.

-Nos…hát akkor úgy látszik, hogy mégiscsak tévedtem!- nevetett a legidősebb Asakura-testvér, majd egyetlen intésére szelleme elengedte foglyait. Yoh és húga gyorsan zuhant a föld felé, de pillantásuk összeakadt és már tudták, hogy mit kell tenniük. Talán egy belső hang súgta, talán az ösztöneik, de egyszerre bólintottak és kiáltották el magukat:

-WYN!

-AMIDAMARU! – a két szellem azonnal megjelent a fiatalok mellett és egy-egy vakító villanás kíséretében eggyé váltak velük. Rin behunyta a szemét, s hagyta, hogy Wyn energiája átjárja a testét. Arcán boldog mosolyt terült el, amikor a hatalmas angyalszárnyak körbeölelték és a következő pillanatban a magasba emelték. A hajdani vízitündér azonban nem óriáslélek-kontroll alatt emelkedett fel, hanem aurája eggyé olvadt Rinével. A hófehér páncélruha immár Rin testét védte, a hatalmas ezüstszigony pedig az ő kezében volt. Szőke tincsei szabadon lebegtek mögötte, a lényéből sugárzó tiszta erő még Ziket is meglepte. Apró vízsugarak tekeregtek a levegőben a lány körül, jelezve, hogy az ereje végleg kiteljesedett. A szemében lángoló elszánt tűz pedig arról árulkodott, hogy készen áll a végső harcra.

Yoh szintén egyesült szellemével, ugyanolyan hihetetlen módon,mintahogy pár pillanattal előbb Rin is. Amidamaru vastag páncélja az ő testét borította, a szamuráj kard is az ő kezében fénylett. A fiúnak arcára fagyott a megszokott vigyor, s szólni se tudott a döbbenettől. Az energia átjárta a testét, érezte magában a földöntúli erő lüktetését és tompa áramlását. Hitetlenkedve emelte fel a kezében tartott, erős fényben izzó kardot, mely csak kis részben hasonlított a duplamédiumként megidézett fegyverre. Jóval karcsúbb és íveltebb volt annál, mégis pehelykönnyű. Yoh végül elvigyorodott és felnézett a húgára, aki magabiztosan tört fel az égre. Angyalszárnyai könnyedén emelték a magasba, Zik csodálkozó és bosszús tekintete végigkísérte a lány útját.

Zik dühében ökölbe szorította a kezét, arca eltorzult az elfojtott érzelmektől.

-Ez lehetetlen! Méghogy titeket válasszon a Lelkek Királya! KÉPTELENSÉG! –szemei őrült fényben izzottak fel és a következő pillanatban egy hatalmas lángoló tűzcsóvát küldött szellemével a húga után.

Yoh szemei rémülten kerekedtek el, s már épp a lány után akart kiáltani, amikor Rin hirtelen hátrafordult és a szigony egyetlen apró suhintásával eltérítette Zik támadását, majd megállt a levegőben és sejtelmesen elmosolyodott:

-Ez a Sors keze Zik, nem tehetsz ellene semmit. – hangja furcsán komolyan csengett, mintha nem is a fiatal lány beszélt volna. Arca is túlvilági volt, Yoh csodálkozva meredt húgára, aki a következő pillanatban támadásba lendült. Szárnyait hátracsapva, előreszegezett szigonnyal indult el Zik felé, közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét bátyjáról.

Yoh tehetetlenül lebegett a levegőben, fogalma sem volt arról, hogy mi történik, nem tudta, hogy közbeavatkozzon-e vagy sem….

-Amidamaru?-kérdezte bizonytalanul, de a válasz csak egy gondolat formájában érkezett:

-Tessék.

-Ugye ez nem Rin? – tette fel magában a fiú a legnyugtalanítóbb kérdést,de választ nem kapott. Ismét testvérei emelte melegbarna tekintetét, s ereiben szinte megfagyott a vér. Rin észvesztő sebeséggel suhant bátyjuk felé, mégis követhető volt. Az ezüstszigony halványan izzott a kezében, fenyegetően meredve előre.

Zik szemeiben tükrőződött a lány alakja, s egy pillanatra talán még el is bizonytalanodott volna, ha nem lett volna ennyire dühös. Végül csak megcsóválta a fejét, majd halványan elmosolyodott:

-Nem gondoltam volna, hogy mégegyszer újra találkozunk..ERENIEL! –azzal félreütve Rin szigonyát, elkapta a lány szellemalakjának csuklóját. A lány felszisszent a fájdalomtól, ahogy aurája lassan zsugorodni kezdett, s veszíteni kezdett földöntúli erejéből.

-Számíthattál volna erre, kedves rokon! Megígértem, hogy visszajövök és bosszút állok azokért, akiket megöltél!- válaszolt a lány és dühös pillantása összekapcsolódott a fiúéval. A levegő megfagyott kettőjük között, mégis ott vibrált a levegőben valami furcsa, megmagyarázhatatlan energia. Gyenge szél kerekedett, magával hozva az erdő izgatott suhogását. Az ég elsötétült, fekete felhők gyűltek az eddig vakítóan kék égboltra, s a következő pillanatban villám cikázott át az égen, majd hatalmas dörrenés követte a fényes csodát. A szél felerősödött, az Erdő fái tehetetlenül hajladoztak, engedelmeskedve a feltámadó vihar akaratának. Zik és Rin úgy nézett egymásra, mint a Föld két őseleme, a lényükből áradó tiszta erő rengette meg a földet és kuszálta össze a természet rendjét.

Yoh még fel sem fogta

va legújabb fejleményeket, amikor Rin kitépte magát Zik kezeiből és támadásba lendült: szigonya ezüstös villanésként suhant végig a Tűz Szellemének hatalmas testén. A szellem felhördült, majd a lány után csapott. Rin magabiztosan kitért a hatalmas kar elől, de elszámította magát: a Zik által utána küldött tűzcsóva eltalálta és végigperzselte a szárnyát. A fájdalom egészen a szívéig hatolt, hisz nem ő, hanem Wyn sérült meg, s emiatt Rin zuhanni kezdett. Testvére pillanatok alatt döntött: bármilyen kétes kimenetelű is, be kell avatkoznia. Yoh egyetlen kardsuhintással a húga után fordult, sebesen szelve a levegőt a lány után. Újabb villám rajzolt utat a sötétségbe, s az Asakura fiú hirtelen megtorpant. Rin aurája ismét kékesen felizzott, majd a lány magához tért és ismét felfelé lökte magát hatalmas, hófehér szárnyaival, most azonban csak az ő magasságáig szárnyalt fel,majd megállt előtte:

-Segítened kell Yoh…Segítened kell Rinnek, s nekem is… - szólalt meg lassan, mégis hihetetlenül komolyan a szőke angyalnak tűnő lány.

-De hogyan?- kérdezte Yoh, majd hozzátette bizonytalanul:

-Csak nem akarod…őőő..megölni? – a lány nem válaszolt, csak némán bólintott. A sámán nagyot nyelt, egy pillanatra elbizonytalanodott. Merthát végülis Zik is csak egy ember…és ráadásul a testvére…Nem, ennyire nem lehetnek kegyetlenek…Viszont Zik gondolkodás nélkül megtette volna velük ugyanezt, ez is egy szempont volt. Na meg, hogy többszörös gyilkos volt…hidegvérrel irtott ki annyi emberéletet, amit ő, Yoh, még elképzelni se tudott. A fiú megborzongott, hátán végigfutott a hideg. Képtelen volt dönteni, Rin türelmetlenül nézett rá, miközben a szeme sarkában látta, hogy Zik is támadni készül. Drágalátos bátyja éppen egy egyre növekvő tűzgömböt tartott a tenyerében és diadalittasan mosolygott, miközben ő még mindig nem döntött. Látta Zik szemében a kegyetlen győzni-vágyást,s ez segített a döntés meghozatalában. Bólintott, majd mindketten szembefordultak Zikkel.

-Sajnálom Zik…-suttogta Yoh, majd miután megforgatta a levegőben a kardját támadásba lendült, Rinnel együtt. Húga a magasba tartotta a szigonyát és halkan énekelni kezdett. Hangja földöntúli dallamokat szólaltatott meg, miközben a szigony felizzott és lassan lüktetni kezdett. Apró kék energiasugarak fonták körbe, ahogy az ének finoman gyorsulni kezdett, s összegyűlt a szükséges energia a végzetes csapáshoz.

Külső szemlélőnek minden bizonnyal alig másodperceknek tűnt volna a dolog, de a három testvér között lelassult az idő. Ugyanabban a pillanatban támadtak mindannyian: Zik útjára bocsátotta a tűzgömböt, Rin a kék energianyalábot, mely úgy suhant el a levegőben mint egy sodró vízsugár, Yoh pedig a kardját lendítve egyenesen a bátyjának rontott. Ahogy Zik és Rin támadása találkozott, hatalmas robbanás rázta meg az eget, s ezzel egy időben fájdalmas kiáltás üvöltötte túl a vihar zaját. Mennydörgés kúszott végig a felhők tömegén, s a villámok cikázó fényében megvillant Yoh kardjának pengéje, ahogy keresztül hatolt Zik testén. A legidősebb Asakura testvér szemei elkerekedtek a döbbenettől, arcára megmagyarázhatatlan kifejezés ült, majd ajkait csalódott suttogás hagyta el:

-Képtelenség… - suttogta alig hallhatóan, majd szemei üvegessé váltak és a Tűz Szellem semmivé lett. Teste egy pillanatra még megmerevedett a levegőben, miközben egyik másodpercről a másikra eloszlott a vihar is, majd zuhanni kezdett. Tompa puffanással ért földet, majd egyetlen villanással eltűnt. Yoh értetlenül nézett húgára, aki szólni akart, de a következő percben gyenge remegés áradt szét a testében és a következő pillanatban aurája eltűnt, s a lány magatehetetlenül zuhanni kezdett. Wyn megjelent a sámán mellett, de Rinnek már annyi ereje sem volt, hogy kinyissa a szemét. Az ezüstszigonyos medál fénye elveszett a levegőben, s Rin utoljára még látta maga előtt, ahogy Ereniel és Mira lelke kiszabadul a szívéből. Meggyötörten elmosolyodott, hiszen tudta, hogy anya és lánya végre nyugodt lélekkel távozik e földről,s boldogok lesznek a szellemek világában, ahol már várt rájuk Laren és Merin. Finoman felsóhajtott, majd lassan átadta magát annak a jólesű bódultságnak, ami egyre inkább eluralkodott a testén.

Yoh meredten nézte végig húga zuhanását, szívébe késdöfésként hasított a hang, ahogy a lány tompa puffanással földet ért. Kiáltani akart utána, de már késő volt. Rin ájultan feküdt a földön, a fiú fején átfutott a gondolat, hogy talán komolyabb baja is történt. Megtörve a szellemkontrollt visszatért a földre, majd a lányhoz rohant. Finoman az ölébe emelte a fejét és kisimitott egy tincset a szeméből. Amidamaru megjelent a fiú mellett, majd karbafonta a kezét és összeráncolt szemöldökkel, aggodalmasan figyelte sámánját. Yoh pedig megpróbálta magához téríteni a húgát. Hangja aggodalmasan csengett, megijedt, hogy a lány csak többszöri szólításra emelte meg finoman a fejét és nyitotta ki résnyire a szemét.

-Yoh…-suttogta erőtlenül, majd bágyadtan elmosolyodott.

-Mi történt? – kérdezte, majd megpróbált felülni, de bátjya szelíden visszanyomta a földre.

-Maradj csak, alig maradt erőd….

-De mi történt? Hol van Zik?

-Zik…őőő…azt hiszem meghalt… - válaszolt Yoh kissé akadozva, majd mélyet sóhajtott. Barna szemei egy percre elszomorodtak és megfakultak, látszott rajta, hogy elmerült a gondolataiban. „Hiszen nem meghalt…hanem megöltük… kegyetlenül, szinte hidegvérrel, s ettől egy fikarcnyit sem lettünk jobbak..Sőt szinte ugyanolyan gonoszak és kegyetlenek voltunk,mint ő maga… Mert elvégre is a testvérünk volt… Minden hibájával együtt….”

-Sajnálom őt. – szólt közbe hirtelen Rin, ami visszazökkentette Yoht a valóságba. A szőke lány újból lehunyta a szemét, de sűrű pillái alól könnyek buggyantak elő. A sós cseppek végigfolytak az arcán, majd lepotyogtak a földre. Yoh szelíden elmosolyodott, majd magához ölelte a lányt:

-Én is… De ennek így kellett lennie… S különben is ki tudja… Van egy olyan érzésem, hogy nem is halt meg..- a fiú szavaira Rin kinyitotta a szemét és felnézett az égre: abban a pillanatban pedig mintha egy villanás tűnt volna fel a kékségben…

-Talán…- a lánynak nem kellett befejeznie a mondatot, Yoh pontosan tudta mire gondol…

Igen… Zik Asakuráról még hallani fognak.. Ha nem is most…de egyszer még biztosan.

***

Trey kezét ájult barátja hátán nyugtatva a lehető leggyorsabban loholt Mic oldalán. A futástól kipirult az arca, alig kapott levegőt, szemét mégis mereven előreszegezve rohant, egyenesen át a fák buja rengetegén. Néha-néha gallyak csapódtak az oldalának, de ezekkel mit sem törődve, kitartóan futott előre. Egyszer- kétszer  azért lopva oldalra pillantott.

Jocó a jaguárszellem másik oldalán futott, ugyanolyan szenvtelen és kifejezéstelen arccal, mint ő. Testét számos seb borította, az elmúlt harcok emlékei néhol örök nyomot hagytak sötétbarna bőrén. Ruhái megtépve lógtak fáradt izmain, arca meggyötörtnek tűnt, mégis elszántnak. Szemében furcsa tűz égett, ismeretlen, mégis hihetetlenül komoly. Trey elgondolkozott. „Talán ő is átélte ugyanazt, amit én…”- a gondolat mélyen szántóan átjárta az agyát és a továbbiakban nem hagyta nyugodni. Futás közben visszagondolt arra a különös érzésre, ami nem sokkal ezelőtt végignyargalt a testén, úgy, mint egy hihetetlenül gyors energiasugár, mely azonban kellemes bizsergést hagyott maga után.

A fiú elméjében még élénken élt az a pillanat. Éppen maradék erejét összeszedve támadni készült, amikor megtörtént. Olyan hirtelen jött, hogy először képtelen volt elhinni,pedig igaz volt és megtörtént. Fáradt izmai új erővel töltödtek fel, elméje csodálatos módon kitisztult és mintha megváltozott volna körülötte a világ. A dolgok lelassultak, a fák körvonalai élesebben rajzolódtak ki, mint máskor, s minden olyan időntúlinak látszott. A sámán pontosan látott mindent maga előtt: a támadó ellenség arcának kegyetlenségét, a fák lassú meghajlását a szélben, a fűszálak hanyatlását a tipró talpak alatt. Mindez oly hihetetlen és rendkívüli volt, hogy alig ,mert hinni a szemének. Azonban az érzés olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan érkezett. Nem hagyott maga után mást, csak új, friss erőt és valami megnyugtató, meleg érzést a lelkében, hogy talán van még esélye a győzelemre. S valóban… Sikerült legyőznie ellenfelét, mintahogy Jocónak is a sajátját. S ebből gondolta, ogy talán ő is átélte, amit ő….

Viszont nem beszéltek a dologról, talán azért, mert még egyikük se értette, hogy pontosan mi történt. A csata után azonnal a többiek és Zik keresésére indultak, így találtak rá Lenre is.

A lilahajú sámán a földön feküdt, oldalra fordulva. Több sebből vérzett, szemei csukva voltak, de úgy tűnt, hogy él. Lassan lélegzett, a szíve is szabálytalanul lüktetett, de mintha a makacssága életben tartotta volna, érthetetlen módon nem távozott el a szellemvilágba, ami megnyugtatta a barátait, amikor rátaláltak. Trey óvatosan felnyalábolta, majd Mic hátára fektették és elindultak, hogy megkeressék Faustot, aki az egyetlen ember volt, aki segíthetett rajta….

***

-S most mi lesz?- kérdezte Rin, ahogy kissé nehézkesen, de felállt.

-Nem t’om… Szerintem megkéne keresnünk a többieket. – válaszolt Yoh elgondolkozva, majd ő is felállt a földről, ahol eddig törökülésben ült, várva, hogy a húga egy kicsit erőre kapjon.

-Yoh! – szólalt meg hirtelen Amidamaru és szellemkezével egyenesen előremutatott. Pár másodperccel később pedig ismerős alakok tűntek elő a horizonton és rohanva közeledtek, különböző irányokból.

Pilica, Tamara, Morty, Rio és Jun már messziről integetett, Pailong egy kissé lemaradva követte őket, bizonyára megfáradt a harcokban. Tőlük jobbra tűnt fel Trey, Jocó, valamint Mic, aki ismerős terhet cipelt a hátán. Alighogy alakjuk növekedni kezdett, a fák közül előlépett Eliza is, óriáslélek-kontroll alatt, egyik vállán Fausttal, aki egy törékeny, ájult testet tartott a karjaiban.

Yoh és Rin megkönnyebülten sóhajtott fel, amikor meglátták a közeledőket. Ahogy egyre közelebb értek, öröm áradt szét fáradt tagjaikban, megmagyarázhatatlan vigaszt éreztek, hogy barátaiknak nem esett semmi baja.

Ezzel párhuzamosan azonban beléjük hasított a felismerés is, hogy Anna és Len állapota mindezek ellenére ugyanolyan súlyos maradt.

Yoh nem mesélte el Rinnek, hogy mi történt az erdei sámánnal,de titkon reménykedett, hogy betartotta a szavát és Zik halála megmentette Anna életét.

Húga azonban csak beharapta a szája szélét és visszatartott könnyekkel bámulta a közeledő Trey-Jocó párost, akik legelőször értek melléjük.

-Így találtunk rá… Bason nem mondott semmit arról, hogy mi történt… - szólalt meg Trey halkan, miközben óvatosan lefektetteék az eszméletlen Tao vezért a földre. Az északi sámán kérdő tekintettel fordult Rin felé, fekete szemeiben bizonytalanság tükröződött. Jocó is hasonló szemekkel nézett rá, de a lány nem válaszolt, csak lehajolt Lenhez és a mellkasára hajtotta a fejét. A fiú szíve alig érezhetően,de vert, ami azt jelentette, hogy még nem halt meg.

-Rin, mi történt?- kérdezte mostmár Yoh is, húga vállára téve a kezét.

-Az erdőben harcoltunk..nem Zik embereivel, hanem valami ismeretlen gonosszal, aki Len sötét felének mondta magát… - a szőke sámánlány itt elhallgatott, a fiúk pedig jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Rin folytatta:

-Megküzdöttek egymással, de Len alulmaradt, a lény átvette a teste felett a hatalmat és rámtámadt…- itt újabb szünet következett, miközben Rin megfogta Len kezét és lassan lehunyta a szemét. Csukott szempillái alól azonban most nem bukkantak elő könnyek, csupán ajkai remegtek meg egy pillanatra, amikor rájött, hogy minden próbálkozása hiábavaló, nem fog tudni elegendő furyokut átadni a sámánnak. Csalódottan engedte le a fiú kezét,s nézett a körülötte állókra, de csak tanácstalan arcok néztek vissza rá….

-Talán majd a dilidoki, Faust…-kezdte Jocó, de az ekkor érkező Jun félbeszakította a mondanivalóját:

-Ő nem fog tudni rajta segíteni…- szólt szomorú hangon, majd letérdelt az öccse mellé. Rin kétségbeesetten nézett rá,s már éppen szólni akart, amikor meglátta a doshi lány csuklóját. A lány bőrén fekete jel rajzolódott ki, ami túl ismerősnek tűnt az Asakura számára.

-Ez meg mi?- kérdezte halkan, de Jun nem válaszolt. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasából, s csak utána felelt:

-A Tao-k ősi családi jele… Mindig a vezér viseli…

-Nem értem…de hát Len a vezér,nem?- kérdezte Trey és megvakarta a fejét.

-Elméletileg igen….de ezek szerint mégse…Az öcsém haldoklik….- Jun hangja elcsuklott, s a lány szépvonású arcán utat vájtak a könnyek, melyek egyenesen Len mellkasára potyogtak.

-Az én hibám!- zokogta a doshi és tenyerébe temette az arcát.

-Minden az én hibám! Vigyáznom kellett volna rá! Hiszen ezért vagyok a nővére! Mellette kellett volna lennem! – a lányból úgy tört elő a csalódás keserűsége, mint még soha azelőtt. Rio szomorúan a vállára tette a kezét, de képtelen volt bármit is mondani. Yoh, Trey és Jocó mereven bámulták a földet, ők se találták a megfelelő szavakat. A barátjuk az orruk előtt haldoklott, mégse tehettek semmit..A csalódottság keserű szájízt varázsolt a szájukba mondatok ésszavak helyett, Jun szenvedése pedig őrjítően nyomasztó volt.

Rin végignézett rajtuk. Látta barátai és testvére arcán a tehetetlenéget, dühösen szorította össze a kezét. Nem tudta, hogy mitévő legyen, szinte annyi ereje se volt, hogy felálljon… De Len mégiscsak haldoklott..Nem engedheti el úgy, hogy meg sem próbálta megmenteni…A gondolatok őrjítő táncot jártak a fejében, de végül döntött. Összeráncolta a szemöldökét, majd így szólt:

-Mindenki álljon távolabb… - a fiúk némán engedelmeskedtek, de a doshi a földön maradt…

-Te is Jun…

-De…Mit akarsz csinálni? – kérdezte a lány meglepetten, s még a sírásról is megfeledkezett. Kíváncsi tekintettel nézett a fiatal sámánra, de Rin csak biztatóan elmosolyodott.

-Ami a leghelyesebb.- válaszolt, mire Jun lassan felállt. Még egy pillantást vetett a földön fekvő öccsére, majd hátrább lépett:

-Megbízok benned… De kérlek….-a zöldhajú doshi egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:

-Bármi is történjen…. Te ne áldozd fel magad őérte. -  Rin nem válaszolt,de a két lány tekintete összekapcsolódott, egy végtelennek tűnő pillanatra. Aztán Rin mégis elmosolyodott:

-Ő is megtenné értem….Úgyhogy ne aggódj. – Jun komor arccal bólintott, majd hátralépett és megfogta Rio kezét.

-Akkor tedd, amit jónak látsz. – a szőke sámán bólintott, s már éppen megfogta Len egyre hidegebb kezét, amikor egy kezet érzett a vállán. Hátrafordult, s tekintete találkozott Yohéval.

-Biztos vagy benne? Tudod, hogy….  –a fiú nem fejezte a mondatot, de komor arcáról Rin leolvashatta a folytatást. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd egy mély sóhaj után ismét felnézett.

-Ne félts engem… Képes leszek rá. Te foglalkozz Annával.  – Yoh még néhány másopercek figyelmesen nézte a lány arcát, hátha le tudja róla olvasni, hogy mit gondol, de végül, csak bólintott, s felegyenesedett.

-Ahogy gondolod, Hugi…de vigyázz magadra! – a lány rámosolygott, majd így szólt:

-Te is. – bátyja nevető szemekkel bólintott, majd elrohant Faust elé.

A többiek eközben némán figyelték a földön fekvő lilahajú sámánt, aki még mindig nem volt eszméleténél. Arcát eltorzította a fájdalom, testét görcsösen szorította a közelgő elmúlás okozta kín, mégis olyan méltóságteljesnek és büszkének tűnt,mint ezelőtt bármikor.

-Rin…segíthetünk valamiben? – kérdezte Trey csendesen, de a lány csak megrázta a fejét:

-Egyedül csak Wynre és Bason-re van szükségem, a többi már csak rajtam múlik. – mosolygott szelíden. Szelleme apró, gömbalakban lebegett mellette, látszólag aggodalmas tekintettel. Kék szemeiben bizonytalanság tükröződött, de nem szólt semmit. „Hiába mondok neki bármit, úgy is ő dönt… Ugyanolyan makacs, mint Ereniel volt…”- gondolta a vízitündér, majd halványan elmosolyodott.

-Wyn…- szólította a szőke sámánlány a szellemet, ami azonnal kizökkentette Wynt az elmélkedésből.

-Igen?- kérdezte, miközben közelebb lebegett mesteréhez.

-Bason…. – a mongol harcos is megjelent, majd fejet hajtott:

-Rin mester…

-SZELLEMEGYSÉG! – Rin hangja élesen hasított a levegőbe, s közben megszorította Len hideg kezét. Wyn és Bason egyszerre változott át,s egyesült Rinnel. Gyenge szellő kerekedett a lány körül, ami megtáncoltatta kócos szőke fürtjeit. Egy pillanatra mélyet sóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Pislogott egyet, s addig mélybarna tekintete egyik pillanatról a másikra sötétkékké változott. Vékony ujjai körül vörös aura bontakozott ki, s a ragyogás egyre erősödve, lassan körbevette Len kezét is, majd a fiú egész testét, jelezve, hogy a furyoku átadása megkezdődött.

Trey, Jocó, Jun, Rio és Pailong megkövülve állták körül a két fiatal sámánt, szájuk tátva maradt a döbbenettől. Len szinte a szemük láttára tért vissza ebbe a világba, görcsös teste elernyedt, légzése egyenletesen nyugodttá vált, arcizmai ellazultak. Sebei lassan begyógyultak, s sápadt arcára is visszatért az élet színe. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, látva, hogy Rinnek sikerült megmentenie a Tao sámán életét.

Jocó már éppen elkezdett volna hangot is adni örömének, amikor Trey lefogta a karját és remegő ujjakkal Rinre mutatott. A szőke lány teste erősen remegett, arca eltorzult a fájdalomtól. Kezei elfehéredtek az erőlködéstől, mégsem adta fel, látszott rajta, hogy az utolsó csepp erejét használja fel Len megmentésére.

-Te jószagú, édes, megboldogult szellem! – hebegte a néger sámán és azonnal megtorpant.

-Ahogy mondod, haver…. – bólintott Trey, majd Rioékhoz fordult:

-Mit csináljunk vele?! Ha hagyjuk….

-Akkor a kisasszony belehal kis barátom…- fejezte be helyette a mondatot Rio és szomorúan megcsóválta a fejét. Tokageroh és Kori is szomorúan nézett össse

Jun szembefordult a sámánokkal, de képtelen volt megszólalni.Kétségbeejtette a helyzet, tudta, hogy döntenie kéne, de nem ment. Ha közbeavatkozik, Len életét kockáztatja,s ezzel vége a dinasztiának, viszont ha nem avatkozik közbe, akkor Rin a szeme láttára hal meg, holott neki köszönhetik mindannyian az életüket. Nehéz kérdés volt, kétségtelenül. A zöldhajú doshi lány idegességében beharapta a szája szélét, de nem tudta, hogy mitévő legyen… Len vagy Rin, Rin vagy Len…. Kétségbeesésében térdre esett és a tenyerébe temetve arcát zokogni kezdett. Rio mellé térdelt és védekezően átkarolta, de nem tudott mit mondani, közben pedig az idő vészesen rohant és Rin energiája egyre csak fogyott.

Trey merev tekintettel bámulta a barátja életéért küzdő lányt, fekete szemei kifejezéstelenül meredtek egyenesen előre.

„Az életét kockáztatja azért , akit szeret…. Meg fog halni… S tudta, hogy nincs elég ereje hozzá, s mégis vállalta! De én ezt nem hagyom! – a fiú pillanatok alatt meghozta a döntését. Elengedte Jocó vállát, s rohanni kezdett a szőke lány felé, mindenre elszántan. Kori aggódva torpant meg a levegőben, s a maga érthetetlen nyelvén csipogva próbálta visszatartani a sámánt, de hasztalan volt. A kékhajú jégsámán már majdnem félrelökte Rint, amikor az hirtelen felemelte a másik kezét és egy óriási vízfalat varázsolt a fiú elé. Trey megtorpant, döbbenten meredt a zubogó áradatra. Tiltakozásul meg akart szólalni, de Rin feje csak lehanyatlott,s nagyon nehezen préselte ki magából a szavakat:

-Kérlek ne…Hagyd, hogy befejezzem..Ez az egyetlen esélye…. -  mondta halk, megtört hangon, Trey pedig tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Egyre feszültebben figyelte a szőke sámánlányt, a másodpercek pedig csak peregtek. Len szempillái megremegtek, s a fiú arca furcsa grimaszba torzult, ahogyan kezdett magához térni.

Jun, Pailong és Rio arca azonnal felderült, még Jocó is boldogan ugrott a levegő ezek láttán, csak Trey maradt mozdulatlan.

Az idő lelassulni látszott, s a következő pár másodperc történései egy végeláthatatlan pillanatba tömörültek össze a fiú fekete szemei előtt. Rin aurája fakulni kezdett, majd egyik pillanatról a másikra ezer darabra robbanva szét, megszűnt. A lány felsikoltott, majd elengedve Len kezét oldalra dőlt. Teste tompa puffanással hanyatlott a földre, arcán már csak a fájdalom tükröződött, szemei üvegesen meredtek előre.

-Neeeeeeeeeeeee! – kiáltotta Trey, s térde rogyott, ugyanabban a pillanatban, ahogy Len Tao, visszatérve az életbe, kinyitotta a szemét…..